Krimiszerda – Lillafüred nem ereszt

Karácsony utolsó estéje. Nika gyomra összeszorult, amint ez eszébe jutott. Tekintete a Margit–hídról a fekete Duna aranylóan hömpölygő felszínén át a kivilágított Parlamentre siklott. Általában imádta ezt a kilátást. Nappal sem volt semmi, de az éjszakai panorámát az idők végezetéig tudta volna nézni. Általában. Ma este viszont a folyó sötéten hívogatta, mintha magába akarná zárni. Őt pedig égette a vágy, hogy engedelmeskedjen neki…

– A történtek után jót fog tenni neked egy könnyebb, egyszerűbb munka.

Ez a mondat visszarántotta Nikát a valóságba. Bosszúsan megfordult, és laposan az asztal mögött elterülő idősebb férfira sandított.

– Ez célzás? – kérdezte kihívón.

– Igen. De konkrét is lehetek, ha ezt szeretnéd.

Egy ideig farkasszemet néztek.

– Nem. Mindent értek – adta fel visszafordulva, tovább keresve a megnyugvást az éjszakai Budapest látványában. – Hová kell mennem?

– Miskolcra.

Szülővárosa említésére Nika összerezzent. Senki sem tudta a cégnél, ki ő, mi az igazi neve, honnan jött… Legalábbis szeretett ebben a hitben élni.

– Mikor kezdek? – A hangja kissé remegett. Nem, nem tudhatták, hogy miskolci, különben nem küldenék oda!

– Az illető Lillafüreden, a Palotaszállóban fogja tölteni a szilvesztert. A feleségével harmincadikán csekkolnak be, elsején csekkolnának ki.

– Óriási – dörmögte. “Illető”. Imádta ezt a kifejezést. Mennyivel jobban hangzott mint a “célszemély”, vagy a “csávó, akit ki kell nyírnod”! – Ki ez az illető? – tudakolta mintegy mellékesen.

– Minden itt van a borítékban. – A surranó hangra Nika megfordult. A megbízója, akinek a nevét nem tudta, így viccesen csak Charlie-nak becézte az egyik kedvenc filmje, a Charlie angyalai után, egy vastag, fehér borítékot csúsztatott felé a mahagóni faasztalon.

Nika vontatottan ment érte, pedig belül égette a kíváncsiság, kiért küldik haza? Ismeri vajon? Tíz éve nem lépte át Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye határát.

Elvette a borítékot, kibontotta, egy kicsit kihúzta a benne lévő papírköteget, meglátva a munkája nevét és a pasasról készült képet. Ismerte…

De hát ez ilyen. A bérgyilkos meló nem az érzelmekről szól. Megmondják, kit ölj meg, előre megtömik a megbízód zsebét egy csinos összeggel, te elvégzed a feladatod, végül a főnököd megtömi a te zsebed is, amiből a Rózsadombon tudsz házat venni, luxus autókat parkoltatni, takarítónőt fizetni, drága holmikat venni, távoli helyekre utazni, hogy végül semminek se legyen értelme, mert úgyis egyedül “élvezed” az egészet.

Ennek örömére Nika lapozgatni kezdte a paksamétát.

– Mi a fedősztorim?

– Az idén özveggyé vált édesanyádat viszed el a Palotaszállóba szilveszterezni.

– Ahhoz kéne egy özveggyé vált anya is, nem?

– De. Épp ezért…

Ekkor kinyílt az ajtó, és egy magas, vékony nő alakja bontakozott ki a folyosó sötétjéből.

– Épp ezért döntöttem úgy, hogy Ria fog elkísérni – fejezte be Charlie.

– Na ne! – hőkölt hátra Nika, és megérezte maga mögött az ablaküveg hűvösségét.

A megjelenő, ötvenes évei elejét taposó nő arcára ráesett az íróasztalon világító lámpa lágy, sárga fénye. Pont olyan szép volt, mint Nika emlékezett rá. Mintha egy magazinból lépett volna ki: a sminkje tökéletes, az öltözéke divatos és elegáns. Fényes barna haját rendezett kontyba fogta a feje tetején. Arany ékszerei szolídan csillogtak a fényben.

– Szia, Nika! – üdvözölte elmosolyodva.

– Ria – köpte a fogai közül, majd Charlie-hoz fordult. – Nem akarok vele dolgozni. Nem igaz, hogy nincs más!

– Pedig épp nincs senki, aki befogható lenne. Ma reggel futott be ez a munka, és csak ti ketten vagytok elérhetőek. A többiek mind dolgoznak valamin.

– Más fedősztorim is lehet! Mehetek egyedül! Mondjuk a pasimmal foglaltam le szilveszterre a szobát, de az a szemét dobott, így egyedül megyek – próbálkozott, de Charlie megcsóválta a fejét, a tokája csak úgy remegett.

– Ria veled megy – szögezte le ellentmondást nem tűrve.

– Ez még mindig a büntetésem része, mi? Az egész ügy… Miss bébiszitter! – mutatott a nőre, aki időközben az asztal mellé állva kecsesen kinyújtotta a kezét, mire Charlie azonnal odaadott neki egy borítékot.

Nika a fejét rázta.

Ez nem lehet igaz! Az elmúlt öt évben egyszer sem hibázott! Aztán elkövet egyetlen aprócska baklövést, és ez a jussa? Egy béna, kezdőknek való munka, meg egy gardedám, akit a pokolba kíván? Szép…

– Csak két napot kell velem kibírnod – jegyezte meg Ria, mosolyra húzva mélybordóra rúzsozott ajkait. Nika mélységes gyűlölettel pillantott egykori mentorára, akit valaha istenített.

– Veled két perc is sok – fröcsögte, de Ria tovább bazsalygott.

Charlie az asztalra támaszkodva felállt.

– Zárjuk rövidre ezt a dolgot, már régóta máshol kéne lennem. Nika, harmincadikán Riával Miskolcra mentek, becsekkoltok a Palotaszállóba, elvégzed a munkád, és elsején már jöhettek is vissza Budapestre.

– Nem hiszem, hogy várok elsejéig. Szerintem már harmincadikán elintézem a fickót – csikorgatta a fogait. Charlie a fejét csóválta, Ria pedig a hóna alá csapta a borítékot, majd megigazította magán a bundakabátját.

– Harmincadikán reggel kilenckor itt találkozunk, Nika – fordult sarkon. – Én vezetek.

– Ugyan ki más vezethetne? – forgatta Nika a szemeit, de addigra Ria eltűnt a folyosón, csak tűsarkú csizmáinak a kopogását lehetett hallani távolodni.

Nika visszaállt az ablakba, karba fonta a kezeit, meggyűrve ezzel a  borítékot, és kibámult az éjszakába. Mélységesen utálta a Karácsonyt…

Csontig harapó fagyot hozott magával harmincadika reggele. Nika az iroda előtt parkolt közel negyed órája. Hiába volt kellemes meleg a kocsiban, így is dzsekiben ült a kormány mögött. Már attól, ha csak kipillantott az ablakon, fázni kezdett.

Nem akart időben érkezni. Késni akart. Meg akarta váratni Riát, legalább ezzel éreztetve, hogy van kontrollja a történések felett. Szánalmas kísérlet, össze sem jött. A rettentő hideg, köd és hóesés megtette a hatását, alig volt forgalom Buda zeguzgos utcáin, azonban a rossz látási viszonyok ellenére is tíz perccel korábban érkezett.

Mellette az ülésen egy nagy, nehéznek tűnő bőrtáska terült el, a tetején fehér színű fejhallgató pihent. Nika úgy fordította a visszapillantó tükröt, hogy lássa magát benne, hogy utoljára ellenőrizze, hogy néz ki. Nem volt elragadtatva a látványtól, a smink nem sokat dobott rajta: kávébarna szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, a bőre élettelenül fénylett, a szája kicsit cserepes. Szomorúan konstatálta, hogy vagy öt évvel idősebbnek néz ki a koránál. De legalább gesztenyebarnára festett haja nem kócolódott össze az elmúlt húsz percben. Ez is valami…

Ria most is percre pontos volt. SUV-jával le se parkolt, csak megállt Nika mellett egy méterrel, és sürgetőn intett felé, hogy szálljon át hozzá. Nika leállította a motort.

Akkor induljon a show!

A nyakába akasztotta a fejhallgatóját, megragadta a táskája fülét, lendületesen kipattant a kocsiból, kivette a csomagtartóból a bőröndjét, átpakolt Riához, végül átfagyva behuppant a nő mellé az anyósülésre. A rádióból halk jazz zene szólt, az utasteret drága parfüm illata lengte be.

– Jó reggelt! – üdvözölte frissen és üdén Ria. – Kávét? – mutatott a pohártartóra. – A téli kedvenced: mézeskalácsos melange.

– Már egy ideje feketén iszom a kávét – füllentette mogorván a lány.

Ria padlizsánszínűre rúzsozott ajka lebiggyedt.

– Kár. Pedig én készítettem.

– Megihatod.

– Ahogy érzed, drágám. – Óvatosan tovább hajtott a jeges úton.

Amíg fel nem kanyarodtak az M3 bevezetőre, nem szóltak egymáshoz. Nika a telefonján az egyik miskolci hírportált böngészte, hogy képbe kerüljön azzal, mi a helyzet a városban. Ria látszólag a vezetésre koncentrált, amint azonban kiértek az autópályára, megtörte a csendet.

– Rettenetes időnk van.

– Ez a lehető legbénább small talk kezdeményezés – simogatta tovább zavartalanul a mobilja képernyőjét Nika.

– Kétségtelen – ismerte el Ria. – Mit írnak, Miskolcon milyen az idő?

– Rosszabb, mint Pesten – sóhajtotta fáradtan. – Állítólag déltől durva hóvihar lesz.

– Addigra remélhetőleg odaérünk a Palotaszállóba. – Rálépett a gázpedálra, mire Nikában rekedt a levegő. Rosszak voltak a látási viszonyok, megállás nélkül szakadt a hó, köd szitált. Nika szinte érezte a kerekek alatt a csúszós aszfaltot. Idegességében a kávé után nyúlt, és nem foglalkozva a Ria szája szegletében megjelenő félmosollyal, kortyolni kezdte a termoszból a meleg, édes italt.

– Mit gondolsz a munkáról? – faggatta az idősebb nő. Nika letette a telóját az ölébe, és kelletlenül Riára pillantott.

– Hogy méltatlan hozzám. Végezni valakivel egy szállóban… Kezdőknek való feladat – csóválta a fejét Nika.

– Lesz ez jobb is, te is tudod, csak a legutóbbi dolog után…

– Semmi szükségem a kioktatásodra! – vágott a szavába.

– Nem akarlak kioktatni! Csak szeretném, ha tudnád, hogy ez egy átmeneti helyzet. Elvégzed ezt a munkát, meg még néhány “alantasabbat”, visszanyered a cég bizalmát, és minden olyan lesz, mint régen – mosolygott, mintha ez így menne. Nika sajnos nem hitte, hogy valaha bárki el fogja felejteni neki, hogy elpuskázta a legutóbbi megbizatását. Azt viszont titkon be kellett ismernie, hogy melengetik Ria szavai a lelkét. De persze lehet, csak a kávé varázsa… Gyorsan meggyőzte magát, hogy a melange az oka.

– Ja, biztos azért akasztottak a nyakamba, mert valaha el fogják felejteni… – morogta.

– Igazából én akartam veled jönni – vallota be Ria, acélkék tekintetét az úton tartva.

– Tehát lett volna más, aki ráért volna?! – horkant fel.

– Nem, de jöhettél volna egyedül. Én kértem meg Charlie-t, hogy csatlakozhassam hozzád.

– Miért? – förmedt rá, a másik nő viszont higgadt maradt.

– Mert szerintem van összefüggés az egy évvel ezelőtti karácsonyi balhé, és a legutóbbi munkád között.

– Azaz?

– Azaz nem dolgoztad fel azóta sem – közölte köntörfalazás nélkül.

– Pedig de!

– Csak azért, mert hetente jársz pszichológushoz, még ne hidd, hogy minden meg van oldva.

– Azt te honnan tudod? Honnan tudod, hogy egyáltalán járok valakihez?

– Elég sokmindennel képben vagyok, Nika. Csak mert nem állsz velem szóba és ignorálsz, szerinted én lemondtam rólad? A mentorod vagyok. Én hoztalak be a céghez. Olyan, mintha a lányom lennél!

– Akkor jó pocsék anya vagy, mert egy szülő nem farag bérgyilkost a lányából!

– Én csak ehhez értek. Máshogy nem tudtam, hogy segíthetnék rajtad. Amikor öt éve rád találtam…

– Erről inkább rohadtul ne beszéljünk – szakította félbe vicsorogva.

– Ahogy szeretnéd – vonult vissza Ria, nem foglalkozva Nika tiniket megszégyenítő grimaszolásával. Nem akarta túlfeszíteni a húrt már az első órában.

Elnémultak egy időre. Amikor a Hatvan táblát elhagyták, akkor szólalt meg Ria ismét:

– Hidd el, hogy én csak segíteni szeretnék.

Nika nem felelt. Nem akart beszélgetni. Minden elhangzott szó pofonként csattant az arcán, minden feltépett seb vérzett, minden feltörő emlék késszúrás volt a szívébe. Úgy érezte, felrobban a dühtől és a fájdalomtól. Világéletében lobbanékony volt, hírhedt a dühkitöréseiről, számtalanszor keveredett verekedésbe már gyerekként is. Tizenéves korában pedig, amikor elveszítette a szüleit,  minden rosszabb lett…

– Tudod már, hogy fogod kivitelezni a gyilkosságot vagy megmondták előre? – rántotta ki Ria rekedtes, mégis valahol megnyugtató hangja a gondolatai közül.

– Nem mondták meg – felelt automatikusan.

– És ismered őt? – tudakolta Ria.

– Kit? – hökkent meg.

– Hát az illetőt, akiről a boríték szól.

– Honnan ismerném?

Ria elmosolyodott.

– Ne aggódj csak én tudom a cégnél, hogy miskolci vagy.

– De… honnan? – hebegte.

– Amikor megismertelek, az első időszakban voltak számomra szokatlan szóhasználataid : “a süsüs pulcsimat add ide”, “a dumója a kedvenc részem”, “csak egy zacskó makukát kérek” – sorolta, mire Nika érezte, hogy elvörösödik. Ezek neki akkor fel sem tűntek. Amikor azonban Ria elkezdte beszervezni, és kiderült, hogy meg kell szabadulnia a régi önmagától, és új személyiséget alkotnia, ő pestinek álmodta újra magát. És a pestiek nem mondják azt, hogy “jösztök”. Ez akkor sem fért bele “Nika” karakterébe, ha a “jöttöknek” szerinte semmi értelme, és bénán is hangzik. Mégis muszáj volt megszoknia.

– Értem.

– Ezek szerint ismered – következtetett Ria.

– Igen, ismerem.

– Gond lesz?

– Nem. Igazából mindig utáltam őt, sőt… Annyiféleképpen elképzeltem a halálát, hogy nem is tudom, melyiket váltsam valóra.

– Akkor jó.

Nika felrakta a fejhallgatóját, jelezve, hogy nincs kedve tovább cseverészni. A saját zenéjét hallgatva belemerült a gondolataiba. A múlt véres kísértetei percről percre lentebb húzták a sötétségbe. Be kellett látnia, egyelőre tényleg nem sokat tudott segíteni a szakember, akihez jár…

A Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye táblát elhagyva összeszorult a gyomra. Tíz év! Tíz éve nem járt erre… Hirtelen mintha az időjárás is még rosszabbra fordult volna: az orrukig alig lehetett látni, a hó sűrű pelyhekben zuhogott, a szél is veszettül fújt, nekifeszülve a járműnek, mintha csak azt üzenné neki, ne gyere haza, fordulj vissza, itthon semmi jóra nem számíthatsz!

Nika – bár szinte semmit sem látott a súlyosbodó hóvihar miatt – a város részleteit kutatta. Hiába tudta, hol kéne látnia a Bükköt, az Avas-hegyet, és az oly’ jellegzetes avasi lakóparkot, azok vastag, szürke köpenybe burkolóztak.

Ria a GPS utasítását követve egyszercsak elhagyta az autópályát. Az utakon gyér volt a forgalom, akik kimerészkedtek ebben az időben, azok is látványosan küzdöttek az elemekkel.

Nika érezte Ria acélkék tekintetét rávetülni olykor, mintha a mentora tudni akarná, hogy viseli, hogy hazaért.

Hát nem túl jól.

– Életemben egyszer jártam Miskolcon – kezdte el mesélni Ria. Nem az a fajta nő volt, aki szereti a csendet, Nika ezt jól tudta. Mégsem reagált, csak bámult ki az ablakon, remélve, hogy Ria nem folytatja. Hiú ábránd.

– Volt egy pasim, gazdag, jóvágású, nagyon helyes – sóhajtott színpadiasan, miközben két kézzel markolta a kormányt. – Üzleti ügyben jöttünk a városba, csak egy hétvégére. Nem sok idő jutott a szórakozásra, de azért elmentünk Tapolcára, voltunk a Barlangfürdőben, andalogtunk a főutcán, ettünk aaaa… valami belga helyen…

– Café du Boucher? – kérdezte Nika, mert ő meg azt nem bírta sokáig megállni, hogy ha tud valamit, magában tartsa.

– Igen! Nagyon jót ettünk, arra emlékszem – bólogatott aprókat. – De Lillafüredre sajnos nem jutottunk el.

– Mi lett a férfival?

Ria megvonta az egyik vállát.

– Elváltak az útjaink egy idő után.

Nika nem kérdezett többet, pedig ez a téma piszkálta a fantáziáját. Mindig szeretett volna többet tudni mentora magánéletéről.

Majdnem háromnegyed órába telt, mire átszelték Miskolcot, és elértek Lillafüredre. Addigra már akkora volt a hó, hogy alig tudtak felgurulni a kastélyszállodáig.

Leállítva a motort a Palotaszálló parkolójában Ria nagyot fújtatott.

– Bevallom, nem hittem volna, hogy egyben eljutunk idáig.

– Voltak pillanatok, amikor én sem hittem.

– Ilyen vihart még nem pipáltam, pedig már 50 telet megértem, és voltam vad helyeken a világban!

Nika hümmögött.

– Ráadásul a szobát csak kettőtől lehet elfoglalni. Akik akkorra vagy azután jönnének, nem tudom, hogy fognak ideérni…

– Sehogy. Majd tavasszal kiolvadnak a kanyarban.

Ria hangosan és ércesen felnevetett. Nikán végigfutott a libabőr. Nem is tudta, mennyire hiányzott neki ez a nevetés. Alig bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

– Az mondjuk azt jelentené, hogy mi is itt ragadunk addig – emlékeztette Nikát.

– Legalább van étterem, lobby, kaja, pia, wellness… – viccelődött tovább, mintha öt napja még nem pár óra alatt akarta volna eltenni láb alól az “illetőt”, hogy szabadulhasson a mentorától.

– Mmm wellness – csinált úgy Ria, mintha megborzongana.

Ahogy ott ültek a kocsiban a csendes, hólepte parkolóban, Nika most először mérte fel alaposabban utastársát azóta, hogy újra találkoztak. Ha a karácsony estét nem számítjuk, egy éve látta utoljára. Azaz egy éve és öt napja.

Ria most fekete garbót viselt, barna szőrmemellényt, és bőrnadrágot. Még mindig karcsú volt, a haja a szokásos kontyban, a sminkje, akárcsak az ékszerei, visszafogott. Mindig olyan kisugárzása volt, mint egy dámának, és most is ez áradt belőle. Nika mégis megérzett valamit a háttérben. Valami sötét bugyogott a felszín alatt. Az álarc résnyire elvált az arcától, de nem látta, milyen kifejezéssé gyűrődik a bőr alatta…

Ekkor egy másik autó érkezett meg, és parkolt le kettővel mellettük.

– Bár nem sok kedvem van elhagyni a kocsi melegét, menjünk! – adta ki az ukázt Ria, és a következő pillanatban már csapódott is mögötte az ajtó. Nikának a nap folyamán másodjára jutott eszébe, hogy “Show time!”.

Kikászálódott a járműből a hóesésbe, és a cuccaiért indult. Ria már indulásra készen volt, vastag, fekete bundájának szőrein máris több tucat hópehely kapaszkodott. A nő kíváncsian szemlélte a másik autóból kik bújnak elő.

Egy három tagú család volt az. Három és fél. A nő ugyanis terhes volt, és épp a hátsó ülésről próbálta kibányászni a kabátját, miközben a négy év körüli fia pulcsiban és egy dínófigurával a kezében fel-alá rohangált a kocsik között, a férje pedig még a kormány mögött ült a mobilját nyomkodva.

– Helló! – köszönt oda Ria, Nika legnagyobb örömére. Utálta Riában, hogy olyan szociális. Bosszúsan magára kanyarította vastag, bélelt bőrdzsekijét, majd vacogva elkezdett kipakolni a csomagtartóból. Az ujjai máris elfagytak.

– Ó, helló, jó napot! Vagy jobbat? – heherészett a “most léptem ki a fodrásztól” szőke, fiatal nő. – Zolika, kisfiam, gyere ide, vedd fel a kabidat, meg fogsz fázni, drágám!

Nika azonnal felismerte ezt a hangot, és döbbenetében gondolkodás nélkül kiegyenesedett és felé fordult. Nem tévedett. Volt gimis osztálytársnője és egykori legjobb barátnője, Kriszti állt vele szemben, a kezében lóbálva a gyermeke kabátját. Sajnos ő is felismerte.

– Timiii! – harsogta, mire Nika ereiben a vér is megfagyott.

– Szia! Ezer éve – nyögte fájdalmasan, és nem mozdult, a szőkeség azonban fehér tűsarkú csizmájában odatipegett hozzá, és szorosan átölelte. Az illata mit sem változott. Édes volt és túl sok.

– Ha nem is ezer, de vagy tíz biztos! – engedte el eltávolodva tőle, hogy alaposan végigmérhesse.

– Nahát, alig változtál valamit! Bezzeg én! – simított végig domborodó pocakján, és mutatott a rohangáló fia felé, aki épp egy hóbuckába temette a triceratopszát.

– Az életed lehet, hogy megváltozott, de még mindig bomba vagy! – És Nika ezt komolyan is gondolta. Anno Kriszti volt a suliban menő csaj, aki bármit vett fel, csinos volt benne, még egy koszos, szakadt szatyorban is jól nézett volna ki. De persze azért – csilliárdos szüleinek hála – mindig divatos, méregdrága holmikban járt. Nika nem is értette soha, Kriszti miért áll vele szóba, amikor neki szó szerint semmilye sem volt.

– Ó, de édes vagy, csak úgy mondod! – legyintett.

– Nem vagyok édes, csak őszinte – kontrázott Nika elkomorodva, mire Kriszti felnevetett.

– Jaj, te tényleg nem változtál.

Ria megköszörülte a torkát.

– Timike? – Látszott rajta, hogy alig bírja ki, hogy vigyorodjon el. Nika mérgesen rámeredt, de Kriszti nem zavartatva magát könnyedén bemutatkozott.

– Ó, bocsánat, üdvözlöm. Göndörné Fehér Krisztina vagyok. Timivel osztálytársak voltunk a Zrínyiben, és nem mellesleg legeslegjobb barinők!

Nikának egyszerre két dologgal kellett szembenéznie: egyfelől bukott a fedősztorijuk Riával: nem lehet az anyja, hisz Kriszti tudja, hogy a szülei halottak…

– Én Marianna vagyok – nyújtotta Kriszti felé a kezét Ria. – Timi mentora és barátnője. A férjem… – elcsuklott a hangja. – Sajnos alig egy hónapja hunyt el, és… ki akartam szabadulni otthonról. Timi volt olyan drága, hogy elkísért ide.

Kriszti szomorúan pillantott Riára.

– Őszinte részvétem.

– Köszönöm – szorította a mellkasára a kezét, mintha gyásztól törött szívének szilánkjait akarná a bordái mögött tartani.

A másik, ami Nikában beindította a vészjelzőt, a Göndörné volt…

Ekkor Kriszti férje kimászott a kormány mögül, és csatlakozott hozzájuk. Még mindig magas volt, széles vállú, sármos és dús hajú… Még mindig Kriszti párja volt, és Nika exe, aki Krisztiért hagyta el őt tíz éve… És még mindig az “illető”, akivel végeznie kellett az elkövetkezendő második napban.

Göndör Bálint nem az, akinek sokan elsőre hiszik. A családja híres Borsodban, az apja gazdag üzletember volt, akit az emberek vagy imádtak vagy gyűlöltek, de egyként irigyeltek. Bálintot is mindig megelőzte a hírneve. Fiatal korában azt híresztelték róla, elkényeztetett, nyápic kiskölyök, aki ezüstkanállal a szájában született, és a feneke alá tesznek mindent. Bálint tudta, hogy ezt gondolják róla azok, akik szeretnek látatlanban ítélkezni, és az ilyen emberekkel Dunát lehetett rekeszteni. Mindig lángolt benne egyfajta dac, hogy márpedig ő be fogja bizonyítani, hogy nem az, akinek ezek a boldogtalan károgók hiszik.

Akinek az apja miatt hiszik.

Keményen tanult, a saját erejéből szerzett jó jegyeket. Nem hordta a márkás cuccait, a több százezerbe kerülő cipőit, és már tizenöt évesen diákmunkákat vállalt, pedig nem volt szüksége pénzre. Bár az apjától egy 30 milliós autót kapott a tizenhetedik születésnapjára, mégsem azzal ment a gimibe. Inkább tömegközlekedett, mint az osztálytársai többsége, így az a mindig szomorúnak tűnő lány is…

Mire betöltötte a tizennyolcat, már azok is, akik nem ismerték, úgy emlegették: “Ja, a Göndör Bálint? Úgy hallottam, jó arc!”. Azt azonban nem érte el, hogy ne lógjon ki a sorból. Nagyon kilógott, de a lehető legjobb értelemben. Intelligensnek, kedvesnek, szerénynek tartották, a lányok pedig mindemellé még nagyon jóképűnek is. Ennek ellenére őt nem érdekelte más, csak az a szomorúnak tűnő lány.

Aztán váratlanul az apja meghalt, mielőtt leérettségizett volna, így Bálint élete megváltozott… Már nem akart annyira más lenni. Mintha az apja emlékét erősebben tarthatná életben azáltal, ha elkezd rá hasonlítani. Ha elkezd úgy viselkedni. Ha azt csinálja, amit az apja éveken keresztül duruzsolt neki, de ő sosem engedett neki. Mintha azzal, hogy a halála után megtesz mindent, amit ő akart, azzal az utolsó kívánságait teljesítené. Mintha így róná le a tiszteletét.

Az apja lábnyomába lépett, azt az utat követte. Az anyja örömmel támogatta ebben, tálcán nyújtotta át a számára szánt tervet. Ő pedig elfogadta. Átvette a cégek irányítását, mellette gazdálkodás és menedzsmentet kezdett tanulni a Miskolci Egyetemen, hiába volt más az álma.

A politikát tekintve is beleült az apja székébe. Ráadásul, ösztönösen olyan jól sikerült lavíroznia ebben a környezetben, hogy már a második ciklusát töltötte országgyűlési képviselőként.

Titkon gyűlölte.

A tinédzser önmaga, az igazi önmaga, akit tíz éve tartott elnyomva, szembe köpné, ha tehetné.

De nem teheti.

Legvégül pedig a mindig szomorúnak tűnő barátnőjét is elhagyta egy borsószem hercegkisasszonyért.

Bálint elsápadt, amint meglátta Nikát. Csak remélni tudta, hogy nincs külső jele annak, mekkorát bukfencezett a gyomra, és nem látszik nagyon, hogy kiverte a víz. Hirtelen légszomja támadt, és a fagyos mínuszok ellenére olyan melege lett, hogy kedve lett volna levenni magáról a pulóvert.

– Timi! – bukott ki belőle. Meglepettebbnek hangzott, mint amennyire akart. Gyorsan mély levegőt vett, kihúzta magát, és zavarát leplezve elkezdett kipakolni a csomagtartóból.

– Cső – üdvözölte Nika hűvösen. Kicsit más volt most. A haja… barna volt, nem fekete, és vállig ért. De ugyanolyan vad volt a tekintete, mint amikor először találkozott a pillantásuk tizennégy éve.

– Rég nem hallottam felőled. Jól vagy? – érdeklődött, rendezgetve a bőröndöket.

– Tökéletesen – hazudta Nika szemrebbenés nélkül. – Csak megfagyok. Ria, nem megyünk be? – fordult türelmetlenül a másik nő felé. – Nem akarok lebetegedni.

– De, de, mehetünk, én is fázom! – indult el Ria a főbejárat felé, aki kézben cipelte a bőröndjét, mert a bokáig érő hóban már lehetetlen volt húzni. Nika sietve követte, miközben a természeti elemekkel dacolva vonszolta maga után a saját gurulósát.

Bálintot elkapta a déjà vu érzése. Elégedetten nyugtázta, hogy egyes jó dolgok nem változnak az idővel. Dermedten nézett utánuk. Hosszabb ideig, mint természetes lett volna. Nem akarta elhinni, hogy ez az egész megtörténik, hogy mindez valóság.

Eközben Kriszti sikeresen elkapta a kisfiúkat, majd kapkodó mozdulatokkal ráadta a kabátot. Bálint tudta, hogy a feleségétől ezután semmi jóra nem számíthat. Hiába voltak együtt tíz éve, a szomorú szemű lány örök téma volt. Na persze sose ő hozta fel, hanem Kriszti, újra és újra. Mintha érezné a lelke mélyén, hogy nem azért hagyta el Timit, mert megszűnt szeretni őt, hanem egy kísértet nyomására a túlvilágról.

– Szívem, megvagytok? – tudakolta óvatosan.

– Meg – vakkantotta Kriszti ölbe kapva Zolikát, kerülve a férje pillantását.

Kezdődik…

– Jó, akkor siessünk – csinált úgy Bálint, mintha nem érzékelné a párja feszültségét. – Majd kijövök a többi cuccért, de előbb menjünk be. Ez a vihar kezd egyre durvább lenni – állapította meg felvéve egy táskát a hátára, a kezeibe egy-egy bőröndöt, és a családját maga előtt terelve, ők is a főbejárat felé iramodtak.

Az ünnepien feldíszített főbejárat előtt egy huszonéves férfi lapátolta a havat. Sötétkék, vastag szövetből készült kabátot viselt aranysárga szegélyezéssel, az arca piros volt a hidegtől, a szája már szinte lila.

Mögötte egy ugyanilyen egyenben lévő, fehér hajú férfi sózta az utat, aki, amint meglátta az érkező vendégeket, már óvatosan lépkedve sietet is eléjük, hogy elvegye tőlük a csomagjaikat.

– Jó napot, hölgyeim!

– Volt már jobb is! – nézett fel a sötétszürke égboltra Ria, készséggel átadva a cuccait a londínernek. Nika intett, hogy ő nem kér a segítségből.

– Itt, északon mindig ilyen zord a tél? – vette fel a beszélgetés fonalát Ria. A londíner udvariasan elmosolyodott, miközben kollégája – megszakítva a hó eltakarítását – már nyitotta is nekik az ajtót.

– Az utóbbi években meleg teleink voltak. Ez a hóvihar elég szokatlan – mesélte a hatvanas éveiben járó férfi, miközben a recepcióhoz vonultak, havat pergetve magukról a szőnyegre. Odabent kellemes meleg volt, a háttérben ünnepi akusztikus dallamok duruzsoltak halkan, az előtérben álló karácsonyfa fenyőillatot árasztot.

Ria elámulva forgott körbe.

– Úristen! Kívülről is elképesztő ez az épület, de belülről valami eszméletlen! És ez a karácsonyi dekoráció! Nagyon ízléses! Mint egy képeslap.

– Köszönjük! Örülünk, hogy elnyerte a tetszését.

– Mintha valami romantikus regényben lennék, vagy nem is tudom… Egy mesében! – kacarászott.

Nika a szemeit forgatta.

– Azt hittem, annyi helyen jártál már és annyi mindent láttál, hogy nem lehet téged lenyűgözni – kötekedett Nika a recepció előtt leparkolva.

Ria összehúzta rókaszemeit.

– Tény, de a dolgok iránti lelkesedésünket és a szépség iránti rajongásunkat nem szabad elvesztenünk. Ez a titka a fiatalságnak – árulta el.

– Hát akkor én vagy ötven vagyok lélekben – dörmögte, direkt mondva ezt a számot, utalva mentora korára, mert erősen sejtette, hogy ez az egyik gyengepontja. A hiúsága.

Ám Riát nem volt ilyen egyszerű megsérteni.

– Te lélekben szerintem már halott vagy, kisszívem – vágott vissza keményen, mire Nika felnyögött ettől a gyomrostól.

– Érezzék jól magukat nálunk! – fogta menekülőre a londíner, megérezve a feszültséget a levegőben.

– Nagyon köszönjük! – biccentett Ria.

Nika a mosolygó recepciósok felé fordult. Mindkét nő fehér felsőt és fekete blézert viselt, a sminkjük visszafogott, a hajuk elegáns kontyba fogva.

Ekkor Bálinték is betoppantak, így Nika gyorsan előre hajolt. A hajából olvadt hó csepegett a pultra, amit idegesen letörölt a kezével, bár végül csak szétkente a vizet.

– Ömm, helló, ööö, Rónai Veronika néven van foglalásunk két főre – halkította le a hangját, nehogy a Göndör házaspár meghallja az álnevét, és esetleg rákérdezzen, ki az a Rónai Veronika.

Az idősebb recepciós, akinek a blézerére tűzött táblácskán a Klára név díszelgett, a számítógéphez fordult, és kattintgatni kezdett. A másik lány eközben odébb húzódott, Bálintékat figyelte, várva, hogy odaérjenek hozzá. Ők szerencsére nem siették el a dolgot.

– Meg is van. Elkérhetem a személyijüket?

Nika már vette is elő a hamis iratát, Ria azonban nem reagált, mert épp a pultra kitett koszorún macerálta az egyik diótörőt.

– Ria! – szólt oda neki összeszorított fogak mögül.

– Tessék, drága? – húzódott hozzá közelebb, lehalkítva a hangját.

– Személyi.

– Áh! – Már vette is elő, és széles mosoly kíséretében átnyújtotta Klárának. – Ugye nem baj, hogy ennyivel hamarabb jöttünk? Szerettük volna elkerülni a vihart. Tudjuk, hogy kettőtől lehet elfoglalni a szobát, de addig ellehetünk valahol?

– Természetesen! A csomagjaikat a csomagszobában tudjuk addig tárolni. Egyébként leülhetnek a szalonba, a Mátyás étterem is nyitva van már, a Lobby Drinkbárban is fogyaszthatnak valamit…

– A wellness részlegbe is bemehetünk? – érdeklődött Ria izgatottan.

– Egészen nyugodtan használhatják. Ha pedig előbb kész lenne a szobájuk, szólunk Önöknek.

– Igazán kedves! – csapta össze a kezeit Ria elégedetten.

Bálinték ekkor értek oda a pulthoz, és kezdték meg a becsekkolást.

– Mit tehetek be a csomagszobába?

– Mindent – vágta rá Nika, ám Ria magához húzta a bőröndjét.

– De a fürdőruha…

– Két óra és elfoglalhatjuk a szobánkat – vetett ellen.

– És addig inkább ücsörögnél velem a szalonban és cseverésznél?

– Jogos – rettent meg ettől az opciótól Nika. Rá akarta vágni, hogy akkor ő dekkol majd a szalonban, míg a mentora elolvadhat a finnszaunában, de észrevette, hogy Klára őket figyeli a szemüvege felett.

– Igazad van, a meleg szaunában sokkal kellemesebb beszélgetni – erőltetett vigyort az arcára, ami nem csak azért volt nehéz, mert a kinti hidegtől még mindig el voltak gémberedve az arcizmai…

– De jó! – Ria egy szempillantás alatt elővarázsolta a wellness-felszerelését, Nikának kicsit tovább tartott megtalálnia a fürdőruháját. A recepciós eközben hozott köntöst, törülközőt, és papucsot a számukra.

Miután elvitték a holmijaikat, és indultak volna le a mínusz egyedikre, Ria mobilja csörögni kezdett.

– Ezt fel kell vennem. – A hangjában már nyoma sem volt a kedves, lelkes, buzgó karakternek, akit eddig játszott. Felvette a telefont, recés hangon beleszólt, és arisztokratikusan kihúzva magát átvonult a szomszéd helyiségbe.

Nika az egyik ablak elé somfordált, és szintén elővette a telóját, hogy burkot varázsolhasson maga köré. Azonban a tekintete újra és újra Bálint felé siklott a képernyőről, aki a pultnál a recepcióssal egyeztetett, miközben a felesége és a kisfia épp a karácsonyfát nézegették. Zolikának nagyon tetszettek a piros gömbök, mindet meg akarta fogni, minddel játszani akart, Kriszti legnagyobb örömére.

Nika elmerengett, vajon miért akarja bárki eltenni Bálintot láb alól? Mármint oké, országgyűlési képviselő, de azért nincs akkora befolyása, sose voltak vele tele a címlapok… Jó, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye egyik leggazdagabb vállalkozója, de nincsenek sötét bizniszei. Vagy mégis? Belekeveredett volna valamibe? Lehet, hisz végső soron Nika tíz éve semmit sem tudott az exéről. Még csak soha rá sem keresett az interneten. Nem mintha Nika jelen lenne bármilyen közösségi média felületen. Az élete nem olyan, amit kitehetne az ablakba… Egy kamuprofilja van, de azt csak munkára használja.

Öt éves pályafutása alatt most először nem csak az ok kezdte érdekelni Nikát, miért kell valakit meggyilkolnia, hanem az is, ki akarhatja a célpontja halálát?

– Gond lesz? – tért vissza Ria elé állva, már-már fenyegetőn.

– Nem – felelte, állva a pillantását. Egy darabig farkasszemet néztek, és Nika gyomrában ismerős, rossz érzések támadtak fel.

– Nem úgy nézel ki. Megkaptam azt az anyagot, amit te is. Tudom, hogy ő az illető. Beszélnünk kell erről az egészről. Az új fedősztorinkról, arról, hogy tervezed kivitelezni a munkát, és végül, de nem utolsó sorban, ki is ő neked…

– Hogy hogy nem tudja a cég, hogy miskolci vagyok és ismerem őt? – bukott ki Nikából a kérdés.

– Tudod, hogy a cég nem tud semmit.

– Legalábbis ezt mondják, de bocs, ha nem hiszem el.

Ria belehajolt Nika arcába, szigorúan meredt rá, és olyan halkan beszélt, hogy szinte csak tátogott.

– Úgy hoztalak be, hogy új identitást kaptál. És nem is akarták soha tudni, ki voltál előtte.

– Van ekkora véletlen? Létezik ekkora véletlen, hogy pont Miskolcra kellett jönnöm, és pont őt megölnöm?

– Van ekkora véletlen, Nika. Magyarország nem egy nagy ország. Öt évig megúsztad, hogy hazagyere, most véget ért a szerencséd. Az meg, hogy pont ismered az illetőt, hát… Ha hinnék Istenben, vagy a sorsban, vagy a végzetben, vagy más ilyen dologban, azt mondanám, ez okkal történt így. De nem hiszek, szóval igen, van ekkora véletlen.

Nika makacsul hallgatott.

– Ki ő neked? Azon kívül, hogy a volt legjobb barátnőd férje.

Nika beharapta az ajkát. Minden idegszála tiltakozott azellen, hogy beavassa Riát.

– Egyébként pedig ha annyira gondod lett volna azzal, hogy ide kell jönnöd, és egy ismerőssel végezned, akkor minimum felvettél volna egy parókát. De nem. Te önmagadként akartál megjelenni, vágytál a lelepleződésre!

– Van nálam minden, ami ahhoz kell, hogy ne lepleződjek le, csak nem tudtam, hogy pont ők is ekkor fognak megérkezni!

– Már a becsekkoláshoz el kellett volna változtatnod magad, de nem tetted meg, mielőtt kiszálltunk a kocsiból. Most vagy ennyire amatőr vagy, és ki kell, hogy rúgjunk, vagy hazudsz. Szerintem hazudsz.

Nika nem bírta tovább a szemkontaktust tartani, és lesütötte a szemét.

– Jó, ne válaszolj, nem is kell, te tudod. Ezt viszont végig kell csinálnunk. Megkérdezem újra: gond lesz?

– Nem.

– Akkor jó! – vágta zsebre a mobilját. – Mehetünk? Át kell rágnunk a dolgokat, plusz szeretnék már a szaunában izzadni. – Elindult a lépcső felé, Nika pedig a dühében született könnyeit nyeldekelve követte.