Hogyan is volt ez a magyar Woodstock?

Egy korábbi cikkben már írtunk az 1973-as miskolci Rockfesztiválról, ami az első magyar fesztiválként lépett a zenei történelembe. Akkor ígéretet tettünk arra, hogy felkutatjuk a fesztivál akkori szervezőit. 
Így a rendezvény egyik főszervezőjével, Kurucz Attilával beszélgettem, aki 43 év távlatából mesélt nekem arról, hogyan jött a fesztivál megszervezésének ötlete, milyen hatásai voltak, és egyáltalán hogyan emlékszik vissza arra a június 10-i napra.

– Tudatos döntés volt, hogy csak egy miskolci zenekar legyen?

– Többek között azért kellett egy miskolci zenekar, mert Miskolcon került megrendezésre a fesztivál. De ez csak az egyik ok volt, a másik, hogy abban az időben, aki akkor különleges volt, vagy egy kicsit extrém, azt szerettük volna bemutatni, és ennek az Ex-Vér megfelelt. Gyakorlatilag akkor is volt jó pár, 10-20 zenekar a környezetben, nem csak Miskolcon, de ők egy kicsit elvontabbak voltak, mint a többi zenekar és emiatt esett rájuk a választás.

– Tehát akkor inkább ez volt a fő szempont, hogy olyan legyen, aki érdekes?

– Igen, olyanok legyenek, akik megjelenésben is különlegesek és show-t tudtak csinálni a színpadon.

– Mi okozta Önnek a legnagyobb fejtörést a szervezéssel kapcsolatban? Voltak ilyen nehézségek?

– Voltak, voltak nehézségek. Ami a legborzalmasabb volt, hogy kb. két héttel előtte Tolcsvay Béla, aki akkor a Tolcsvay Trióban gitározott, idegesen, rémülten felhívott telefonon, hogy “vége, nem lesz semmi, mert nem akar jönni senki”. Akkor még vonat volt, nem volt kocsim, irány Budapest, este 9-10 órakor érkeztem az Ifjúsági Parkba, ami most a Várkert bazár, és akkor ott hál’ Istennek nagyon sokan ott voltak a fellépők közül, úgyhogy tisztáztuk az erővonalakat és jöttek. Ez volt az egyedüli nagyobb nehézség, meg persze az egészet elkezdeni.

– Mennyi idő volt, amíg az ötlettől eljutottak a fix időpontig?

– Gyakorlatilag olyan február környékén fogtunk neki, akkor kezdtünk Tolcsvay Bélával erről beszélgetni. Ő vetette fel, félig viccesen, félig komolyan a gondolatot. Felkerestem az Ifjúsági Ház akkori igazgatóját, Kovács Lajost. Ő magáévá tette a gondolatot, elment a KISZ Bizottsághoz, később behívattak engem is, és aztán ez ment egyre feljebb, végül megkaptuk az engedélyt. Először csak elviekben, mert a valóságos engedély vagy másfél-két héttel előbb jött meg, minthogy maga a koncert kezdődött volna. Tehát ez azt jelenti, hogy öt-öt és fél hónap volt a fesztivál megszervezésére. Meg kellett szerkeszteni a műsorújságot, amiben bemutatták a résztvevő zenekarokat. Ezt a munkát Hegedűs István, Magyar ifjúság hetilap szerkesztője végezte. Szerettük volna, hogy a közönség rámehessen a DVTK stadion gyepére, de akkor még zajlott a bajnokság, így a meccsek miatt ezt nem lehetett. Végül is a lelátókon voltak az emberek, mint egy amfiteátrumban, de a színpad elé nem mehettek.

1973. június 10-én tartották az első magyar rockfesztivált a Diósgyőri Stadionban.

– Ön szerint mennyivel volt nehezebb akkor megszervezni egy ilyen rendezvényt, mint manapság?

– Szerintem könnyebb volt. A rendezvényen résztvevők egy része “magyar Woodstock-nak” nevezte el az 1973-as fesztivált, attól függetlenül, hogy teljesen más volt az egész koncepciója mind a kettőnek. Nagyon egyszerűen azért jött ez az elnevezés, mert ilyen még nem volt Magyarországon. A zenészeknek sem volt még ilyenre lehetősége, így együtt fellépni főképp, hiszen ez volt az első POP Fesztivál Magyarországon. Az első körben, amikor megkérdeztük őket, mindenki szívvel-lélekkel jött. “Kell ilyen, persze!” Mondták. Gyakorlatilag az akkori nagy nevek mind részt vettek, egy-két kivétel akadt, akik épp nem voltak Magyarországon.
Szóval akkoriban én szerintem könnyebb volt, főleg anyagi vonzataiban, mert ma már iszonyú pénzekbe kerülnek a rendezvények. Egy egyszerű gitáros-énekes playback-kel 100-120 ezer Ft-ot kér egy két órás műsorért…

Egy-egy autogramra azért jutott idő.

– És akkor mi volt a koncepció, hogyha nem “magyar Woodstock”?

– Az összehasonlítást nem én találtam ki. Ezt valaki kitalálta, én meg nem mondom önnek, hogy ki, mert fogalmam sincs, de végül rajta ragadt a név a rendezvényen.
Hogy mi volt a koncepció? Ugye akkor még a Gárdonyiban nem volt ifjúsági park, és ez annak a létrehozására, építésére lett egy jótékonysági koncertként szervezve. Elsősorban ez volt az, amire megkaptuk az engedélyt, és emiatt engedélyezték viszonylag könnyebben. Tehát ez volt a mese, ami meg is valósult és lett is Miskolcon ifjúsági park.

– És volt egyébként ezen a koncepción vagy konkrét célon kívül bármi háttérüzenete ennek a fesztiválnak?

– A végére lett üzenete istenigazából, mégpedig az, hogy mégiscsak lehet a fiatalságnak ilyet csinálni. Az akkori kormányzat azt mondta, hogy ez osztályidegen, ilyen idegen, olyan idegen, a fiataloknak ez nem jó példa. Valójában normálisan lement az egész koncert. Volt 1-2 “félrelengés”, de azokat helyre lehetett hozni. Tehát például az, hogy a palánkon a hirdetési részt szétverték, az csak azért történt, mert azon doboltak, verték az ütemet, tehát nem direkt csinálták, hiszen ez egy „egészséges őrjöngés” volt.

– Akkor mondhatjuk azt, hogyha összefognak a fiatalok, vagy akik egy érdeklődési körben mozognak, akkor bármit valóra lehet váltani?

– Ez így nem egészen igaz, attól függ. Ha a zenészekről és a szervezésről beszélünk, akkor igen. Miskolcon egy 5 fős stáb működött, Budapesten pedig Tolcsvai Béla szervezte a zenészeket, és kész. A zenészek is csak utazási költséget kaptak. Így valójában megvalósult, hogy jótékonysági legyen ez a koncert.

Kurucz Attila 1973-ban, a Fesztiválon.

– Ön szerint volt bármilyen hatása a város életére, nyilván azon kívül, hogy összejött és sikerült létrehozni az ifi parkot?

– Talán annyi hatása volt, hogy kicsit összeért az akkori generáció. Szabadabb lett, nagyobb szájú lett, de ezt istenigazából senki nem mérte, csak érezni lehetett. 3-4 évig még engem is megismertek, tehát tudták, hogy ki vagyok, mi vagyok, így arcról. Egy akkori érdekes sztori, amit nem tudok hova tenni a koncert előtti este történt. A stadionban már állították össze a hangosítást, néhány fellépő zenésszel átmentünk a Stadion Étterembe. Bejött egy rendőr járőr. Akkor a hosszú haj a fiúknak megtűrt viselet volt és ebben a társaságban mindenki hosszú hajú volt. A rendőrök odajöttek az asztalunkhoz, egyenesen hozzám – lehettünk vagy húszan – és megkérdezte: “Kurucz elvtárs, minden rendben van?”
Hát gondolhatja, hogy meglepődtem, hogy honnan a fenéből tudják, ki vagyok… Gondolom előtte megmutatták nekik a fizimiskámat, másképp nem. (nevet)

– És mi volt önnek a fesztivál legemlékezetesebb, legelgondolkodtatóbb vagy legviccesebb pillanata?

– (nevet) Ha nem akarja, ne írja le, de anyósomat és apósomat aznap ismertem meg.
Maga az egész. Nekem az egyik legemlékezetesebb dolog, hogy sokkal egyszerűbb és könnyebb volt rendet teremteni ott az uszkve 20-30 ezer ember között, mint most egy-kétezer ember között. Én a fesztivál után a Gárdonyiba (Hejőcsabai Művelődési Ház) kerültem, ott koncertszervező voltam, és az ifjúsági park vezetője, és egyedül rendet tudtam tartani két jegyszedővel 800 ember között is. Ez egy önfenntartó dolog volt. Volt olyan alkalom, hogy egy srác be volt piálva kicsit, balhézott, és a többiek szerelték le, nekem nem is kellett bele szólnom, vagy rendőrt hívnom.
Tetszett ez az élet.

– Nagyobb volt az összetartás?

Igen, mindenki ismert mindenkit, akik adott helyre jártak, meg a városban is, akik benne voltak az éjszakában, a nagybetűs életben, azok mind ismerték egymást. A koromnál fogva visszasírom, mert jobb fiatalnak lenni. Szóval ezek az emberek nem őrjöngtek. Jó, nyilván volt olyan is, de azok nem tartoztak ehhez a társasághoz. Most pedig folyamatos elidegenedés van, ez elsősorban a pénzhajhászásnak köszönhetően. Mindenkit csak a pénz motivál. Sokat „köszönhetünk” még az internetnek… A fiatalok azon keresztül beszélgetnek, nem személyesen és nincs életük, csak a gép…

– Összességében hogyan látja ennyi év távlatából az egészet?

– Gyönyörű emlék! 21 éves voltam akkor… És azért 21 évesen megcsinálni egy ilyet nagy szó. De nem egyedül csináltam, ezt kihangsúlyozom. Bizonyos értelemben én voltam a motorja, de egyedül nem ment volna. Ez több embernek a kollektív munkája.
Amikor a fesztivált szerveztem, én a kohászatnál dolgoztam főállásban reggel 6-tól 2 óráig, 2-től este 10-ig pedig szerveztem. Ám ez természetes volt, mert ez nekem is egy “szerelem” volt akkor. A fesztivál után pedig egy pici nevet is szereztem a szakmában, de nem mentem tovább. Az első perctől kezdve volt normál „polgári” munkahelyem, ami a mai napig megvan. A “népművelést” akkor hagytam abba, amikor a Gárdonyinak új igazgatója lett és ő olyan stílusban képzelte a dolgokat, ami nekem nem tetszett. Illetve szerepet játszott az is, hogy megszületett a második fiam, és azt mondtam, hogy inkább a családot választom. Egy-két dologra hívtak, segíteni, de komolyabb feladatot azóta nem vállaltam.

Kurucz Attila 2013-ban, a 40 éves jubileumon Hímer Bertalan “Paya”-val.

– És nem hiányzik?

– Dehogyisnem! Most a 30 éves jubileumon is megkérdezték, hogy miért nem csinálom? 66 évesen nem lehet újrakezdeni. Ezekkel a zenészekkel nem tudnék mit kezdeni, az öregek meg… Zeneszerzők is kevesen vannak olyan szinten, mint a régiek… Már nem tudnám csinálni.

Az interjút készítette: Bukovenszki-Nagy Eszter