Egy miskolci kút legendákkal kikövezve

Az Avas nyugati lábánál, az egykori Gyöngyvirág utcában található egy regényes múltú kút, amely ma már nem sokban különbözik a város más területein található ivókutaktól. A kristálytiszta vizéről (el)ismert kút sok viszontagságon ment keresztül az elmúlt évszázadokban, egyvalami sosem változott. Mindig is Jézus kútjának nevezték. Nem csoda hát, hogy a kút vizét az évszázadok során gyógyító erővel ruházta fel a helyi folklór. 

A Jézus kútja eleinte, mint viszonyszó szerepel a 17. századi forrásokban, ami arról mindenképp árulkodik, hogy a kút már ekkor is ismert volt. Hogy mekkora szerepet játszott a kút tiszta vize, azt nem tudhatjuk, de egy biztos, hogy a XVIII. században (1745, 1767, 1775, 1783) többször is említenek egy uradalmi korcsmát, ami a kút mellett állt. Végül is a tiszta víz, valamint a „kútra járó” törzsközönség adott volt, így lehetett üzleti érzéke annak a korcsmárosnak, aki kigondolta a létesíteni kívánt ivó helyszínét.

Minden valószínűség szerint a kút túlélte e hosszú évtizedek azon megrázkódtatását, hogy volt, aki ide érkezve nem az ő vizét akarta fogyasztani, hiszen az 1832-33-as uradalmi összeírásban már korcsmával nem találkozunk, de a kút még létezik. Bár az idők során többször próbálták a kút vizét – a szó átvitt értelmében – bemocskolni, ennek cáfolataként segítségül hívjuk a város egyik legnagyobb helytörténészének, dr. Szendrei Jánosnak a terjedelmes monográfiáját, amelyben így ír a Jézus kútjáról:

„kútaink között különben mindenesetre első helyen áll a „Jézus kutja” a Megyes-alja utczán, a melynek vize oly kevés szilárd ásványi és szerves alk részeket tartalmaz, hogy azt mondhatni: csaknem megközelíti a destillált vizet.”

1912-ben már kulcsos házat emeltek a kút köré, hogy vizének tisztaságát megóvják. Ennek a rendszernek a hátulütőiről számol be egy 1934-es Reggeli Hírlap-cikk: „most, hogy a tiszta iható víz keresett cikk lett, nagyon sokan keresik fel a vizes edényeikkel ezt a kutat. Azonban nem olyan könnyű dolog hozzájutni ehez a kitünő italhoz, ami a Jézus kutjából fakad. A kis házikó ajtaja kulcsos zárral van bezárva és csak azok merithetnek belőle, akiknek kulcsuk van. Valóságos kutgazdaság alakult a Gyöngyvirág utcán és környékén. A kutgazdaság tagjai közös költségen tartják fenn a kutat és aki most kulcsot akar váltani, annak 5000 koronát kell a kutgazdaságba befizetnie. Mindemellett a legtávolabbi városrészekről, a Martintelepről, a Szentpéteri kaputól és az Erzsébet kórház tájékáról is idezarándokolnak egy kis jó ivóvizért és akinek kulcsa nincs, az megvárja amig egy kulcsos vendég érkezik a kúthoz.”

Vízforradalom a Gyöngyvirág utcában

Ekkoriban már a Miskolctapolcáról jövő vezetékes vizet is bevezették a környéken, így a város vezetése értetlenül állt az eset előtt, miszerint a környéken lakó nők külön mozgalmat indítottak, hogy a város tisztíttassa ki a kutat. A város még sajtóhadjáratot is indított a kút vize ellen, miszerint az fertőzött, hiszen a temető alatt folyik át. Ennek ellenére a környék lakói tántoríthatatlanok voltak. Az esetről a Reggeli Hírlap nem kis iróniával számol be: „A Jézus kút vize nektár volt a vízgourmand polgárok szemében. A polgári jólét fokmérője volt egykor, hogy a Jézus kutja vizét issza-e valaki otthonában. (…) Hogy miért volt ez a víz más, mint más víz, azt senki sem tudta megmondani. Nem volt szénsavas, nem volt ásványi tartalma, vegyileg nem lehetett volna kianalizálni belőle semmiféle különleges tulajdonságot, egyszerű, színtelen szagtalan, íztelen víz volt. Nem is víz, hanem „a” víz. Legalábbis a régi jó miskolciak előtt. (…)

– Ilyen vizet igyon az úr, ha nem akar érelmeszesedésben elpusztulni – tanácsolja az egyik kutpárti asszonyság – Mert ebben nincs mész, mint a vezetékiben, ami aztán belerakodik az ember erébe. Ugy bizony!

Lehet, hogy a modern orvostudománynak eddig más teóriája volt az érelmeszesedésre vonatkozólag, a Gyöngyvirág-utcában ez az általánosan elfogadott álláspont.

-Írja meg az úr, hogy a kutat pedig nem hagyjuk. – rendelkezik egyhanguan az összeverődött és a gyülekezési tilalomra fittyet hányó alkalmi konvent.

Megirtam.”

A Gyöngyvirág utca harcos hölgyei végül elérték céljukat, a kutat a város kitisztította, mondván, hogy az itt lakók a vezetékes vízért így is, úgy is kifizetik a díjat, így mindegy, hogy melyiket fogyasztják. A titok pedig abban rejlett, hogy a Jézus kútja vize valóban tisztább volt, mint a klóros, vezetékes tapolcai víz.

Legendás kútvíz

De mégis mi lehetett az a ragaszkodás, ami ennyire a kúthoz kötötte a helyieket? Erre talán választ adhat, hogy a kút kristálytiszta forrásvize megihlette az élénk fantáziájú helyieket, akik egyenesen Jézusnak tulajdonították a kútvíz gyógyító erejét. Persze a kevésbé babonás újságírók ezt is igyekeztek elbagatellizálni, majd némi humorral megspékelve megadták a sajátos magyarázatukat a kút elnevezésére, egészen biztosan vidám perceket okoztak a lap aznapi olvasóinak:

„a Jézus kútjáról azt tartja a legenda, hogy valamikor – amikor a Megváltó erre járt – ebből a kútból oltotta a szomját. Ezt a legendát sem a miskolciak találták ki. Mert ha a Megváltó valaha is erre járt, a miskolci polgárok, ha felismerik, egészen bizonyos, hogy nem engedték volna meg az Avasalján kútvizet kóstolni, hanem a hagyományos miskolci vendégszeretettel feljebb invitálták volna egy sorral az avasi pincékbe. Ebből a kútból csak rangrejtve ihatott, de akkor meg honnan tudják, hogy ő ivott belőle?”

Nos, a felvetés jogos.

A XIX. század második felében – eltérő nevű szereplőkkel ugyan – de szárnyra kapott egy másik, toposzoktól sem mentes történet is. A két különböző műfajban feldolgozott történet egyike a Családi Lapokban jelent meg 1854-ben prózai formában, míg a másik verses formában látott napvilágot a Miskolc című folyóiratban 23 évvel később. A történeti hűség kedvéért, valamint az ismeretlen költő tiszteletére újfent idézünk:

„Alján a szép Avasnak, a hová

Rejtvén magába Bachus templomát –

Miskolc lakója bút feledni jár,

Kristály vizű forrás buzog,

„A Jézus kutja” ez neve

Miért? ha kérded: halld meg a regét.

A gyors Sajónak partja mellett,

Gonddal kezelt hálóival

Türelmesen kísértve a szerencsét,

Élt hajdan egy szegény halász…

Kis kunyhójában birta mindenét,

De gazdagabb volt ő mint annyi más,

Kik a múló vagyonnak hódolói –

Elégülés lakott szívében,

S az egyetlen, kiért hevűle,

A legszebb lány Miskolc határiban,

A szép Juliska, hőn szerette ő. –

Nem volt a párnál boldogabb halandó

– Habár a leány is árva volt szegény –

Egész megyében, nem egész világon,

Ha kéz a kézben szűz szerelmi kéjjel,

Együtt enyelegtek a nap alkonyán.

 

Kitűzve volt már a nap és az óra,

Miért epedt mindkettő és a melyen

Oltár előtt nyerend erőt a frigy…

László – az ifjút így nevezték –

Merengve üle egyszer alkonyatkor,

Julisra várva, az Avasnak alján –

Másnap leendett a mennyekző,

S azon törte fejét az ifjú éppen:

Hogyan szerezzen ő a nászseregnek

(Holott zsebében egy fillére sincs)

Bármily kevés… csak egy kupányi bort!?

Egy gazdag bátyja volt ugyan Julisnak,

– Pinczéiben száz számra állt a hordó –

De hasztalan volt minden kérelem –

Nem ád a fösvény egy pohárnyit is!

László akármint tépelőde,

Útat s módot találni nem tudott –

Kifárasztá a gond … Nem jő a lányka…

S elcsüggedetten álom szála rá –

És álmodott… s a képek bűv körében

Az üdvözítő megjelent előtte.

Hordozva arcán fényt s ajkán mosolyt –

Vigasztalólag szólt hozzá:

„Csak higyj s remélj! csüggedni nem szabad!

A gond és búra majd öröm derül!”

S újjal mutatva ott a földet

Hol álla, ködben tűne el –

Legott fölébredt az ifjú

S szemét törölve – óh csodák csodája! –

Előtte, eddig ismeretlen

Piros forrást buzogni láta. –

Félénken ízlelé meg

S ámulatára, a mit ajka érze,

Vörös bor volt a legjavából –

Sietve hívta ismerősit,

A csoda kútat meg bámulta mind –

S edénybe szedték a dicső italt;

Majd elbeszélve, hogy mit álmodott,

Ámúlva hallgatá a nép

S „a Jézus kútja!” így kiálta fel –

 

Más nap megülték a mennyegzőt…

Volt bor s elég öröm, vigasság;

De míg itt a történt csodában

Isten hatalmas újját látta minden,

A fösvény bátya otthon

Dühöngve káromolta istent,

Mert pincéjéből mind kifolyt a bor. –

 

A bor forrás pár óra múlva

Kristály vizű forrássá változott,

S buzog ma is…”

Az eddigiektől teljesen eltérő történetet lelünk fel Halmi Dezső tollából az Amerikai Magyar Világ hasábjain.

„A víznek gyógyító ereje van, vallották a környékbeliek és minden este egy nagy korsó hideg víz állt az asztalon, mely a napi nehéz munka után oltotta szomjukat. Legnagyobb részük kis földjén, szőllőjében gazdálkodott.

A forrás emberemlékezet óta csörgedezik az Avas aljában és gyógyító hatásával kapcsolatban nem egy legenda – vagy igaz történet – kelt szárnyra. E történetek azokból az időkből erednek, amikor nagy járványok szántották végig az országot, a halál pedig kímélet nélkül szedte áldozatait. A XVII. század végén nagy pestis-, 1831-ben ázsiai kolerajárvány dühöngött, s ezek Miskolc városát sem kerülték el. A városban is ezreket ragadott el a halál.

Egy alkalommal súlyos beteg férfinak ajánlotta orvosa a forrás vizét.

„Igyék belőle 13 pohárral és akkor meggyógyul.” – rendelkezett az orvos.

Járványok idején a kutak is fertőzöttek voltak és ezért ajánlotta az orvos a kristálytiszta forrásvizet, mely ha nem is használt, de nem is ártott.

A beteg felesége ment a kutra és mikor a kőkorsóba átöntötte a vizet, csodálkozva látta, hogy annak színe piros, mint a vér. A beteg még el sem fogyasztotta az előírt 13 pohár mennyiséget, amikor egyszerre jobban lett és estére – bár egy kicsit ingadozva – már felkelt az ágyából.

A váratlan gyógyulásnak futótűzként terjedt a híre. A szomszédok nem akartak hinni a szemeiknek, majd az egész városban „csodatételről” beszéltek. A forrás előtt hosszú sorban álltak az emberek és féltve vitték haza a „csodavizet”. Másnapra azonban a víz színe halványulni kezdett, majd rövid időn belül visszanyerte eredeti színét.

Hogy hánynak hozott gyógyulást a víz, azt a szájhagyomány nem jegyezte fel, de a vallásos lakosság csodának vélte betegeik gyógyulását, Jézus vérének tulajdonítva az elszíneződést és ettől az időtől foga „Jézus kutjá”-nak hívták a forrást. Nem tudni mikor, valaki hálából egy kápolnát emeltetett a forrás fölé.”

A cikk szerzője megpróbál racionális magyarázatot adni a legendára, miszerint a kút felett található pince tulajdonosa a hordóit kimosta vagy a bort azokból kiöntötte, hogy elkerülje a súlyos adók megfizetését, így a bor beszivárgott a kútvízbe, vörösre festve azt. Innentől nem is csoda, ha a beteg férfi néhány pohár után jobb kedvre derült, és „az alkohol kis mennyiségben gyógyszer” örökzöldet alapul véve kedvező élettani hatásokat is tapasztalhatott.

Ahogy a legendák, úgy a kút is kezdett a feledés homályába veszni az idők során. Az 1970-es, 1980-as évekre eltűnt a „kulcsos ház”, a terület elgazosodott. Ennek valószínű oka lehetett az akkori politika egyházellenessége, így a kút felújítását annak neve miatt nem feltétlenül preferálta a város vezetése. Majd a rendszerváltást követő években új tervek születtek a kút beépítésére, elnyerve mai küllemét. Az újjávarázsolt Jézus kútját 1996. augusztus 11-én avatták és szentelték fel. Az már a sors iróniája, hogy ettől kezdve a frissítő forrásvíz helyett vezetékes víz folyik (időszakosan) a csapjaiból. Vajon mit szólnának ehhez a Gyöngyvirág utca harcos kedvű hölgyei?