Egy vásártér ezer arca – a Búza tér története

Kevés olyan helyszíne van Miskolcnak, amely annyira sűrítve hordozná a város múltját, mint a Búza tér. Itt találkozott a vidék és a város, a kereskedő és a vevő, a muzsika és a mindennapi munka zaja. A tér évszázadokon át nemcsak az árucsere központja volt, hanem társadalmi olvasztótégely is, ahol különböző nemzetiségek, mesterségek és életutak keresztezték egymást. Története ezért jóval több egy piactér históriájánál: a miskolci mindennapok élő, évszázadokon átívelő krónikája.

Nemzetiségek találkozóhelye

Egy jó történetért pedig hova máshova mehetnénk először, mint a piacra? A Búza(vásár) tér mindig is központi szerepet játszott a város életében, hiszen amellett, hogy az árucsere legfőbb helyszíne volt, közlekedési csomópontként is szolgált, ahol többféle nemzetiség is megfordult.  A 19. század közepén itt tartózkodó cseh írónő, Božena Němcová jegyezte le, hogy „a vásártéren áthaladva latin, szlovák, cseh, német, magyar, zsidó és cigány beszéd hallható, a vendéglőben és a korcsmákban víg zeneszó hallatszik, a fiatalság a közkedvelt csárdást járja” az ekkor még poros, puritán területen, ahol a búza mellett – innen a tér neve – többek között állatvásárokat is tartottak. Ahogy a tér kedvelt helye volt az ún. lacikonyhásoknak is, amiről a korabeli beszámolók mellett a vásártérről készült képeslapok is árulkodnak.

A gabona- és állatvásár mellett a századfordulón megjelentek az iparcikkeket árusító kereskedők is, azaz az egykori – beszédes nevű – Piac (ma Széchenyi) utcáról, párhuzamosan annak nagypolgári főutcává avanzsálásával fokozatosan települt át ide a kirakodóvásár.

„Századunk elején már igen nagy tömegben árusították itt a kisipari cikkeket is. Nagy számban jelentek meg a gubások, magyarszűcsök, csizmadiák, fésűsök, mézeskalácsosok portékái, a híres miskolci fehér cipó, perec, igen népes számban helyezkedtek el a lacikonyhák és megszaporodtak a kocsmák.” – írta az Észak-Magyarország várostörténeti visszaemlékezésében 1959-ben.

Ugyanígy érdemes felidézni Benedek Miklós sorait szintén az Észak-Magyarország hasábjain, ha bele akarunk szippantani a Búza tér v boldog békeidőkbeli miliőjébe:

„Itt voltak a heti és havi vásárok, itt álltak a sátrak, itt tanyáztak a lovaskocsik. A későbbi építkezések idején talán egy méter mélyen is erős ammóniaszagú volt a talaj, az évtizedeken át itt állt lovaktól. A vándorcirkuszok itt verték fel óriási sátraikat, itt álltak a körhinták, itt visongtak a belvárosból kitiltott katonákkal a cselédek és más szegényebb lányok, itt születtek a bakaszerelmek, amiknek nem ritkán véget vetett a két kaszárnyából is ide hallatszó takarodó. Nagygyűlések is voltak itt szépszámmal” – írja le a korabeli hangulatot Benedek Miklós, kinek visszaemlékezéséből az is kiderül, hogy a Búza téren zajlott az úgynevezett „bakakorzó”, ahol a bakák találkozhattak a belvárosból ide látogató cselédlányokkal.

Mint sok minden más fejlesztés is az országban, a tér beépítésének ötlete is a kiegyezést követően született. 1883-ban az akkori polgármester, Soltész Nagy Kálmán terjesztette a városi közgyűlés elé a „búzatér árucsarnok” gondolatát, amely két évvel később, az Adler Károly által tervezett, a maihoz mérten kisebb méretű csarnok képében öltött testet.

Itt vetített a város első mozija

Ma már talán hihetetlennek hangzik, de a miskolci kultúrtörténet igencsak unikális helyszíne a Búza tér, hiszen az első olyan helyszíne volt Miskolcnak, ahol rendszeresen vetítettek mozgóképet a városban. Bár a források más-más nevéhez kötik a város első “mozgócsodáját”, a beszámolók egyaránt a Búza teret említik meg mint helyszínt. Már csak a korabeli, ízes sajtónyelvezet miatt is érdemes szó szerint idéznünk Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap 1942. április 5-i számának egy cikkrészletet, amelyet Béres Beáta Memento Mozi című könyve tár elénk:

“A kilencszázas évek elején csodálatos élmény jutott osztályrészül a miskolciaknak. A Búzavásártéren egyik napról a másikra hatalmas ponyvasátor nőtt ki a földből, bejárata felett ezzel a titokzatos felírással: Walter-féle bioscop. A beavatottak, a körhinta, hajóhinta, és céllövöldék habituéi (törzsvendégei – a szerző) tudni vélték, hogy a misztikus sátorban holnap látható lesz a legújabb világcsoda: a mozgó vetített kép. De ezt állította a varázssátor tulajdonosa is […] A nagyközönség bölcs fenntartással fogadta ugyan a hihetetlen bejelentést, de azért a másnap esti előadásra a város legtávolabbi pontjairól is valóságos karaván áradt a “Bioscop” felé. A Győri-kapu, Bodósor, Tizenhárom város utca, Serház utca, ontotta a kíváncsiakat, a macskafej, köveken pedig fényes fiákkerek szállították a város előkelőségét. A tamáskodva fogadott hír valónak bizonyult: a képek mozogtak! Takaros virágcsokor a szemünk láttára változott át lengén öltözött leányzóvá, aki mosolygott, sétált, táncolt, majd újra virággá változott. De láttunk valódi rézbőrű sziú indiánt is, nyíllal, tomahawkkal felfegyverezve, cow-boyt vágtató lovon, sőt egy valódi oroszlánt is, mely ásított, nyújtózkodott, majd elunva az előadást, egyetlen lendülettel kiugrott a képből! Ilyen csudákat mutatott a Bioscop és ezzel az első előadással meghódította a város közönségét a mozi számára.”

A Búza téri “sátras mozi” végül tiszavirág életet élt, hiszen Miskolc első valódi értelemben vett filmszínházaival, így az Apolló és az Uránia megnyitásával a filmszerető közönség végül átszokott a sokkal komfortosabb mozitermekbe.

Korának legszebb vásárcsarnoka

Mivel a nagyvárosi szerepre törő Miskolcon egyre méltatatlanabb szerepet töltött be a rendezetlen, sok tekintetben szabályozatlan piactér, így egy idő után tarthatatlanná vált a terület rendezése. A helyzetet a városi tanács többször is igyekezett szabályozott mederbe terelni piaci rendszabályok kiadásával, de Miskolc városrendezési terveiben is fontos feladatnak tartották a Búza tér reformját, a piac és az elárusító helyek egyetlen épülettömbbe való koncentrálását. Emiatt Szűcs Sándor városi főmérnök 1922. évi városszabályozási terveiben kiemelt szerep jutott egy olyan vásárcsarnoknak, ami egy modern nagyváros igényeit kielégíti. Münnich Aladár és Wellisch Andor neves budapesti építészek terveit (kisebb-nagyobb módosításokkal) az 1925-ös közgyűlés hagyta jóvá, az amerikai „Speyer-bankkölcsönből” való finanszírozással pedig 1926. szeptember elsején át is adták a létesítményt. Magyarország egyik legszebb vásárcsarnokáról számos országos lap beszámolt:

„Egyik napról a másikra tehát teljesen átalakult a Búza tér képe, eltűnt a rendellenesség és a szenny, s helyüket felváltotta a városias nívójú rendszer, tisztaság és csinosság.”

A főépület háromhajós kialakítású csarnok volt, a két szélén földszintes bazársorokkal. A csarnok oldalain 42 kisebb és hat nagyobb üzletet nyitottak meg, közöttük egy vendéglőt is. A belső térben 139 üzlethelyiséget, az alagsorban pedig a vidékről érkező árusoknak alakítottak ki elárusító helyet. Ezzel együtt a környéken betiltották az árusítást, és már csak két további piacot engedélyeztek: egyiket a Vörösmarty utcán, a másikat a ma már Petőfiről elnevezett Tetemvár téren.

A bombázások áldozata

A második világháborút övező szövetséges bombázásokban a Vásárcsarnok szenvedte el a legnagyobb károkat. A romok eltakarítása után, csupán 1957-58-ban kezdtek hozzá az újjáépítéshez. A ’60-as évektől kezdődően az épületekben lévő elárusítóhelyek száma kevésnek bizonyult, így egyre többen szorultak ki a külső fedett helyekre. A heti és havi vásárok idején itt sátrak, lovas kocsik tanyáztak, így beépíteni nem lehetett. Mikor a betonasztalokhoz készítették az alapozást, még egy méter mélyen is lehetett érezni a Benedek Miklós által is leírt ammónia-szagot, ami az évtizedes lótrágyának volt köszönhető. Miután a Vásárcsarnok területe „körbeépült” az 1968-ban átadott pályaudvarral, így a piac terjeszkedni nem nagyon tudott, sőt, innentől a tér nevének etimológiája kibővült a távolsági buszközlekedéssel.

A 2008-as utód

Az 1990-es évektől a piactér megújulása a miskolci közvélemény slágertémája volt. Az egyik leggyakoribb „ügy” lett az újságírók, szakemberek, és a mindenkori városvezetés szemében. Érdemi lépés azonban csak 2005-ben történt, mikor is a Miskolci Megyei Jogú Város Önkormányzata ötletpályázatot írt ki a Vásárcsarnok és területének rendezésére. A pályázóknak figyelembe kellett venni a vásártér „piac” jellegét, a csarnok hagyományait, mindezt úgy, hogy közben a piac tevékenysége bővüljön és erősödjön.

2006-ban a Vásárcsarnok épületét műemlékké nyilvánították, és ugyanebben az évben fogadta el a városi közgyűlés az IKERON Zrt. korszerűsítési pályázatát is. A felújítás 2007 áprilisától mintegy másfél évig tartott.

A 2008 októberében átadott, régiúj Búza téri Vásárcsarnok és Piactér több mint 3 milliárd forintból valósult meg, amely minden igényt kielégítő utódja lett a 1926-ban létesített, azóta sok viszontagságon átment épületnek.

Végső soron a Búza tér története jól példázza, miként változik egy városi központ szerepe az évszázadok során, miközben az összekötő kapocs – az emberek találkozása – változatlan marad. A vásárok nyüzsgése, a lacikonyhák gyomorkorgató füstje, a sátras mozi csodája, majd a modern vásárcsarnok megszületése mind ugyanannak a folyamatnak az állomásai: a tér folyamatos alkalmazkodása a város igényeihez. A hatvanas évektől ehhez szervesen kapcsolódott a buszpályaudvar is, amely új lüktetést hozott a tér életébe. Ám nem minden probléma nélkül, hiszen idővel kiderült, hogy a távolsági közlekedés helyi központját a megváltozott, felgyorsult közlekedési kultúrában már nem feltétlenül szolgálja ki a tér.  Épp ezért a terület sorsa ma is visszatérő kérdés a városi közbeszédben: miként lehetne úgy rendezni és megújítani, hogy egyszerre őrizze sokrétű múltját, és élhetőbb, rendezettebb központtá, szerethetőbb közösségi hellyé váljon a jelenben.

Kiemelt kép: A Búza téri vásárcsarnok épülete 1938 körül.