Krimiszerda – Lillafüred nem ereszt

Karácsony utolsó estéje. Nika gyomra összeszorult, amint ez eszébe jutott. Tekintete a Margit–hídról a fekete Duna aranylóan hömpölygő felszínén át a kivilágított Parlamentre siklott. Általában imádta ezt a kilátást. Nappal sem volt semmi, de az éjszakai panorámát az idők végezetéig tudta volna nézni. Általában. Ma este viszont a folyó sötéten hívogatta, mintha magába akarná zárni. Őt pedig égette a vágy, hogy engedelmeskedjen neki…

– A történtek után jót fog tenni neked egy könnyebb, egyszerűbb munka.

Ez a mondat visszarántotta Nikát a valóságba. Bosszúsan megfordult, és laposan az asztal mögött elterülő idősebb férfira sandított.

– Ez célzás? – kérdezte kihívón.

– Igen. De konkrét is lehetek, ha ezt szeretnéd.

Egy ideig farkasszemet néztek.

– Nem. Mindent értek – adta fel visszafordulva, tovább keresve a megnyugvást az éjszakai Budapest látványában. – Hová kell mennem?

– Miskolcra.

Szülővárosa említésére Nika összerezzent. Senki sem tudta a cégnél, ki ő, mi az igazi neve, honnan jött… Legalábbis szeretett ebben a hitben élni.

– Mikor kezdek? – A hangja kissé remegett. Nem, nem tudhatták, hogy miskolci, különben nem küldenék oda!

– Az illető Lillafüreden, a Palotaszállóban fogja tölteni a szilvesztert. A feleségével harmincadikán csekkolnak be, elsején csekkolnának ki.

– Óriási – dörmögte. “Illető”. Imádta ezt a kifejezést. Mennyivel jobban hangzott mint a “célszemély”, vagy a “csávó, akit ki kell nyírnod”! – Ki ez az illető? – tudakolta mintegy mellékesen.

– Minden itt van a borítékban. – A surranó hangra Nika megfordult. A megbízója, akinek a nevét nem tudta, így viccesen csak Charlie-nak becézte az egyik kedvenc filmje, a Charlie angyalai után, egy vastag, fehér borítékot csúsztatott felé a mahagóni faasztalon.

Nika vontatottan ment érte, pedig belül égette a kíváncsiság, kiért küldik haza? Ismeri vajon? Tíz éve nem lépte át Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye határát.

Elvette a borítékot, kibontotta, egy kicsit kihúzta a benne lévő papírköteget, meglátva a munkája nevét és a pasasról készült képet. Ismerte…

De hát ez ilyen. A bérgyilkos meló nem az érzelmekről szól. Megmondják, kit ölj meg, előre megtömik a megbízód zsebét egy csinos összeggel, te elvégzed a feladatod, végül a főnököd megtömi a te zsebed is, amiből a Rózsadombon tudsz házat venni, luxus autókat parkoltatni, takarítónőt fizetni, drága holmikat venni, távoli helyekre utazni, hogy végül semminek se legyen értelme, mert úgyis egyedül “élvezed” az egészet.

Ennek örömére Nika lapozgatni kezdte a paksamétát.

– Mi a fedősztorim?

– Az idén özveggyé vált édesanyádat viszed el a Palotaszállóba szilveszterezni.

– Ahhoz kéne egy özveggyé vált anya is, nem?

– De. Épp ezért…

Ekkor kinyílt az ajtó, és egy magas, vékony nő alakja bontakozott ki a folyosó sötétjéből.

– Épp ezért döntöttem úgy, hogy Ria fog elkísérni – fejezte be Charlie.

– Na ne! – hőkölt hátra Nika, és megérezte maga mögött az ablaküveg hűvösségét.

A megjelenő, ötvenes évei elejét taposó nő arcára ráesett az íróasztalon világító lámpa lágy, sárga fénye. Pont olyan szép volt, mint Nika emlékezett rá. Mintha egy magazinból lépett volna ki: a sminkje tökéletes, az öltözéke divatos és elegáns. Fényes barna haját rendezett kontyba fogta a feje tetején. Arany ékszerei szolídan csillogtak a fényben.

– Szia, Nika! – üdvözölte elmosolyodva.

– Ria – köpte a fogai közül, majd Charlie-hoz fordult. – Nem akarok vele dolgozni. Nem igaz, hogy nincs más!

– Pedig épp nincs senki, aki befogható lenne. Ma reggel futott be ez a munka, és csak ti ketten vagytok elérhetőek. A többiek mind dolgoznak valamin.

– Más fedősztorim is lehet! Mehetek egyedül! Mondjuk a pasimmal foglaltam le szilveszterre a szobát, de az a szemét dobott, így egyedül megyek – próbálkozott, de Charlie megcsóválta a fejét, a tokája csak úgy remegett.

– Ria veled megy – szögezte le ellentmondást nem tűrve.

– Ez még mindig a büntetésem része, mi? Az egész ügy… Miss bébiszitter! – mutatott a nőre, aki időközben az asztal mellé állva kecsesen kinyújtotta a kezét, mire Charlie azonnal odaadott neki egy borítékot.

Nika a fejét rázta.

Ez nem lehet igaz! Az elmúlt öt évben egyszer sem hibázott! Aztán elkövet egyetlen aprócska baklövést, és ez a jussa? Egy béna, kezdőknek való munka, meg egy gardedám, akit a pokolba kíván? Szép…

– Csak két napot kell velem kibírnod – jegyezte meg Ria, mosolyra húzva mélybordóra rúzsozott ajkait. Nika mélységes gyűlölettel pillantott egykori mentorára, akit valaha istenített.

– Veled két perc is sok – fröcsögte, de Ria tovább bazsalygott.

Charlie az asztalra támaszkodva felállt.

– Zárjuk rövidre ezt a dolgot, már régóta máshol kéne lennem. Nika, harmincadikán Riával Miskolcra mentek, becsekkoltok a Palotaszállóba, elvégzed a munkád, és elsején már jöhettek is vissza Budapestre.

– Nem hiszem, hogy várok elsejéig. Szerintem már harmincadikán elintézem a fickót – csikorgatta a fogait. Charlie a fejét csóválta, Ria pedig a hóna alá csapta a borítékot, majd megigazította magán a bundakabátját.

– Harmincadikán reggel kilenckor itt találkozunk, Nika – fordult sarkon. – Én vezetek.

– Ugyan ki más vezethetne? – forgatta Nika a szemeit, de addigra Ria eltűnt a folyosón, csak tűsarkú csizmáinak a kopogását lehetett hallani távolodni.

Nika visszaállt az ablakba, karba fonta a kezeit, meggyűrve ezzel a  borítékot, és kibámult az éjszakába. Mélységesen utálta a Karácsonyt…

Csontig harapó fagyot hozott magával harmincadika reggele. Nika az iroda előtt parkolt közel negyed órája. Hiába volt kellemes meleg a kocsiban, így is dzsekiben ült a kormány mögött. Már attól, ha csak kipillantott az ablakon, fázni kezdett.

Nem akart időben érkezni. Késni akart. Meg akarta váratni Riát, legalább ezzel éreztetve, hogy van kontrollja a történések felett. Szánalmas kísérlet, össze sem jött. A rettentő hideg, köd és hóesés megtette a hatását, alig volt forgalom Buda zeguzgos utcáin, azonban a rossz látási viszonyok ellenére is tíz perccel korábban érkezett.

Mellette az ülésen egy nagy, nehéznek tűnő bőrtáska terült el, a tetején fehér színű fejhallgató pihent. Nika úgy fordította a visszapillantó tükröt, hogy lássa magát benne, hogy utoljára ellenőrizze, hogy néz ki. Nem volt elragadtatva a látványtól, a smink nem sokat dobott rajta: kávébarna szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, a bőre élettelenül fénylett, a szája kicsit cserepes. Szomorúan konstatálta, hogy vagy öt évvel idősebbnek néz ki a koránál. De legalább gesztenyebarnára festett haja nem kócolódott össze az elmúlt húsz percben. Ez is valami…

Ria most is percre pontos volt. SUV-jával le se parkolt, csak megállt Nika mellett egy méterrel, és sürgetőn intett felé, hogy szálljon át hozzá. Nika leállította a motort.

Akkor induljon a show!

A nyakába akasztotta a fejhallgatóját, megragadta a táskája fülét, lendületesen kipattant a kocsiból, kivette a csomagtartóból a bőröndjét, átpakolt Riához, végül átfagyva behuppant a nő mellé az anyósülésre. A rádióból halk jazz zene szólt, az utasteret drága parfüm illata lengte be.

– Jó reggelt! – üdvözölte frissen és üdén Ria. – Kávét? – mutatott a pohártartóra. – A téli kedvenced: mézeskalácsos melange.

– Már egy ideje feketén iszom a kávét – füllentette mogorván a lány.

Ria padlizsánszínűre rúzsozott ajka lebiggyedt.

– Kár. Pedig én készítettem.

– Megihatod.

– Ahogy érzed, drágám. – Óvatosan tovább hajtott a jeges úton.

Amíg fel nem kanyarodtak az M3 bevezetőre, nem szóltak egymáshoz. Nika a telefonján az egyik miskolci hírportált böngészte, hogy képbe kerüljön azzal, mi a helyzet a városban. Ria látszólag a vezetésre koncentrált, amint azonban kiértek az autópályára, megtörte a csendet.

– Rettenetes időnk van.

– Ez a lehető legbénább small talk kezdeményezés – simogatta tovább zavartalanul a mobilja képernyőjét Nika.

– Kétségtelen – ismerte el Ria. – Mit írnak, Miskolcon milyen az idő?

– Rosszabb, mint Pesten – sóhajtotta fáradtan. – Állítólag déltől durva hóvihar lesz.

– Addigra remélhetőleg odaérünk a Palotaszállóba. – Rálépett a gázpedálra, mire Nikában rekedt a levegő. Rosszak voltak a látási viszonyok, megállás nélkül szakadt a hó, köd szitált. Nika szinte érezte a kerekek alatt a csúszós aszfaltot. Idegességében a kávé után nyúlt, és nem foglalkozva a Ria szája szegletében megjelenő félmosollyal, kortyolni kezdte a termoszból a meleg, édes italt.

– Mit gondolsz a munkáról? – faggatta az idősebb nő. Nika letette a telóját az ölébe, és kelletlenül Riára pillantott.

– Hogy méltatlan hozzám. Végezni valakivel egy szállóban… Kezdőknek való feladat – csóválta a fejét Nika.

– Lesz ez jobb is, te is tudod, csak a legutóbbi dolog után…

– Semmi szükségem a kioktatásodra! – vágott a szavába.

– Nem akarlak kioktatni! Csak szeretném, ha tudnád, hogy ez egy átmeneti helyzet. Elvégzed ezt a munkát, meg még néhány “alantasabbat”, visszanyered a cég bizalmát, és minden olyan lesz, mint régen – mosolygott, mintha ez így menne. Nika sajnos nem hitte, hogy valaha bárki el fogja felejteni neki, hogy elpuskázta a legutóbbi megbizatását. Azt viszont titkon be kellett ismernie, hogy melengetik Ria szavai a lelkét. De persze lehet, csak a kávé varázsa… Gyorsan meggyőzte magát, hogy a melange az oka.

– Ja, biztos azért akasztottak a nyakamba, mert valaha el fogják felejteni… – morogta.

– Igazából én akartam veled jönni – vallota be Ria, acélkék tekintetét az úton tartva.

– Tehát lett volna más, aki ráért volna?! – horkant fel.

– Nem, de jöhettél volna egyedül. Én kértem meg Charlie-t, hogy csatlakozhassam hozzád.

– Miért? – förmedt rá, a másik nő viszont higgadt maradt.

– Mert szerintem van összefüggés az egy évvel ezelőtti karácsonyi balhé, és a legutóbbi munkád között.

– Azaz?

– Azaz nem dolgoztad fel azóta sem – közölte köntörfalazás nélkül.

– Pedig de!

– Csak azért, mert hetente jársz pszichológushoz, még ne hidd, hogy minden meg van oldva.

– Azt te honnan tudod? Honnan tudod, hogy egyáltalán járok valakihez?

– Elég sokmindennel képben vagyok, Nika. Csak mert nem állsz velem szóba és ignorálsz, szerinted én lemondtam rólad? A mentorod vagyok. Én hoztalak be a céghez. Olyan, mintha a lányom lennél!

– Akkor jó pocsék anya vagy, mert egy szülő nem farag bérgyilkost a lányából!

– Én csak ehhez értek. Máshogy nem tudtam, hogy segíthetnék rajtad. Amikor öt éve rád találtam…

– Erről inkább rohadtul ne beszéljünk – szakította félbe vicsorogva.

– Ahogy szeretnéd – vonult vissza Ria, nem foglalkozva Nika tiniket megszégyenítő grimaszolásával. Nem akarta túlfeszíteni a húrt már az első órában.

Elnémultak egy időre. Amikor a Hatvan táblát elhagyták, akkor szólalt meg Ria ismét:

– Hidd el, hogy én csak segíteni szeretnék.

Nika nem felelt. Nem akart beszélgetni. Minden elhangzott szó pofonként csattant az arcán, minden feltépett seb vérzett, minden feltörő emlék késszúrás volt a szívébe. Úgy érezte, felrobban a dühtől és a fájdalomtól. Világéletében lobbanékony volt, hírhedt a dühkitöréseiről, számtalanszor keveredett verekedésbe már gyerekként is. Tizenéves korában pedig, amikor elveszítette a szüleit,  minden rosszabb lett…

– Tudod már, hogy fogod kivitelezni a gyilkosságot vagy megmondták előre? – rántotta ki Ria rekedtes, mégis valahol megnyugtató hangja a gondolatai közül.

– Nem mondták meg – felelt automatikusan.

– És ismered őt? – tudakolta Ria.

– Kit? – hökkent meg.

– Hát az illetőt, akiről a boríték szól.

– Honnan ismerném?

Ria elmosolyodott.

– Ne aggódj csak én tudom a cégnél, hogy miskolci vagy.

– De… honnan? – hebegte.

– Amikor megismertelek, az első időszakban voltak számomra szokatlan szóhasználataid : “a süsüs pulcsimat add ide”, “a dumója a kedvenc részem”, “csak egy zacskó makukát kérek” – sorolta, mire Nika érezte, hogy elvörösödik. Ezek neki akkor fel sem tűntek. Amikor azonban Ria elkezdte beszervezni, és kiderült, hogy meg kell szabadulnia a régi önmagától, és új személyiséget alkotnia, ő pestinek álmodta újra magát. És a pestiek nem mondják azt, hogy “jösztök”. Ez akkor sem fért bele “Nika” karakterébe, ha a “jöttöknek” szerinte semmi értelme, és bénán is hangzik. Mégis muszáj volt megszoknia.

– Értem.

– Ezek szerint ismered – következtetett Ria.

– Igen, ismerem.

– Gond lesz?

– Nem. Igazából mindig utáltam őt, sőt… Annyiféleképpen elképzeltem a halálát, hogy nem is tudom, melyiket váltsam valóra.

– Akkor jó.

Nika felrakta a fejhallgatóját, jelezve, hogy nincs kedve tovább cseverészni. A saját zenéjét hallgatva belemerült a gondolataiba. A múlt véres kísértetei percről percre lentebb húzták a sötétségbe. Be kellett látnia, egyelőre tényleg nem sokat tudott segíteni a szakember, akihez jár…

A Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye táblát elhagyva összeszorult a gyomra. Tíz év! Tíz éve nem járt erre… Hirtelen mintha az időjárás is még rosszabbra fordult volna: az orrukig alig lehetett látni, a hó sűrű pelyhekben zuhogott, a szél is veszettül fújt, nekifeszülve a járműnek, mintha csak azt üzenné neki, ne gyere haza, fordulj vissza, itthon semmi jóra nem számíthatsz!

Nika – bár szinte semmit sem látott a súlyosbodó hóvihar miatt – a város részleteit kutatta. Hiába tudta, hol kéne látnia a Bükköt, az Avas-hegyet, és az oly’ jellegzetes avasi lakóparkot, azok vastag, szürke köpenybe burkolóztak.

Ria a GPS utasítását követve egyszercsak elhagyta az autópályát. Az utakon gyér volt a forgalom, akik kimerészkedtek ebben az időben, azok is látványosan küzdöttek az elemekkel.

Nika érezte Ria acélkék tekintetét rávetülni olykor, mintha a mentora tudni akarná, hogy viseli, hogy hazaért.

Hát nem túl jól.

– Életemben egyszer jártam Miskolcon – kezdte el mesélni Ria. Nem az a fajta nő volt, aki szereti a csendet, Nika ezt jól tudta. Mégsem reagált, csak bámult ki az ablakon, remélve, hogy Ria nem folytatja. Hiú ábránd.

– Volt egy pasim, gazdag, jóvágású, nagyon helyes – sóhajtott színpadiasan, miközben két kézzel markolta a kormányt. – Üzleti ügyben jöttünk a városba, csak egy hétvégére. Nem sok idő jutott a szórakozásra, de azért elmentünk Tapolcára, voltunk a Barlangfürdőben, andalogtunk a főutcán, ettünk aaaa… valami belga helyen…

– Café du Boucher? – kérdezte Nika, mert ő meg azt nem bírta sokáig megállni, hogy ha tud valamit, magában tartsa.

– Igen! Nagyon jót ettünk, arra emlékszem – bólogatott aprókat. – De Lillafüredre sajnos nem jutottunk el.

– Mi lett a férfival?

Ria megvonta az egyik vállát.

– Elváltak az útjaink egy idő után.

Nika nem kérdezett többet, pedig ez a téma piszkálta a fantáziáját. Mindig szeretett volna többet tudni mentora magánéletéről.

Majdnem háromnegyed órába telt, mire átszelték Miskolcot, és elértek Lillafüredre. Addigra már akkora volt a hó, hogy alig tudtak felgurulni a kastélyszállodáig.

Leállítva a motort a Palotaszálló parkolójában Ria nagyot fújtatott.

– Bevallom, nem hittem volna, hogy egyben eljutunk idáig.

– Voltak pillanatok, amikor én sem hittem.

– Ilyen vihart még nem pipáltam, pedig már 50 telet megértem, és voltam vad helyeken a világban!

Nika hümmögött.

– Ráadásul a szobát csak kettőtől lehet elfoglalni. Akik akkorra vagy azután jönnének, nem tudom, hogy fognak ideérni…

– Sehogy. Majd tavasszal kiolvadnak a kanyarban.

Ria hangosan és ércesen felnevetett. Nikán végigfutott a libabőr. Nem is tudta, mennyire hiányzott neki ez a nevetés. Alig bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

– Az mondjuk azt jelentené, hogy mi is itt ragadunk addig – emlékeztette Nikát.

– Legalább van étterem, lobby, kaja, pia, wellness… – viccelődött tovább, mintha öt napja még nem pár óra alatt akarta volna eltenni láb alól az “illetőt”, hogy szabadulhasson a mentorától.

– Mmm wellness – csinált úgy Ria, mintha megborzongana.

Ahogy ott ültek a kocsiban a csendes, hólepte parkolóban, Nika most először mérte fel alaposabban utastársát azóta, hogy újra találkoztak. Ha a karácsony estét nem számítjuk, egy éve látta utoljára. Azaz egy éve és öt napja.

Ria most fekete garbót viselt, barna szőrmemellényt, és bőrnadrágot. Még mindig karcsú volt, a haja a szokásos kontyban, a sminkje, akárcsak az ékszerei, visszafogott. Mindig olyan kisugárzása volt, mint egy dámának, és most is ez áradt belőle. Nika mégis megérzett valamit a háttérben. Valami sötét bugyogott a felszín alatt. Az álarc résnyire elvált az arcától, de nem látta, milyen kifejezéssé gyűrődik a bőr alatta…

Ekkor egy másik autó érkezett meg, és parkolt le kettővel mellettük.

– Bár nem sok kedvem van elhagyni a kocsi melegét, menjünk! – adta ki az ukázt Ria, és a következő pillanatban már csapódott is mögötte az ajtó. Nikának a nap folyamán másodjára jutott eszébe, hogy “Show time!”.

Kikászálódott a járműből a hóesésbe, és a cuccaiért indult. Ria már indulásra készen volt, vastag, fekete bundájának szőrein máris több tucat hópehely kapaszkodott. A nő kíváncsian szemlélte a másik autóból kik bújnak elő.

Egy három tagú család volt az. Három és fél. A nő ugyanis terhes volt, és épp a hátsó ülésről próbálta kibányászni a kabátját, miközben a négy év körüli fia pulcsiban és egy dínófigurával a kezében fel-alá rohangált a kocsik között, a férje pedig még a kormány mögött ült a mobilját nyomkodva.

– Helló! – köszönt oda Ria, Nika legnagyobb örömére. Utálta Riában, hogy olyan szociális. Bosszúsan magára kanyarította vastag, bélelt bőrdzsekijét, majd vacogva elkezdett kipakolni a csomagtartóból. Az ujjai máris elfagytak.

– Ó, helló, jó napot! Vagy jobbat? – heherészett a “most léptem ki a fodrásztól” szőke, fiatal nő. – Zolika, kisfiam, gyere ide, vedd fel a kabidat, meg fogsz fázni, drágám!

Nika azonnal felismerte ezt a hangot, és döbbenetében gondolkodás nélkül kiegyenesedett és felé fordult. Nem tévedett. Volt gimis osztálytársnője és egykori legjobb barátnője, Kriszti állt vele szemben, a kezében lóbálva a gyermeke kabátját. Sajnos ő is felismerte.

– Timiii! – harsogta, mire Nika ereiben a vér is megfagyott.

– Szia! Ezer éve – nyögte fájdalmasan, és nem mozdult, a szőkeség azonban fehér tűsarkú csizmájában odatipegett hozzá, és szorosan átölelte. Az illata mit sem változott. Édes volt és túl sok.

– Ha nem is ezer, de vagy tíz biztos! – engedte el eltávolodva tőle, hogy alaposan végigmérhesse.

– Nahát, alig változtál valamit! Bezzeg én! – simított végig domborodó pocakján, és mutatott a rohangáló fia felé, aki épp egy hóbuckába temette a triceratopszát.

– Az életed lehet, hogy megváltozott, de még mindig bomba vagy! – És Nika ezt komolyan is gondolta. Anno Kriszti volt a suliban menő csaj, aki bármit vett fel, csinos volt benne, még egy koszos, szakadt szatyorban is jól nézett volna ki. De persze azért – csilliárdos szüleinek hála – mindig divatos, méregdrága holmikban járt. Nika nem is értette soha, Kriszti miért áll vele szóba, amikor neki szó szerint semmilye sem volt.

– Ó, de édes vagy, csak úgy mondod! – legyintett.

– Nem vagyok édes, csak őszinte – kontrázott Nika elkomorodva, mire Kriszti felnevetett.

– Jaj, te tényleg nem változtál.

Ria megköszörülte a torkát.

– Timike? – Látszott rajta, hogy alig bírja ki, hogy vigyorodjon el. Nika mérgesen rámeredt, de Kriszti nem zavartatva magát könnyedén bemutatkozott.

– Ó, bocsánat, üdvözlöm. Göndörné Fehér Krisztina vagyok. Timivel osztálytársak voltunk a Zrínyiben, és nem mellesleg legeslegjobb barinők!

Nikának egyszerre két dologgal kellett szembenéznie: egyfelől bukott a fedősztorijuk Riával: nem lehet az anyja, hisz Kriszti tudja, hogy a szülei halottak…

– Én Marianna vagyok – nyújtotta Kriszti felé a kezét Ria. – Timi mentora és barátnője. A férjem… – elcsuklott a hangja. – Sajnos alig egy hónapja hunyt el, és… ki akartam szabadulni otthonról. Timi volt olyan drága, hogy elkísért ide.

Kriszti szomorúan pillantott Riára.

– Őszinte részvétem.

– Köszönöm – szorította a mellkasára a kezét, mintha gyásztól törött szívének szilánkjait akarná a bordái mögött tartani.

A másik, ami Nikában beindította a vészjelzőt, a Göndörné volt…

Ekkor Kriszti férje kimászott a kormány mögül, és csatlakozott hozzájuk. Még mindig magas volt, széles vállú, sármos és dús hajú… Még mindig Kriszti párja volt, és Nika exe, aki Krisztiért hagyta el őt tíz éve… És még mindig az “illető”, akivel végeznie kellett az elkövetkezendő második napban.

Göndör Bálint nem az, akinek sokan elsőre hiszik. A családja híres Borsodban, az apja gazdag üzletember volt, akit az emberek vagy imádtak vagy gyűlöltek, de egyként irigyeltek. Bálintot is mindig megelőzte a hírneve. Fiatal korában azt híresztelték róla, elkényeztetett, nyápic kiskölyök, aki ezüstkanállal a szájában született, és a feneke alá tesznek mindent. Bálint tudta, hogy ezt gondolják róla azok, akik szeretnek látatlanban ítélkezni, és az ilyen emberekkel Dunát lehetett rekeszteni. Mindig lángolt benne egyfajta dac, hogy márpedig ő be fogja bizonyítani, hogy nem az, akinek ezek a boldogtalan károgók hiszik.

Akinek az apja miatt hiszik.

Keményen tanult, a saját erejéből szerzett jó jegyeket. Nem hordta a márkás cuccait, a több százezerbe kerülő cipőit, és már tizenöt évesen diákmunkákat vállalt, pedig nem volt szüksége pénzre. Bár az apjától egy 30 milliós autót kapott a tizenhetedik születésnapjára, mégsem azzal ment a gimibe. Inkább tömegközlekedett, mint az osztálytársai többsége, így az a mindig szomorúnak tűnő lány is…

Mire betöltötte a tizennyolcat, már azok is, akik nem ismerték, úgy emlegették: “Ja, a Göndör Bálint? Úgy hallottam, jó arc!”. Azt azonban nem érte el, hogy ne lógjon ki a sorból. Nagyon kilógott, de a lehető legjobb értelemben. Intelligensnek, kedvesnek, szerénynek tartották, a lányok pedig mindemellé még nagyon jóképűnek is. Ennek ellenére őt nem érdekelte más, csak az a szomorúnak tűnő lány.

Aztán váratlanul az apja meghalt, mielőtt leérettségizett volna, így Bálint élete megváltozott… Már nem akart annyira más lenni. Mintha az apja emlékét erősebben tarthatná életben azáltal, ha elkezd rá hasonlítani. Ha elkezd úgy viselkedni. Ha azt csinálja, amit az apja éveken keresztül duruzsolt neki, de ő sosem engedett neki. Mintha azzal, hogy a halála után megtesz mindent, amit ő akart, azzal az utolsó kívánságait teljesítené. Mintha így róná le a tiszteletét.

Az apja lábnyomába lépett, azt az utat követte. Az anyja örömmel támogatta ebben, tálcán nyújtotta át a számára szánt tervet. Ő pedig elfogadta. Átvette a cégek irányítását, mellette gazdálkodás és menedzsmentet kezdett tanulni a Miskolci Egyetemen, hiába volt más az álma.

A politikát tekintve is beleült az apja székébe. Ráadásul, ösztönösen olyan jól sikerült lavíroznia ebben a környezetben, hogy már a második ciklusát töltötte országgyűlési képviselőként.

Titkon gyűlölte.

A tinédzser önmaga, az igazi önmaga, akit tíz éve tartott elnyomva, szembe köpné, ha tehetné.

De nem teheti.

Legvégül pedig a mindig szomorúnak tűnő barátnőjét is elhagyta egy borsószem hercegkisasszonyért.

Bálint elsápadt, amint meglátta Nikát. Csak remélni tudta, hogy nincs külső jele annak, mekkorát bukfencezett a gyomra, és nem látszik nagyon, hogy kiverte a víz. Hirtelen légszomja támadt, és a fagyos mínuszok ellenére olyan melege lett, hogy kedve lett volna levenni magáról a pulóvert.

– Timi! – bukott ki belőle. Meglepettebbnek hangzott, mint amennyire akart. Gyorsan mély levegőt vett, kihúzta magát, és zavarát leplezve elkezdett kipakolni a csomagtartóból.

– Cső – üdvözölte Nika hűvösen. Kicsit más volt most. A haja… barna volt, nem fekete, és vállig ért. De ugyanolyan vad volt a tekintete, mint amikor először találkozott a pillantásuk tizennégy éve.

– Rég nem hallottam felőled. Jól vagy? – érdeklődött, rendezgetve a bőröndöket.

– Tökéletesen – hazudta Nika szemrebbenés nélkül. – Csak megfagyok. Ria, nem megyünk be? – fordult türelmetlenül a másik nő felé. – Nem akarok lebetegedni.

– De, de, mehetünk, én is fázom! – indult el Ria a főbejárat felé, aki kézben cipelte a bőröndjét, mert a bokáig érő hóban már lehetetlen volt húzni. Nika sietve követte, miközben a természeti elemekkel dacolva vonszolta maga után a saját gurulósát.

Bálintot elkapta a déjà vu érzése. Elégedetten nyugtázta, hogy egyes jó dolgok nem változnak az idővel. Dermedten nézett utánuk. Hosszabb ideig, mint természetes lett volna. Nem akarta elhinni, hogy ez az egész megtörténik, hogy mindez valóság.

Eközben Kriszti sikeresen elkapta a kisfiúkat, majd kapkodó mozdulatokkal ráadta a kabátot. Bálint tudta, hogy a feleségétől ezután semmi jóra nem számíthat. Hiába voltak együtt tíz éve, a szomorú szemű lány örök téma volt. Na persze sose ő hozta fel, hanem Kriszti, újra és újra. Mintha érezné a lelke mélyén, hogy nem azért hagyta el Timit, mert megszűnt szeretni őt, hanem egy kísértet nyomására a túlvilágról.

– Szívem, megvagytok? – tudakolta óvatosan.

– Meg – vakkantotta Kriszti ölbe kapva Zolikát, kerülve a férje pillantását.

Kezdődik…

– Jó, akkor siessünk – csinált úgy Bálint, mintha nem érzékelné a párja feszültségét. – Majd kijövök a többi cuccért, de előbb menjünk be. Ez a vihar kezd egyre durvább lenni – állapította meg felvéve egy táskát a hátára, a kezeibe egy-egy bőröndöt, és a családját maga előtt terelve, ők is a főbejárat felé iramodtak.

Az ünnepien feldíszített főbejárat előtt egy huszonéves férfi lapátolta a havat. Sötétkék, vastag szövetből készült kabátot viselt aranysárga szegélyezéssel, az arca piros volt a hidegtől, a szája már szinte lila.

Mögötte egy ugyanilyen egyenben lévő, fehér hajú férfi sózta az utat, aki, amint meglátta az érkező vendégeket, már óvatosan lépkedve sietet is eléjük, hogy elvegye tőlük a csomagjaikat.

– Jó napot, hölgyeim!

– Volt már jobb is! – nézett fel a sötétszürke égboltra Ria, készséggel átadva a cuccait a londínernek. Nika intett, hogy ő nem kér a segítségből.

– Itt, északon mindig ilyen zord a tél? – vette fel a beszélgetés fonalát Ria. A londíner udvariasan elmosolyodott, miközben kollégája – megszakítva a hó eltakarítását – már nyitotta is nekik az ajtót.

– Az utóbbi években meleg teleink voltak. Ez a hóvihar elég szokatlan – mesélte a hatvanas éveiben járó férfi, miközben a recepcióhoz vonultak, havat pergetve magukról a szőnyegre. Odabent kellemes meleg volt, a háttérben ünnepi akusztikus dallamok duruzsoltak halkan, az előtérben álló karácsonyfa fenyőillatot árasztot.

Ria elámulva forgott körbe.

– Úristen! Kívülről is elképesztő ez az épület, de belülről valami eszméletlen! És ez a karácsonyi dekoráció! Nagyon ízléses! Mint egy képeslap.

– Köszönjük! Örülünk, hogy elnyerte a tetszését.

– Mintha valami romantikus regényben lennék, vagy nem is tudom… Egy mesében! – kacarászott.

Nika a szemeit forgatta.

– Azt hittem, annyi helyen jártál már és annyi mindent láttál, hogy nem lehet téged lenyűgözni – kötekedett Nika a recepció előtt leparkolva.

Ria összehúzta rókaszemeit.

– Tény, de a dolgok iránti lelkesedésünket és a szépség iránti rajongásunkat nem szabad elvesztenünk. Ez a titka a fiatalságnak – árulta el.

– Hát akkor én vagy ötven vagyok lélekben – dörmögte, direkt mondva ezt a számot, utalva mentora korára, mert erősen sejtette, hogy ez az egyik gyengepontja. A hiúsága.

Ám Riát nem volt ilyen egyszerű megsérteni.

– Te lélekben szerintem már halott vagy, kisszívem – vágott vissza keményen, mire Nika felnyögött ettől a gyomrostól.

– Érezzék jól magukat nálunk! – fogta menekülőre a londíner, megérezve a feszültséget a levegőben.

– Nagyon köszönjük! – biccentett Ria.

Nika a mosolygó recepciósok felé fordult. Mindkét nő fehér felsőt és fekete blézert viselt, a sminkjük visszafogott, a hajuk elegáns kontyba fogva.

Ekkor Bálinték is betoppantak, így Nika gyorsan előre hajolt. A hajából olvadt hó csepegett a pultra, amit idegesen letörölt a kezével, bár végül csak szétkente a vizet.

– Ömm, helló, ööö, Rónai Veronika néven van foglalásunk két főre – halkította le a hangját, nehogy a Göndör házaspár meghallja az álnevét, és esetleg rákérdezzen, ki az a Rónai Veronika.

Az idősebb recepciós, akinek a blézerére tűzött táblácskán a Klára név díszelgett, a számítógéphez fordult, és kattintgatni kezdett. A másik lány eközben odébb húzódott, Bálintékat figyelte, várva, hogy odaérjenek hozzá. Ők szerencsére nem siették el a dolgot.

– Meg is van. Elkérhetem a személyijüket?

Nika már vette is elő a hamis iratát, Ria azonban nem reagált, mert épp a pultra kitett koszorún macerálta az egyik diótörőt.

– Ria! – szólt oda neki összeszorított fogak mögül.

– Tessék, drága? – húzódott hozzá közelebb, lehalkítva a hangját.

– Személyi.

– Áh! – Már vette is elő, és széles mosoly kíséretében átnyújtotta Klárának. – Ugye nem baj, hogy ennyivel hamarabb jöttünk? Szerettük volna elkerülni a vihart. Tudjuk, hogy kettőtől lehet elfoglalni a szobát, de addig ellehetünk valahol?

– Természetesen! A csomagjaikat a csomagszobában tudjuk addig tárolni. Egyébként leülhetnek a szalonba, a Mátyás étterem is nyitva van már, a Lobby Drinkbárban is fogyaszthatnak valamit…

– A wellness részlegbe is bemehetünk? – érdeklődött Ria izgatottan.

– Egészen nyugodtan használhatják. Ha pedig előbb kész lenne a szobájuk, szólunk Önöknek.

– Igazán kedves! – csapta össze a kezeit Ria elégedetten.

Bálinték ekkor értek oda a pulthoz, és kezdték meg a becsekkolást.

– Mit tehetek be a csomagszobába?

– Mindent – vágta rá Nika, ám Ria magához húzta a bőröndjét.

– De a fürdőruha…

– Két óra és elfoglalhatjuk a szobánkat – vetett ellen.

– És addig inkább ücsörögnél velem a szalonban és cseverésznél?

– Jogos – rettent meg ettől az opciótól Nika. Rá akarta vágni, hogy akkor ő dekkol majd a szalonban, míg a mentora elolvadhat a finnszaunában, de észrevette, hogy Klára őket figyeli a szemüvege felett.

– Igazad van, a meleg szaunában sokkal kellemesebb beszélgetni – erőltetett vigyort az arcára, ami nem csak azért volt nehéz, mert a kinti hidegtől még mindig el voltak gémberedve az arcizmai…

– De jó! – Ria egy szempillantás alatt elővarázsolta a wellness-felszerelését, Nikának kicsit tovább tartott megtalálnia a fürdőruháját. A recepciós eközben hozott köntöst, törülközőt, és papucsot a számukra.

Miután elvitték a holmijaikat, és indultak volna le a mínusz egyedikre, Ria mobilja csörögni kezdett.

– Ezt fel kell vennem. – A hangjában már nyoma sem volt a kedves, lelkes, buzgó karakternek, akit eddig játszott. Felvette a telefont, recés hangon beleszólt, és arisztokratikusan kihúzva magát átvonult a szomszéd helyiségbe.

Nika az egyik ablak elé somfordált, és szintén elővette a telóját, hogy burkot varázsolhasson maga köré. Azonban a tekintete újra és újra Bálint felé siklott a képernyőről, aki a pultnál a recepcióssal egyeztetett, miközben a felesége és a kisfia épp a karácsonyfát nézegették. Zolikának nagyon tetszettek a piros gömbök, mindet meg akarta fogni, minddel játszani akart, Kriszti legnagyobb örömére.

Nika elmerengett, vajon miért akarja bárki eltenni Bálintot láb alól? Mármint oké, országgyűlési képviselő, de azért nincs akkora befolyása, sose voltak vele tele a címlapok… Jó, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye egyik leggazdagabb vállalkozója, de nincsenek sötét bizniszei. Vagy mégis? Belekeveredett volna valamibe? Lehet, hisz végső soron Nika tíz éve semmit sem tudott az exéről. Még csak soha rá sem keresett az interneten. Nem mintha Nika jelen lenne bármilyen közösségi média felületen. Az élete nem olyan, amit kitehetne az ablakba… Egy kamuprofilja van, de azt csak munkára használja.

Öt éves pályafutása alatt most először nem csak az ok kezdte érdekelni Nikát, miért kell valakit meggyilkolnia, hanem az is, ki akarhatja a célpontja halálát?

– Gond lesz? – tért vissza Ria elé állva, már-már fenyegetőn.

– Nem – felelte, állva a pillantását. Egy darabig farkasszemet néztek, és Nika gyomrában ismerős, rossz érzések támadtak fel.

– Nem úgy nézel ki. Megkaptam azt az anyagot, amit te is. Tudom, hogy ő az illető. Beszélnünk kell erről az egészről. Az új fedősztorinkról, arról, hogy tervezed kivitelezni a munkát, és végül, de nem utolsó sorban, ki is ő neked…

– Hogy hogy nem tudja a cég, hogy miskolci vagyok és ismerem őt? – bukott ki Nikából a kérdés.

– Tudod, hogy a cég nem tud semmit.

– Legalábbis ezt mondják, de bocs, ha nem hiszem el.

Ria belehajolt Nika arcába, szigorúan meredt rá, és olyan halkan beszélt, hogy szinte csak tátogott.

– Úgy hoztalak be, hogy új identitást kaptál. És nem is akarták soha tudni, ki voltál előtte.

– Van ekkora véletlen? Létezik ekkora véletlen, hogy pont Miskolcra kellett jönnöm, és pont őt megölnöm?

– Van ekkora véletlen, Nika. Magyarország nem egy nagy ország. Öt évig megúsztad, hogy hazagyere, most véget ért a szerencséd. Az meg, hogy pont ismered az illetőt, hát… Ha hinnék Istenben, vagy a sorsban, vagy a végzetben, vagy más ilyen dologban, azt mondanám, ez okkal történt így. De nem hiszek, szóval igen, van ekkora véletlen.

Nika makacsul hallgatott.

– Ki ő neked? Azon kívül, hogy a volt legjobb barátnőd férje.

Nika beharapta az ajkát. Minden idegszála tiltakozott azellen, hogy beavassa Riát.

– Egyébként pedig ha annyira gondod lett volna azzal, hogy ide kell jönnöd, és egy ismerőssel végezned, akkor minimum felvettél volna egy parókát. De nem. Te önmagadként akartál megjelenni, vágytál a lelepleződésre!

– Van nálam minden, ami ahhoz kell, hogy ne lepleződjek le, csak nem tudtam, hogy pont ők is ekkor fognak megérkezni!

– Már a becsekkoláshoz el kellett volna változtatnod magad, de nem tetted meg, mielőtt kiszálltunk a kocsiból. Most vagy ennyire amatőr vagy, és ki kell, hogy rúgjunk, vagy hazudsz. Szerintem hazudsz.

Nika nem bírta tovább a szemkontaktust tartani, és lesütötte a szemét.

– Jó, ne válaszolj, nem is kell, te tudod. Ezt viszont végig kell csinálnunk. Megkérdezem újra: gond lesz?

– Nem.

– Akkor jó! – vágta zsebre a mobilját. – Mehetünk? Át kell rágnunk a dolgokat, plusz szeretnék már a szaunában izzadni. – Elindult a lépcső felé, Nika pedig a dühében született könnyeit nyeldekelve követte.

A finn szaunában csak Ria és Nika tartózkodtak. Az első percek némán teltek. Nika agya lázasan kattogott, hogy odázhatná el az elkerühetetlent. Eközben Ria dudorászva csepegtetett illóolajat a fa vödörből kivett adagolókanálba, majd locsolta rá a vizet a kályhában izzó kövekre, amik ezt dühödt sistergéssel konstatálták. Végül az idősebb nő gondosan leterítette a lepedőjét a legfelső padra, mosolyogva ráült, és bézs len frottír szaunasapkája alól várakozó pillantást vetett Nikára.

Hiába nézett ki Ria kissé viccesen a sapijában, Nika annyira ideges volt, hogy kigúnyolni sem volt kedve.

– Szóval, Nikám, beavatsz végre? – vette fel a beszélgetés fonalát.

– Mennyire muszáj egy egytől ötös skálán? – nyűgösködött.

– Négy. Nem kötelező, de sokat segítene ebben a szituációban, ha tisztán láthatnék. És hátha neked is segítene helyretenni magadban a dolgot, így elmúlnának a kételyeid.

– Nincsenek kételyeim – húzta fel az orrát.

– Magadat megpróbálhatod átverni, de engem nem tudsz. Bálinttal és Krisztinával osztálytársak voltatok a gimiben? – segített be egy indító kérdéssel.

– Igen – felelte Nika tömören, és fájdalmas sóhajjal nyugtázta, hogy ez a beszélgetés sajnos megtörténik.

– Igazat mondott Krisztina, legjobb barátnők voltatok?

– Valami olyasmi. Tizedik végén az osztálykiránduláson szörnyen bevodkáztam. A világomat nem tudtam kábé. A többiek magamra hagytak az udvaron, az se érdekelte őket, hogy volt vagy négy fok…

– Szép kis barátok – dünnyögte Ria elhúzva a száját.

– Nem voltak azok. Nem igazán voltak barátaim akkoriban… De cigim mindig volt, így engem lejmoltak aznap este is. Cserébe amikor megittam a saját piám, adtak az övékéből.

Ria rosszallón csóválta a fejét.

– Kriszti jött vissza értem egyedül. Betámogatott a helyemre. Másnap pedig próbált életben tartani. Ami kedves volt tőle, de nem gondoltam bele a dologba többet. Következő héten a suliban viszont odajött hozzám beszélgetni. Elkezdte keresni a társaságomat. Én magányos voltam, gondolom, és annak ellenére, hogy tudtam, ég és föld vagyunk, hagytam. Furcsa barátság alakult ki köztünk. Ő menő csaj volt, népszerű, központi figura. Hiába próbált a világába bevonni, a sleppjei “örömére”, sosem sikerült. Nem éreztem magam közéjük valónak. Azért megtaláltuk a módját, hogy működjön a barátságunk.

– Aztán lefogadom, jött Bálint – szólt Ria, felvéve a szaunakesztyűjét, amivel dörzsölni kezdte a bal karját.

– Mindig sejtettem, hogy Krisztinek bejön. A szüleik barátok voltak, jártak együtt nyaralni, és Bálint jelenlétében megváltozott a viselkedése. Picsás lett, harsány, dobálta a haját, visongott, meg ilyenek.

Ria úgy bólogatott, mint aki tudja, miről beszél.

– Viszont Bálint egyik nap leült mellém a buszon. Random a semmiből. Másnap reggel is. És utána hónapokon át minden reggel együtt mentünk suliba.

– Ah nagyon romiii! – mosolyodott el Ria áttérve a kesztyűvel a dekoltázsára.

– Belezúgtam. Mire befejeztük a tizenegyediket, már minden szabadidőmet Bálinttal töltöttem. Vagy hárman lógtunk Krisztivel. Egyikőjük szülei sem örültek nekem. Lenéztek, mert nem volt pénzünk, sőt, a háztartásunkban még autó sem volt. Jobban el tudták volna képzelni Krisztit és Bálintot együtt. Mindent megtettek, hogy elválasszanak minket egymástól, hiába. Tökéletes volt minden, iszonyat boldogok voltunk, olyan volt, mintha egy Disney mesében élnék. Soha az életben nem voltam olyan boldog, mint abban az egy évben… – Összeszorítva a száját elhallgatott.

– És akkor mégis mi történt? – noszogatta Ria, hogy folytassa.

– Meghalt Bálint apja, ő pedig teljesen megváltozott. – A mondat végére fátyolossá vált Nika hangja. – Próbáltam megértő lenni, segíteni neki, támogatni, hisz én mindkét szülőmet elveszítettem tizennégy évesen… – rázta a fejét, a szemeibe könnyek gyűltek. – Ennek ellenére eltávolodott tőlem. Azon kaptam magam, hogy egyre többet van Krisztivel. Mármint a családjaik zártak össze, és többé engem nem hívtak meg sehova. Olyan érzés volt, mintha kiszívták volna a levegőt a világból – mesélte a száját rágva, és már nem is Riának elevenítette fel a múltat, hanem önmagának, elveszve az emlékek között. – Én persze ezt nem viseltem jól. Amíg Bálinttal együtt voltunk, a káros szenvedélyeimmel szinte teljesen felhagytam. Ezután viszont… mindenhez egyszerre nyúltam vissza, ami ahhoz vezetett, hogy sokszor fordultam ki önmagamból. Egyre többet veszekedtünk Bálinttal, volt, hogy napokig szóba se álltunk egymással… – Könnyek folytak végig az arcán, keveredve az izzadtsággal, de már eszébe sem jutott, hogy Ria láthatja, és, hogy ő már egy éve nem akar sebezhetőnek tűnni a nő előtt. – Aztán az érettségi utáni házibulit Krisztiéknél tartottuk. Éjfél után mind a ketten eltűntek. Atom készen botorkáltam a folyosókon őket keresve. Utoljára hagytam Kriszti szobáját, mert bár tudtam, hogy ott lesznek, azért reméltem, hogy minden idegszálam téved, és máshol találok majd rájuk. De persze nem… Már alig volt rajtuk ruha, amikor rájuk nyitottam – nevetett fel eszelősen. – Az az arc amit Bálint vágott, amikor meglátott. Sose fogom elfelejteni – kuncogott tovább, majd beletörölte izzadt-könnyáztatta arcát a szaunalepedő szélébe. – Az a döbbenet, az a riadtság, a szégyen…

– Mit csináltál? – tudakolta Ria, az arckifejezése egyszerre volt szomorú és mérges, a keze ökölbe szorult a kesztyűben, míg a másikkal a pad szélét markolta elfehéredő bütykökkel. Nem tehetett róla: bárki bántotta Nikát, az neki is fájt.

Nika megvonta a vállát.

– Röhögtem kínomban, aztán sarkon fordultam, bevágtam az ajtót, visszamentem a kertbe, felkaptam fél üveg… valamit, talán gin volt, nem t’om, és azt iddogálva hazasétáltam.

– Kerestek utána?

– Kriszti csak üzenetet írt, hogy sajnálja, beszéljük meg… szokásos baromság. Bálint viszont teljesen felszívódott. Nem jelentkezett, nem üzent, nem kért bocsánatot. Semmi. Most láttam először azóta.

Ria elhűlve meredt Nikára.

– Azért ez kemény – fújta ki a levegőt.

– Ja. Két hétre rá összepakoltam, és Pestre költöztem. A többit már tudod…

Ria bólintott, hogy sajnos tudja.

– Sajnálom. Nem érdemelted meg.

– Ez van – vonta meg a vállát. – Itt a lehetőség bosszút állni.

– Az biztos. Ilyen lehetőség nem sok bosszúvágytól fűtött embernek jut.

– Ja. Szóval ne aggódj, nem lesz gond – húzta ki magát elszántan Nika. – Akkor Timi és Ria vagyunk, a szomorú özvegy és a barinő?

Ria bólintott.

– Ettől többet senkinek sem kell tudnia rólunk. A cég nem jelezte a szállónak, hogy anya-lánya lennénk, rákérdeztem. Így a staff sem tudhatja. Ez a dolog meg van oldva.

– Szuper.

– Van már terved, hogy fogod megölni?

Nika ismét harapdálni kezdte a száját.

– Van. És nem csak a munkámat fogom elvégezni. Ott ütök rajta és úgy, hogy a legjobban fájjon neki, de még Krisztinek is extra fájdalmat fogok okozni.

Ria elismerőn biccentett.

– Ahogy a mondás tartja: nincs veszélyesebb egy sebzett lelkű nőnél.

Nika félmosolyra húzta a száját, és hirtelen megkönnyebbültnek érezte magát. A közé és Ria közé felhúzott falról peregni kezdett a vakolat.

Két óra után pár perccel Nika és Ria a wellness-élménytől ellazultan, felszabadultan csevegve mentek fel a recepcióhoz, hogy a bőröndjeikkel együtt végre birtokba vegyék a szobájukat. Végigvonultak a lifttől a recepcióig egy szűkebb folyosón, ám kiérve az előtérbe nem találtak a recepcióspult mögött senkit, a Lobbyból viszont hangos morajlás és beszéd szűrődött feléjük.

Nika intett a fejével, hogy nézzék meg, mi folyik ott.

A Lobby tágas, világos tér volt, klasszikus elegancia állította el az ember lélegzetét, amikor belépett a helyiségbe. A padlót szürkéskék, arany virágmintás szőnyeg borította, a falakat díszes faburkolat fedte. A javarészt méregzöld és éjkék bársonyfotelek és kerek asztalok között egy sereg ember szóródott szét és toporgott idegesen.

A hosszú bár előtt a szálló dolgozói sorakoztak fel. Próbáltak nyugodtan tűnni, de a pillantásuk idegesen cikázott össze-vissza.

Egy magas, csinos, rövid vörös hajú nő közepén állva próbált mindenkit csitítgatni.

– Mi a helyzet? – szólította meg Ria a balján álló idős hölgyet, aki a botjára támaszkodva figyelte az eseményeket.

– Ó, kedves, nem hallotta? Emiatt a hatalmas vihar miatt egész Miskolc megbénult, ráadásul Alsó-Hámornál egymásba csúszott egy busz és egy autó, elzárva az utat. Senki sem tud a szállóhoz jönni, és innen sem mehet el senki.

Ria és Nika kikerekedett szemekkel egymásra néztek, majd egyszerre fordultak a zongora mögötti ablak felé, amin túl fenyegetőn tombolt a hóvihar.

Nika remegett a dühtől. Arca lángolt, torka égett az elfojtott üvöltéstől, és attól a rengeteg kimondatlan sérelemtől, ami hónapok óta gyűlt benne. Ria közben lassan kifújta a levegőt. Amint kiürült a tüdeje, a szája sarkában megjelent egy apró mosoly. Nikának ettől eldurrant az agya.

– Most mégis minek örülsz?! – csattant fel, kezei ökölbe szorultak.

– Drágám, én soha nem öltem gyereket. Igen, egy hónapja eltakarítottam utánad, de nem úgy, ahogy azt te gondolod.

Nika szemei kikerekedtek az értetlenségtől, izmai elernyedek.

– Nem öltem meg a fiút – ismételte Ria, most már nyomatékkal.

– Hazudsz – sziszegte a lány. – Elszúrtam a munkám. A fiú látott! – Ahogy ezt kimondta, megrohanták az emlékek. Újra hallotta a test puffanását, az orrába a benzin mellé lőpor és a vér fémes illata szökött, látta a holttest körül szétterülő sötét tócsát. A mellkasába ismerős szorítás fészkelte be magát. Az érzés, hogy megint elvett egy életet. Akkor is nyomasztotta, ha tudta: az a férfi nem volt jó ember.

És emlékezett, hogy ezután halk hüppögést hallott, ami a garázs közeli sarkából jött. A fehér Porsche elejénél egy hat év körüli kisfiú kuporgott, mellette egy rongyos, leeresztett focilabda hevert. Sose fogja elfelejteni a fiúcska rettegéssel teli tekintetét, miközben megpróbált Nikától minél messzebb kerülni, azonban beleütközött egy széthagyott szerszámosládába, átesett rajta, beütve a fejét egy polc sarkába. Rémületében sírni is elfelejtett, pedig, ahogy a tarkójához nyúlt, és elvette a kezét, kis ujjai pirosra színeződtek.

Nika pedig azt sem tudta, mit csináljon. A protokoll szerint nem hagyunk hátra szemtanút. Ő mégis sarkon fordult, és eliszkolt. Fogalma sem volt, mit keresett ott az a gyerek. Az illetőnek nem volt se kutyája, se macskája, egyedül élt. Csak a szomszéd család legkisebb fia lehetett, de neki iskolában kellett volna lennie!

Mit keresett az illető garázsában?

Pár nap múlva választ kapott mindenre, ugyanis, mint kiderült, a kisfiúnak aznap elmaradt az utolsó órája, és korábban hazaért a suliból. Átment a szomszédjukhoz, hogy fújja fel neki a labdáját. Egy garázs végében lévő, titkos ajtón osont be, meglátva egy nőt, amint lelövi a szomszédot. Miután a nő elsietett, a kisfiú hazament, és bár nem mondott semmit, az anyukája észrevette a sérülést a fején, és kiszedte belőle, hol szerezte. Többet viszont nem volt hajlandó elárulni. Az anyja ki akarta deríteni, mi történt pontosan, így átment a szomszédjukhoz, akit holtan talált a garázsában. Természetesen hívta a rendőrséget, így a cég is megtudta, hogy a munkát nem végezték el hibátlanul.

A rendőröknek ugyan nem adott túl jó leírást Nikáról, a cég mégis meg akart szabadulni a szemtanútól. Ria önként vállalkozott a feladatra.

– És akkor mi van, ha látott? Csak egy kisfiú volt, aki ráadásul beverte a fejét. Akinek a szülei nem mellesleg súlyos anyagi problémákkal küzdöttek. Heteken múlt, hogy mindenüket elveszítsék.

Nika nem akart hinni a fülének.

– Elbeszélgettem velük – folytatta Ria. – Cserébe az anyagi segítségemért visszaléptek a tanúskodástól. Az ügy összeomlott, a gyilkost azóta sem találták meg. Az egész család vidékre költözött. A fiúcska jól van, pszichológushoz jár. Rendben lesz, mire felnő, ne aggódj.

– És a cég?

– Elintéztem velük. Nyilván most bizonyítanod kell nekik, de elfogadták, hogy a szemtanú maradjon életben. Probléma megoldva.

– Óh… – Hirtelen nem tudott mit mondani. Köszönömöt akart, de az nem fedte volna le azt a megkönnyebbülést és hálát, amit ebben a pillanatban érzett a mentora iránt.

– De persze ezt tudtad volna, ha kommunikálnál. De egy éve nem beszélsz velem, szóval te is jól tudod, hogy nem ez az igazi problémád. Elmondod végre, miért gyűlölsz?

Nika mélyen hallgatott. Sok volt ez így egyszerre.

Ria legyintett.

– Hagyd, kisegítelek. Meg vagy sértődve, mert tavaly decemberben nem válogattalak be a csapatba, amelyik azt az alvilági figurát ment megölni. Nagyon jönni akartál, de én Zórát választottam helyetted. Eleve utálod őt, ráadásul őt vittem helyetted… Több nem is kellett neked, hogy berágj. Mondanám, hogy sajnálom, kérnélek, hogy bocsáss meg, de nem sajnálom, és nincs miért bocsánatot kérnem, Nika. Most is ugyanígy döntenék, mert az a munka túl veszélyes volt. Öten kellettünk hozzá, és Feri így sem élte túl… Lehet, hogy árulásnak érzed, hogy mást választottam helyetted, de pont azért, mert ha Zórával lett volna valami, nem ütött volna annyira szíven. De ha veled… – Fátyolos lett a tekintete.

Nika ilyen nyomorultul rég érezte magát. Minden, amiért gyűlölte Riát, amiért haragudott rá, minden fájdalom, amit érezni vélt, szertefoszlott. Elárasztotta a bűntudat, és legszívesebben a szomszédos tó fenekére süllyedt volna szégyenében. Ostobának érezte magát, a dühe önmaga ellen fordult, és sírni kezdett.

Ria is elfordult, és egy, a retiküljéből elővett zsebkendővel törölgetni kezdte a szeme alját. Nika lerogyott az ágyra, könnyáztatta arcát a kezeibe temette.

– Nem tudhattam, hogy a fiú ott lesz! – bőgte.

– Tudom, kicsim. Iskolában kellett volna lennie. Nem a te hibád, hogy így alakult, ezt nem lehetett kiszámítani! És jól tetted, hogy nem követted a protokollt. Bérgyilkosok vagyunk, de gyereket ölni… Fel is mondanék, ha ilyet kérne tőlem a cég.

– Hát nem azt akarta?

Ria megvonta a vállát.

– Megoldást akart. A dolog elsikálását. Megkapta.

Nika vett néhány reszketeg lélegzetet. Ria leülve mellé átkarolta, ő pedig sérelmeit feledve a vállára hajtotta a fejét. Percekig ültek így szótlanul, csak a szipogásuk töltötte be a szoba csendjét. Végül Nika elhúzódott a nőtől. Egy mázsával érezte magát könnyebbnek.

– Tényleg az volt a bajom, hogy kihagytál a buliból.

– Nem buli volt. Feri meghalt, Zóra és Lili kórházba kerültek, Imre és én alig úsztuk meg ép bőrrel. Sajnálom, hogy ez bekapcsolta az elhagyatottság-instabilitás sémádat, de…

Nika felhorkant.

– Na jó, hagyjál ezekkel a pszicho-baromságokkal!

– Pedig elég nyilvánvaló – vonta fel a szemöldöként Ria.

– A pénzt pedig megadom, amit a családnak fizettél.

– Kezdd a törlesztést azzal, hogy végre újra normális leszel és szóba állsz velem.

Nika elnevette magát.

– A normálist nem ígérhetem, de szóba éppenséggel állhatok veled. De komolyan, megadom a tartozásom.

Ria megpaskolta a hátát, jelezve, hogy jó, persze, majd egyszer…

– Ha már újra csevegünk, egy kérdés: nem kéne lefújni a munkát? – kérdezte Nika.

– A hóvihar miatt?

– Már eleve az is gáz, hogy közelről ismerem az illetőt, de gondoltam, a kisfiús eset után bizonyítanom kell a cégnek. De ez a vihar, és az, hogy itt ragadtunk… Nem t’om, rossz előérzetem van.

Riának is az volt, de nem akarta jobban nyugtalanítani mentoráltját.

– Mikor tervezted alapból végrehajtani a melót?

– Szilveszter éjjel, hajnalban, hogy reggel már ne legyünk itt, mire megtalálják a hullát.

– Szerintem tartsuk magunkat a tervedhez, és meglátjuk, hogy alakul az időjárási helyzet.

Nika bólintott, hogy rendben.

– Szuper! Most viszont rohanok masszázsra. Vacsora előtt itt találkozzunk! – Átöltözött, és elindult a wellnessbe, azonban még az ajtóból visszafordult.

– Örülök, hogy végre tisztáztuk a dolgokat.

– Én is – biccentett Nika, aki azóta is az ágy szélén ücsörgött, a gondolataiba merülve, önmagát ostorozva. Amint Ria távozott, úgy döntött, hogy lemegy a bárba, és iszik valamit erre az egészre. Zaklatott volt és feszítő fájdalom kavargott a mellkasában, az epe a nyelőcsövét kaparta. Le kellett öblítenie valamivel…

Nika a lobbyban meglepetésére Bálintba botlott, aki az egyik, kék bársonnyal kárpitozott fotelben ült a laptopja és egy pohár ital társaságában.

– Csatlakozhatok? – állt meg felette. Bálint kigúvadó kék szemekkel meredt rá, majd zavartan a másik székre mutatott.

– Ööö, persze, hogyne, foglalj helyet.

Nika lecsüccsent, miközben magában azon örömködött, hogy tényleg az Élet a legjobb rendező: tálcán kínálta a lehetőséget, hogy működésbe lendítse a tervét.

– Whiskey? – utalt arra, mit iszik Bálint.

– Igen. Neked mit kérjek? – ajánlotta fel a bár felé pillantva, keresve a szemkontaktust a pultban dolgozó középkorú férfival.

– Egy pohár fehérbor jól esne, köszi – felelte olyan könnyedén, mitha csak a múlthéten találkoztak volna legutoljára, és az is a legnagyobb összhangban telt.

Amíg Nika itala megérkezett, nem szóltak egymáshoz, csak bámészkodtak, miközben titokban egymást mérték fel. Bálint azon elmélkedett, vajon a lány hol szedte magára azt a magabiztosságot, ami most körbelengte, míg Nika azon filózott, vajon a feleségével mennyire stabil a kapcsolatuk, és mennyiből fog tartani elcsábítani az exét. Ugyanis ez volt a bosszútervének első lépése…

– Kriszti és a fiatok? – tudakolta, miután a pincér letette Nika elé a poharat.

– A szobánkban. Zolika szokott délután aludni, néha csatlakozik hozzá Kriszti is.

– Igen, ő mindig szeretett sziesztázni – nosztalgiázott. – És mit csinálsz most?

Bálint lehajtotta a laptop tetejét.

– Csak híreket olvasgattam, megnéztem az e-mailjeimet, ilyenek…

– Sosem hittem volna, hogy képviselő lesz belőled – csóválta a fejét cüncögve.

– Őszintén? Én sem. – Végre szívből jövő mosoly jelent meg a szája szegletében.

– De jól áll ez a szerep is – kezdte masszírozni a férfi egóját, mire Bálint ellazultan hátradőlt, az ujjait összefonva a hasán. – Pláne menő ez az ing-zakó kombó – dicsérte tovább Nika.

– Köszi. – Látható pír jelent meg az arcán és a nyakán. Megköszörülte a torkát. – Te is nagyon jól nézel ki. Ha lehet, még jobban, mint a gimiben.

– Ja, egészen kipendültem – viccelődött kihúzva magát.

– Ki a hölgy, akivel itt vagy?

– Kolléganőm és mentorom.

– Hogy ismerkedtetek meg? – érdeklődött Bálint, és egyre fesztelenebb lett a testtartása.

Nika egy tizedmásodpercre megfagyott, ahogy eszébe jutott a pillanat, amikor Ria belépett az életébe. A pillanat, ami mindent megváltoztatott…

– Munka közben – felelte végül szűkszavúan.

Ekkor Dezső jelent meg a recepció felől, és leült a mellettük lévő asztalhoz. Egy korsó sört és egy pálinkát rendelt. Vörös volt a feje, és amikor észrevette, hogy Nikáék őt figyelik, odaintett.

– ’napot!

– Üdv – köszöntek kórusban, mire elnevették magukat. Régen ez közös köszönésük volt.

– Örülök, hogy látlak, Timi. Nem hittem volna, hogy valaha újra foglak – emelte a szájához a poharat Bálint.

– Én sem. Ráadásul úgy látom, tíz év alatt rengeteg minden történt. Gratulálok például Zolikához!

– Óh, köszi.

– Mikor fog a második megszületni?

– Márciusra van kiírva Kriszti.

– Fiú lesz vagy lány?

– Kislány.

– Csodálatos. Tök jó, hogy Krisztivel végül összejöttetek. Ez így volt elrendelve – kacsintott, azonban Bálint ettől újra befeszült. Nika érzékelte, hogy rossz irányt vesz a beszélgetés, ám mielőtt korrigálhatott volna, Kriszti jelent meg a lépcső tetején, és viharzott le a lobbyba. Olyan lendülettel közeledett, hogy Nika attól tartott, fel fogja borítani az asztalukat.

– Szia, Timi, hogy vagy? – vigyorgott rá mesterkélten.

– Jól, Kriszti. Te jól aludtál?

– Jól. Szívem, hívtalak, miért nem vetted fel? – támadta le a férjét a szőkeség.

Bálint gyorsan ellenőrizte a telefonját.

– Ne haragudj, le vagyok némítva.

– Feljönnél a szobába? A fiad keres. – Olyan fagyos volt a hangja, hogy a kinti hóvihar irigyen megrázta az ablakokat.

– Hogyne. – Lehúzta a whiskeyjét.

– Szia, Timi, majd… – Krisztire pillantott, aki felvont szemöldökkel figyelte, hogy fejezi be a mondatot. – Még biztos összefutunk.

A páros lelépett.

– Féltékeny egy hölgyike – kuncogott Dezső a szomszéd asztalnál. Nika alig bírta palástolni az elégedettségét: szar van a palacsintában.

– Van ez így – vonta meg a vállát, de az arcáról smirglivel sem lehetett volna ledörzsölni a kárörömöt.

– Átülhetek önhöz? – kérdezte Dezső, és pohos teste már emelkedett is, ám egy hang félbeszakította a mozdulatát.

– Sajnos a hölgy már elígérkezett velem egy sakkjátszmára, és muszáj a szaván fognom. Komoly fogadást kötöttünk.

Nika csúnyán hátrapillantott Patrikra, mire az fogkrémreklámba illő vigyort villantott. Dezső kérdőn tekintett Nikára, aki fogva a borát felállt.

– Így van. Nagy a tét. Ha legyőzöm, soha többé nem szól hozzám – mondta kihívón.

– De ha nyerek, a következő italát én hozhatom – somolygott magabiztosan, Nika pedig a magasba emelte a poharát, mintha koccintana a fogadásra.

Amíg Patrik kért magának egy málna-hibiszkusz teát, Nika leült a kandalló melletti sakkasztalhoz. Jól esett a testének a tűzből áradó forróság, a farönkök pattogása nyugtatólag hatott rá.

– Ezek szerint a fehérrel szeretnél lenni – huppant le Patrik a szemközti székre.

– Jól látod – bólintott Nika, és nyitott.

– Huszár az F3-ra – kommentálta Patrik. – Hm. Micsoda Réti-megnyitás! – biccentett elismerősen.

– Nem amatőrrel kezdtél.

Patrik is lépett, mire Nika homlokára ráncok gyűltek. Ellenfele se volt kezdő játékos, az fix.

– Köszi amúgy, hogy megmentettél attól a faszitól, de szükségtelen volt. Le tudtam volna rázni seperc alatt – mondta Nika.

– Nem kétlem. A képviselő egy ismerősöd, vagy ő is fel akart szedni, csak neki hagytad is volna?

Nika nem tudta megállapítani, milyen indíttatásból kérdezi ezt a srác.

– Régi ismerősöm – válaszolta végül. Patrik leütötte a lovát, mire ő sakkot adott, a másik azonban gyorsan kihúzta a nyakát a hurokból.

– Mondjuk ez Miskolc. Itt mindenki ismer mindenkit.

– És hiába költözöl máshová, nem felejtenek el… – morogta az orra alatt a lány.

– Szereted Budapestet?

– Nem. Bár nem tudom, hol érezném jól magam… Azt a helyet még nem találták fel.

– London nem tetszene?

– Már voltam ott. És akkor se tenném be a lábam abba a városba újra, ha Riát valaki elrabolná, és oda kéne mennem megmenteni.

– Ajajj! Még ha én invitálnálak, se látogatnál meg?

– Pláne nem – kacagott fel, az elméje ennek ellenére forgatókönyveket kezdett gyártani, mikkel üthetnék el az időt, ha mégis elutazna hozzá…

– Szomorú. Sakk.

Nika legnagyobb bosszúságára be kellett áldoznia a királynőjét, hogy megmentse a játszmát.

– Szóval te imádod Lándönt – affektált.

Patrik széttárta a karjait.

– Elvagyok ott. De én emberekhez szoktam kötődni, nem helyekhez. Sakk. Honnan ismered a képviselőt?

– Mit érdekel? A játékra figyelj! – Kezdett ideges lenni.

– Én arra is figyelek. Sakk – kuncogott hátradőlve, ujjait összefonva a tarkóján.

– Nem igaz! – csattant fel Nika, és az asztalra csapott. Nem szeretett veszíteni.

– Nyugi, még nincs veszve semmi.

– Menj a… – Lépett, de már ahogy elengedte a bástyáját, tudta, hogy ennek a körnek annyi.

– Sakk-matt. Visszavágót? – vonogatta a szemöldökét Patrik.

Nika kihörpintette a borát.

– Mennem kell a vacsorára készülni.

– Hohó! Elpáholtalak. A fogadás szerint meghívhatlak egy italra.

Jobban belegondolva, Nika tudott volna még egy pohárral inni.

– Legyen. Még egy ilyet kérnék.

– Rendben. – Miután rendelt, érdeklődőn Nikához fordult, aki komótosan rendezgette a sakkbábukat a táblán.

– Elég kitérő válaszokat adtatok ebédnél, hogy mivel is foglalkoztok.

– Szeretjük a munkánkat, de nem azért jöttünk ide, hogy itt is arról beszéljünk, hanem, tudod, lazulni – vonta meg a vállát. A pincér letette elé az újabb pohár bort.

– Nem kell részletezni, csak kíváncsi vagyok.

– Bérgyilkosok vagyunk, és pár napja egy gazdag szállodaigazgató helyes unokaöccsének a kiiktatására kaptunk megbízást – közölte pókerarccal.

Patrik felnevetett.

– Jó, ha ennyire titkos, ne beszélj róla, nem kérdezem többé. De annak örülök, hogy helyesnek találsz.

– Csak a bor beszél belőlem – legyintett.

– Ismered a mondást: borban az igazság.

Nika szája félmosolyra húzódott. Kezdett valamiféle furcsa nyugalmat érezni Patrik társaságában.

– Mikor költöztél ki Londonba?

– Már hat éve.

– Nem is tervezel hazajönni?

– Nem tudom. Eddig nem terveztem, de nemrég szakítottam a barátnőmmel, és most minden képlékeny.

– Csak azért, mert véget ért egy kapcsolatod?

– Igen. Szakításkor az ember nem csak a párját veszíti el, hanem egy komplett életet is, ami ugyan sosem történt meg, de a fejében már létezett. Az egész jövője megy a kukába. Most mindent megkérdőjelezek, és bevallom, szívem szerint mindent felégetnék magam mögött.

Nika pontosan értette, mire gondol Patrik. Amikor Bálint megcsalta és elhagyta, ugyanezt érezte.

– Akkor még friss a dolog.

– Az. De majd alakul valahogy. Mint mindig. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy – kacsintott. – És te? Van valami baj?

A lány meglepetten felkapta a fejét.

– Mi baj lenne? – pillogott felszívva magát.

– Nem számonkérés vagy szemrehányás – védekezett felemelt kezekkel –, csak feltűnt, hogy ez ma már minimum a harmadik pohár borod, és arra gondoltam, esetleg van valami…

– Mi baj lenne? – hőbörgött. – Azon kívül persze, hogy egyesek idióta kérdésekkel bombáznak.

Patrik arcáról lelohadt a jókedv. Az alsó ajkába harapva nagy levegőt vett.

– Akkor bocsásd meg, hogy zavartalak, már itt se vagyok.

Mielőtt a lány bármit mondhatott volna, a srác angolosan távozott.

A fürdőszoba csendjében Nika szorosan összekötötte barna haját a tarkóján, amitől nemcsak elegánsabb lett a megjelenése, de érezte, ahogy az arca is kisimul. Az elmúlt fél órában megivott majdnem egy liter vizet, és hideg vízzel lezuhanyozott, hogy kicsit magához térjen, nehogy Ria meglássa rajta, hogy be van csiccsentve. Mondjuk Patrik hirtelen távozása keményen hozzájárult ahhoz, hogy gyorsan józanabbá váljon. Sokszor visszapörgette magában a jelenetet, és nem igazán tudta megfogni, hol siklott félre a dolog… Oké, bunkó volt, de… ennyire?

Pittyegett a zár, és Ria suhant be az előszobába. Egyből bekukkantott a fürdőbe.

– De csinos valaki! – kiáltott fel végigmérve Nikát. A lány magában elmosolyodott. Tényleg nem nézett ki rosszul: elefántcsont színű, hosszú ujjú, csillogós miniruhát viselt, aminek hatalmas kivágás díszelgett a hátán.

– Köszi! – motyogta artikulálatlanul, mert közben már mélybordó rúzst applikált a szájára.

– És körömcipőt vettél fel hozzá, nem valami traktorszerű bakancsot! – csapta össze  kezeit színpadiasan. – Büszke vagyok rád!

Nika megállva rúzsozás közben összehúzott szemmel nézett a tükörből a mentorára, aki rávigyorgott, azután elillant, hogy öltözködni kezdjen. Amikor újra felbukkant, már egy földig érő, mélyen dekoltált, magasan felsliccelt, méregzöld ruha simult karcsú testére. Odaállt Nika mellé, és ő is elkezdte kontyba fogni a haját.

– Mit csináltál, amíg én masszíroztattam?

– Bálinttal dumcsiztam a lobbyban. Krisztivel nem dúl a szerelem, az egyszer biztos.

– Ez miért is fontos a munka szempontjából?

– A bosszúm szempontjából lényeges.

– Nika, ne – szólt rá szigorúan. – Nem tudom, mit tervezel, de a bosszú nem lehet része! Azzal csak magadra vonnád a figyelmet, azt meg a legkevésbé akarjuk. – Fújt egy kis hajlakkot a frizurájára, majd a Nikáéra is, aki bosszúsan elhessegette, és kisietett a helyiségből.

Amíg Ria készülődött, ő az ablakon bámult ki a viharba. Olyan sűrű volt a hóesés, hogy a lámpák fényei alig tudtak áthatolni rajta, és ettől félelmetesen sötét volt az éjszaka.

– Tessék.

Ria hangjára összerezzent. Megfordult, és egy gyémántfülbevalóval találta szemben magát.

– Ez jobban megy a ruhádhoz. Ha elfogadod, kölcsönadom.

Nika lélegzetvisszafojtva kicserélte a fülbevalókat, és alig bírta tűrtőztetni magát, hogy ne mutassa ki az örömét.

Megcsodálta magát a tükörben.

– Tökéletes – szólt Ria, távolabbról figyelve a lányt. Nika boldogan tapogatta az ékszert.

– Gyönyörű, köszi!

– Ha felhagysz a bosszúval, és csak simán elvégzed a munkát, megtarthatod.

Nika arcáról lehervadt az izgatottság.

– Te nem változol! – Felkapta fekete clutch-át, és kirobogott az ajtón. Ria sóhajtva követte. Sejtette, hogy ez lesz a reakció, ennek ellenére remélte, elért valamit.

A folyosón az idős házaspárral futottak össze, akik épp a liftet várták.

– ’estét! – vakkantotta Nika, majd a lépcső felé csörtetett.

Ria megállt az elegánsan kiöltözött pár mellett, és gondolta, ad a lánynak egy kis időt, hogy lehiggadjon.

– Jó estét! – biccentett.

– Önnek is! Találkoztunk korábban a lobbyban, igaz? – kezdeményezett beszélgetést az idős hölgy, mire Ria bólintott.

– Igen. Van azóta valami új fejlemény?

– Nem tudunk róla. A tévében csak annyit mondtak, hogy az egész országban nagyon havazik, sok baleset történt – felelte a kopaszodó férfi a botjára támaszkodva. Már csak néhány fehér pamacs meredezett a feje két oldalán, bolondos külsőt kölcsönözve neki.

Megérkezett a lift, és libasorban beszálltak.

– A gyerekekkel alig tudtunk beszélni, úgy szakadozott a vonal – folytatta a néni, megigazítva a gyöngysorát a tükörben, miközben Ria megnyomta a 0-s gombot.

– Ó, az nem jó. De legalább jól vannak ezek szerint.

– Ők nagyon. Hol is töltik a szilvesztert, Pistám? Malagán?

– Nem tudom, Erika. Én úgy emlékszem, valami K betűs helyet emlegettek.

Az idős nő legyintett.

– A lényeg, hogy külföldön vannak, olyan országban, ahol meleg van.

– Akkor legalább nekik nem kell tartani a hóvihartól!

– Nekünk se. Gyerekkoromban átéltünk ettől durvább viharokat is, és akkor nem egy palotában voltunk!

– Jaj, Pista, ne kezdd – csapott a karjára játékosan Erika, és kuncogni kezdett. A lift megérkezett a földszintre, és ráérősen kiszálltak belőle.

– Nagyon örültem. Ria vagyok – mutatkozott be.

– Erika néni. A diákjaim már huszonéves korom óta így hívtak, így szeretem.

– Tóth István – mutatkozott be erőteljes, büszke hangon a férfi, határozottan felemelve ráncos, májfoltos kezét.

– Pista bácsi – súgta meg Erika néni Riának, aki jót mulatott a házaspáron.

– Na-na! – kontrázott. – Nem vagyok még olyan vén, mint te, hogy engem bácsizni kelljen! – háborgott, de látszott rajta, hogy csak viccelődik.

– Igazad van, drágám, elvégre két évvel vagy idősebb tőlem – lapogatta meg az alkarját a férjének, miután belé karolt.

– Na ugye! – Csoszogva elindultak a Hunyadi étterem felé, ahonnan fantasztikus illatok, az evőeszközök csilingelése és karácsonyi zene szűrődött ki.

Nika a Lobby Bár egyik asztalánál ült, és a jelenetet figyelte.

– Új barátokat szereztél?

Ria nem ült le, jelezve, hogy haladjanak.

– Információforrásokat szereztem. Az mindig fontos, megtanulhatnád már. Mehetünk?

– Hogyne. És csak mondom, hogy talán mindentől függetlenül is megtartom a fülbevalód!

– Remélem azért egyszer ezt a dackorszakot kinövöd.

Nika bosszúsan összeszorította a száját.

– Ezt az egész arcberendezést pedig engedd el – tett sikáló mozdulatokat az arca előtt Ria. – Nem illik a szettedhez. – Ezzel kihúzva magát az étterem felé navigált. Nika ellazítva az arcizmait felzárkózott.

A Hunyadi étterem is lélegzetelállító volt a maga 2 emelet belmagasságával, kazettás mennyezetével, és a komlóvirágot ábrázoló, fahatású gipszstukkóival. A falakat régi magyar családok címerei díszítették, a karácsonyi dekorációból itt sem vettek vissza.

Egy fiatal, Gergő névtáblát viselő felszolgáló üdvözölte őket, majd bíztatóan körbemutatott, hogy bátran foglaljanak helyet, ahol tetszik. Ria a helyiség végét célozta meg, ami félkör alakban fejeződött be. Ezt a kis részt egy dobogóval emelték ki a padlószintből, és egy-egy alacsony fallal választották el az étterem többi részétől. Ria természetesen az 52-es asztalt választotta, ahonnan tökéletesen belátta az egész termet.

– Ez egy négy fős asztal – torpant meg Nika, de mentora már helyet is foglalt háttal az ablaknak, az elválasztófal mellett.

– Lehet, hogy valaki csatlakozna hozzánk!

– Ki, Patrik? – Ekkor az emlegetett meg is jelent, magas alakját lehetetlen volt nem kiszúrni. Világos farmert, fehér, V nyakú pólót, és fekete zakót viselt, ahogy eddig. – Szegény itt ragadt mindenféle ünnepi ruha nélkül – sajnálkozott Nika őszintétlenül.

– Szerencséje, hogy a hétköznapokban is úgy öltözködik, mint egy úriember, és remekül fest. – Ria intett neki, Patrik azonban bocsánatkérő mosoly kíséretében felmutatta Szerb Antal Utas és holdvilág kötetét, és leült egyedül egy asztalhoz.

Nika sietve lezuttyant Riával szembe, háttal Patriknak, ne is lássa. Ria gyanakodva méregette.

– Bálinton kívül mással is találkoztál délután? – célozgatott.

– Senki említésre méltóval.

Ria nem firtatta a dolgot, helyette nézelődni kezdett, miközben Nika elmerült az itallapban. Majd megőrült azért, hogy igyon egy pohár bort, de meg akarta mutatni Patriknak, hogy tud ő mást is inni!

Bezzeg Dezső még mindig sörözött. A családja pont Nikával átellenben ült, az egyik ablak mellett. A lányai most is fotózkodtak, míg a neje, Andrea, épp egy kézitükörrel a kezében igazgatta a szempilláit. Mellettük Erika néni és Pista nézegették az itallapot. Nika lopva körbenézett, kik vannak itt. A Patrik melletti asztalnál a színésznő, Hollósi Dorina és vőlegénye, Maxwell Roth vacsoráztak, miközben hangosan fecserésztek angolul. Bálinték ekkor léptek be az ajtón, és miután kiszúrták Nikáékat, Kriszti a legtávolabbi asztalhoz vezette a családját. Már arra se vette a fáradságot, hogy elmosolyodjon.

– Ahhoz képest Krisztina milyen kedvesen nyitott, jó nagy pokróc lett – jegyezte meg Ria.

– Mindig is komoly hangulatingadozásai voltak.

Ekkor Gergő megállt felettük.

– Jó estét ismét!

– Jó estét!

– Helló megint.

– Sikerült esetleg italt választaniuk?

– Egy mentes vizet kérnék – válaszolta Ria.

– Én egy Epres felüdülést.

A felszolgáló bólintott.

– Máris hozom. A vacsora svédasztalos, fogyasszanak bátran!

– Köszönjük! Mi az, amit kértél? – tudakolta Ria, miután Gergő távozott.

– Koktél. Nyugi, alkoholmentes.

– Annak örülök. Gyere, nézzük meg, mi a felhozatal.

A svédasztalos rész az étterem középső részében kapott helyet, egy szemkápráztató kristálycsillár alatt. Ria a leveseket célozta meg, míg Nika a főételekre pályázott. Az a fiatal, szőke lány, akit már a Mátyás étteremben is látott korábban, épp a töltött káposzta kiszedésével bénázott. Ugyan jó vendéglátóshoz méltóan a bal kezében három tányért egyensúlyozott, gondja akadt a töltelékek kihalászásával.

– Várj, segítek – szállta meg Nikát az ünnep szelleme, majd elvette a lánytól a szedőkanalat.

– Jaj, köszi! Jobban jártam volna, ha leteszem előbb a tányérokat.

– Lehet, nem lett volna rossz ötlet.

– Csak sokat dolgoztam éttermekben, most is épp pultos vagyok egy kocsmában, nem hittem, hogy ez a töltött kápi kifog rajtam – csicseregte vidáman.

– Mhm.

– De mellette egyetemre járok. Jogra. Ide a Miskolci Egyetemre – mesélte magáról kissé hadarva.

– Tiszta Dr. Szöszi – dörmögte Nika, és próbált udvariasan mosolyogni.

A lány nevetett.

– Elég? – kérdezte Nika a töltelékek mennyiségére utalva.

– Bőven, köszike! Te is egyetemre jársz?

– Én ööö, már 28 vagyok, és nem jártam egyetemre. – Mindig kínos volt az életéről beszélnie. Kapkodva magának is elkezdett kaját szedni. A lány azonban most már kényelmesen állt a tányérokkal a kezében, és nem úgy tűnt, hogy menni akar.

– Sose késő elkezdeni. Simán 22-23-nak néztelek, nem lógnál ki.

– Akkor is max levelezőn csinálnám, már van munkám. De ha egyszer szükségem lesz egy ügyvédre, majd szólok! – És ez nem is volt a valóságtól elrugaszkodott feltételezés…

– Hízelgő – kacarászott. – Majd Dr. Lengyel Lauraként keress rám. Névjegyet még nem tudok adni.

– Dr. Lengyel Laura. Hm. Jól hangzik!

– Köszcsi! Téged hogy hívnak?

– Palotaszállós Timi. Így biztos fogsz rám emlékezni.

– Így tuti! Most viszont mennem kell, Robi…ööö… a barátom, már vár rám.

– Okés.

– Köszi még egyszer a segítséget! Örülök, hogy megismertelek! – mondta, majd sietve eltipegett platformos tűsarkain.

– Óóó, szereztél egy barátnőőőt? – gügyögte Ria.

Nika már arra se méltatta, hogy felé forduljon, pedig bizsergett a vágytól, hogy megperdülve ráöntse a vacsoráját. De nem. A töltöttkáposzta jobb helyet érdemelt: az ő gyomrát.

Visszavonult az asztalukhoz, miközben Patrikon tartotta a szemét, aki a könyvébe merülve falatozott, és nem pillantott fel. Bálint annál látványosabban követte a mozgását. Szerencsére ezt Kriszti nem vette észre, mert lekötötte, hogy Zolika nem akarja megenni azt, amit a szájába akart tuszkolni. Ennek az lett az eredménye, hogy nagy csattanással a tányér a földre esett, a kisfiú szaftos krumplipüréjének jó része pedig az anyja ölében landolt. Nika oda se mert nézni, nehogy hangos röhögésbe törjön ki.

– Hoppá – kommentálta az eseményeket Ria, leülve a helyére. Ő nem zavartatva magát bámészkodott. – Bálint átvette a gyereket, Krisztina meg megy rendbeszedni magát. Szegény. És mindjárt kettő ilyen kis rosszcsontja lesz! És apa nélkül kell majd boldogulnia… – tette hozzá. Nika tudatáig mintha ez csak most jutott volna el, abbahagyta a káposzta összekeverését a tejföllel, és maga elé meredt.

– Ez még akkor is kemény, ha nem ismered az illetőt. Hát még akkor, ha valaha szeretted – folytatta Ria, le sem véve a tekintetét Nika arcáról, aki erre úgy kezdett enni, mintha meg se hallotta volna a másikat.

Csendben vacsoráztak meg. Hol a gondolataikba merültek, hol a többi vendéget vizslatták, akik jöttek-mentek, fecserésztek, és úgy keringtek a svédasztal körül, mint a keselyűk.

Dezső sűrűn rendelgette a söröket és a pálinkákat, gyakran is állt fel, valószínűleg, hogy használja a mosdót. Eközben a családja, még Andrea is, a mobiljukba voltak feledkezve. Nika nem bírta felfogni, egy szülő hogy lehet ilyen. Nem csak felelőtlen, hogy hagyja, hogy a gyerekei ennyit nyomkodják a kütyüjüket, még vacsora közben is, egy étteremben, de ő maga ugyanezt teszi… Nem fért a fejébe.

Laura és Robi most is szerelmesen sugdolóztak és etették egymást az idő nagyrészében.

Az idős házaspár a desszert után átment a bejárattól jobbra eső helyiségbe, ami bulizáshoz volt kialakítva, és bár csak ketten voltak, picit sem zavartatva magukat táncikálni kezdtek. Ezen fellelkesülve Dorináék is csatlakoztak hozzájuk. Laura is felállva nyújtotta a kezét a partnere felé, aki hosszasan kérette magát, végül intett, hogy ki kell mennie, de jön vissza, utána táncolhatnak.

Bálint Zolikával az ölében ült, arcát a fia sötétszőke, puhának tűnő haján nyugtatta, néha puszit nyomott a fejére, és ringatta, amitől a kissrác kezdett elpilledni.

Patrik befejezve a vacsoráját még ücsörgött egy kicsit a bora felett, majd miután felhörpintette, kerülve mindenkivel a szemkontaktust, távozott. Erre Nikát elfogta a vágy, hogy egyen valami édeset, és hozott maguknak süteményt, ami végül Riának nem kellett, így ő azt is belapátolta.

– Én is szívesen táncolnék – szólalt meg negyven perc némaság után először Ria.

– Velem nem fogsz, az fix, a kis szerelmed meg lelépett, szóval… rötyögj egyedül. Nem gáz.

– Kis szerelmem? Patrikra gondolsz, gondolom. Lenne is a szerelmem, ha 20 évvel fiatalabb lennék, ne félj!

– Hé, lehet bírja az érett nőket. Emlékszel, hányas szobában van?

– Persze.

– Látogasd meg!

– Ne kísérts. A te nemezised viszont visszatért.

Kriszti átöltözve jelent meg, és a korábbi szolid szerelését egy kivágott miniruhára és magassarkúra cserélte.

– Valaki felvette a kesztyűt! Kösd fel a gatyád, Nika, nem adja a férjét harc nélkül! Mondjuk, nem áll neki jól a fekete szín, nagyon sápadtnak tűnik benne.

– Nem kell az a gönc, amit már egyszer levetettem.

– Ez azt jelenti, hogy… – csillant fel Ria acélkék szeme.

– Hogy. Megtetszett a fülbevaló – kezdte morzsolgatni az ékszert az ujjai között.

– Okos döntést hoztál – erősítette meg, hogy jól teszi, hogy felhagy a bosszúval.

Dezső ekkor olyan elánnal ugrott talpra, hogy magával rántotta az asztalterítőt, mire minden pohár borult. Az ikrek sikítva pattantak fel, nehogy a koktélruhájukra ráfolyjon valami, míg Andrea megpróbálta menteni a menthetőt, és rárivallt a férjére, hogy húzzon fel a szobájukba. Dezső erre csettintgetve és énekelve csatlakozni akart a táncolókhoz, azonban megbotlott a saját lábában és orra esett a táncparkett szélén.

Andrea vörös fejjel mondott valamit a lányainak, aztán Rékához, az értékesítési vezetőhöz sietett, aki – miután váltottak pár szót – eltűnt, és pont akkor tért vissza a két londínerrel, amikor Dezsőt Andreának és Maxnak sikerült talpra állítania. A londínerek segítségével a nő eltámogatta az urát. Az ikrek eközben visszaültek a helyükre, és inkább a mobiljuk képernyőjére tapadtak.

– Ez nagyon ciki volt – konstatálta az eseményeket Nika.

– Eléggé.

– Te is csináltál ilyeneket, amíg piáltál? – hozta fel a témát, ám Ria úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

– Van kamillatea az itallapon, iszom egyet a bárban. Csatlakozol?

– Nem. Hosszú volt ez a nap, elteszem magam.

Amikor kiértek a lobbyba, éles sikoly szelte ketté a szállót. Olyan hangos volt, hogy még az étteremből is mindenki kisereglett, és a recepciósok is odasiettek.

– Ez mi volt? – kérdezte Erika néni. Dobogást hallottak, és az egyik pincérnő jelent meg a lépcső tetején. Lefékezett a korlátba kapaszkodva, gyorsan kapkodta a levegőt, mögötte a Mátyás király vadászatát ábrázoló három színes üvegablak drámai hátteret nyújtott.

– Blanka, mi történt? – kiáltott Réka, és szaladni kezdett a riadt lány felé.

– Halott! Meghalt! – zokogta, majd eltűnt a korlát mögött.

A jelenlévőkön riadt, értetlen moraj söpört végig, és ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz. Az értékesítési vezető Riával és Nikával a nyomában felsietett a lépcsőn az ájult Blankához, ám míg a két idősebb nő a pincérnőt próbálták magához téríteni, Nika elvágtatott abba az irányba, amerről a halálhírt hozó érkezett. A kérdés, ami a többség fejében csak most kezdett megfogalmazódni, hogy vajon ki az, aki nincs ott velük, és azok közül ki halhatott meg, az már Nika fejében rég megszületett. Azonnal realizálta, hogy Patrik nincs a lobbyban, amitől a félelem kínzón lüktetni kezdett a mellkasában. Abban a másodpercben semmi más nem érdekelte, csak hogy megtudja, Patrikról beszélt-e Blanka. Ideje nem volt elmerengeni azon, miért is érdekli annyira a sorsa, de ha lett is volna, valószínűleg elnyomta volna magában a gondolatait.

Végigrohant az első emeleti termek előtt, cipője sarkának kopogását elnyelte a szőnyeg. Amikor elhúzott egy beugró mellett, a szeme sarkából érzékelte, hogy valami oda nem illően nagy, sötét folt van a félhomályban. Lefékezett, majd belesett a folyosóra, ahol a fehér üvegajtó előtt meglátta Patrikot. Fürdőköntöst és papucsot viselt, kezét a szája elé emelve egy pontra meredt maga elé.

– Patrik – szólította meg megkönnyebbülten Nika, és óvatosan elindult felé. Gyorsan feltérképezte, véres-e valahol, megsérült-e, azonban nem fedezett fel semmi szokatlant. – Patrik – ismételte, mire az említett, mint aki álomból ébred, ráemelte csokoládébarna pillantását. – Jól vagy?

– Nem mondhatnám. Ne gyere közelebb! – emelte fel a kezeit hirtelen.

– Az egyik pincérlány azt mondta, valaki meghalt. – Lassan araszolt tovább előre, elérve, hogy Patrik bizonytalanul ugyan, de leengedje a karjait.

– Így igaz – bólintott, és az ajtó felé mutatott a hüvelykujjával, amin túl vaksötét volt.

– Ne akarj bemenni oda – tanácsolta Patrik. Nem tudhatta, hogy Nika több halált látott már, mint egy átlagember egész életében.

– Nem ég a lámpa.

– Mozgásérzékelős. Ne menj be, kérlek, nem akarhatod látni! – borzadt el Patrik még a lehetőségétől is, hogy bárki önként akarja látni a horrort az ajtón túl.

Márpedig Nika akarta. Tudni akarta, kivel és mi történt pontosan. Neki nem volt elég, ha valaki csak elmeséli. A két szemével kellett látnia.

Belökte a kétszárnyú ajtót, mire világos lett. Először a fehérre meszelt falon lógó, a szálló múltját ábrázoló, fekete-fehér fényképek tűntek fel neki. Aztán észrevett a lépcsőfordulónál a fekete-szürke kockás padlón egy terebélyes, bordó tócsát. Egészen a forduló előtt álló vastag oszlopig merészkedett. Itt már hangosan kopogtak a sarkai a kövön. Patrik vonakodva haladt a nyomában.

Nika a vértócsa széléhez állt, és felmérte a terepet.

– Gondolom nem most látsz először holttestet – feltételezte Patrik.

– Tényleg nem. Te fogadok, igen. Elég pocsékul festesz.

– Szerintem ez a normális reakció. Te viszont úgy nézel ki, mint aki napi szinten lepacsizik a halállal.

Nika nem akarta megerősíteni, hogy igen, látott ő már cifra dolgokat, ráadásul sokszor ő okozta azokat, általában hangtompítós stukkerrel.

– Hát itt vagytok! – Ria hangja úgy csattant a lépcsőház kísérteties csendjében, akár egy ostor. – Úristen, Patrik, de jó, hogy látlak! Féltem, hogy talán te…

– Én élek. Már készültem volna zuhanyozni, amikor hallottam a sikolyt, és mire ideértem, egy lány pont elfutott. Idejöttem megnézni, mit láthatott, és…

Ria átkukucskált Nika válla felett.

– Óh – nyögte. – Szegény Robi.

A férfi holtteste természetellenes pozícióban feküdt a lépcső alján. A szeme nyitva volt, betört, kopasz koponyája körül a vér, mint egy glória terült szét. – Leeshetett a lépcsőn – vélekedett Nika, követve tekintetével a második emeletig haladó lépcsőfokokat.

– Leeshetett volna, ha nem lökik le – kontrázott Ria. Nika szemöldöke a homlokáig szaladt.

– Honnan veszed?

– Nézd a nyakánál az inget. Leszakadt két gomb is.

– Nem biztos, hogy most szakadt le. Lehet, már az este folyamán. Vagy az esés következtében.

– Láttam távozni az étteremből, akkor még rendezett volt. A gombok pedig nem tudnak esés közben így letépődni.

Kikerülve a holttestet, elindult fel a lépcsőn. Mentoráltja követte. A lépcső közepénél Ria megtalálta az egyik gombot. Nem vette fel, csak rábökött.

– Egy. – Haladtak tovább felfelé. A másik gomb a lépcsősor legtetején lett meg, az ajtó és a fal találkozásánál, a sarokban.

– Gondolom a gombok nem tudnak a gravitációval ellentétesen pattogni.

– Tehát még itt szakadtak le – szűrte le a konklúziót Nika. – Dulakodás közben.

– Így van.

Elindultak vissza az első emeletre.

– Ráadásul a vérnyomok itt kezdődnek középtájt, látod?

– Aha. Onnan fentről idáig zuhant…

– … majd gurult.

– Szóval zsaruk vagytok?

A két nő szinte el is feledkezett arról, hogy Patrik is jelen van. A srác karba font kezekkel állt, és megfejthetetlen tekintettel fürkészte őket.

– Csak sok Helyszínelőket nézünk – vágta rá csípőből Nika.

– Ugyanekkor, ha baleset volt – folytatta Ria a lehetőségek számba vételét –, mi a fenét keresett itt Robi egyedül? Nem tudom, melyik a szobája, de miért használná a lépcsőházat? – mutatott körbe teátrálisan. – Nem úgy fest, mintha ez a vendégeknek lenne fenntartva. Sőt, szerintem senkinek sincs, csak itt maradt a múltból.

– Jogos – értett egyet Nika. – Viszont ha félre akarsz vonulni, ideális helyszín.

– De tegyük fel a játék kedvéért, hogy valamiért elkalandozott erre egyedül: hogy a fenébe tudott így lezuhanni? Nem láttam részegnek. Egy középkorú, jó karban lévő férfi, aki még akkor se tudna így leesni, ha banánhéjra lépne.

Nika a testre nézett.

– Ha baleset történt, bugyuta okból kifolyólag lehetett itt, és banális módon zakózhatott le a lépcsőről. De ha valaki lelökte…

– …akkor a gyilkos még itt van a szállóban.

– Ti hihetetlenek vagytok! – rázta a fejét Patrik megborzongva. – Komolyan azt mondjátok, valaki megölte? – kérdezte lesokkolódva.

– A vér egészen megalvadt – hagyta Nika figyelmen kívül.

– Talán fél órája, ha halott – tippelt Ria.

– Ki és miért tette volna ezt vele?

– A millió dolláros kérdés! – tapsikolt Ria. – Úgy néz ki, mint aki gyakran járt konditerembe. Nem lehetett egyszerű művelet.

Ekkor Réka és az idősebb londíner jelentek meg, és siettek oda hozzájuk.

– Tényleg meghalt valaki? – kérdezte Réka lihegve. Csapzott volt, az arca krétafehér, de mindent megtett, hogy egyben tartsa magát, és ne peregjen atomjaira ebben a helyzetben.

– Sajnos igen – válaszolt Ria.

Mind félreálltak, hogy a két újonnan érkezett is megszemlélhesse a halottat.

– Jézusom! – kapta a szája elé a kezét Réka. – Ez nem lehet igaz! – Belekapaszkodva az oszlopba előre dőlt, úgy tűnt, mindjárt hányni fog, de végül mélyeket lélegezve kiegyenesedett. – Azonnal hívni kell a rendőrséget! Sándor…

– Máris megyek. – A köpcös férfi, aki még mindig az egyenruháját viselte, sietve távozott. Az ajtó előtt ekkor már egy kisebb tömeg verődött össze, de a fiatalabb londíner és Klára együttes erővel megakadályozták, hogy bárki átmenjen a túloldalra.

– Nem engedhetünk ide senkit – rázta a fejét Réka. Hirtelen valami óriásit csattant mögöttük. A fiatal londíner az ajtónak esett, miközben Laura visított és megpróbált átfurakodni.

– Robiii! Nem találom Robiiit! Ő az? Engedj oda! Tudnom kell!

– Engedd át! – kiáltotta Réka, de már futott is a lány elé, hogy feltartóztassa.

– Nagyon sajnálom. Meghalt. Valahogy leesett a lépcsőn.

– Neee! – zokogta, és félrelökte Rékát, azonban Patrik ott termett, hogy megállítsa. Őt már nem tudta könnyedén félreállítani az útból. Kínkeserves bömbölése fülsértő visszahangot vert a lépcsőházban.

– Menjünk vissza a lobbyba. Ezt a két ajtót lezárom, és reméljük, a rendőrség mielőbb ide tud jönni, a vihar ellenére is – mondta Réka. – Patrik, segítenél?

– Hogyne – felelte, és az ajtó felé terelte a sírva vergődő Laurát.

– Klára, kérlek, zárd be ezt, és a fenti ajtót! Ne jöhessen ide senki.

– Igenis!

Réka reszketve kinyitotta az ablakot.

– Csak hogy… hidegben legyen – magyarázta motyogva, izzadó tenyereit a szoknyájába törölve, megindulva a csoportosulás felé.

– Megkérnék mindenkit, hogy fáradjon vissza a Lobby Bárba! Ott mindent megbeszélünk!

Meglepő módon a tömeg sutyorogva bár, de azonnal engedelmeskedett.

– Jöjjenek – szólt rá Nikára és Riára az értékesítési vezető, visszafordulva az ajtóból.

A két bérgyilkosnő vetett egy utolsó pillantást Robi élettelen testére, majd összenéztek. Nem hitték, hogy ez baleset volt. Valaki megölte a férfit.

Dezső kivételével mindenki ott volt a Lobby Bárban, még Andrea is, aki az idősebb londínerrel, Sándorral, épp akkor ért vissza, amikor Réka a blézerét lesimítva kiállt mindenki elé.

– Anyaaa – Andrea lányai félelemtől könnyes szemekkel siettek oda hozzá, és ölelték át.

– Történt valami? – kérdezte Andi meglepetten.

– Valaki meghalt! – suttogta az egyik lány.

– Hogy micsoda?

Ezt meghallva Sándor kikerekedett szemekkel sietett fiatalabb kollégája mellé, és kérdezett rá arra, ez igaz-e, mire válaszul a fiú az értékesítési vezető felé biccentett, aki ekkor megköszörülte a torkát.

– Nos, öm, először is arra kérnék mindenkit, hogy próbáljunk meg a helyzethez mérten nyugodtak maradni.

– Tényleg meghalt valaki? – kiabált közbe Erika néni, aki a férjével, Pista bácsival együtt, egy asztalnál ült.

– Ki halt meg? – kérdezte ezzel szinte egy időben Dorina, a színésznő.

– Sajnálatos módon az egyik vendég leesett a lépcsőn, és életét vesztette – hadarta Réka, mintha attól félne, ha nem darálja le gyorsan a mondatot, nem lesz képes végigmondani. A vendégek és az alkalmazottak egyszerre kezdtek el beszélni. Réka megpróbálta csendre inteni őket, de ehhez kellett egy perc.

– A lépcsőházat lezártuk, értesítettük a rendőrséget… értesítettük? – fordult Sándorhoz, aki kihúzta magát, ahogy hirtelen minden figyelem ráirányult.

– Igen, értesítettem őket. Tisztában vannak a hóhelyzet súlyosságával, de azt mondták, ahogy csak tudnak, idejönnek.

– Köszönöm! Már csak meg kell várnunk őket. Nem lesz semmi baj. – Érezhetően ezzel leginkább saját magát akarta megnyugtatni.

– És most mit csináljunk? – tudakolta Pista bácsi, idegesen forgatva a botját maga előtt.

Réka arcán bizonytalanság suhant át. Ugyan mégis mit csinálhatnának, miközben a lépcsőházban egy holttest fekszik, a vendégek pedig azért utaztak ide, hogy megünnepeljék az év végét, és vidáman köszöntsék az új esztendőt?

– Ha gondolják, fogyasszanak a bárban, a ház állja, és az étterem ajtajai is nyitva vannak még. Esetleg pihenjenek le a szobájukban. Holnap biztosan egy szebb nap elé nézünk. Ma ettől többet nem igazán tehetünk.

Újra zsibongás támadt, amiben Nikának nem volt kedve részt venni, így inkább felosont az első emeleti Reneszánsz terembe, ahová Patrik és Ria Laurát kísérték be.

Amint belibbent a helyiségbe, enyhe szivarfüstillat csapta meg az orrát. Mintha a falakat fedő faburkolat és csíkos textil, a halszálkamintában lerakott padló, a világos, növénymintás szőnyeg máig a pórusaikban őrizték volna azokat a füstkarikákat, amiket évtizedeken át itt eregettek a kazettás mennyezet felé.

Szétszórtan asztalok ácsorogtak székekkel, rajtuk kártyák és mindenféle társasjátékok várták, hogy szórakoztathassanak. Nikát elfogta a vágy, hogy leüljön jengázni, és úgy tegyen, mintha mi se történt volna, és nem is kéne, hogy ezután bármi megmásíthatatlan is történjen.

A valóság azonban nem eresztette…

Ria és Laura a fal mellé állított székeken ültek. Laura önkívületi állapotban zokogott, könnyei szünet nélkül záporoztak a ruhájára, elkenődött szemfestéke vastag, fekete sávokat festett vörös, puffadt arcára. Ria a lányt átkarolva igyekezte megnyugtatni. Nikát mindig lenyűgözte, hogy Ria milyen jól bánik az emberekkel, milyen kedves és empatikus, annak ellenére, hogy ha kell, szemrebbenés nélkül kioltja bárki életét, ha azért busásan megfizetik.

Patrik az egyik ablaknál állva bámult ki a viharba. Most már összeszedettebbnek tűnt, a tekintete tisztább volt, a testtartása egyenes, az arcába visszatért a szín.

– Mi volt? – érdeklődött. Ria is kíváncsian fordította felé a fejét.

– Sándor, tudjátok, az egyik londíner, elérte a rendőrséget, akik elméletileg jönnek, amint tudnak. A többiek még a Lobby Bárban vannak. A pia ingyen van, ha gondoljátok… Én gondolom.

– És most még csak csúnya pillantást sem kapnál – biztosította Ria.

– Nagylelkű vagy – forgatta a szemeit Nika. – A vacsorát is be lehet fejezni, illetve Réka azt is javasolta, hogy aki akar, feküdjön le aludni.

– Mintha most bárki tudna aludni – motyogta a nő, bár az értékesítési vezető helyében, aki úgy tűnt, egy személyben képviseli most a szálló vezetését, neki sem lett volna jobb ötlete.

Hirtelen mind elhallgattak. Fülsértő lett a csend. Laurára néztek, és azt látták, hogy a lány – fejét a falon feszülő textilnek döntve – elaludt. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázták.

– Még mindig azt hiszitek, Robit valaki lelökte a lépcsőn? – suttogta Patrik, helyet foglalva a legközelebbi asztaltól kihúzott széken.

– Igen – erősítette meg Ria.

– Meg akarjátok várni a kollégáitokat?

– A kollégáinkat? – ráncolta a homlokát Nika, miközben leroskadt közvetlenül az ajtó melletti székre. Már fájt a lába a tűsarkúban, nem volt hozzászokva. Legszívesebben lerúgta volna a lábáról, és kihajította volna az ablakon.

– Nem vagyunk zsaruk – kuncogott Ria halkan, nehogy Laurát felébressze.

– De ahogy ott vizsgálódtatok…

– Egy marketinügynökségnél dolgozunk – hazudta. – Nika online marketinges, én szövegíró vagyok.

– Óh. – Patrik látszólag elhitte.

– Tényleg a Helyszínelőkből, meg a többi sorozatból jött ez a kis… nyomozgatós dolog – erősített rá Ria hazugságára Nika.

– Én ráadásul olvasni is szeretek krimiket – fűzte tovább Ria. – Igazi Lőrinc L. László fan vagyok. Minden könyvét olvastam, van, amelyiket többször – büszkélkedett.

– Értem. De azért a rendőrségre bízzátok a nyomozást, ugye? – reménykedett Patrik, bízva egy igen válaszban, holott sejtette, hogy a két nőnek más tervei vannak. Ahogy a gyilkosság helyszínét vizsgálták, ahogy most is egymásra néztek…

– Persze – mosolygott Ria. – Ha meg is ölték Robit – direkt vagy véletlenül –, nem a mi dolgunk. Jobb kimaradni belőle, és nem magunkra vonni a gyilkos figyelmét.

– Pláne, nehogy kiszimatolja, hogy szaglászunk utána, és mi is betört koponyával végezzük – szívta a fogát Nika.

– Így van.

Patrik valamiért nem hitt nekik, de nem reflektált.

Ekkor Réka dugta be a fejét a terembe. Szerencsére időben észrevette az alvó Laurát, és suttogva kérdezte:

– Hogy van?

– Rosszul – felelte Ria. – De ez teljesen érthető. Van nálam nyugtató, ha szüksége lenne rá, tudok adni.

Laura – mintha csak meghallotta volna, hogy ő a téma – nyöszörögni kezdett. Megpróbálta kinyitni a szemeit, de nehezen ment, mert a szempillái össze voltak ragadva az elkenődött festéktől. Hirtelen egyenesedett ki, először úgy nézett körbe, mint aki nem tudja, hol van. Aztán megrohanták az emlékek, és elfancsalodott az ábrázata.

– Ugye csak álmodtam, hogy Robi…? – kérdezte elvékonyodó hangon.

Mindenki sajnálkozva csóválta a fejét, mire újra sírni kezdett.

– Ne… – cincogta. – Ez nem lehet igaz, nem…

– A szobájába kísérem, jöjjön…

Réka felsegítette, és eltámogatta.

– Én még nem tudnék aludni, nincs tíz óra sem. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de még lemennék a bárba – szólt Nika.

– Csatlakozom.

– Szintén – emelkedett fel Patrik, és a két nő legnagyobb meglepetésére és izgalmára kikötötte a fürdőköpenyét, bár sajnos csak azért, hogy megigazítsa, és szorosabbra húzza az övét.

–  Átöltözök, és lent találkozunk – jelentette be. Ahogy elhaladt Nika mellett, a lány elkapta a csuklóját, és a szeme elé húzta a kezét. Patrik értetlenül pillogott le rá.

– Véres a köntösöd ujja.

Patrik ellenőrizte.

– És tényleg – állapította meg. – Biztos, amikor megvizsgáltam, Robi él-e még, akkor érhettem hozzá.

Nika hümmögött, elfogadva a magyarázatot.

– Akkor lent. – Távozott.

Jó pár másodpercekig a két bérgyilkosnő szótlanul ült, várták, hogy Patrik léptei elhaljanak, majd Ria komoly arccal megszólalt:

– Napolnunk kell a megbízást. Ha tényleg ideér a rendőrség, esélyed sem lesz megcsinálni.

– Vagy megölöm, mielőtt ideérnek.

– Rossz ötlet – csóválta a fejét. – Nem gyilkosságnak akartad beállítani, hanem természetes halálnak. Viszont két haláleset egy éjszaka alatt túl sok figyelmet gerjesztene.

Nika töprengőn beszívta az ajkát.

– Nem tehetünk mást – értett egyet végül. – A cég meg fogja érteni, hogy így a legbiztonságosabb.

– Meg. Beszélj Charlie-val. Ha kiszabadultunk innen, maradhatunk Miskolcon, és máshol, máskor elvégezheted a melót.

– Rendben. A szobánkból felhívom.

– Lent várlak.

Nika a szobájukba érve magára zárta az ajtót, azután a széfből elővette a céges mobilját. A névjegyzékben Charlie volt az első kontakt. Rányomott a hívásra. Charlie csak a negyedik csöngésre vette fel.

– Mi a baj? – hallotta a hangját.

– Valaki meghalt a szállóban. Egy vendég. Leesett a lépcsőn.

– Baleset történt?

– Úgy tűnik, bár nem vennénk rá mérget. El kéne halasztanunk a melót. Már hívták a rendőrséget, és bár egyelőre nem tudnak kijönni a hóvihar miatt, bármikor megjelenhetnek.

– Igen, olvastam a hírekben, hogy Lillafüredet elzárta a hó, hogy délben volt is valami baleset.

– Egy busz és egy autó csúsztak össze.

– Logikusnak tűnik a munka napolása. Beszélek a megbízóinkkal.

– Köszönöm. Ha kiszabadulunk innen, természetesen el lesz végezve a feladat.

– Tudom. Addig is, ne keveredjetek bajba – mondta, mintha tudta volna, hogy ők ketten Riával nem tudnak megülni a fenekükön. Jó oka volt ezt feltételezni, tapasztalatból tette.

– Igyekszünk. – Ez igaz is volt. Ők nem keresték sose a bajt, de ha az szembejött, nem futottak el előle, ahogy egy szörfös sem menekül el egy hatalmas hullám elől, inkább meglovagolja.

Miután letették a telefont, Nika még ücsörgött kicsit az ágyon, emésztve a történteket. Szíve szerint nem akarta elhinni, hogy Robit valaki szándékosan megölte, és az agya is számtalan logikus forgatókönyvet gyártott arról, mi történhetett: talán a férfi csak kíváncsi volt, mi van a lépcsőházban, azért ment arra, felfelé menet rosszul lett, megszédült, és leesett. Miért ne? Annyira nem földtől elrugaszkodott elmélet.

A zsigereiben tekergőző érzés azonban nem ezt súgta neki…

Lefelé tipegve a szürkéskék szőnyeggel borított lépcsőn, Nika átkozta magát, amiért végül nem cserélte le a magassarkúját valami kényelmesebbre. Le akarta, de aztán eszébe jutott, Kriszti hogy kicsípte magát, és bár Nika nem volt egy tipik csaj, női büszkeségből nem szenvedett hiányt. Átkozta magát ezért is rendesen.

Dorina és Max a lobby távoli részében, a zongora mellett ültek és a koktéljuk felett sutyorogtak, míg Ria az idős házaspárral ült egy asztalnál. Amikor Nika helyet foglalt körükben a méregzöld, bársonykárpitozású faszéken, Gergő, a fiatal pincérfiú épp letett egy csésze kamillateát Ria elé.

– Önnek mit hozhatok? – fordult Nikához.

Aranyos fiú – állapította meg Nika magában. Biztosra vette, hogy a langaléta, rövid barna hajú, zöld szemű srácból pár év múlva nagyon helyes nőcsábász lesz.

– Barackpálinkát kérek és csapolt sört – felelte, miután pár másodperc alatt átfutotta az itallapot.

– Az igen! – kiáltott Pista bá’, megemelve a saját pálinkáját. – Akkor megvárom a kishölgyet a koccintással.

– Köszönöm. – Nika Riára pillantott, aki bár azt mondta, nem fog csúnyán nézni azért, ha iszik, azért kelletlen volt az arckifejezése. – Most mi van? Már dolgozni se dolgozok! – védekezett. – Azért, mert te nem piálsz, nem várhatod el, hogy más se igyon…

– Nem várom el, ezt te is tudod. Viszont érdekes, hogy ma már másodjára reagálsz ilyen hevesen a témára. Talán neked van problémád saját magaddal, amit rám akarsz vetíteni.

– Nekem nincs bajom magammal!

– Egyáltalán nem iszik? – csapott szét köztük a kérdéssel Erika néni, aki előtt szintén egy csésze tea gőzölgött.

– Már tíz éve – bólintott Ria komoran.

– Én huszonegy – közölte mosolyogva.

– Az jó sok! – csúszott ki Nika száján.

– Nem kevés – kuncogott a néni. – Az alkohol korábban tönkretette az életemet.

– Na, megint kezdi… – dőlt hátra a férje sóhajtva, előre unva az ezerszer hallott történetet.

– A gyerekeim már szóba sem álltak velem, István el akart válni tőlem, és a tanári állásomból is ki akartak rúgni, miután többször is részegen mentem be órát tartani – mesélte olyan könnyed, kellemes hangon, mintha csak estimesét olvasna fel gyerekeknek.

– És hogy hagyta abba?

– Nem magamtól. Az egyik kolléganőm anyósa, Ilona néni, járt AA gyűlésekre. Akkoriban indult el a mozgalom Miskolcon. Azt mondta, az anyósának sokat segít, akkor már nem ivott fél éve. Először nagyon nem akaródzott mennem, de ez a kolléganőm elhívta az iskolába az egyik nap végén Ilona nénit, bemutatott neki, és a nő már fogott is, és vitt egyből egy gyűlésre! Olyan gyorsan történt az egész, visszakozni se volt időm. Fájdalmas első gyűlés volt, és bár egyszer sem szólaltam meg, rengeteget sírtam az alatt az egy óra alatt. Végighallgattam mindenkit, és olyan erőt, megértést és támogatást kaptam a társaságtól, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Ilona néni lett később a mentorom.

– Ön is mentorált másokat?

– Sokakat, igen. A mai napig van mentoráltam. Ön is mentor? – címezte a kérdést Riának, aki a fejét ingatta.

– Neeem, én gyűlésekre sem jártam soha. Elmentem egy több hetes elvonóra, szerencsémre az elég volt nekem.

– Elvonó? Az inkább luxus wellness-nyaralás volt! – kaffantott közbe Nika. Ria felhúzta az orrát.

– Nem sajnálom, hogy anyagilag megtehettem, hogy ilyenre fizessek be. A lényeg, hogy működött.

– Igen, csak az számít – helyeselt Erika néni, és kérdőn, enyhén csóválva a fejét meredt Nikára, kifejezve értetlenségét, miért-e támadó viselkedés. Nika magának sem tudta megmagyarázni. Úgy tűnik, egyes szokásokat nem lehet levetkőzni egyik percről a másikra, és hiába a megbocsátás, a tüskék okozta sebek lassan gyógyulnak be. Azért újfent megfogadta, hogy kedvesebb lesz Riához.

– Bocsánat, nem akartam kötekedni – szégyellte el magát.

Gergő lépett oda hozzájuk, és tette le elé az italait.

– Köszi. – A magasba emelte a feleses poharát. – Akkor igyunk azokra, akik már nem isznak!

– Így így! – helyeselt Pista bá’, és koccintás után lehúzták a pálinkájukat.

Ekkor Andrea és az ikerlányok nagy csinnadrattával kijöttek a Hunyadi étteremből, és vonultak a lift felé azon vitázva, hogy a lányok még nem akartak aludni menni. Andi odavakkantott egy hellót a bárban ücsörgőknek, majd tovább vonszolta utódait, próbálva meggyőzni őket, hogy hagyják abba a hisztit.

– Szegény nő – sajnálkozott Erika néni. – Szörnyű, ahogy a férje viselkedett korábban.

– Ja, keményen piál a csávó – helyeselt Nika köhécselve, mert a szesz még mindig marta a torkát.

– Őt is vihetnéd magaddal gyűlésekre – köszörülte a nyelvét a feleségén Pista bá’, de a néni csak játékosan rácsapott a kézfejére, jelezve, hogy hagyja abba a bohóckodást.

– Végül is, úgy tűnik, itt ragadtunk, lehet, lesz idő beszélgetni vele – játszott el a gondolattal, mire a férfi felmordult.

– Mondtam, hogy maradjunk inkább otthon! – morogta kitágult orrcimpákkal.

– Muszáj volt jönnünk, ezt a lehetőséget nem hagyhattuk ki! – kontrázott Erika néni.

– Lehetőséget? – vonta fel a szemöldökét Ria.

– Ó, igen. Úgy egy hete hívtak fel a bankunktól, hogy nyertünk valamilyen sorsoláson egy három éjszakás szilveszteri pihenést ide, a Palotaszállóba!

– Nem is tudtunk pedig a sorsolásról – dörmögte Pista bá’.

– Állítólag minden ügyfelük között sorsoltak, és nyertünk! – örvendezett.

– Az nagyszerű! – örömködött Ria is.

– Önök anya-lánya? – kíváncsiskodott Erika néni.

– Nem – vágta rá sietve Nika. – Kolléganők vagyunk.

– A férjem nemrég hunyt el, és nem akartam egyedül tölteni a szilvesztert, Timike pedig szívesen elkísért.

Valódi neve említésére Nika háta borsózni kezdett. Pláne, hogy kicsinyítőképzőt biggyesztett utána a mentora.

– Ez csak természetes – erőltette felfelé a szája sarkait.

– És Önök látták a hullát? – terelte más mederbe a beszélgetést az idős úr.

– Na de István! – kapott a szívéhez a neje teátrálisan.

– Látták, igaz?

– Igen – felelte Ria.

– Tényleg baleset volt? Leesett a lépcsőn? – dőlt előre Erika néni, mintha csak erre várt volna, hogy valaki felhozza a történteket, ő pedig ráharaphasson.

– Leesni leesett, az biztos – igazolta Nika.

– Szerintem megölték – vélekedett a néni bizalmasan suttogva, gyöngysor nyakláncát babrálva.

A bérgyilkosnők szeme elkerekedett. Az, hogy ők így gondolták, egy dolog. De hogy más is, aki nem is látta a tett helyszínét…

– Hagyd már a hülyeséged, Erika! – förmedt rá Pista bá’, és a botjára támaszkodva nehézkesen felállt.

– Ez nem hülyeség! Hallottam, amit hallottam! – bökött a füleire elszántan, ám az ura idegesen legyintett, és amilyen gyorsan fizikailag képes volt rá, sarkon fordult.

– Mit hallott? – hajolt közelebb Ria, és Nika is a hallószerveit hegyezte a korsója felett.

– Láttam azt, aki meghalt, veszekedni a jóképű, fiatal férfival! – árulta el csücsörítve ráncos ajkaival, magabiztosan bólintgatva.

– Patrikkal? – tátotta el a száját Nika.

– Ő ki? – zavarodott össze a név hallatán. – Nem tudom. Azt láttam, akinek szőke felesége és aranyos kisfia van.

– Ja, az Bálint. – Már-már csalódottságot érzett.

– Úgy hallottam, képviselő az úriember – pletykálta.

– Az az, ő az – helyeselt Nika. – Hol látta őket?

– Szóval a női mosdóból jöttem épp ki, amikor az úr, aki meghalt…

– Robi – segítette ki.

– Ő, igen, kiviharzott a férfi vécéből, a képviselő úr pedig utána kiáltott, hogy „törődj a magad dolgával, különben baj lesz!”

Nika és Ria egymásra néztek. Érdekes információ…

– Gyere már, Magdi anyus! – rikkantotta István, miközben félúton járt a lift felé.

– Bocsánat, de mennem kell. Jó éjszakát kívánok! – Megitta az utolsó korty teáját, majd felkapva a kistáskáját a férje nyomába eredt.

– Jó éjt! – kívánták kórusban.

Ria az asztalra könyökölt, hegyes állát behajlított ujjaihoz érintette, és tudálékos félmosolyra húzta a száját.

– Milyen aranyos pár, nem? – jegyezte meg Nika, remélve, hogy Ria nem fogja kimondani, ami a fejében jár. Tévedett.

– Tehát te a jóképűről egyből Patrikra asszociálsz? – utalt vissza a beszélgetésre. – Oh la la! – A felsőtestével apró, táncoló mozdulatokat tett.

Nika vörösödni kezdett.

– Csak mert neki volt véres a köntöse ujja! Csak azért! – kelt önmaga védelmére.

– Hm. Persze. Apropó Patrik… – A lépcsőn az emlegetett jött le épp, a szokásos farmerben, de új, eddig nem látott, khaki zöld, galléros pólóban. Intett a színésznő és a rendező felé, azután csatlakozott a nőkhöz.

– Bocsánat, hogy eddig tartott, de összefutottam Bálinttal, és volt olyan kedves, tekintettel arra, hogy itt ragadtunk, és nincs váltóruhám, adott egy felsőt.

– Remekül áll! – méltatta Ria.

– Köszönöm. – Rendelt egy korsó sört és egy feles Unicumot.

– Csak nem alkoholizálsz? – cukkolta Nika, a sakkozásukra célozva, amikor Patrik beszólt neki – ő legalábbis annak élte meg –, hogy mi baja, amiért ennyit iszik.

– Nem szokásom, nem is kéne, de a ma este után belefér. – Komolynak és fáradtnak tűnt. Ria egyből megérezte ezt, és barátságosan az alkarjára tette a kezét.

– Gond van?

Patrik masszírozni kezdte a halántékát.

– Kavarognak a gondolatok a fejemben. Bogarat ültettetek a fülembe ezzel a „Robit megölték” dologgal. Azóta mindenben jeleket látok, bizonyítékok után kutatok, pedig nem is akarok! És kezdek dolgokba dolgokat belelátni, amiket valószínűleg nem látnék, ha ti nem piszkáljátok fel a fantáziám.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy Bálint mondott valamit, ami azóta nem megy ki a fejemből…

Miután Patrik megkapta az italait, felhajtotta a felesét, majd csak bámult maga elé, figyelve a sörében felfelé szökdöső buborékokat. Úgy tűnt, valahol nagyon messze járnak a gondolatai, mintha elfeledkezett volna arról, hogy társaságban van, és választ várnak tőle.

– Mit mondott Bálint? – szólalt meg Ria óvatosan, mégis sürgetően. Nika is kíváncsian várta a folytatást, bár valahol fokozta a türelmét, hogy amíg Patrik merengett, ő büntetlenül pásztázhatta a srácot. Tényleg vonzó volt, még úgy is, hogy most kissé csapzottan merengett maga elé. Ha más körülmények között találkoznak talán…

– Nem is tudom – tért magához Patrik, megérintve a korsóját, amin lomhán ücsörögtek a hideg vízcseppek, hogy aztán hirtelen gondoljanak egyet, a mélybe vessék magukat, és a poháralátéten végezzék. – Fura volt. De az is lehet, túl sokat gondolok bele…

– Ki vele – nógatta Ria negédes hangon. – Talán csak neked hangzott furcsán, és ha elmondod nekünk, rájössz majd, milyen kis semmiség a dolog – győzködte, mire Patrik elhúzta a száját, jelezve, hogy még akár ez is megtörténhet.

– Akár. Szóval a szobájukban voltunk, Bálint áttúrta a cuccait, kereste, mi lehetne jó számomra, közben nyilván szóba került Robi halála. Egy ponton közönyösen megjegyezte, hogy „meglepő, hogy így halt meg. Őt ismerve előbb hitte volna, hogy valaki elteszi láb alól”.

– Ez meg mit jelent? – gúvadtak ki Nika szemei. Nehezen tudta elképzelni, hogy ilyen mondat elhagyja Bálint száját.

Ria szemöldöke is a hajvonaláig ugrott.

– Ismerték egymást Robival?

– Én is ezt kérdeztem tőle, mire azt felelte, hogy „persze, ebben a városban mindenki ismer mindenkit, szegről végről minimum”. Az ő és a neje autói is Robi autószalonjából gurultak ki, valamint oda hordták a kocsikat szervizeltetni és vizsgáztatni.

– Mondjuk, ha valami igaz, akkor az, hogy kicsi a világ, hát még Miskolc! – szúrta közbe Nika.

– És kifejtette Bálint, miért hitte azt, hogy valaki megölné Robit? – tudakolta Ria.

– Annyit mondott, amikor rákérdeztem, hogy „nagy játékos volt a csávó”. Egy időben, fiatalabb korában, még Bálint apjának az egyik vállalkozásában is dolgozott.

– De akkor nem úgy tűnt, mintha mérges lenne Robira.

– Nem. Igazából elég… semlegesnek látszott. Nemtörődömnek. Mintha Robi csak megbotlott volna a lépcsőn és most plezúros térddel pihenne a szobájában.

– Érdekes – nyugtázta Ria.

– Igazad volt. Így kimondva tényleg lényegtelen apróságnak hangzik – állapította meg, és megkönnyebbültnek tűnt. Nika igazán nem akarta tönkretenni ezt, de valahol a lelke mélyén szimpatikus volt neki az a triumvirátus, ami kezdett kibontakozni hármójuk között, és nem akarta, hogy a srác kiszálljon belőle, és Riával duó maradjanak.

– Hááát… – kezdte, mire Patrik érdeklődve felkapta a fejét.

– Ez nem kezdődik jól…

– Az idős házaspárral beszélgettünk az előbb, és Erika néni látta őket vacsora közben a férfi mosdónál, és hallotta, hogy Bálint azt mondja Robinak, hogy „törődj a magad dolgával, különben baj lesz!”

– Vajon mire utalt? – pislogott nagyokat a homlokát ráncolva.

– Nem t’om – vonta meg a vállát Nika. – De holnap beszélek vele.

– Említetted, hogy ismeritek egymást, de azt nem, hogy ilyen jól…

– Osztálytársak voltunk a gimiben. – Nika nem mert Riára nézni, pedig mentora tekintete szinte égette az arcát. – Meg… jártunk is egy darabig – vallotta be végül.

– Aha. Értem. – Patrik nagyot kortyolt a sörébe. – Biztos rá akarsz kérdezni? Nem lenne jobb nem belefolyni a dologba, csak elengedni az egészet?

– Azért ezt jó lenne tisztázni. Nagy baj nem lehet belőle.

– Ahogy gondolod. Azért ne lépcsők közelében csevegjetek.

– Majd igyekszem.

– Vagy szólj, mikor és hol beszélitek meg, elbújok a közelben, és ha lenne valami, közbelépek – kacsintott.

– Micsoda lovag! – szorította a kezét a melle fölé Ria, és meghatottan nézett egyik fiatalról a másikra. Patrik büszkén kihúzta magát, Nika viszont érezte, hogy egyre több vér tódul a fejébe, és nem az alkohol miatt…

– Apámról sok mindent el lehet mondani, de hogy ne kaptam volna rendes nevelést, azt nem.

– Puszi a papának. Mit kell tudni a családi hátteredről? – kíváncsiskodott Ria, és ez Patrikot nem feszélyezte.

– A szüleim boldog házasságban élnek, harmincöt év után is látszik rajtuk, hogy imádják egymást, és mélységesen tisztelik a másikat. Van egy húgom, vele nagyon jó a viszonyunk, csak sajnos keveset találkozunk, mert ő Japánban él.

– Japánban?

– Igen. Szerelmes a japán kultúrába. Tizenkét éves kora óta tanult japánul, és amint lehetett, oda költözött.

– Az szép. És a szüleidnek is örülök. Szomorú, milyen ritka manapság a jó házasság.

– Így van. Néha arra gondolok, azért nem vagyok szerencsés a szerelemben, mert azt akarom, ami nekik van, és nem adom lentebb.

Ria magában mosolygott azon, hogy Patrik valójában milyen romantikus alkat, még ha elsőre nem is látszik annak. A következő mondatánál megállta, hogy ne pillantson mentoráltjára.

– Ne aggódj. Csak még nem találtad meg a megfelelő lányt. Vagy csak nem tudsz róla. – Az utolsó mondatot már csak gondolta.

– Arra, hogy hamarosan megtalálom! – Megemelte a korsóját, várta, hogy Nika is így tegyen, és a maradékot húzóra kiitták.

Anélkül, hogy megbeszélték volna, egyszerre álltak fel, pontot téve az este végére. Odaköszöntek Dorinának és Maxnak, akik még mindig az asztal felett sugdolóztak. A párocska úgy fordult feléjük, mintha leprások merészeltek volna hozzájuk szólni, azután szinkronban elvigyorodtak és intettek, végül visszabújtak egymásba, ugyanazzal a gondterhelt ábrázattal, ami eddig is jellemezte őket.

Patrik a szobájukig kísérte Nikáékat.

– Reggelinél akkor találkozunk. Jó éjt!

– Jó éjt!

Becsukva maguk mögött az ajtót Ria kellemeset sóhajtott.

– Fantasztikus ez a fiú.

– Nem túl kalandvágyó – fintorgott Nika. – Kis nyuszi. – Végre lerúgta a magassarkúit, és bevetette magát az ágyba.

– Én inkább racionális, megfontolt férfinak mondanám – javította ki Ria, és a tükör elé állva elkezdte levenni az ékszereit. – Pont jól kiegyensúlyozna téged.

– Miért akarsz ennyire összeboronálni vele? – fakadt ki Nika, mire Ria elkomorodott.

– Nem akarlak „ennyire”, csak szeretném, ha lenne egy normális kapcsolatod.

– Neked sincs.

– Az nem jelenti azt, hogy ez a követendő példa. Én mindig magányos farkas voltam, jobb nekem egyedül. Te nem vagy ilyen.

– De…

– El se kezdd! – hurrogta le. – Ismerlek. Inkább arról beszélj, mit gondolsz, Bálintnak van köze Robi halálához?

Nika fáradt volt ahhoz, hogy veszekedjen, így inkább válaszolt a kérdésre.

– Nem tudom elképzelni róla, de hát tíz éve láttam utoljára. Egy ember sokat tud változni tíz év alatt…

– Az biztos. Nézz csak magadra!

Nika így tett, majd elismerően vállon veregette magát.

– Igen, én vagyok az élő példa.

– Charlie mit mondott a telefonba?

– Hogy elintézi a megbízóval a dolgot, és kerüljük a bajt.

– Vajon miért mondta…?

– Na vajon – kuncogott.

Mindketten ugyanarra emlékeztek vissza: az első találkozásukra. Az estére, amikor mindkettejüknek ugyanaz a férfi jelentette a munkát – csak más értelemben…

– Néha elgondolkozok, mi lett volna, ha akkor este nem jelensz meg – mélázott Nika halkan, és felülve az ágyon a fejtámlához kuporodott.

Ria leült az ágy végébe, és gyengéden nézett a lányra. Még mindig összefacsarodott a szíve, ha eszébe jutott az az este.

– Jaj, kicsim…

– Már biztos halott lennék…

ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

Mikor csesződött el így minden? Amikor megismerte Tibit? Amikor Pestre költözött? Amikor rajtakapta Krisztit és Bálintot enyelegni? Vagy amikor az ominózus buli után nem sokkal a nagynénje öngyilkos lett, a szemét élettársa pedig öt forint nélkül kitette őt az utcára?

Igen. Ekkortájt indult el a lejtőn…

Valamiért ilyen gondolatok jártak Nika fejében, miközben öt évvel a nagynénje elvesztése után egy omladozó épületben találta magát a földön a porban heverve, és épp a fejét védte a karjaival, nehogy ott érje rúgás.

Bár nem tudta, mit csinálhatott volna másként. Csak tizennyolc volt, amikor meghalt a nagynénje is, nem volt kihez fordulnia, nem voltak élő rokonai, igaz barátai, senki, akitől segítséget kérhetett volna.

Miután a nagynénje pasija kirakta a szűrét, aznap késő éjszaka Nika visszaosont a házba. Minden készpénzt, kicsi, mozdítható, jó pénzért eladható dolgot csendben összeszedett, és hajnalban már úton volt Pestre. A legolcsóbb hostelben húzta meg magát. Eladta, amit el tudott, és abból a pénzből kihúzta addig, amíg nem talált melót egy gyorsétteremben. Szerencséjére az egyik kolléganője pont lakótársat keresett, és Nika odaköltözhetett hozzá. Eleinte úgy tűnt, egyenesbe fog jönni.

Egy évvel később azonban ez a kolléganője összejött egy sráccal, akinek a barátai is elég gyakran átjöttek az albérletükbe bulizni. Nika akkoriban már egy kis ügyvédi irodánál dolgozott asszisztensként. Eleinte nagyon zavarta, hogy nem tud aludni esténként a mulatozás miatt, azonban hamar megenyhült, amikor bemutatták egy tagnak. Tibi nagyon dögös volt, mintha egy dark romance könyv lapjai közül lépett volna ki. Nika soha nem érzett még ilyen őrült, megszállott szerelmet, mint ami akkor lángolt fel benne.

Sajnos azonban Tibivel nem csak fergeteges szex, veszélyes kalandok és mámorító szerelem járt: hanem töménytelen alkohol és fű is. Nika pár hónap alatt teljesen rákapott a szerekre, aminek következtében kirúgták az állásából. Tibi erre azt javasolta, Nika költözzön hozzá, és árulják a cuccot együtt.

Az elkövetkező négy év teljes homály Nika számára. Nem volt egy tiszta pillanata. Az első két év észveszelytő boldogságban telt. Később azonban Tibi egyre többet járt el Nika nélkül szórakozni. A lány ördögi körbe került. Most már nem azért ivott és szívott, mert Tibi is, hanem mert nem bírta elviselni, hogy a szerelme napról napra, megfogható ok nélkül távolodik tőle. Mire rájött, hogy az a bizonyos ok egy másik lány, késő volt.

Tibi egyik napról a másikra, szó nélkül lépett le az albiból, és hagyta magára Nikát. Olyan mélypontra jutott az élete, ahonnan nem látott kiutat. Egyedül próbálta tovább vinni a fű-bizniszt, ami később kiegészült partidrogokkal.

Hát így jutott el öt évvel azután, hogy elhagyta Miskolcot, abba a lepusztult épületbe, a padlóra, a mocsokba. Egy kábszeres ügyfelével találkozott, aki – milyen meglepő – pénz nélkül érkezett. Régi „barátságukra” való tekintettel ingyen akarta aznap az anyagot, amire Nika nemet mondott. Csak sajnos a srác, hiába volt csontsovány, erősebbnek bizonyult Nikától. Egy hajléktalan talált rá kirabolva, félájultra verve. Mielőtt a férfi értesíthette volna a mentőket, Nika magához tért, és lelécelt.

Hazaérve az üres albérletbe eldöntötte, hogy ez így nem mehet tovább. A főnöke keresni fogja rajta a pénzt, és abban a pillanatban már az albérlet kifizetésével is egy hónap késésben volt, nem beszélve a többi számlájáról, se arról, hogy a hűtőjében csak egy üveg bor várta, hogy segíthessen lestrapált idegein. Meg egy penészes párizsi, de étvágya amúgy sem sok volt mostanában.

Úgy döntött, egy kiút lehetséges, ha felhívja egy ismerősnőjét, Gigit. Nem voltak barátnők, de ezzel a csajjal, aki szintén a Tibi-féle társaság egyik tagjának volt a nője, egész szoros kapcsolatot ápolt. Legalábbis a bulikban mindig együtt mentek ki bepúderezni az orrukat.

Gigi mindig márkás, drága holmikban szaladgált, és úgy festett, mint aki a fél napját egy szépségszalonban tölti. A társaságban azt híresztelte, hogy a szülei gazdagok, ám egyszer betépve Nikának elárulta, hogy ismer egy nőt, aki néha beszervez neki gazdag férfiakat egy-egy estére, jó pénzért. Ezt – állítása szerint – még nem mondta el soha senkinek.

Nika nem faggatta a részletekről, most viszont úgy érezte, ez lehet számára a kiút. Csak annyi pénzre lenne szüksége, hogy kimásszon ebből a slamasztikából, utána megfogadta, hogy felhagy ezzel az életvitellel, és rendes munkát keres. Sőt, beiratkozik az egyetemre, megtanul franciául, rendesen fog táplálkozni, elkezd edzeni, és vesz egy kígyót, hogy ne legyen magányos.

Gigi este felment hozzá, és szörnyülködve hallgatta végig, mi történt Nikával. Azt mondta, megpróbál segíteni.

Már másnap találkoztak a madame-mal. Alacsony és kövér nő volt, hideg, mint a jég, de látott potenciált Nikában. Azt mondta, adhat neki munkát, miután a sebei begyógyulnak. Addig – kerülve a díler főnökét – Giginél húzta meg magát.

Amikor eljött a nagy nap, Nika a délelőttöt egy szépségszalonban töltötte Gigivel, pont, ahogy korábban képzelte. Délután órákon át vásárolgattak, hála annak, hogy Gigi megelőlegezte neki a pénzköltést.

Csak ne jött volna el az éjszaka…

ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

Nika mély levegőt véve felemelte a kezét. Behajlított ujjai pár centire voltak csak az ajtótól. Kopogni akart, de amint megpillantotta a csilivili karkötőt a csuklója körül, összeszorult a gyomra. Végignézett magán. Platformos tűsarkú csizmát viselt, aranyszínű miniruhát, combfixes harisnyát, fekete műszőrme bundát. Kábé százezer forint értékű cucc volt rajta.

Lopva körbenézett. Csend honolt a félhomályos luxushotel folyosóján. Este tizenegy elmúlt, már valószínűleg minden vendég a szobájában időzött.

– Gyerünk Timi, mire vársz?

Gigi hangjától összerezzent. A magas, csinos, szőke hajú lány értetlenül pillogott rá kék szemeivel.

Nika elbizonytalanodott. Még dönthet másként. Sarkon fordulhat, elinalhat, összepakolhatja a hátitáskányi cuccát, és leléphet valahová. Bárhová. Mondjuk egy híd alá. Csak amíg kitalálja, hogyan tovább.

De nem.

Ezt végig kell csinálnia, hogy kimásszon a pácból!

Gigi benyúlt a bundakabátja zsebébe, kihalászott egy kicsi, elegáns, kör alakú fém tartót, felpattintotta a tetejét, kivett belőle egy fehér tablettát, kettétörte, majd folyadék nélkül lenyelte az egyik felét. A másikat Nika felé nyújtotta, ő pedig némi hezitálás után elfogadta.

– Minden rendben lesz, ne aggódj! Gondolj a pénzre!

Giginek igaza volt. Sokkal tartozott. Ha nem fizeti ki, rosszabb sors is várhat rá attól, mint amit most kell megtennie. Nem hátrálhat meg!

Lenyelte a tablettát, majd kopogott, mielőtt meggondolhatta volna magát.

Egy vele egymagas, hatvan feletti, ősz hajú férfi nyitott ajtót. Valaha kigyúrt lehetett, most már volt némi pocakja. A hotel fehér fürdőköntösét viselte. Miközben végigmérte a két lányt, kajánul elvigyorodott.

– Fáradjatok be! Már nagyon vártunk titeket – duruzsolta.

– Vártak? – kérdezte Gigi felakasztva a kabátját az előszobában. Nika idegesen követte a példáját. – Úgy volt, csak ön lesz itt.

– Tegeződjünk, kérlek. – Beterelte a lányokat a lakosztályba, ahol kellemes jazz zene és maró szivarfüst lengte be a teret. A hatalmas, Dunára néző helyiségben fehér márványburkolatok adták a lakosztály letisztultságát, az egyszerű, modern berendezés pedig a luxusérzetért felelt. Az ablak előtt egy nyolc személyes jakuzzi bugyogott csendesen, kék fénnyel kivilágítva.

A kanapén két férfi ült köntösben, egy-egy pohár whiskyt lögybölve. Arany ékszerek csillogtak rajtuk, drága órák. Az egyik nagydarab volt, kopasz, hurkás nyakú, a másik őszülő, pókhasú alak.

– Uraim, megérkeztek a vendégeink!

A férfiak elégedetten üdvözölték az érkezetteket.

– Ezt meg kell beszélnem a főnökömmel, mert nem erről volt szó – súgta oda Gigi a házigazdának.

– Ugyan, nem kell ezt túlgondolni. A barátaimmal csak kicsit elhúzódott az este, gyertek, üljetek le, igyatok valamit velünk!

A kopasz pacák felállt, töltött két pohárral a lányoknak, és a kezükbe nyomta.

Gigi elővette a mobilját.

– Ezt tényleg meg kell beszélnem a főnökömmel. Ha rábólint, rendben…

A házigazda ki akarta venni a telefont Gigi kezéből, de ő nem engedte.

– Vaaagy… Neki erről nem kell tudnia, dupla összeget fizetek nektek, és azon megosztoztok.

Gigi elgondolkozott, miközben Nika agya lázasan zakatolt. Nem erre vállalkozott. Minden porcikája üvöltött az ellen, amit tenni készült.

Ez nem ő!

Jó, az se ő volt, aki öt éve elhagyta Miskolcot, Pestre költözött, és egy gyorsétteremben kezdett dolgozni. Az se ő volt, aki rossz társaságba keveredett, összejött egy dílerrel, füvezni és inni kezdett, majd árulni a cuccot. Az se ő volt, aki beállva, egyedül ment üzletet lebonyolítani egy lecsúszott, csóró kábszeressel, aki megverte és kirabolta őt, óriási bajba keverve ezzel…

És ez se ő, aki most luxusprostinak öltözve egy hotelszobában van három idegen férfival, akikkel pénzért kéne… még gondolatban sem tudta kimondani. Egy kuncsafttal se lett volna gusztusa, de hárommal?

Mi a francot művel?

Ő ettől annyival többre érdemes!

– Legyen!

Gigi hangja visszarántotta Nikát a valóságba. Ijedten ránézett, ő pedig csak megvonta a vállát.

– Nagyon jó pénz. Elbírunk ennyivel, ne parázz – suttogta, aztán szélesen elvigyorodott, és a mobilját visszatéve a táskába nyomott egy puszit a házigazda ráncos arcára, utána leült a kanapéra a másik két férfi közé, és csicsergő hangon bemutatkozva koccintott velük.

– Gyerünk, kislány, nem lesz baj… – karolta át Nika derekát a házigazda, és kezdte a kanapékoszorú felé húzni. Nika lassan mozdult, mint egy ló, amelyik nem akarja elhagyni a karámját.

Gigi két kacarászás között vetett Nikára egy „mozdulj már” pillantást.

Nika tűrte, hogy a házigazda a fotelhez vezesse. A férfi leülve az ölébe húzta a lányt, egyik kezét a combjára tette, a másikkal a bőrét kezdte cirógatni.

Az első tíz percben, amíg meg nem itták a whiskyjüket, bár leginkább csak beszélgettek, a köpenyek egyre jobban szétnyíltak, a hangulat fűtötté vált, Gigit látszólag nem zavarta, hogy négy kéz taperolja, és lassan kibontják a ruhájából.

Hiába az alkohol és a tabletta, amit Nika bevett, hiába a lazító agyi köd, hiába a sok pénz ígérete, egyre rosszabbul volt attól, ahogy a házigazda fogdossa. Érezte az erekcióját a combjának feszülni, de nem mert lepillantani, mert biztos volt benne, hogy a köpeny már nem takarja. A gyomra kavargott, és egy gondolat lüktetett a fejében: ha ezt megteszed, nincs visszaút!

Aztán a házigazda hirtelen megragadta a tarkóját és megcsókolta, miközben másik kezével erősen a mellébe markolt. Keserű íze volt, és Nika megkínzottan felnyögött.

– Ne hisztizz, nem ezért vagy itt! Kezdj el rendesen dolgozni, különben nem foglak kifizetni – köpte a fogai között a férfi, még mindig Nika mellét és tarkóját szorítva, majd enyhén taszítva rajta eleresztette, de csak hogy jelzés értékűen széthúzza magán a köntöst.

– Hajrá, aranyom! – biccentett az öle felé. Nika arcán könnyek folytak végig, és a fejét rázva felpattant.

– Nem megy – hátrált az ajtó felé. Gigi felé pillantott, akinek a ruhája már csak egy övet képzett a dereka körül, láttatni engedve mindenét. A kezei foglaltak voltak, ő nem vacakolt. Mind a négyen értetlenül és döbbenten meredtek Nikára.

– Sajnálom. Bocsáss meg, Gigi, visszafizetem majd, amit adtál…

Ekkor a házigazda olyan sebességgel ugrott Nika után, hogy a lány ijedtébben védekezni is elfelejtett. A pasas előbb felpofozta, azután a hajánál fogva visszapenderítette a fotelbe.

– Ez nem így működik! – Felbőszülve torkon ragadta Nikát, szabad kezével pedig megpróbálta szétfeszíteni a combjait. Nika hiába csapkodta ököllel, a másik erősebb volt tőle.

– Ne! Hagyja! – kiáltotta Gigi talpra szökkenve. A másik két fószer egyként próbálta meg visszahúzni maguk közé, de ő kecsesen eltáncolt előlük, megkerülve az üvegasztalt.

– Várjon! Engedje el! Először csinálja, úgy tűnik, mégse neki való. Én itt maradok, és megteszek mindent, amit kérnek, de őt ne bántsa! – kérte a házigazda vállába markolva, megpróbálva lehúzni őt a kapálózó Nikáról.

– Kopj le! Ennek a ribancnak meg kell tanítani, hogy működnek a dolgok! – Lenyúlt, hogy megpróbálja beigazítani magát, és Nika követte a mozdulatát, ő ellenben a golyóit vette célba, és összemorzsolta őket. A pali üvöltve, ököllel ütötte meg, olyan erővel, hogy megeredt az orra vére. Gigi viszont ki tudta használni a megingását, és a nyakába csimpaszkodva hátrahúzta. Dulakodni kezdtek, és a lány húzta a rövidebbet…

A házigazda két kézzel mellbe vágta Gigit, amitől a lány hanyatt vágódva, fejjel az asztal szélének zuhant. Nika soha nem fogja tudni kitörölni az emlékezetéből azt a koppanó hangot, barátnője üvegessé váló tekintetét, ernyedt, majdnem teljesen meztelen testének a látványát.

Egy pillanatig mindenki lesokkolva bámulta a holttestet, majd a kanapén ülő férfiak felálltak, és mind a hárman egyszerre húzták össze magukon a köntöst. Arcukra jéghideg nyugalom költözött, mintha az, ami történt, mindennapos lenne az életükben.

– Nem így terveztem ezt az estét – mondta a házigazda fagyos hangon, feltűrve a köpenye ujjait. – Ezt rohadtul elbasztad, te ostoba kis…

Nika kilőtt a fotelből, és megpróbálva kikerülni a házigazdát az ajtó felé száguldott, csakhogy platformos csizmájában esélye sem volt elég gyorsnak és ügyesnek lennie. A férfi elkapta a derekát, gond nélkül lerántotta a földre, végül rámászott, a hideg padlóhoz szorítva. Vaskos virsliujjait Nika vékony torka köré kulcsolta, gyorsan szorítva ki belőle az életet.

– Az egész a te hibád! – vicsorogta, nyála szanaszét fröcskölt.

Nika előtt lassan elsötétült a világ. Még távolról hallott egy pittyenést, mint amikor valaki kártyával kinyit egy ajtót.

Hallotta?

Talán csak hallucinálta.

Tompa puffanás, rövid nyögés, a házigazda súlya kishíján agyonnyomta.

– Látom jókor érkeztem.

– Hm. Női angyal jön értem – gondolta Nika reflektálva a kissé karcos, de kellemes hangra, és kezdte jobban érezni magát: a nyaka körül enyhült a szorítás. Sose hitte, hogy a mennybe fog jutni, de talán mégis…

– Ki a fene vagy te? – dörrent az egyik férfi hangja.

– Csak egy bérgyilkos, akinek ezt a seggfejt kellett kinyiffantania jó pénzért. Ez pipa. De ti olyan ismerősek vagytok… lássuk csak… Ó, igen! Ennek az ősköcsögnek dolgoztok… Illetve dolgoztatok – pontosított könnyed, játékos hangon a nő.

Nika elméje kezdett kitisztulni, és az jutott az eszébe, talán mégsem halt meg. Kinyitotta a szemeit, és látta, hogy még mindig a hotelszobában van, látott két cipősarkat pont a szemével egy vonalban, a fejét elfordítva pedig észlelte a házigazda élettelen, nehéz testét a sajátján.

– Ti ketten intézitek a lánykereskedelmet, ugye? Jól emlékszem? – folytatta a nő összeakadó nyelvvel.

Nika a fogát összeszorítva, minden maradék erejét összeszedve kibújt a hulla alól. Próbálta csendben intézni, de mindenki figyelmét magára vonta. Amint kiszabadult, a padlón maradt, csak az oldalára fordulva nyomta fel magát annyira, hogy alaposabban is körbenézhessen.

Egy karcsú, elegáns, negyvenes éveiben járó nő állt felette, a kezében lévő fegyvert a két fószer felé irányította.

– Jól vagy? – kérdezte Nikától.

– Nem igazán – felelte rekedten.

– Micsoda mázli, hogy áthajtottam azon a piroson, és nem egy perccel később érkeztem!

– Megdöglesz, rib…! – vetette magát előre a kopasz csávó, megpróbálva kihasználni a fegyveres nő figyelmének elterelődését, de az hezitálás nélkül meghúzta a ravaszt. A golyó a pali vállába csapódott, lelassítva azt.

– Upszi, lehet az utolsó vodka már nem kellett volna. Haha – vihogott a szájára szorítva a kezét, hogy takarja a mosolyát.

Most már mindkét férfi feléjük rohant. A nő ismét tüzelt, homlokon is találta azt, amelyiket az előbb vállon lőtte, a másik azonban elkapta a karját, és megpróbálta elvenni tőle a stukkerét.

Nika sem tétlenkedett, fenéken megpördült, mint valami breaktáncos, és izomból térden rúgta a faszit, aki ettől megroggyanva felszisszent. Ez a nőnek elég volt ahhoz, hogy meginduljon előre, és maga alatt a férfival ráessenek az üvegasztalra, ami ripityára tört alattuk. A nő felkapva egy üvegszilánkot ellenfele torkába döfte. Amíg a fickó hörögve vívta a haláltusáját, a nő lihegve lemászott róla, majd vérző tenyerét smaragdzöld felsője aljába csomagolta.

Nika felkászálódva elbotorkált a fotelig, és belerogyott. Kérdőn figyelte az idősebb nőt, aki erre villantott egy csicsás vigyort.

– Ria vagyok. És te?

ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

– Én… Nika vagyok – hebegte, mire Ria felröhögött.

– Figyelj, szívem, most öltem meg három embert. Megmentettem az életed. Ha akarnám, halott lennél, de nem akarom, és nem is fogom akarni. Valószínűleg – hagyott magának azért egy kiskaput. – Szóval nyugodtan elmondhatod az igazi neved, nem kell itt szuperhősneveket gyártani – legyintgetett a levegőbe, mintha egy légy zavarná a köreit, aztán előre hajolt, ám elvesztve az egyensúlyát majdnem ráesett az üvegasztalra.

– Ó jaj – motyogta a whiskyért nyúlva, visszazuhanva a szerzeményével a fotelbe, jól meghúzva az üveget.

– Timi vagyok – adta be a derekát végül.

– Üdv, Timi! Én Ria vagyok – ismételte magát.

– Már mondtad – jegyezte meg homlokráncolva.

– Igen? Hm. Lehet – tanakodott össze-összeakadó nyelvvel. – Kicsit többet ittam a kelleténél. Lehet. De nem biztos! – emelte fel a mutatóujját.

– Most mi lesz? – tudakolta aggódva Nika.

Ria úgy nézett körbe, mintha meglepné a négy hulla a helyiségben.

– Most? Hát, csak azt a barmot kellett volna megölnöm – mutatott a házigazdára. – A másik kettő csak jól esett. Ja, meg ugye elkerülhetetlen volt, hisz szemtanúk.

– Én is az vagyok – emlékeztette bizonytalanul.

– De te cuki vagy – vigyorgott. – Barátnőd volt? – biccentett Gigi felé.

Nika gyomra összeszorult. Sietve kinyitotta az egyik szekrényt az előszobában, ahol talált egy pokrócot.

– Olyasmi – válaszolta, miközben letakarta Gigit.

Ria megint legyintett.

– Felesleges. – Elővette a mobilját, és pötyögni kezdett. – Mindjárt jönnek valakik, akik elintézik ezt az egészet.

– Az egészet? – mutatott körbe erőteljesen gesztikulálva Nika.

– Ahaaa, az egész egészet! – utánozta Ria nevetve, majd a stukkerét rádobta a házigazdára. – Kitalálják a sztorit, mi történt itt, annak megfelelően átrendezik a dolgokat, a kamerák felvételeiről is gondosodnak…

– Mi lesz Gigivel?

Ria most először komolyodott el.

– Azt nem tudom, kiscica.

– És velem?

– Mit kerestél itt? Várj, kitalálom: fiatal vagy és kell a pénz – nevette ki. Nika nem reagált, legalábbis igyekezett, hogy a szégyen ne torzítsa el a vonásait, de Riát nem tudta átverni. A nő imbolyogva felállt.

– Gyere, éhesnek tűnsz, meghívlak valamire. Aztán elmesélheted, mire kell a lóvé.

Nika hagyta, hogy Ria átkarolja és kivezesse a szállodából az utcára, ahol egy drága sportkocsihoz húzta. Nika ugyan felajánlotta, hogy majd ő vezet, de Ria lecsitította, mondván,  a kocsiját csak ő vezetheti.

Egy külkerületi, útmenti gyorsbüféhez hajtottak, ahol befejezték az üveg whiskyt, amit még Ria a hotelből hozott magával, közben a nő unszolására ettek mindketten egy hamburgert. Ezalatt Nika elmesélte neki az életét. Maga sem tudta, miért, de bízott ebben a részeges nőben, aki ugyan lelőtt három embert, de megmentette az életét.

Amikor hajnalodni kezdett, Ria már annyira készen volt, hogy Nika taxit hívott. Ria ragaszkodott hozzá, hogy a lány aludjon nála, ő pedig belement, lévén, hogy nem volt hova mennie.

Ria a II. kerületben lakott, egy olyan palotában, hogy Nika dobott egy hátast, amikor a taxi lefékezett előtte.

Segített a nőnek bejutni a lakásba, aki egyből ki is dőlt a nappaliban a kanapén. Még le sem ért a feje, de már horkolt. Nika nem helyezte magát kényelembe, bekucorodott a szomszédos fotelbe, betakarózott egy illatos, puha pokróccal, és még egy darabig az ablakon keresztül figyelte az ébredező fővárost. Fogalma sem volt, mi lesz ezután. Remélte, kiderül, hogy az egész egy rémálom volt, és még csak most mennek Gigivel shoppingolni. De rég volt! Mintha egy élettel korábban lett volna…

Másnap kora délután Ria whiskyvel itta a kávét, hogy elűzze a másnaposságát. Nika leginkább csak iszonyatosan kimerült volt, mind testileg, mind lelkileg. Annak azért örült, hogy a bérgyilkosnő most már legalább józanabb volt, és továbbra sem akart vele végezni. Sőt, meglepetésére mindenre emlékezett abból, amit Nika mesélt neki. Késő délután beszélt valakivel telefonon, majd tájékoztatta Nikát, hogy Gigit ma este meg fogják találni a rendőrök a Kopaszi-gátnál, de megvan a lakáskulcsa, elmehetnek Nika cuccáért.

Miután Nika összepakolt Giginél, Ria felajánlotta neki, hogy maradjon nála, amíg ki nem találja, mihez akar kezdeni.

Az elkövetkező napokban rengeteget beszélgettek, ha Riának mennie kellett valahová, vitte magával Nikát, és valahogy minden magától alakult ki. Riának volt egy belvárosi lakása, és felajánlotta Nikának, hogy költözzön oda, cserébe – plusz némi korrekt fizetés ellenében – legyen az asszisztense. Az a „korrekt fizetés” egy hónapra az ötszöröse volt annak, amit Nika a dílerkedéssel keresett.

Pár hónap múlva Nika már Ria megbízásaihoz is asszisztált. Eleinte csak a sofőrje volt, aztán a kísérője – általában anya-lányát alakították, hogy ne legyenek feltűnőek. Nikát közben egyre jobban aggasztotta, Ria mennyit iszik. Ő maga könnyedén lejött a szerekről. Néha persze ivott, de nem akarta elszúrni ezt a lehetőséget, ezért nagyon odatette magát. Ria viszont sokszor szét volt peregve. Sose árulta el, miért, alig beszélt a magánéletéről.

Nikával viszont nagyvonalúan bánt. Sőt. Egyszer Ria titokban meglátogatta Nika elhunyt nagynénjének az exét Miskolcon, és egy hivatalos dokumentummal tért vissza, hogy a lakás mostantól a Nikáé, a pasas pedig többé a közelébe sem megy. Sosem árulta el pontosan, hogyan csinálta, mindig csak legyintett rá, és elmismásolta a konkrétumok kitálalását.

Aztán megemlítette rá pár hétre, hogy megleckéztethetnék Nika exét, Tibit. Hát így csukta le a srácot a rendőrség kokainbirtoklásért. Erre rá nemsokkal Ria felvetette, hogy bosszút állhatnának azon, aki, megverte Nikát. És így sorba, mint a bosszú angyalai, egy év alatt felszámolták azt a drogos bandát, amiben Nika dolgozott. Mehetett volna a dolog gyorsabban is, de élvezték, hogy egyesével kapják el a tagokat, félelemben tartva azokat, akik még szabadlábon vannak. Míg végül senki sem maradt.

Imádtak együtt dolgozni. Ria volt a tapasztalt agytröszt vastag bankszámlával, Nika a lelkes tanonc, aki kreativitást és lendületet hozott a csapatba.

Közben Nika Ria bérgyilkos melójába is egyre jobban belefolyt, ami sokszor necces szitukat alakított ki, elsősorban a bérgyilkosnő függősége miatt.

Még az első fél évben történt, hogy egy gazdag alvilági figurát kellett eltenniük láb alól. Az otthonában akarták elintézni, és minden simán is ment addig, amíg be nem jutottak az udvarra, ahol megjelent egy dobermann. Ezzel még nem lett volna baj, ha Ria nem felejti a csomagtartóban az altatópisztolyt…

A kutya rájuk támadva Ria torkának ugrott, ám Nika − fellökve mentorát − átvette a helyét. A dobermann az alkarjába harapott. Nika felüvölteni sem tudott, csak megtántorodott, és érezte, ahogy a kutya fogai mélyen beágyazódnak az alkarjába. A pánik forró hullámként söpört végig rajta, de nem engedett neki. A szabad kezével elkapta a kutya pofáját felülről, és az orrnyergére szorította az ujjait, majd megpróbálta felfelé feszegetni az állkapcsát. Az állat felmordult, mégsem eresztette, így Nika két ujjával durván benyomta a kutya mindkét orrnyílását. Egy pillanatra az állat meglepetten levegőért kapott, ami elég időt és helyet adott Nikának ahhoz, hogy kiszabadítsa magát. A kutya ugyan hátrált, de újra támadni készült. Nika nem várt. Sarkon fordult, és vérző karját szorítva a legközelebbi építmény, egy nyitott fészer felé kezdett rohanni. A kutya dühösen csaholva követte. A játék még korántsem ért véget…

Beszaladva a fészerbe Nika meglapult a fal mentén, és amint a dobermann berongyolt, ő becsukta az ajtót, majd már pattant is fel a munkapadra, ami felett egy ablak ásítozott. Az állat sem tétlenkedett, Nika bokája felé kapdosott, és bármekkora szívfájdalmat is okozott Nikának, kénytelen volt pofán rúgni szegény munkáját végző házőrzőt. Fél kézzel kinyitotta az ablakot, majd, mint valami fóka, fejjel előre kiküzdötte magát, és a földre zuhant. A kezeivel valamelyest tompította a zuhanást, de a reccsenő hang nem kecsegtetett sok jóval…

Távolról hallotta a házőrző ideges ugatását, miközben a hátán fekve a szemei előtt táncoló csillagokat nézte, amíg a képbe bele nem kúszott Ria komor ábrázata.

– Elintéztem a fickót. Gyere, elviszlek az orvosomhoz.

Ria dokija, azaz a Cég orvosa, rendbe tette Nikát. Ria soha nem kért bocsánatot, csak szó nélkül letette a piát. Mindkettőjüknek hetek kellettek, mire felépültek. Addig alig kommunikáltak, akkor is felszínes dolgokról csevegtek. Amikor Ria kijött az elvonóról, nem volt többé kérdés, mi lesz velük. Ebben már együtt voltak benne. Érezték a köztük kialakuló mély köteléket, a lehetőséget, amit a szövetségük rejtett.

Ria elintézte, hogy Nika bekerüljön a Céghez. A lány részt vett a kiképzésben, és két évig minden ügyön Riával dolgozott együtt, mielőtt elkezdett saját melókat kapni.

Az évek múlásával minden, Miskolc, a dílerkedés, Gigi halála, elhomályosult…

MOST…

Nika és Ria egymásra mosolyogtak. Csak öt év van mögöttük, de tartalmas öt év. Abból ráadásul egyet Nika elvesztegetett azzal, hogy sértett volt valami miatt, amin akár túl is lendülhetett volna. De könnyebb volt mérgesnek lenni, mint beismerni, hogy mindennél jobban vágyik Ria elismerésére.

– Tegyük el magunkat holnapra – javasolta Ria. – Van egy olyan érzésem, hogy izgalmas lesz az év utolsó napja…

Másnap reggel, amikor Nika nagy nehezen magához tért, Ria már tip-top volt, épp az ékszereivel ékesítette magát az előszobai tükör előtt állva.
– Jó reggelt! – köszönt vidáman.
Nika morcosan a fejére húzta a takarót.
– Mi ebben a jó?
– Új nap, új lehetőségek! Iparkodj, mert mindjárt kezdődik a reggeli.
Nika kelletlenül lerúgta magáról a vastag takarót.
– Miért nem lehet a reggeli végére odaérni, miért kell a kezdetére menni? – bosszankodott.
– Hogy előbb kezdhessük el a napot.
– Miért? Elállt a hóesés, és mehetünk haza? – reménykedett.
– Nézz ki az ablakon.
Nika hunyorogva az ablak felé tekintett. Továbbra sem látott semmit, csak kavargó fehérséget, ami az üveget ostromolta. Pedig ha szerencsések lettek volna, és nem lett volna ez a hóvihar, pont a befagyott Hámori-tavat látták volna a szobából.
– Hát nem lett jobb az idő – állapította meg csalódottan.
– Sajnos nem.
– Pedig olyan puha az ágynemű… – sírta, végül fájdalmas képet vágva kimászott az ágyból, és elkezdett készülődni. Reggelente mindig pocsék kedve volt, szóval nem fordított sok időt a külsejére: felkapott egy kényelmes farmert, kötött, garbós, fekete pulcsit, a haját összefogta a tarkóján, és minimális sminkkel leplezte nyúzottságát.
Ria bezzeg úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki.
Nika végigmérte.
– Utállak.
– Szerinted Krisztina is így fog megjelenni, vagy veled ellentétben ő ad is magára? – próbálta volna motiválni a maga érdekes módján a lányt.
– Leszarom – morogta a zsebébe tömve a telefonját, és előre ment.
Ria jókedvűen követte. Örült, hogy jó irányba alakul a kapcsolatuk.
A hangulat olyan volt a Palotaszálló méltóságteljes falai között, mintha az előző esti tragédia meg sem történt volna. Mintha nem halt volna meg senki. Vidám karácsonyi jazz zene szólt a hangszórókból, a kandallókban vidáman ropogott a tűz, a szálló dolgozói széles mosollyal köszöntötték őket, mézeskalács és fenyőfa endorfinfelszabadító illata szálldosott a levegőben.
A Hunyadi étteremben, ahol a vacsora is zajlott, még csak az idős házaspár tartózkodott. Pista bá’ épp bacont szedett a rántottája mellé, míg felesége gyümölcstálat állított össze.
– Szép jó reggelt! – csicseregte Ria, és első útja neki is a gyümölcsökhöz vezetett. Nika futólag vakkantott egy „reggelt”-et, és rohant kávéért.
– Szép reggelt! Hogy aludtak, kedveseim? Mi rettenetesen! A vihar, na meg ami történt azzal a fiatalemberrel… – darálta Erika néni.
– Igen, tényleg nyugtalanító, ami történt, és az időjárás sem lett jobb. Nem tudja, a rendőrség még nem ért ide, igaz? – tudakolta megpakolva a tányérját naranccsal, ananásszal és grapefruittal.
– Ó, nem. Beszéltem a fiatal kis recepciós hölggyel az előbb, és azt mondta, még mindig nem tudnak kijönni. Még a buszt sem sikerült elvontatni. Egész Miskolcot betemette!
– Szörnyű! – csóválta a fejét Ria.
– Hát még az, hogy hajnalok hajnalán nincs csend – motyogta magának Nika, és a bögre kávéjával leült ahhoz az asztalhoz, ahol tegnap este is ültek, és próbálta összeszedni magát. Nem bánta, hogy a Bálintos meló tolódott. Nagyon bonyolult lett volna most elintézni…
Ekkor, mintha bevonzotta volna őt, megjelent Bálint, Kriszti és Zolika. Kriszti tényleg odatette magát így hajnalok hajnalán, bár elég sápatag volt. Zolika természetesen mit sem fogott fel az előző esti eseményekből, plüssteknősét maga után húzva a földön a müzlikhez szaladt. Bálint odabiccentett Riáéknak, aztán az asztalukhoz ment, ahová lepakolt, mielőtt ő is becélozta volna a kávét.
Hát igen.
A kávézás közös szenvedélyük volt – jutott eszébe Nikának, és mérges lett magára, hogy ilyen egyáltalán eszébe jutott. Elővette a telefonját, és addig a hírekbe temetkezett, amíg Ria és még valaki le nem ült vele szembe.
Patrik.
– Hű. Még egy kávét? Szerzek neked valami erősebbet – cukkolta a srác, mire Nika grimaszt vágott.
– Hogy aludtál, Patrik? – érdeklődött Ria.
– Leginkább sehogy. Ha három órát aludtam, sokat mondok.
– Látszik – kamuzta Nika, csak hogy visszavágjon. Patrik valójában jól festett. Szívdöglesztően jól.
– Csak hazudik, mert boldogtalan, és másokat is le akar húzni magával. Ne is törődj vele – szólt Ria. Nika ahhoz már túl fáradt volt, hogy erre is reflektáljon.
– Hozok neki cappuccinót meg egy csokis croissantot, és máris szebb lesz a napja. – Felállt.
– Ne hozz nekem semmit! – Ijedt meg a lány.
– Vicceltem, nyugi. Magamnak viszont igen. Mindjárt jövök.
– Gyanúsan fitt ahhoz képest, mennyire romon volt tegnap – jegyezte meg Nika, miután Patrik hallótávolságon kívül ért.
– Kialudta a dolgot. Van az így – védte a srácot Ria narancspucolás közben.
Dezső és a családja jelentek meg. A csapat nőtagjai ki voltak öltözve és sminkelve, mintha fotózásra mennének, Dezsőnek pedig olyan másnapos ábrázata volt, hogy Nika majdnem megsajnálta. Nem lepődött meg, amikor látta, hogy beszél Gergővel, a pincérrel. Le merte volna fogadni, hogy gyógysört rendel.
Ria is szomorúan nézte a férfit.
Alig, hogy a család leült reggelizni, Dorina és Max érkeztek meg. A szállóban lévő vendégek közül már csak Laura hiányzott. Valószínűleg Ria is erre gondolt pont.
– Nincs kedved reggeli után meglátogatni Laurát? Megnézni, hogy van.
– Eltaláltad.
– Pedig jót tenne a jelenléted. Alig pár év van köztetek.
– A huszas években sok az a nyolc év. Nem olyan, mint te és Erika néni. Ti szinte egy korosztály vagytok – szólt be, mire egy csésze habos cappuccino és egy tányér illatos, csokicsíkokkal borított croissant landolt előtte az asztalon.
– Remélem, fog rajta segíteni, mert nem tudom, meddig bírom már elviselni! – kommentálta a dolgot Ria sértetten.
Patrik helyet foglalt mellette, és nekilátott a rántottájának.
– Fog, ne aggódj!
Nika se köpni, se nyelni nem tudott. Ria tudott volna még mit mondani, de inkább összeszorította az ajkait.
– Jó étvágyat! – bökött a villájával a croissant felé Patrik, villantva egy hófehér mosolyt.
Nika lehúzta a maradék kávéját, majd belekortyolt a cappuccinóba, azután harapott egyet a croissantból. Tényleg egyből rózsaszínűbbnek látta a világot.
Csendben ettek tovább, majd amikor befejezték, Ria Patriktól is megkérdezte, meg akarja-e látogatni Laurát, de ő is visszautasította.
– Rosszul neveltek vagytok – legyintett kissé csalódottan a nő, majd távozott azzal az indokkal, hogy ő akkor megnézi, hogy van a lány.
A lobbyban pont összefutott Rékával, az értékesítési vezetővel, aki Bogival, a fiatalabbik, vörösesszőke hajú recepcióssal diskurált épp. Nem tűntek boldognak, de amint meglátták, hogy Ria feléjük tart, szívélyes mosolyt villantottak.
– Jó reggelt!
– Viszont! A rendőrség felől van hír?
– Nem tudnak egyelőre jönni – erősítette meg Réka azt, amit Erika néni is mondott. – Egyelőre nem szabadulunk.
– Hogy dolgoznak? Így, hogy nincs váltás, akkor…? 16 óráznak?
– Klárával mi váltjuk egymást, elég most egy recepciós – felelte Bogi. – Sándor és a fia, Péter is felváltva dolgoznak…
– A fiatal londíner Sándor fia? – esett le Ria álla.
– Igen – bólintottak egyszerre a nők, majd Réka visszavette a szót: – Mi többiek viszont nem tudunk mit tenni – tárta szét a karjait. – De ne aggódjon, nem lesz fennakadás!
– Én magukért aggódok! Ez azért nagyon megterhelő.
– Megoldjuk – biztosította efelől Réka.
Ria őszintén remélte.
– Mi Timivel nem fogunk gondot okozni, ígérem! Lauráról van hír? Gondoltam, meglátogatom.
– Ez nekem is tervben volt, menjünk együtt. Boglárka, összekészítenél neki valami könnyű reggelit?
– Persze.
Bogi elrobogott, de egyből Gergő váltotta, aki az első emeletről kocogott le a lépcsőn hozzájuk. Ki volt fulladva, kissé ziláltnak tűnt. Réka felemelt kezekkel próbálta megállítani, de a srác nem gondolt bele, vagy nem tudatosult benne, hogy Ria egy vendég, aki előtt meg kéne gondolnia, mit mond.
– Nem találom Blankát – lihegte. – Eltűnt!

Miután Ria távozott az asztaltól, Patrik átköltözött a helyére. Jóízűen folytatva a reggelijét elégedetten figyelte, ahogy Nika falatozik, és kortyolgatja a cappucinóját. Nika tudta, hogy normál esetben irritálná a szitu, de most meglepően oldottnak érezte magát Patrik társaságában. Hízelgett neki, hogy a srác hozott finomságokat, hogy jobb kedvre derítse. Végül is, egy lánynak nem kell sok a boldogsághoz: gyengéd figyelem és édes élvezetek. És persze a jóképű társaság sem utolsó…

– Na és, Riával az éj leple alatt kinyomoztátok, ki ölte meg Robit? – tudakolta Patrik.

– Nem. Aludtunk – felelte tömören, felcsipegetve a morzsákat a tányérjáról. – És te kiheverted a történteket? Eléggé meg voltál nyekkenve.

– Még sosem láttam holttestet élőben, így férfiasan bevallom, igen, eléggé megviselt. Szerintem ez normális, emberi reakció. A tiétekkel ellentétben. Marketingesek, mi? – húzta fel a szemöldökét provokatívan.

– Nem is detektívek, hiába reméled, hogy igazad lesz – kontrázott Nika.

– Pedig vicces páros lennétek, amolyan sorozatba illők, akiken minden szerda este hétkor jól szórakoznék a tévé előtt sörözgetve.

– Még jól szórakozhatsz rajtunk holnap délelőttig.

– Gondolod, hogy utána vége a mókának, és kiszabadulunk innen? – biccentett az állával az ablak felé. Nika csalódottan pillantott a viharra. Nem enyhült egy fabatkát sem.

– Nem tudom. Inkább csak remélem. Itt nőttél fel Lillafüreden, igaz?

– Igen – bólintott.

– És nem tudsz valami menekülőutat innen? Titkos alagutat, ami kivezet a szállóból, vagy ilyesmi.

– Sajnos nem – kuncogott a képtelen ötleten Patrik. – De elkezdhetünk ásni egyet. Van borospince. Ott bepróbálkozhatunk.

– Mi? Van borospincéje a Palotaszállónak? – kerekedtek el a lány mogyoróbarna szemei.

– Aha. Érdekel? Szívesen megmutatom – ajánlotta fel előre dőlve, pajkosan somolyogva. Nika kicsit hosszabban elidőzött a srác formás, csókolnivaló ajkain, mint illendő lett volna.

– Micsoda előnyei vannak annak, ha az ember lespanol a szállodavezető unokaöccsével – jelentette ki nagyot nyelve.

– Ugye?

– Azonban 12 órája öltek meg valakit, és a gyilkos köztünk van, szóval nem mennék egy idegennel semmilyen pince közelébe – szögezte le.

– Félsz tőlem? – színlelt meglepettséget.

– Félek, hogy ha rám támadnál, véletlenül meg találnálak ölni. Önvédelemből persze – közölte magabiztosan Nika.

– Akkor még jó, hogy nem támadnék rád! Tegnap amúgy hatással voltatok rám, és bevettem, hogy Robit megölte valaki, viszont így reggeli fényben, őszintén szólva, már nem hiszem. Ki tette volna és miért? Semmi értelme – csóválta a fejét.

Nika elgondolkozott. Igazából most ő is afelé hajlott, hogy csak baleset történt. Azért körbepillantott, és végignézett a többieken: a színésznőék feltűnően csendben fogyasztották a reggelijüket. Dezső már a söre végénél járt, és épp a fejét masszírozta, miközben a felesége csúnya pillantásokat lövelt felé, a lányaik pedig az étellel fotózkodtak. Az idős pár pont befejezte az étkezést, távozni készültek. Bálinték Zolikát próbálták fegyelmezni, több-kevesebb sikerrel. Ahogy Nika őket figyelte, Bálinttal találkozott a tekintetük, és hosszú időre egybeforrt. Nika volt az első, aki elnézett.

– Még mindig nem árulod el, mi volt köztetek? – faggatózott Patrik.

– Ahhoz több kell, mint egy reggeli. Minimum egy vacsora! – viccelte el a dolgot.

– Ha ezen múlik…

– Nem mintha én tudnék a magánéletedről bármit – csúsztatott. – Van barátnőd?

– Nincs.

– Nemrég mentetek szét? – kérdezte, mintha csak tippelgetne.

– Így van – helyeselt Patrik.

– Miért? Vajas croissant akart, de te neki is csokisat vittél?

– Valami olyasmi. Szerettem volna előre lépni a kapcsolatunkat illetően, ő ellenben nem.

– Fura. Fordítva szokott lenni. A lányok akarják általában előbb komolyra venni a figurát.

– Most mit mondjak? – tárta szét a karjait. – Romantikus alkat vagyok. Romantikus, aki szereti, ha van fejlődés, haladás, együtt, egy irányba. Ő lehet, még túl fiatalnak érezte magát hozzá, vagy nem szeretett igazán, vagy ki tudja – vonta meg a vállát, de nem látszott rajta, hogy annyira meghatná a háttérben húzódó valódi ok.

– Engem megcsalt Bálint. Majd a lányt elvette feleségül, és most várják a második közös gyereküket – bukott ki Nikából.

Patrik eltátotta a száját, és automatikusan a hármas felé pillantott.

– Az kemény. Hány éve történt?

– Tíz. Szóval jó régen. Túl vagyok rajta. Csak azért… basszák meg!

Patrik hátravetett fejjel nevetett, és Nika is elmosolyodott. Talán nem fog olyan rosszul telni ez a nap. Ha már egyszer nem kell végeznie Bálinttal, és úgyis itt ragadtak, esetleg megengedhetné magának, hogy élvezze a pillanatot. Robi példájából kiindulva, az élet fájdalmasan rövid, kiszámíthatatlan, Isten tudja, kinek meddig van lehetősége élvezni… Most itt emészti boldogan a franciák védjegyének számító ételt, amit az olaszok specialitásának tartott forró itallal öblített le, de ki tudja, huszonnégy óra múlva meg fogja-e tudni ismételn ezt? Vagy egyik pillanatról a másikra leengedik nála is a függönyt, és ő még csak nem is sejtette, hogy ezek az utolsó órái az életében, ez az utolsó croissant, az utolsó cappucino, az utolsó beszélgetés egy vonzó férfival…

A Riával való kapcsolatukból is elcseszett egy évet. Ő maga is vette már el számtalan ember életét. Igazán ki kéne használnia minden percet…

– Ugyan a pincébe nem szeretnél lejönni velem, de a wellnessbe lecsábíthatlak? Kis szauna, úszkálás, lazítás…

– Igen! – vágta rá Nika, talán túl gyorsan is. Még Patrik is meglepődött. Nagyobb ellenállásra számított.

– Szuper! Mennyi időre van szükséged elkészülni?

– Úgy nézek ki, mint akinek sok kell?

– Nem hittem, hogy az a „gyorsan ledobom a textilt” fajta leányzó vagy, de ha igen… Én örülök neki!

– Ha-ha, nagyon vicces. Egy bohóc tojásait reggelizted?

– Lehet – kacagott. – Akkor negyed óra múlva lent a wellnessben?

– Nyitva van már egyáltalán?

Patrik az órájára nézett.

– Nyitva lesz addigra. Nyolckor nyit, és kilencig csendes wellness van. Szóval csendben kell lennünk.

– De legalábbis csendesnek – vonogatta a szemöldökét Nika, és ő is meglepődött magán, hogy flörtöl.

Patriknak jól láthatóan elnyerte a tetszését, mert szélesen elvigyorodott.

– Akkor menjünk.

Az első emeleten elváltak útjaik. Nika a szobájába sietett, becsapta maga mögött az ajtót, az ágyhoz rohant, rávetette magát, és beleüvöltött a párnába. Nem akarta elhinni, hogy ezt teszi! Lehet, Patrik rakott valamit a kávéjába… – tanakodott, de végül elengedte a buta feltételezést. Olyan gyorsan szabadult meg a ruháitól, hogy Patrik nem hitte volna el. Belebújt a fekete, kétrészes fürdőrucijába – az egyetlenbe, amit hozott –, a feje tetejére tornyozta a haját, papucs, fürdőköntös, és egy madár légiességével kirepült a folyosóra.

Ott azonban Bálintékba botlott, akik épp bemenni készültek a lakosztályukba.

– Timiii – észlelte őt Kriszti. – Mész csobbanni egyet? – kérdezte műmosollyal.

– Igen – sietett el mellettük, kerülve a szemkontaktust. Zolikával nem volt nehéz, ő az ajtót ütötte, hogy be akar menni, de a szülők tekintete égette a bőrét. Szorosabbra húzta a köntöst maga körül.

– Remek, mi is lemegyünk majd! – osztotta meg vele Kriszti ezt az infót valamiért.

– Kilencig csendes wellness van, csak utána gyertek! – kiabált hátra Nika a válla felett, és elrobogott a lépcső felé. Úgy sietett a folyosók labirintusában cikázva, mintha az élete múlna rajta. A szíve hevesen dobogott, pillangók rebegtették a gyomrában a szárnyaikat, ám amikor megérkezett a wellnessbe, kihaltság fogadta.

A részleget megnyugtató félhomály töltötte be. A medence fölé ívelő mennyezet vibráló kékes fényben derengett a víztükörtől, a fehér falak narancsos árnyalatot kaptak a kör alakú lámpáktól. Az úszómedence mellett lévő pezsgőfürdő felől érkező bugyborékolás nesze összefonódott a halk, rejtett hangszórókból szivárgó instrumentális zene akkordjaival, és a falak között pattogó visszhangokkal. A levegő kellemesen meleg és páradús volt, finom eukaliptuszillat keveredett a klór jellegzetes szagával.

Nika a kivilágított úszómedence széléhez állt, és lenézett a kéken feszülő víztükörre. A fulladás előkelő helyen szerepelt a top 10-es „Hogyan nem akarok meghalni” listáján.

Ekkor váratlanul két kéz megragadta, és a víz felé taszította…

Ria a második emeletre tartva azon töprengett, hová tűnhetett Blanka. Amint Gergő odaviharzott hozzá és az értékesítési vezetőhöz a lobbyban, majd közölte a hírt, Réka azonnal karon ragadta a fiút, a recepció felé húzta, belé fojtva minden további szót. Idegesen biztosította Riát afelől, hogy biztos nem úgy tűnt el, majd elhúzták a csíkot.

Riának viszont rossz előérzete támadt.

Amint felért a másodikra, Laura és Robi szobája elé, határozottan kopogott. Először nem jött válasz. Még egyszer, hangosabban jelezte a jelenlétét, majd pár pillanat múlva résnyire nyílt az ajtó. Cefre és áporodott levegő szaga csapta meg, amitől megtántorodott.

– Egyedül akarok lenni. – Olyan sötét volt a szobában, hogy Laura egy fekete pacának tűnt, ahogy minél távolabb húzódott a fénytől.

– Elhiszem, de aggódom érted. Bemehetek?

– Mondtam, hogy egyedül akarok lenni! – förmedt rá zokogva.

Ria belökte az ajtót, és ellentkezést nem tűrve, részvéttel az arcán megölelte Laurát, aki belé kapaszkodva még panaszosabban felsírt. Az előző esti ruháját viselte, rettenetesen rosszul festett, és finoman fogalmazva sem volt kellemes az illata.

Egészen addig álltak így, amíg Bogi meg nem jelent egy tálcával a kezében. Ekkor bentebb mentek a helyiségbe. Laura visszamászott az ágyba, bebújt a paplan alá, maga elé szorított egy párnát, és patakzó könnyekkel szemlélte, ahogy a recepciós leteszi az asztalra a különféle ételekkel, narancslével és kávéval megpakolt tálcát.

Ria addig félrehúzta az egyik függönyt, hogy legyen valami fény, bukóra nyitotta az egyik ablakot, hogy némi fagyos, jégdarás levegőt engedjen be a helyiségbe, ahol már alig volt oxigén.

Miután Bogi részvétet nyilvánítva távozott, Ria odavitte Laurának a narancslevet.

– Idd meg, jót fog tenni – nyújtotta felé. A lány dühösen felnézett rá, kékeszöld szeme szikrákat szórt.

– Nem akarom, hogy jót tegyen! – makacskodott.

Ria letette az éjjeliszekrényre a poharat.

– A rendőrség még nem tudott kijönni, a városban egyre rosszabb a hóhelyzet – újságolta, miközben körbepillantott. Laura kiitta a minibárt, az üres üvegek elszórtan hevertek a helyiségben. Olyan kupi volt, mintha bomba robbant volna, Robi ruhái az ágy másik felén alkottak dombot, ott, ahol a férfi aludt volna. Riának nem volt szimpi Robi, simlisnek tűnt, de szegény kislányt borzasztóan sajnálta. Nem könnyű ilyen fiatalon elveszíteni a szerelmünket. Ő már csak tudta…

A lány hüppögve fogadta a hírt.

– Miért indult el Robi a szobátokba? – vágott bele Ria a közepébe, kizökkentve a kérdéssel Laurát a gyászból. Meglepetten pislogott, de automatikusan válaszolt.

– Ööö, azt mondta… azt mondta mosdóba kell mennie – szipogta, és kibányászott egy használt zsepit valahonnan a takaró redőiből, aztán kifújta az orrát.

– Többször is volt az este folyamán?

– Csak kétszer. De miért? – Egészen elapadtak a könnyei Ria faggatózásától.

– Van lent is mosdó. Furcsa, hogy a szobába tartott – felelte Ria, tartva a szemkontaktust.

– Ezer oka lehet, amiért fel akart jönni a szobánkba. – Ismét elfancsalodott az arca, könnyek csordultak végig bedagadt, rákvörös arcán. Ezzel mondjuk Ria nem tudott vitába szállni.

– De miért a lépcsőházon át jött volna ide? Kerülő. Lifttel közelebb lett volna.

– Nem tudom! – tört ki belőle ismét a bömbölés, és egész testében rászkódni kezdett. – Nincs vodka ehhez a hülye narancsléhez? – kérdezte reménykedve.

Ria bocsánatkérőn a fejét csóválta.

– Bálintot, a képviselőt, honnan ismerte Robi? – folytatta az információgyűjtést.

– Robi mindenkit ismer Miskolcon. Ismeri őket is, meg a másik családot is. Vagyis… ismerte. – Hangos trombitálás kíséretében ismét kifújta az orrát.

– Honnan?

– Gondolom, az autószalonból. De lehet, régebbről, nem tudom. Kicsi ez a város – vonta meg a vállát.

– Másokat is ismert esetleg az itt lévők közül?

– Mit tudom én! – csapott ököllel maga mellé két oldalt a takaróra. – Nem érdekel! Mi ez, kihallgatás? Hagyjon békén, legyen szíves! – bőgte, és elfordulva Riától elfeküdt az ágyban, beletemetve az arcát a párnába.

Ria elfogadta, hogy ebben egyelőre ennyi volt. Felállt, kihúzta a táskája cipzárját, és kivett egy gyógyszernek tűnő, ezüstbe csomagolt dolgot. Lerakta a narancslé mellé.

– Nyugtató. Vedd be, és próbálj meg aludni. Később visszajövök. – A nyugtató természetes összetevőkből állt, de magán tudta, hogy hatásos készítmény. Remélte, a lányon is fog segíteni.

Bezárta az ablakot, azután magára hagyta a gyászolót. Kilépve a folyosóra behúzta maga után az ajtót, ezt követően a lépcsőház ajtajáig osont. Megpróbálta kinyitni, de zárva volt. Az üvegen túl félhomály honolt, akárhogy meresztette a szemét, nem látta a holttestet a lépcsőfordulóban.

Könnyebb lett volna elhinnie, hogy baleset történt, de a zsigereiben tekergő érzés nem hagyta nyugodni. Robi ismerte Bálintékat és Dezsőéket is. Bálinttal össze is szólalkozott valamin. Nyilván ez még semmit sem jelent, bele lehetne magyarázni, hogy tényleg leesett. Ha nagyon akarná…

Ria következő útja a recepcióra vezetett. A történtek ellenére megnyugtató, karácsonyi dallamok töltötték be a teret, finom illatok, és a kinti ítéletidőt meghazudtoló meleg.

Mind a két recepciós a helyén tartózkodott. Közel állva egymáshoz, aggódó képpel sutyorogtak, és amikor megpillantották Riát, nem volt őszinte a mosolyuk, bár becsületükre legyen mondva, próbálkoztak hűek maradni a szerepükhöz.

– Miben segíthetünk? – kérdezte Klára. Nyúzottnak tűnt.

– Mi a baj? – puhatolózott Ria. – Történt valami?

– Minden rendben – mosolyodott el szélesen, de Riát nem tudta átverni.

– Ugyan, tudjuk, hogy semmi sincs rendben. Kiderült, mi volt a baj a foglalásokkal?

Klára Bogi felé fordult.

– Megnéznéd, hogy áll a reggeli, kérlek?

A fiatalabb lány bólintott, aztán sietősen távozott. Klára végre levette a maszkot, és félelemmel vegyes aggodalommal tekintett Riára.

– Nem tudom, mi folyik itt, de valami nagyon nem stimmel! Teltházunk lett volna, de úgy tűnik, az összes foglalás, ami tegnapra lett volna, az Önökén kívül, nem valódi! A telefonszámok nem élnek, az e-mailekre nincs reakció, pedig az előlegek be lettek fizetve! Mindenkié! És mégis olyan, mintha nem léteznének. Nem is kerestek minket, hogy nem tudnak jönni – fogta suttogóra a hangját, mert a két londíner, Sándor és a fia, Péter ekkor átvágott a recepción, de miután köszöntek, haladtak is tovább a lobby irányába.

– Várjunk – emelte fel a mutatóujját Ria. – Az összes foglalás, ami tegnapra lett volna, a miénken kívül? De hát a képviselő úrék is tegnap jöttek.

– Nekik előző napra már volt foglalásuk. Szóltak előre, viszont nem mondták meg, miért késnek. Én pedig nyilván nem kérdeztem.

– Nyilván. Tehát mindenki, aki most itt van, 29-től foglalt, akinek meg tegnaptól lett volna foglalása, nem létező személy.

– Mondanám, hogy így tűnik, de… ez… lehetetlen! Ki, és miért csinálna hamis foglalásokat, és fizetne értük előleget? – rázta a fejét értetlenségében.

– Hogy csak azok tartózkodjanak itt, akiket ő akar.

Klára először megdermedt, elsápadt, majd idegességében elnevette magát.

– Á, nem, ez… ilyen csak a filmekben van.

– Bocsánat, de fel kell hívnom valakit.

Ria átkocogott a lobbyba, közben már hívta is Charlie-t. Dorina és Max épp az egyik asztalnál kávézgattak, így tőlük a legtávolabbi pontra húzódott, a zongora és az ablak közé. Miközben a telefon kicsöngött, kibámult a viharba.

– Ria.

– A mi foglalásunk hogy lett elintézve? Eléggé utolsó perces volt, nem?

– De igen.

– Már teltház volt, amikor foglaltátok?

– Igen. De megvannak a kapcsolatai a cégnek, ez nem lehetett akadály. Miért?

– Azt mondtad, az illető 30-án fog becsekkolni. De 29-től volt foglalásuk. Honnan tudtad, hogy nem aznap fognak érkezni?

– Ez komoly kérdés?

– Most mennem kell. – Letette a telefont. Tudta, hogy az idős házaspár egy rejtélyes nyereményjáték útján nyerte ezt a szilveszteri kikapcsolódást. De vajon a többiek?

Ideje volt elbeszélgetni mindenkivel.

A kezek, amik megragadták Nikát, majd a medence békésen fodrozódó, kék vize felé lökték, szinte egyből vissza is húzták. A lánynak azonban több se kellett, oldalra lépve megperdült, kiszabadulva az őt most már finoman tartó markok fogságából, és ezzel a lendülettel taszított egyet az izmos testen, ami nagy csobbanással szakította át a víztükröt, egy pár papucsot hagyva maga után, amik kótyagosan ringtak a hullámokon. Egy lélegzetvételnyi ideig úgy tűnt, lassan minden visszaáll az eredeti állapotába, ám ekkor egy fej tört elő a víz alól.

A srác megrázta magát, mire a tincseiből a szélrózsa minden irányába víz spriccolt, majd kitörölte a nedvességet a szeméből. Egyáltalán nem tűnt bosszúsnak, vigyorogva nézett fel Nikára, aki felvont szemöldökkel, karba font kezekkel bámult le rá.

– Önvédelmi edzésekre jársz? – kérdezte Patrik. – Nagyon profi mozdulat volt!

– Ezt úgy hívják: ösztönök – vágott vissza Nika.

– Veled sem kötekszem többé – mondta leküszködve magáról a fürdőköpenyt, amit ezután hangos placcsanással a medence szélére dobott. Elkezdte összegyűjteni a papucsát is, valamint a szaunalepedőjét.

– Legalább a szauna előtt már nem kell lezuhanyoznod – vonta meg a vállát.

– Szóval azzal szeretnél kezdeni?

– Igazából… úszhatunk is egyet előbb. – Nika kilépett a papucsából, a köntösét és a lepedőjét az egyik nyugágyra fektette, majd lassan elindult a medence felé. Látta, ahogy Patrik futólag végigméri, hogy aztán megköszörülve a torkát hátat fordítson neki, és csendben úszni kezdjen. Nikát elégedettség töltötte el, és pillanatokon belül már Patrik nyomában szelte a vizet. Percekig csendben úszták a hosszakat, mintha a csendes wellness ideje alatt bárki lett volna a részlegben, akit zavarhattak volna.

– Oké, meguntam az uszikálást – lihegte Nika kikönyökölve a medence bejárathoz közelebbi, rövidebb szélére.

– Máris? – csatlakozott hozzá Patrik, beletúrva nedves hajába, amitől Nika önkéntelenül beharapta az alsó ajkát. A fények érzékien táncoltak az arcán, izmai vonzón feszültek a bőre alatt, a szemeiben pajkosság csillogott. Ennek nem lesz jó vége…

– Később visszajöhetünk, de most már átmelegednék. – Nem mintha Patrik közelében ne lángolt volna a vére, amitől még a hűvös vízben is melege volt.

– Rendben – ment bele könnyedén.

– Verseny a túloldalig? – helyezkedett pozícióba Nika, készen arra, hogy elrúgja magát a medence falától.

– Mit kap a nyertes? – egyezett bele Patrik, emelve a tétet.

– Veled nem fogadok. Tegnap is elvertél sakkban.

– Hátha jobban úszol, mint sakkozol – bíztatta, hiába.

– Verseny. Fogadás nélkül – szögezte le a lány, és nem hatotta meg a másik szomorú ábrázata.

– Ahogy óhajtod. – Ő is elhelyezkedett.

– 3…2…1! – Kilőttek. Nika hiába vetette be minden erejét, Patrik egy testhosszal előbb érte el a túloldalt. – Még jó, hogy nem fogadtam – szuszogta kiülve a partra. Patrik két kézzel megtámaszkodott a medence szélén, és úgy emelkedett ki a vízből, hogy egyből az egyik lábát tette a csempére, majd a másikat. Miközben felegyenesedett, patakokban kígyózva zúgott végig teste lankáin a víz. Nika utoljára megcsodálta kidolgozott vádliját, mielőtt félrenézett volna. A francba! Ennek tényleg rossz vége lesz…

Patrik felé nyújtotta a kezét, és ő hagyta, hogy felsegítse.

– Egyszer úgyis lesz valami, amiben győzök – fogadkozott fogcsikorgatva.

– Valami biztos – kacsintott rá. Bevonultak a finn szaunába, ahol Patrik első dolga volt megfordítani a homokórát. Nika leterítette a szaunalepedőjét a legfelső padra, és intett, hogy üljön le.

– Köszönöm.

– Látod? Tudok én jó fej is lenni…

– Ki gondolta volna, hogy csak egy kis croissant kell hozzá…

– Mindenkinek van gyengepontja. Na meg, miattam lett csurom víz a te lepedőd.

Ekkor kinyílt az ajtó, és Bálint jelent meg fekete fürdőnadrágban. Nika döbbenetében majdnem lefordult a padról.

– Sziasztok!

– Szia – üdvözölték kórusban. Amíg Bálint közel az ajtóhoz elhelyezkedett, és Patrikkal elcsevegtek arról, milyen jó ötlet ez az egy óra csendes wellness, Nika összeszedte magát. Ugyan az elkövetkezendő napokban nem kell kinyírnia az illetőt, de valaki mást megöltek a szálló falai között. Valakit, aki pont előtte szólalkozott össze Bálinttal.

Itt volt az ideje kifaggatni az exét.

– Krisztiék akkor csak később csatlakoznak? – dobta be a csalit.

– Igen – felelte szűkszavúan, kerülve a tekintetét.

– Nagyon megrázta, ami Robival történt? – folytatta Nika együttérző hangon.

– Eléggé. Évek óta ismertük. Én még kölyökkoromból, egy időben dolgozott Apának. Mostanában pedig tőle vettük a kocsikat, és ő is szervizelte őket.

– Jóban voltatok? – kíváncsiskodott, és megpróbált semleges arcot vágni. A víz mostanra megszáradt a bőrén, a helyét vékony rétegben izzadtság váltotta.

Bálint vágott egy fintort, amit olyankor szokott, amikor nem biztos a válaszban.

– Ismerősi viszony volt köztünk – válaszolta végül. – Miért? – húzta össze a szemöldökét. Az ő félmeztelen testén is izzadtságcseppek gyöngyöztek. Még mindig jóvágású volt, ahhoz nem fért kétség.

– Csak mert valaki azt mondta, hallotta, hogy összezörrentek a mosdóban – magyarázta mintegy mellékesen. – „Törődj a magad dolgával, különben baj lesz” – idézte. – Vagy valami ilyesmit mondtál Robinak.

Bár forróság tombolt a szaunában, és nyugtató, sárga félhomály ereszkedett a térre, Nika esküdni mert volna, hogy Bálint elsápadt.

– Ööö, igen… – hebegte a nyaka hátsó részét vakargatva. – Ki mondta? – passzolta vissza a labdát, de Nika egyből visszaütötte.

– Lényegtelen. De akkor tényleg így volt. – Tudta jól, Bálint mikor hazudik.

– Volt egy kis szóváltásunk, igen – legyintett, mintha semmiség lenne, és közben a szaunakályhát vizslatta. – Nemrég Kriszti kocsijában elromlott valami, ő vitte el megcsináltatni, és – finoman fogalmazva -, lehúzták – hadarta. – Hiába reklamáltam, Robi lehülyézett, hogy ne ugassak, ha nem értek az autókhoz, drága volt az alkatrész, satöbbi. Ez a vita játszódott le sokadjára köztünk tegnap este.

– Ebből hogy jön, hogy ő törődjön a saját dolgával? – vonta fel a szemöldökét Nika.

– Elkezdett beszólogatni és fenyegetőzni, hogy engedjem el a dolgot, különben…

– Különben?

– Nem számít. A múlttal jött, meg Apa bizniszeivel.

Amikről köztudott volt, hogy annyira nem voltak legálisak… Szóval Robi ismerte a Göndör család sötét kis titkait… – gondolta Nika. Ez már egy jó indíték lenne, ha… Ha Robit tényleg megölték, és ha Bálint képes lenne gyilkolni. Amit Nika nehezen tudott elképzelni. Bár azt se hitte róla, hogy megcsalná…

– Értem. Ettől függetlenül szomorú, ami történt. Szegény barátnője… – kezdte meg az átvezetést fejcsóválva. – És hogy hogy pont a Palotaszállóba jöttetek a családdal ünnepelni? – Mivel Bálint épp maga elé meredt, Nika lopva a mellette ülő Patrik felé pillantott, aki szintén őt nézte, kérdőn ráncolva a homlokát.

– Elég gyakran járunk ide. Imádjuk. Havonta egyszer Krisztivel kettesben eljövünk a Mátyás Étterembe vacsorázni, és részt szoktunk venni borkóstolós vacsoraesteken is. Kriszti ötlete volt, hogy töltsük itt a szilvesztert. Tántoríthatatlan volt.

– Boldog feleség, boldog élet? – kérdezte egyik sorstárs a másikat.

– Így van.

– Neked nincs is feleséged – mormogta Nika.

– De ha lenne, ezt a filozófiát követném – húzta fel az orrát Patrik.

Nika a szemeit forgatta.

Kinyílt az ajtó, és Andrea jelent meg. Plasztik, szolárium festette testén apró, virágmintás, kétrészes fürdőruha feszült.

– Jó reggelt mindenkinek! Huh, de meleg van! – Leterítette az alsó padra a lepedőjét, és úgy ledobta magát, hogy bereccsent a pad.

– Jó reggelt! Milyen jókedvű ma valaki – elegyedett bájcsevejgésbe Bálint, örülve, hogy terelődhet róla a téma.

– A férjem alszik, a lányaim töltik a mobiljaikat – azaz nincs isten, aki most ki tudná őket rángatni a szobából-, szóval úgy döntöttem, megérdemlek egy kis én-időt.

– Jól tetted. Mi épp arról beszélgettünk, ki miért választotta a Palotaszállót szilveszterre. Épp Timinél jártunk.

Andi úgy fordult meg, mintha eddig észre se vette volna, hogy Nika is jelen van.

– Ó, szia, én Andi vagyok – nyújtotta a kezét.

– Timi – A nőnek döglött hal kézfogása volt, amitől Nikának a hőség ellenére is jeges borzongás futott végig a gerincén.

– Mi azért jöttünk, mert a férjem ide akart jönni. A lányokkal mi külföldre vágytunk, Spanyolországba, vagy valami meleg országba. De Dezső ragaszkodott, hogy ide jöjjünk. Remélem, most örül – duzzogta erőteljesen gesztikulálva.

– És ti, Timi? – érdeklődött Patrik sietősen, nehogy Andi folytathassa a kéretlen monológját.

– A kolléganőm a férjével jött volna ide romantikázni, csak sajnos a férfi nemrég elhunyt. Én kísértem el. Mindenképp el akart jönni. Szerintem amolyan lezárás is ez neki, része az elengedés folyamatának. – Még magát is meglepte, milyen gördülékenyen hazudott. Mindenki részvéttel bólogatott.

– Pedig milyen fiatal még az a nő! Ilyen korán elveszíteni a párját – cüncögött Andi. – Nagyon szomorú. Mondjuk akkor ne beszéljünk Robi barátnőcskéjéről. Bár ő azért csak könnyebben túl fogja tenni magát rajta, előtte az élet. Apropó, látta őt valaki tegnap óta?

– Ria most ment fel hozzá, hogy megnézze, hogy van. Te is ismerted Robit, ugye? – terelte Nika másik mederbe a társalgást.

– Én mindenkit ismerek a városban – közölte fellengzősen a nő. – Itt születtem, itt nőttem fel, és bár országosan több munkaerőközvetítő irodánk is van, és Dezső sokat van Pesten, én rengeteg időt töltök itt, a miskolciban. Pláne, miután egy éve meghalt az irodavezetőnk, így nekem kellett beugrani a helyére, amíg nem találtunk valaki alkalmasat – kacarászott. – Manapság nehéz jó munkaerőt találni.

Nika és Patrik kikerekedett szemmel néztek össze az érzéketlen vihogás hallatán. Andi ezt nem láthatta, háttal ült nekik, Nika is csak a felvarrt póttincseket látta a fején.

– Robit még fiatalkoromból ismertem. Egy bérházban laktunk. Feldolgozhatatlan, ami történt. Nem is értem, hogy eshetett le a lépcsőn. Lehet agyvérzést kapott, és puff! Meghalt és leesett.

Nika hümmögött. Ez is lehet. Csakhogy a leszakadt gombokat ez nem magyarázza…

A recepción Ria az ablak elé húzódva, elrejtőzve az arany-piros díszekkel ékesített, illatos fenyőfa takarásában, pár perc alatt áttúrta az internetet Hollósi Dorina után kutatva. A harminchat éves színésznő Miskolcon született. Karrierjét a Miskolci Nemzeti Színházban kezdte még tizenegy évesen. Az édesanyja is színésznő volt, az édesapja rendező. Dorina Budapesten a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett. Sok kisebb szerepet kapott az évek során, de azután kezdett el nagyobb volumenű filmekben szerepelni, majd főszerepekben feltűnni, miután összejött Maxwell Roth, amerikai producerrel. A netes cikkek „power couple”-ként emlegetik őket. Dorina az utóbbi fél évben kapott kisebb szerepeket menő nemzetközi filmekben, de „az igazi áttörés még várat magára” – ahogy az egyik portál fogalmazott.

Ria eltette a mobilját. Ennyi információ birtokában úgy érezte, felkészülten vonulhat harcba. Kihúzva magát a Lobby Bárhoz tipegett, a szeme sarkából látva, hogy a színésznő-producer páros a zongora melletti asztalnál ücsörögnek és a telefonjukat simogatják. Most is idegesnek tűntek és összezártak, testbeszédükkel azt üzenve a külvilágnak, ne közelítsetek!

Riát ez nem tántorította el. Rendelt a göndör hajú pultos hölgytől egy vegyesgyümölcs teát, ragaszkodott hozzá, hogy megvárja, amíg elkészül, majd kedves mosolyt varázsolva az arcára elindult Dorináék felé.

Sütött róluk, hogy híresek és gazdagok. A színésznő úgy festett, mint aki fél perce lépett ki egy szépségszalonból. A körmei rövidek és fehérre lakkozottak, a sminkje hibátlan, platinaszőke haja elegánsan a háta mögé fésült. Bézs selyeminget, mellé magasított derekú fekete nadrágot viselt, a koktélja mellett az asztalon több százezer forintot érő dizájner táska ácsorgott. A vőlegénye fekete garbós felsőt és nadrágot öltött magára, rövidre nyírt barna hajához frissen borotválkozott arc párosult.

Mindketten bosszúsan pillantottak fel Riára, amikor megállt felettük. Ha Dorina azt hitte magáról, hogy jó színésznő, akkor még nem ismerte Riát.

– Helló, hi! – csiripelte, mintha zavarban lenne. – Sorry, bocsánat, hogy zavarok, elfoglaltnak tűnnek, de amióta megláttam Önt – fordult Dorinához, aki fapofával bámult rá vissza –, szerettem volna bemutatkozni. Csak nem tudtam, nem venné-e tolakodásnak, meg ami tegnap este történt szegény fiatalemberrel… Borzasztó – csóválta a fejét. – De hát úgy tűnik, itt ragadtunk, így gondoltam, bátorságot gyűjtök. Jeneiné Kiss Marianna vagyok – nyújtotta a kezét, azonban elsőre nem talált viszonzásra. – Özvegy Jeneiné – dobta be a fekete kártyát. – Nemrég vesztettem el a férjem – szomorodott el, mire Dorina barnára rúzsozott ajka enyhén megremegett, és részvét villant kékesszürke tekintetében.

– Hollósi Dorina, örvendek. Részvétem a férje miatt.

– Köszönöm.

– Maxwell Roth – emelkedett fel a férfi kezet nyújtva. – Örülök – mondta erőteljes akcentussal.

– Beszél magyarul? – rázta meg a kezét határozottan Ria.

– Picit – szemléltetve is a mutató- és hüvelykujjaival a távolságot, mennyire kicsit töri csak a magyart.

Dorina legyintett.

– El ne higgye! Már vigyáznom kell, mit beszélek előtte a telefonon apámmal, mert megért mindent – kacagott csilingelőn, és Max is villantott egy hibátlan mosolyt, jelezve, hogy tényleg érti.

– Pedig azt mondják, a magyar a második legnehezebb nyelv a világon.

– De nem lehetetlen megtanulni. – Ekkor a hóvihar olyan erővel esett a szállónak, hogy mindhárman egyszerre fordították az ablakok felé a fejüket, megrettenve bámulva bele a kavargó fehérségbe. A lobbyt betöltő kellemes, karácsonyi jazz zene viszont finoman emlékeztette őket, hogy minden rendben, biztonságban vannak.

– Az Ön angolja viszont fantasztikus! – tért vissza a topikhoz Ria. – Láttam a Hó alatt című filmben. Ha nem tudtam volna, hogy magyar, azt hittem volna, amerikai.

Dorinának láthatóan hízelgett Ria rajongása. Elmosolyodott, és úgy tett, mintha zavarba jönne, persze erről szó sem volt, csak próbált szerénynek látszani.

– Ó, az a másfél percnyi jelenet amit kaptam… Max sokat segített, hogy tökéletes legyen a kiejtésem.

A férfi bólintott, majd a Ria előtti székre mutatott, hogy hellyel kínálja, és Dorinával együtt kihúzták a félkör alakú, fehér szövettel borított fotelt, hogy Ria könnyebben csatlakozhasson hozzájuk.

Fél siker!

– Biztos rengeteget készült rá, látszik is az eredményen. De nekem mégis a Karácsonyi szemfényvesztés a kedvenc filmem. Zseniálisan alakította a főszereplőt, Mónikát – nyalizott tovább, és a színésznő jól láthatóan értékelte az egósimogatást.

– Igen, az jó kis magyar film volt. De a Hó alatt mégiscsak hollywoodi produkció.

– Jól tudom, külföldi babérokra tör? – Belekortyolt a teájába, várva, hogy a színésznő ráharapjon a csalira.

– Az a célunk, igen. Most is az egyik streamingóriás képviselőjével találkoztunk volna egy sorozat kapcsán, de… – mutatott körbe csalódottan. – Nem tudott eljönni.

– Ez nagyon bosszantó. – Patrik jól mondta akkor korábban: tényleg találkozójuk lett volna. – Itt akart találkozni az illető? – kérdezte, mintha ez olyan meghökkentő lenne.

– Igen. A képviselőnek vannak magyar rokonai, itt tölti az ünnepeket az országban, és szeretett volna a feleségével a Palotaszállóban ünnepelni, de… – Megismételte az előző körbemutogatós mozdulatot.

Ria gyanúja beigazolódott, és együttérző maszkot öltött fel.

– Biztos fognak tudni még vele találkozni.

– Mi is ebben bízunk.

– Elárulják esetleg, melyik streamingszolgáltatóról van szó?

– Ez legyen egyelőre titok – felelte sejtelmesen. Ria beérte ennyivel. Megkapta, amit akart.

– Én a férjemmel foglaltam ide, csak… – Lehorgasztotta a fejét.

– Sajnálom. A fiatal lány, akivel érkezett, a lánya?

– Nem, nem. Ő egy kedves kolléganőm. – Letette az üres csészét az alátétre, majd felállt. – Nem is tartom fel Önöket tovább. Nagyon örülök, hogy beszélhettünk, Ön kedvesebb, mint képzeltem.

– Ó, ugyan!

– Köszönöm, hogy csatlakozhattam.

– Bármikor – viszonozta a mosolyát Dorina.

Ria kért a recepcióról néhány papírt és egy celluxot, végül visszavonult a szobájukba.

– Akkor egy kávé a lobbyban? – kérdezte a folyosón a szoba előtt ácsorogva Patrik egy szál fürdőgatyában, a csuromvizes cuccait maga előtt tartva úgy, hogy minél kevésbé csöpögtesse össze a szőnyeget.

– Egy óra múlva? – javasolta Nika.

– Rendben. – Lassan, imbolyogva váltak el egymástól, mintha a gravitáció húzná őket egymás felé, így erőnek erejével kell elfordulniuk egymástól és az ellenkező irányba indulniuk.

Miután Nika bement a szobába, vigyorogva dőlt neki az ajtónak. Boldognak érezte magát, még akkor is, ha egy kis hang az agya hátuljában óvatosságra intette.

– Milyen volt a wellness a fiatal adonisszal? – köszönt oda neki a szemöldökét vonogatva Ria, aki épp az ágyuk melletti falnál matatott.

– Jó – felelte szűkszavúan. – Te meg mit művelsz? – sietett oda mellé, és eltátotta a száját, amint meglátta a falra ragasztott, egymás mellett lévő A4-es papírokat.

– Nyomozok.

– Tényleg túl sok Agatha Christie-t olvasol – dünnyögte végignézve mentora jegyzetein, azután bevonult a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Mire végzett, Ria még több dolgot körmölt a papírokra. Nika a fejét csóválva kivett a szekrényből egy bőrhatású nadrágot, egy fenyőzöld, kötött pulcsit, fehérneműt, és visszahúzódva a fürdőbe felöltözött. Miután egyenesre száírotta a haját, majd a szemeit hangsúlyozva kisminkelte magát, megérett benne annyira a kíváncsiság, hogy ne legyen képes tovább ignorálni Ria ténykedését.

Karba font kezekkel a nő mellé állt, és végignézett a művén. Szabályos, rajzolt körökben szerepeltek az összetartozó vendégek, szabálytalanul elhelyezkedve, hogy össze lehessen őket kötni, valamint legyen elég hely körülöttük a jegyzeteknek, amiből már akadt bőven.

– Erika és István, házaspár, banki nyereménysorsolás győztesei. – kezdte el felolvasni Nika, amiket látott. – Bálint, képviselő/vállalkozó, az „illető”. Krisztina, gonosz feleség. Haha, köszi. Zolika, gyerek. Miért ide? Ez komoly? – fordult Riához.

– Halálosan.

– Dezső és Andrea. Országos munkaerőközvetítő cég, iker gyerekek. Miért ide? – folytatta. – Dorina és Max. Színésznő és producer. Streamingóriás képviselőjével találkozó. Tényleg?

– Igen. Az előbb beszéltem velük.

– Patrik. Itt ragadt, nem vendég. Nagybácsi a szállóvezető. Robi, a neve áthúzva, vállalkozó, autókereskedés. Laura, pultos, egyetemista. Miért ide? Bálinték és Dezsőék buborékját összekötötted a Robiékével, lévén, hogy ismerték egymást, jól tippelem?

Ria bólintott.

– Még mindig biztos vagy benne, hogy valaki megölte Robit? Tulajdonképpen semmi bizonyítékunk sincs. Ha unatkozol, és ezzel akarod elütni az időt, megértem, de…

– A recepciós, Klára, elárulta, hogy az összes foglalás, ami ezeken – tett ablaktörlő mozdulatot a jegyzetei előtt Ria – kívül volt, nem valódi! Mintha valaki direkt befoglalta volna a helyeket, hogy random emberek ne tudjanak foglalni!

Nika döbbenten pislogott, és próbálta feldolgozni a hallottakat.

– Mi az, hogy nem valódi? Gondolom kellett előleget fizetni, vagy ilyesmi…

– Meg is történt. Mégse lehet elérni a személyeket, akik foglaltak. Eközben Dorináékkal valami képviselő itt, kifejezetten itt, a Palotaszállóban akart egyeztetni egy új sorozatról. A nyugdíjas házaspár egy rejtélyes nyereményjátékon nyerte a szilveszteri csomagot… Megkérdeztem Klárát, nem tud ilyen nyereményjátékról. Nem gyanús? Még a többieket ki kell faggatnom, miért pont ide jöttek ünnepelni…

– Nos, annyit segíthetek, hogy a Bálint-buborékban Kriszti volt az ötletgazda, a Dezső-buborékban pedig Dezső. Ezeket Bálinttól és Andreától tudom.

– Akkor beszélnünk kell Krisztivel és Dezsővel.

– Ria… – sóhajtotta Nika. – Tényleg furák ezek a kamu foglalások, Robi halálába is bele lehet látni tettlegességet, de… Nem hagyhatnánk annyiban az egészet? – kérte őszintén.

– Van jobb dolgod?

– Tulajdonképpen… – kezdte beharapva az alsó ajkát.

Ahogy Ria végigmérte, felcsillantak a szemei.

– Patrik?

– Megbeszéltük, hogy kávézunk egyet ebéd előtt.

Ria bármennyire is szerette volna, hogy Nika vele tartson, örült annak, hogy a lány nyitott Patrik felé, és keresi a fiú társaságát. Amióta ismerte, egyetlen srácról tudott, akivel Nika randizott, és annak csúnya vége lett…

– Jól van. Kávézzatok csak. Nekem úgy sincs jobb dolgom.

– Csatlakozhatsz! – ajánlotta fel sietve.

– Majd ebédkor találkozunk.

– Jó. De amúgy van még negyedórám, addig bekopoghatok Krisztiékhez. Bálint elment masszázsra, hátha Kriszti a szobájukban van, és elcseveg velem a barátságunk emlékére.

– Nem gond neked, hogy beszélned kell vele?

– Nem – biztosította efelől.

– Köszönöm akkor, az jó lenne. Én akkor Dezsőt vadászom le, illetve Laurának is megígértem, hogy majd benézek hozzá, akkor kifaggatom. Megint.

– Hajrá! – emelte Nika pacsira a kezét.

Innen már nem volt visszaút.

Nika határozottan kopogott hármat, miközben azért imádkozott, hogy senki se nyisson ajtót. Peche volt. Kriszti morcos fejjel jelent meg, ám amint megpillantotta volt gimis barátnőjét, egyből műmosolyt villantott.

– Timiii – énekelte. A háttérből gyerekvisítás hallatszott, mire Kriszti zavartan megköszörülte a torkát. – Mi a helyzet?

– Szia! Láttam Bálintot a wellnessben, ezért reméltem, hogy egyedül csíplek el, és tudunk egy kicsit dumcsizni. Van kedved? Bejöhetek? – Mivel Krisztinek az arcára fagyott a mimikája, Nika egyből levágta, hogy a szőkeség nem örül neki. – Tudom, hogy ezer éve nem találkoztunk, de a tegnap este történtek fényében jól esne beszélni valakivel, aki… talán jobban megért, mint itt bárki – tette hozzá gyorsan, hogy meggyőzze. Ő se akarta elhinni, hogy ezek a szavak kijöttek a száján, de úgy tűnik, az elmúlt öt év Ria szárnyai alatt megtette a hatását.

Meglepetésére Kriszti beleegyezőn bólintott, azután félreállt, hogy Nika bemehessen a folyosóról. A szobájuk hasonlított a Nikáékéra, csak volt benne egy pótágy, és hatalmas volt a kupi, ami Zolikát ismerve nem meglepő.

Kriszti kikapcsolta a tévét, felvett az asztalról egy tabletet, kikeresett rajta valami mesét, majd odaadta az eszközt Zolikának. A kissrác abbahagyva a zajongást, felmászott az ágyra, le se véve a szemét a képernyőről, és belefeledkezett a műsorba, miután befészkelte magát a takarók ráncaiba.

– Gyere, csüccs – mutatott Kriszti a fotel felé, gyorsan eltűntetve róla egy halom ruhát, hogy Nika le tudjon ülni. Ő maga az íróasztalnál álló széken helyezkedett el.

Kínosan feszengve pillogtak egymásra, tapintható volt a feszültség a levegőben.

– Köszi, hogy meghallgatsz – törte meg a csendet Nika. – Elvesztettem a szüleimet, a nagynénémet, és ezt a fazont még csak nem is ismertem, de nagyon megrázott. Mintha újraéltem volna, ami a családommal történt, mintha újra elveszítettem volna őket. Felszakadtak a sebek – vallotta be maga elé meredve a szőnyegre. – Nem beszélve arról, hogy történt a dolog – pillantott Krisztire, aki kővé váltan, összefont végtagokkal, tágra nyílt szemekkel hallgatta őt. – Leesett a csávó a lépcsőn. Egyik percben még a szerelmével vacsorázott, a következőben pedig lezuhant a lépcsőn, és meghalt. Felfoghatatlan – csóválta a fejét. – Ennyi az élet. Ennyi az élet? – kérdezte felemelve a hangját, mintha felháborodna.

– Úgy tűnik, ennyi az élet – sóhajtotta Kriszti szomorúan, beharapva az alsó ajkát. – Tragédia. Én még ismertem is Robit – mondta a jegygyűrűjét forgatva az ujján.

– Tudom. Őt elég sokan ismerték, például az a négyfős család is – utalt Dezsőékre.

– Igen. Társasági fickó volt, sok zűrös üggyel. De akkor is. Velünk mindig rendes volt…

Ez kicsit ellentmondott annak, amit Bálint mesélt a szaunában, hogy anyagilag megrövidítette őket legutóbb, de Nikának a szeme se rebbent. Talán Kriszti csak nem akart rosszat mondani egy halottról.

– És pont szilveszter előtt. Pont itt, ezen a meseszép helyen! A kolléganőm hívott meg, és annyira vártam! Tíz éve nem voltam Miskolcon. Jó volt végre hazajönni. De ha tudom, hogy ez lesz…

– Igen. Én se ragaszkodtam volna ahhoz, hogy ide jöjjünk – mondta a másik nő csendesen, lehorgasztott fejjel.

Jackpot!

– Miért ragaszkodtál hozzá? – tudakolta ártatlan ábrázattal Nika.

Kriszti megvonta a vállát, ami egyet jelentett azzal, hogy nem akarja részletezni. Nika viszont nem hagyhatta ennyibe.

– Bálint említette, hogy törzsvendégek vagytok.

– Igen, szeretünk ide járni. Zolika is imád itt lenni – nézett a paplan közé ékelődött kisfiú felé.

– Bálint máshová ment volna szilveszterezni? – feszítette tovább a húrt Nika. Be kellett ismernie magának, nyomozónak pocsék lenne. Bérgyilkosnak lenni azért kevésbé komplikált.

– Nem tudom, annyira nem részletezte, mire vágyna. Ezeket a dolgokat én szoktam kitalálni. Van neki elég dolga – magyarázta a nadrágjába törölve a kezét, mintha izzadna.

– Akkor teljesen magadtól akartál ide jönni?

Kriszti gyanakvón összeráncolta a homlokát.

– Mire célzol? – Él költözött a hangjába, a tekintetébe pedig düh.

– Csak arra, hogy te magadtól találtad ki, hogy itt szilvesztereztek?

– Ki más találta volna ki? – csattant fel ökölbe szorult kezekkel, kihúzva magát, mire Nika inkább meghátrált.

– Senki – emelte fel a kezeit védekezőn. – Nyilván senki más. Örülök, hogy így alakult amúgy, és összefutottunk – terelt, majd hirtelen felállt. – Jó volt beszélni kicsit. Most viszont rohanok, mert van egy talim a lobbyban.

Kriszti is felemelkedett.

– Csak nem azzal a helyes, magas sráccal? – vigyorodott el, az arcán már nyoma sem volt a másodpercekkel ezelőtti feldúltságnak.

– De! – somolygott, és érezte, hogy vér tódul a fejébe.

– Ki ő? – faggatta Kriszti, miközben lassan elindultak az ajtó felé.

– Patriknak hívják, tegnap ismerkedtünk meg. Külsős, de itt ragadt a vihar miatt.

– Azért ez elég romantikus: kastélyhotel, ijesztő hóvihar, egy jóképű idegen és egy csinos lány véletlen találkozása… – vonogatta a szemöldökét. – Filmbe illő.

Nikán átfutott egy nosztalgikus érzés, de gyorsan tova is röppent.

– Az de… ez ennyi. Csak próbáljuk elütni az időt.

– Jaj, Timiii, mindig ezt csinálod! Nem adod át magad a jó pillanatoknak! Mintha félnél, hogy pofáraesés lesz a vége!

– Mindig mindennek pofáraesés a vége.

– Ez nem igaz. Nézz meg engem és Bálintot! Happy end! – simított végig domborodó, terhes pocakján. Nikát mintha péklapáttal verték volna fejbe. Ez azért szemét beszólás volt Krisztitől, ám ahelyett, hogy kimondta volna, amit gondolt, hogy „ja, az én káromra”, csak annyit felelt:

– Igen. Gyönyörű család vagytok! – És ezzel a lendülettel kiviharzott a szobából.

Ria Nikától tudta, hogy Dezső a szobájukban alszik. Legalábbis aludt, még olyan órával ezelőtt. De vajon mennyit aludhat egy másnapos, alkoholista férfi, akinek a tinilányai ott lármáznak a szomszéd helyiségben, a felesége pedig házon kívül van?

Valószínűleg nem sokat. Ha Ria abból indult ki, hogy ő aktív alkoholista korában másnaposan mit meg nem tett azért, hogy elmulassza a fájdalmait, akkor le merte volna fogadni, hogy Dezső már a Lobby Bárban lesz.

Nem is tévedett. A lobbyban egyedül Dezső tartózkodott, és ramatyul festett. Egy üres felesespohár és egy fél korsó sör állt előtte az asztalon. Azonban mielőtt Ria megcélozhatta volna a férfit, Gergő, a fiatal felszolgáló bukkant fel mellette.

– Áh, szia! – állította meg a fiút. – Meglett az a lány, aki megtalálta a holttestet? – érdeklődött suttogva.

Gergő idegesen körbenézett.

– Ööö…

– Nincs itt a főnökasszony, elmondhatod.

– Hát ööö…

– Tehát nem – következtetett Ria. – Hogy lehet, hogy nem találjátok? Kiment volna ebben az időben? A dolgai a szobájában vannak?

Gergő közelebb húzódott hozzá, fél szemmel még mindig a terepet pásztázva.

– Nem tudjuk, hová lett – ismerte be. – A cuccai eltűntek. Az egyenruháját megtaláltuk, az ágyon hagyta. Olyan, mintha lelépett volna, csakhogy nem szólt róla senkinek. Meg egyébként is: ki az az idióta, aki elindul ebben az időben?

– Hol mehetett ki egyáltalán? Biztos, hogy nem a főbejáraton át.

Gergő megvonta a vállát.

– Valamikor éjszaka távozhatott. A kolléganője, Kitti, akivel egy szobába lettek beosztva, nem kelt fel arra, hogy Blanka távozik. Peti, a londíner, egész este ébren volt, de nem látott semmit – árulta el. – Próbáltuk hívni Blankát telefonon, üzenni neki, semmi reakció. Kitti ráírt a húgára is, de a lány azt mondta, Blanka még nem ért haza. Szóval most a családja is bepánikolt. Csakhogy nincs mit tenni, még a rendőrség sem képes idejönni. – Egyszerre néztek az ablak felé, mindketten azt mérlegelve, mekkora életbiztosítás kint tartózkodni.

– És mondott neked, vagy bárkinek valamit a balesettel kapcsolatban? Mi volt, amikor felfedezte Robit? Látott valakit a közelben ólálkodni?

– Nem tudok róla, de beszéljen Kittivel. Szemüveges, vörös hajú.

– Köszönöm, Gergő.

A srác biccentett, majd elsietett a recepció felé.

Ria kért egy csésze kávét a pultnál, és ezúttal Dezsőt cserkészte be.

– Jó reggelt! Csatlakozhatok? – tudakolta. Dezső felpüffedt, vörös fejjel és vizenyős szemekkel nézett fel rá. Hiába volt másnapos, egy szép nő társaságának mindig örült, így lelkesen intett Riának, hogy foglaljon helyet. – Köszönöm. Hogy aludtak? A tegnap este történtek után nem lehetett könnyű a lányoknak.

– Ó, ők egészen másként dolgozzák fel a dolgokat, mint mi. Andi meglátta, miközben a telefonjukkal videózták magukat, és arról beszélgettek, mi történt. Ez hagyján, mindezt élőben közvetítették valami platformon. Hiába szólt rájuk az anyjuk, mintha a falnak beszélt volna. El kellett vennem tőlük a mobiljukat. Persze kiakadtak. Reggel addig hisztiztek, amíg vissza nem adtam nekik.

– Nem egyszerű a tinédzserekkel.

– Hát nem. Szerencséje, hogy az ön lánya már nagy. – Kiitta a sörét, közben az üres felesespohárral a kezében Gergő felé intett, aki sietett is hozni neki a következő kört.

– Timike nem a lányom, hanem egy kolléganőm. De igen, néha olyan, mintha a lányom lenne. Az élet talán vele kárpótol, mivel nem lehetett gyerekem.

– Sajnálom. A kollegínája aranyos lánynak tűnik. Remélem, az enyéim is észhez térnek egyszer, és kinövik ezt a kirakat-korszakot.

Gergő letette elé a feles pálinkát és a sört. Ria nehezen állta meg, hogy ne tegyen megjegyzést, vagy ne kérdezzen, de tudta, azzal csak feldühítené a férfit, és akkor esélye se lenne kiszedni belőle, miért pont a Palotaszállóba foglaltak.

– Biztos, ki fogják – hazudta. Elég volt az ikrek anyjára nézni, Andreára, és borítékolható volt, hogy nem fognak nagy személyiségfejlődésen átesni. – Tényleg szerencsém van Timivel. Ide is elkísért, miután a férjemmel jöttem volna, csak ő sajnos nemrég elhunyt – húzta elő ismét a gyászkártyát.

– Részvétem. A férjére – emelte fel a páleszt, és lecsapta.

Mintha menekülne valami elől – hasított Riába a gondolat. Ez a vad vedelés már nem a másnap elűzéséről szólt. Nem jelenthet mást, csak hogy Dezső menekül valami elől. Vagy valaki elől…

– Köszönöm. A férjem évek óta emlegette, hogy milyen jó lenne egyszer eljönni ide. Nagyon bánom, hogy halogattuk a dolgot, és sosem vált valóra a vágya.

– Az tényleg rémes.

– Önök miskolciak, vagy szintén másik városból érkeztek?

– Pesten élünk, de a feleségemmel miskolci születésűek vagyunk. Sokat járunk haza.

– Miért pont a Palotaszállóra esett a választásuk?

Dezső a kérdés hallatán sóbálvánnyá vált. Először meglepetten, majd mérgesen meredt Riára, ha ez lehet, az arca még vörösebb árnyalatot öltött. Néhány pillanatig farkasszemet néztek, végül Dezső higgadtan szólalt meg:

– Csodálatos környezetben szerettem volna tölteni a szilvesztert a családommal. – Fagyosan csengett a hangja.

– Andrea említette, hogy ők inkább külföldre mentek volna, csak Ön ragaszkodott a Palotaszállóhoz. Miért, ha nem vagyok indiszkrét?

– Ne haragudjon, de nem gondolom, hogy túl kéne magyaráznom a dolgot – dőlt hátra passzívan, miközben nagyot kortyolt a habzó italból. Ria elfogadta, hogy ezt a csatát elveszítette, így nem gondolta, hogy egy kis provokációval sokat ronthatna a helyzetén.

– Igazán nem akarok beleszólni, de valami baj van? Feltűnt, hogy nagyon sokat iszik, és még tizenegy óra sincs.

– Magának ehhez mi köze? – dörrent rá a férfi.

– Valami baj van?

Ria megfordult, és Patrikot látta maga mögött, tettre készen, megfeszült izmokkal. A szaunázás miatt még kicsit piros volt az arca, a haja pedig kócos és félig még vizes.

Ria felállt.

– Nem, nem, minden rendben. Most mennem kell. Nézd, jön is Timike. Jó kávézást nektek – darálta. – Juteszembe, kávé. – Felhörpintette a langyossá vált presszót, azután Nika elé sietett. Még hallótávolságon kívül elcsípte.

– Dezsővel nem jártam szerencsével, de nagyon felkapta a vizet, amikor pedzegettem a dolgot – suttogta.

– Kriszti dettó. De majd ebédnél mesélek.

– Rendben. Én még bepróbálkozok Lauránál. Aztán jól viselkedni! – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetőn. Nika a szemét forgatva kikerülte és otthagyta.

Ria elnézve a fiatalokat megállapította, igazán aranyosak együtt.

A második emeleten meglepetésére Laura ajtaja előtt Rékát találta.

– Hiába kopogok, nem nyitja ki – fogadta ezzel az értékesítési vezető.

– Mióta próbálkozik?

– Legalább öt perce. Talán csak alszik – feltételezte reménykedve.

Ria ököllel ütni kezdte az ajtót.

– Laura! Jól vagy? – kiabálta.

Semmi válasz.

– Van mesterkártyája?

– Van, de nem hiszem, hogy csak úgy bemehetnénk.

– Szerintem van alapja a félelmünknek. Inkább legyen ránk dühös, semmint valami baja legyen, és mi nem tettünk semmit. – Ezzel meggyőzte Rékát, aki kihalászta a zsebéből a kártyát, és lecsippantotta.

A szobában teljes sötétség, fülsértő csend, és állott szag fogadta őket. Réka bedugta a kártyát a tartóba, mire felkapcsolódtak a lámpák.

– Laura? – lopakodott előre Ria, Réka szorosan haladt a nyomában. – Laura?

A lány az ágyban feküdt, a hátán, mozdulatlanul, a takaró a homlokáig ért. Ria lehúzta az álláig.

– A fenébe!

Réka a szája elé kapva a kezét hátat fordított a látványnak.

– Uramisten! – nyögte előregörnyedve. Neki kellett támaszkodnia a szekrénynek, hogy ne essen össze, miután a térdei zselévé váltak.

Ria ledobta a fehér takarót Laura öléig. A lány még mindig az előző esti ruháját viselte. Üveges tekintete a plafonra tapadt, elkékült ajkai résnyire nyitva voltak. Ria finoman felemelte Laura kezét a csuklójánál fogva. Nem a pulzusát kereste, azt már hiába kereste volna…

– A bőre még langyos. Nemrég ölhették meg. – Megvizsgálta az ujjait. – A körmei rendben vannak, nem látok külsérelmi nyomot, nem védekezett.

– Mi maga? Helyszínelő? – kérdezte ingerülten Réka, összevont szemöldökkel.

– Majdnem. Sok Helyszínelőket nézek – vetített szemrebbenés nélkül. – A szemei be vannak vérezve, valamint piros a szája és az orra körül. Megfojtották.

– Kézzel? – szörnyülködött Réka.

– A nyakán nem látok semmit, szóval a gyilkos fegyver a feje alatt lehet – célzott a párnára.

– Ez iszonyat! De ki? Miért? Öngyilkosság nem lehetett? Mégiscsak most halt meg a barátja.

– Nem tudod magad párnába fojtani… – vetett egy lapos pillantást Réka felé. – Valamint ha engem kérdez, Robi halála se baleset volt…

– Mi? – hördült fel a nő. – Ezt mégis mire alapozza? – Úgy festett, mint aki menten elájul.

– Pár leszakadt gombra – vonta meg a vállát, tudva, hogy ezzel nem sokat mond.

– Tessék?

– Vajon miért nem védekezett? – töprengett Ria hangosan, mutatóujjával az állán dobolva. Miközben körbenézett, megakadt a szeme az éjjeliszekrényen álló üres poháron, amit még ő rakott oda, csak akkor tele volt narancslével. Felé hajolt, aztán beleszagolt. – Alkohol. – A magasba tartotta, hogy alá lásson, és megforgatta. Még volt az alján egy kevés narancslé, abban valami por úszkált. – Hm.

– Mi az?

– Mit akar tenni? – tért ki ismét a válaszadás elől.

– Mi az, hogy mit akarok tenni? Hívom ismét a rendőrséget, és jelentem!

– Nyilván – értett egyet. – De a vendégeknek el akaja mondani?

– Hogy van egy újabb halott? Atyaúristen! Nem tudom. El kéne – bizonytalanodott el.

– Nem tartom jó ötletnek – vélekedett Ria. – Kitörne a pánik, és talán ki akarnának menni.

– Talán én is ki akarok menni! – kontrázott.

– Blanka előkerült?

Réka összeszorította vékony, cseresznye pirosra rúzsozott ajkait, rövid haja vörös, izzó glóriát festett a feje köré a lámpák fényében.

– Tudtommal még nem ért haza a családjához – folytatta Ria sokatmondón.

– És ezt honnan veszi? – Réka sápadt arcába hirtelen vér szökött.

Ria nem felelt.

– Gergő… – forgatta a szemeit az értékesítési vezető.

– Szerintem a többieknek nincs szükségük arra, hogy tudjanak erről.

– És ha veszélyben vannak? Egy gyilkos van köztünk! – érvelt kiegyenesedve.

– Az lehet. De ha kitör a pánik, és el akarnak menni, vagy egymás ellen fordulnak, az is veszélyes.

– Talán nem fognak!

– Az emberi természet nem így működik – állította határozottan. – Jobbak az esélyeink, ha megtaláljuk azt, aki ezt tette.

– De ki a fene akarhatta megölni ezt a kislányt és miért? És a párját?

– Ezt kell mielőbb kiderítenünk. Vissza kell néznünk a kamerák felvételeit.

Réka bólintott.

– Rendben. Csak kérnék egy pillanatot. – Bement a fürdőbe, hogy rendbe szedje magát. Egész testében reszketett, az arcára kiült a rémület, és képtelen volt nyugalmat erőltetni magára.

Amíg Réka megpróbálta elérni, hogy határozott, higgadt vezetőnek látszódjon, aki kézben tartja a dolgokat, addig Ria alaposabban körbeszimatolt a szobában: poshadt pia szag lengte be a helyiséget, rendetlenség volt, káosz. Benézett a fiókokba, szekrényekbe, táskákba, végül az asztalon heverő karácsonyi üdvözlőkártya keltette fel a kíváncsiságát. Kinyitotta.

“Nagyon boldog karácsonyt az egyetlen unokagúgomnak! Érezzétek jól magatokat.”

A kártyába egy A4-es lap is bele volt hajtogatva. Ria belekukkantott. Egy kinyomtatott foglalás volt a Palotaszállóba. Ria a táskájába süllyesztette a kártyával egyetemben.

– Mit csinál? – jelent meg Réka. Egészen összeszedetten festett.

– Csak körbenéztem.

– Talált valamit?

– Semmi gyanúsat – hazudta. Visszament az ágyhoz, hogy letakarja Laurát, amikor feltűnt neki valami a paplan belső részén. A fecni akkor tapadhatott a huzatra, amikor lehajtotta.

– Mi az? – lépett Ria mögé érdeklődőn Réka.

– “Nem csak az bűnös, aki meghúzza a ravaszt, hanem az is, aki megtölti a tárat” – olvasta fel a nő. Kérdőn egymásra néztek. – Kézzel írták. Ismerős az írás?

– Nem – csóválta meg a fejét, miután tanulmányozta pár másodpercig. – Robinál találtak üzenetet?

– Mi nem. De szívesen visszamennék megnézni. Jelentse be a rendőrségnek a dolgot, Gergőt meg küldje a kulccsal a lépcsőházhoz, megnézzük.

– Maga nem a főnököm! – forrtyant fel.

– Tényleg nem, de maga szét van esve, én meg egyben vagyok – húzta ki magát.

– Meg sok helyszínelős sorozatot néz, mi?

– És még több krimit olvasok. Hol lehet visszanézni a felvételeket?

– A recepción.

– Akkor ott találkozzunk.

– Legyen – adta meg magát Réka. Ebből még nem lehet baja, és kivételesen nem bánta, hogy van, aki most dönt helyette.

Az első emeleten elváltak útjaik. Ria a szobájukba sietett, felvette a kabátját és a kesztyűjét, és amikor kilépett a folyosóra pont látta, hogy Gergő futva érkezik.

– Miért is megyünk oda be? – érdeklődött a fiú, kinyitva az ajtót. A lépcsőházban mínusz fokok uralkodtak, a résnyire nyitott ablakon zúgva tört be a szél, havat hozva magával.

– Csak én megyek, te várj itt! – parancsolt rá, és összehúzva magán a bundát, végigvonult a folyosón. Robi úgy hevert a padlón, ahogy hagyták, vére megdermedve ölelte körbe kopasz, betört koponyáját.

– Szóval mit keresünk?

Ria csúnya pillantást vetett a mögé settenkedő felszolgálóra.

– Mondtam, hogy ott várj! – rivallt rá bosszúsan.

– Féltem, hogy az úriember feltámad, és agyra lesz éhes. Az Ön agyára. Jöttem megvédeni. Ez a dolgom – vigyorgott bocsánatkérőn.

Ria sóhajtott, bár magában mosolygott.

– Egy papírfecnit keresünk. Üzenet-szerűséget. Menj fel a lépcsőn, és nézz szét.

Gergő engedelmesen elindult. Ria leguggolt, és amíg Gergő háttal volt neki, két kézzel megemelte a megdermedt holttestet, hogy alá nézzen.

Nuku.

Bedugta az ujjait az ingje zsebébe.

Semmi.

Benyúlt az egyik nadrágzsebébe.

Nada.

Átlépett Robi felett, és megnézte a másik nadrágzsebét. Szobakártya.

– Ezt szabad? – tért vissza Gergő, megállva az ötödik lépcsőfokon.

– Nem igazán. Találtál valamit?

– Csak pár gombot.

– Akkor segíts jobban megemelni.

A srác habozott.

– Vagy inkább kint várnál?

Gergő Robi másik oldalához szökkent, és maga fele húzta a holttestet.

– Itt bizony nincs üzenet.

– Miért kéne, hogy legyen? Mi folyik itt?

– Menjünk, mielőtt megfázol – indult el Ria, ignorálva a srác kérdéseit. Gergő elégedetlennek tűnt, amiért nem lett beavatva, de nem feszegette tovább a témát.

Egy szó sem hangzott el köztük, amíg leértek a recepcióra, ahol a fiú leadta a kulcsot, és ment is tovább a dolgára.

Ria a zsebébe tömte a kesztyűjét.

– Mi a helyzet? – kérdezte Rékától, aki egyedül tartózkodott a recepción, és a gép előtt ült, belebújva a monitorba. – Hívta őket?

– Igen. „Mindent megtesznek, hogy eljussanak hozzánk, de túl nagy a hó, még a hókotrók is elakadtak, blablabla” – csóválta a fejét. – Magunkra maradtunk. Viszont van egy rossz hírem.

– Ne kíméljen!

– Ma éjfél óta nem rögzítenek a kamerák. Működnek, látok mindent, de leállt a rögzítés.

– Tehát amikor Robi meghalt, még működtek? Azt vissza tudjuk nézni?

– Tegnap visszanéztük a recepciósokkal és Sándorral, de nem volt rajta semmi. A lépcsőházban nincs kamera, a folyosókon pedig azt láttuk, ahogy felmegy az elsőre, és ott befordul a lépcsőházhoz.

– Megnézhetem én is?

Réka habozott, de végül rábólintott. Ennyiből még csak nem származhat baj… Azonban amikor meg akarta mutatni a december 30-ai felvételeket, akkor szembesült vele, hogy az összes felvétel le lett törölve…

Ria a Hunyadi étteremben csatlakozott Nikához és Patrikhoz, akik nevetgélve ültek a pohár fehérboruk felett.

– Sziasztok! Mi a helyzet? – kérdezte leülve a helyére, Patrik mellé, miközben felmérte a terepet. Egyelőre csak az idős házaspár tartózkodott itt rajtuk kívül, és az a természetes vörös hajú, szemüveges felszolgáló, Kitti, akit Gergő emlegetett. A hangszórókból továbbra is karácsonyi zene duruzsolt, mintha minden rendben lenne. Eközben ínycsiklandozó illatok töltötték meg az éttermet. Mindezek éles kontrasztban álltak a hóviharral, ami most mintha még jobban tombolt volna. Az ablakon túl csak egy nagy, sötétszürke, gyorsan örvénylő masszát lehetett látni, ami újra és újra nekifeszült a szállónak. Nem tűnt bíztatónak…

– Én nem sokra jutottam Krisztivel – kezdte Nika elszontyolodva. – Amikor tapogatózni kezdtem, hogy miért a Palotaszállóba jött, ingerült lett. Robiról is beszéltünk, ami azért volt érdekes, mert a szaunában Bálint elárulta, hogy legutóbb, amikor a kocsi szervízben volt, Robi lehúzta őket pénzzel. Kriszti viszont semmi ilyesmit nem említett.

– Talán csak nem akart rosszat mondani egy halottról – tippelt Ria, Patrik pedig bólogatott.

– Lehet. Mindegy, én nem jártam sikerrel. Te?

– Dezsővel én sem. Amikor feszegetni kezdtem a témát, agresszív lett.

– Akkor jó hír! – Patrik egy telefont mutatott Riának az asztal alatt. – A Dezsőé. Mire megkávéztunk, már olyan részeg volt, hogy a mobilja nélkül kóválygott el a liftig, ott hagyva ezt az asztalon. – Visszacsúsztatta a zsebébe.

– De hogy tudunk belenézni?

– Láttam a feloldómintát – húzta cinkos mosolyra a száját.

– Zseni vagy! Ki se néztem volna belőled.

– Örülök, hogy tudok meglepetésekkel szolgálni. – Miközben ezt kimondta, Nikára pillantott, aki rögvest elpirult, és zavarában félrenézett.

Ria ma másodjára mosolyodott el magában.

– Nekem rossz hírem van – csapta össze a kezeit lebiggyesztve az ajkát. – Laura meghalt.

A fiatalok álla az abroszon koppant.

– Megölték? – suttogta Nika előrehajolva.

– Igen. Rékával találtunk rá. Párnával fojtották meg. Nem védekezett. Szerintem előtte itattak vele valami nyugtatót, mert az éjjeliszekrényen lévő pohár aljában úszkált valami. Viszont találtam pár érdekes dolgot. – Kivette a táskájából az üdvözlőkártyát és az üzenetet. – Elvileg a nagynénje fizette be őket karácsonyi ajándék gyanánt.

– Ez könnyen kideríthető, igaz-e, csak beszélnünk kell vele – szólt Patrik.

– Ez pedig a holttestén volt – adta át nekik a darab papírt.

Elolvasták az üzenetet.

– Ez mit jelent? – Nika szemöldöke a hajvonaláig ugrott.

– Fogalmam sincs – csóválta a fejét Ria, a kezét nyújtva előre. Nika odaadta neki, mire ő mindent visszapakolt a táskájába. – Nekem bosszú szaga van.

– Robinál azonban nem volt üzenet. Vagy csak nem láttuk?

– Visszamentem alaposabban megvizsgálni a tetthelyet, és tényleg nem volt nála semmi, csak a szobakulcsa.

– Egyedül visszamentél? – aggodalmaskodott Patrik.

– Gergő elkísért – legyintett, mintha semmiség lenne. – Mindez hagyján, a tegnapi kamerafelvételeket letörölték, ma éjféltől pedig már nem is rögzítettek a kamerák!

– Ez belső munkának tűnik – vetette fel Patrik. – Timi mesélt a foglalásokról is. Nem tudom elképzelni, hogy kívülről mindezt valaki meg tudná oldani.

– De most akkor Réka tud mindenről? – emelte fel a kezeit Nika, így kérve, hogy lassítsanak egy kicsit.

– Mindenről nem, de segít nekünk. Szerencsére sikerült meggyőznöm, hogy Laura halála maradjon titok. Viszont akkor el kell kapnunk a gyilkost, mielőtt újra ölne.

– Kivéve, ha a gerlepár volt a célpontja – szólt Nika. – Akkor mindegy, mert nem fog újra ölni.

– Hacsak rá nem jön, hogy szaglászunk utána – szívta a fogát Patrik.

– Én ennyit bevállalok – közölte Ria.

Nika és Patrik összenéztek. Szinte egyszerre vigyorodtak el.

– Gáz, ha izgatott lettem? – tudakolta a srác.

– Ha az, akkor legalább nem vagy vele egyedül.

Az óra ekkor delet ütött, és a vendégek elkezdtek szállingózni az ebédhez.

Ria az itallapot álcaként maga előtt tartva fürkészte az éttermet, és az egymás után érkező szállóvendégeket.

Andrea és az ikrek is ugyanoda ültek, ahová vacsorakor. A lányok bánatosnak tűntek, de lehet csak mert hiányzott a kezükből a mobiljuk. Egyforma csillogós burgundy ruhát viseltek, a fejükön hajráfot. Az egyiküké fekete volt, a másiké a ruhához színben passzoló. Andreán fekete bársonyruha feszült, hosszú, fekete, egyenes haja a derekát verdeste, felvarrt arcát megmerevítette a harag. Dezső nem meglepő módon nem volt velük. Miután helyet foglaltak, Andrea nézelődni kezdett, a lányai azonban maguk elé meredtek a terítésre.

Különös módon az idős házaspár sem volt túl vidám. Erika néni unottan kavargatta a teáját, néha mondott valamit, miközben Pista bá’ keresztrejtvényt fejtett, és reakcióképp csak hümmögött, fel sem pillantva az újságból.

Bálint egyedül lépett be az étterembe. Egyből a helyükre sietett, közben kifejezéstelen arccal biccentett Nikáék felé. Már nyoma sem volt az arcán annak az oldottságnak, ami még a szaunában jellemezte. Pár perccel később Kriszti is befutott, az ölében Zolikával, akinek valami nagyon nem tetszett, mert szakaszosan sikoltozott, és az asztalhoz félúton a földhöz vágta a plüssjátékát. Kitti, a szemüveges felszolgáló vette fel gyorsan, és adta oda Krisztinek, aki erre rebegett egy gyors köszönömöt. Bálint állva várta a feleségét, hogy átvegye tőle a fiúkat. Zolika egyből lecsendesedett, amint az apja megölelte, és megnyugtató hangon duruzsolni kezdett a fülébe.

Dorina és Max érkeztek utoljára. A színésznő a vőlegénye előtt tipegett, zaklatottnak tűnt. A férfi próbálta utolérni, miközben valamit fojtottam vartyogott angolul. Úgy tűnt, Dorinát nem érdekli, amit mond, mert a fejét rázta, és felemelt kézzel utasította vissza, bármit is közölt vele a párja. A legtávolabb ültek le mindenkitől. Dorina egyből elővett a táskájából egy narancssárga gyógyszeresdobozt, és folyadék nélkül lenyelt egy pirulát.

Gergő, Kitti és egy harmadik felszolgáló folyamatosan vették fel mindenki rendelését. Réka asztalról asztalra járt, felvázolva mindenkinek a nap szilveszteri programsorozatát, kezdve az ünnepi ebéd utáni filmvetítéssel a Beatrix teremben, folytatva a vezetett háznézéssel és történeti kiállítás megtekintésével, egészen a szilveszteri vacsoráig és buliig, amik a kis létszám miatt a Mátyás étteremben lesznek megtartva. Sajnálatát fejezte ki, hogy az élőzenés programok elmaradnak, mert sajnos a vihar miatt egy fellépő sem tudott megérkezni, de garantálta, hogy kiváló zenei listával készülnek. És tényleg, máris pörgősebb karácsonyi zene szólt a hangszórókból.

Sándor és Klára a bejáratnál álltak. Mindketten a hátuk mögött fonták össze a kezeiket. Fáradtnak látszottak, és a terepet pásztázva valamiről elmélyülten pusmogtak.

Ria visszafordította a figyelmét az asztaltársaságához.

– Sajnálom Laurát. Aranyos lánynak tűnt. Ügyvéd akart lenni – mondta Nika szomorúan.

– Nyugi, elkapjuk, aki ezt tette – biztatta Patrik.

– Amint összeáll a kép. Egyelőre ugyanis semminek sincs értelme – lombozta le őket Ria. – Robit és Laurát ölték meg. De miért őket? Egy pár voltak, szóval logikus is lenne: valamit együtt követtek el, ezért valaki bosszút áll rajtuk. De akkor mi ez a sok hamis foglalás? Mi a kapcsolat a vendégek között? Vagy a foglalások csak valami… rendszerhiba? Vagy valakinek a költséges viccelődése? A nem rögzítő kamerákat és a törölt felvételeket ez nem magyarázná. És miért volt Laurán üzenet hagyva, Robin meg nem? Hiba a gyilkos részéről? Vagy nincs is köze a gyilkosságokhoz? Vagy Robi halála mégiscsak baleset lett volna? – töprengett Ria hangosan. Nika alig tudta követni, és Patrik is csak pislogott.

– Elég nagy a katyvasz – konstatálta Patrik az ujjai között forgatva a borospohara szárát. Nika is a poharával játszott, de ő azzal szórakozott, hogy meddig tudja úgy megdönteni, hogy a folyadék minél közelebb kerüljön a széléhez, de még ne csorduljon ki a terítőre.

– Ráadásul Blankát se találja senki – fűzte hozzá Ria.

– Nem lehetett olyan hülye, hogy kiment – horkant fel Nika, kibámulva az ablakon. Most még sötétebb volt kint, mint eddig, a szél még viharosabban fújt, néha fény villant, amit az ég fojtott morgása követett. A téli zivatar nagyon ritka jelenség, de most megtisztelte a Lillafüreden rekedteket a kialakulásával.

– Nem tudom, melyik a jobb. Ha kiment, vagy ha még itt van valahol… – festette a falra az ördögöt Ria.

– Gondolom az nem opció, hogy itt van és jól van… – jegyezte meg Patrik.

– Ha itt van, és csak elbújt, az elég szemét húzás a kollégáival és a családjával szemben, akik most aggódnak érte – mormolta Nika. – Na de hogyan tovább? Két halottunk van, nulla leleplezett gyilkosunk, és rengeteg érthetetlen nyomunk.

– Együnk először! – javasolta Patrik észlelve a feléjük tartó Gergőt. – Utána megnézhetnénk Dezső telefonját.

A bérgyilkosnők egyetértőn bólogattak.

Gergő letette eléjük a három csésze fenséges illatú, gőzölgő halászlevet.

– Laurához hogy jutott be vajon a gyilkos? – merengett Nika, kézbe véve a kanalát. – Simán csak bekopogott, a lány ajtót nyitott, aztán… És ha nem ismerte, miért engedte be?

– Talán erőszakkal hatolt be a szobába – tippelt Patrik, kivéve egy kenyeret a kosárból.

– Nem volt nyoma dulakodásnak – szólt közbe Ria. – Bár alapból nagy volt a rendetlenség a helyiségben, külsérelmi nyomok akkor sem látszódtak a lányon – emlékezett vissza. – Mintha csak… feküdt volna az ágyban, nyugodtan, miközben a gyilkosa az arcára szorította a párnát…  – A védekezés hiányára magyarázatot ad, hogy volt valami a pohara alján – emlékeztette a többieket.

– Magának is belerakhatta – ellenérvelt Nika. – Teljesen készen volt a pasija elvesztése után, nem lenne meglepő, ha kiütötte volna magát.

– A párnát viszont biztosan nem magának nyomta az arcába – vitázott Ria.

– De ha kiütötte magát, akkor hogy nyitott ajtót? – vetette fel Patrik. A másik kettő gondolkodón pillogott a kazettás mennyezet felé. – Én még mindig azt mondom, ez belsős munka – állította. – A kamerák, a foglalások, bejutni valakinek a szobájába…

Egyként néztek körbe, és mindhármuk tekintete Rékán állapodott meg, aki udvariasan, szélesen mosolyogva csevegett épp az idős párral.

– Ott volt, amikor odaértem. Nincs kizárva, hogy nem bejutni akart, hanem épp kijött a szobából – hümmögött Ria. – De nagyon kiakadt, amikor megtaláltuk a holttestet. Őszintének tűnt a reakciója.

– Most is őszintének tűnik a bájolgása. Nem úgy fest, mint akit megviseltek volna az elmúlt 24 óra eseményei – állapította meg Patrik.

– Ha ez belsős munka, akkor recepciós meló – mondta Nika, mire Klárára néztek, aki továbbra is Sándorral csevegett. – Ők intézik a foglalásokat, látják a kamerákat, és rendelkezésükre áll egy csomó mesterkártya.

– Kár totóznunk – engedte el a dolgot Ria. – Nézzük meg Dezső telefonját, hátha találunk rajta valamit, amiből kiderül, miért jöttek a Palotaszállóba.

– Kéne nekünk is egy mesterkártya – filózott Nika, megcsípőzve a halászlevét. Olyan forró volt, ő még nem tudta enni, Patrikkal ellentétben, aki már a tányér felét betúrta.

– Ezt bízd rám – vigyorgott Patrik. A két nő elismerően nézett.

– Telefont lop, mesterkártyát… – sorolta Ria. – Csak nem egy profi tolvajjal van dolgunk?

– Vagy egy sima kleptomániással – húzta össze a szemeit Nika, és tapogatni kezdte a zsebeit. – Remélem megvan a telóm…

– Gyerekkoromban imádtam a tolvajos filmeket. Egy időben én is az akartam lenni – magyarázta Patrik.

– Hoppá! – hökkent meg Nika hátradőlve.

– Akkoriban kezdtem el zárakat feltörni, elcsórni rokonok, barátok holmijait az orruk elől, bűvészmutatványokat tanulni…

– És hol tört derékba a karriered? – kacagott Ria.

– Ott, hogy tisztességes munkából akartam megélni. Pedig remekül ment – vonta meg a vállát.

– A tisztességes munka fogalma relatív – motyogta Nika, váltva Riával egy sokatmondó pillantást.

– Egyetértek. Mindenesetre remélem, nem rozsdásodtam be, és meg tudom szerezni az egyik kártyát.

– Le vagyok nyűgözve – bólintgatott Ria.

– Remélem, nem csak te – mosolygott Patrik Nikára, aki zavartan a füle mögé simított egy arcába lógó tincset.

– Majd ha megszerezted, visszatérünk rá – húzta félmosolyra a száját kihívón.

– Áll az alku.

– Akkor Patrik: kártya. Nika: a kütyükkel te jóban vagy, így tiéd Dezső telefonja. Én körbeszimatolok a szálló dolgozói között – osztotta le a feladatokat Ria. A többiek egyetértőn bólintottak.

Amíg Gergő ki nem hozta a második fogást, Patrikot faggatták a gyerekkoráról, munkájáról, Londonról, majd a desszert megérkezéséig teljesen hétköznapi témákat boncolgattak. Mire letették a villát az üres tányérra, egészen elfeledkeztek az előttük álló feladatokról.

Mások is befejezték az ebédet. Andi az ikrekkel csendben hagyta el az éttermet. Nagyon úgy tűnt, a tinilányok büntiben vannak. Nem sokkal utánuk Erika néniék is szedelődzködni kezdtek.  Ria is kitolta a székét, jelezve, hogy ideje mindenkinek mennie a dolgára, amikor váratlanul valami hatalmasat csapódott. Egyszerre kapták a fejüket a színésznőék irányába.

Dorina két kézzel az asztalra támaszkodva állt, a széke felborulva hevert mögötte. Úgy tűnt, mintha a nő nem kapna levegőt, a homlokán izzadtság gyöngyözött. Reszkettő kézzel pohár vize után nyúlt, de felborította, miközben oldalra esett, és elterült a halszálkamintás parkettán. Max mellé ugrott, és próbált volna segíteni, de tehetetlen volt. Dorinát kiverte a víz, hang nélkül hápogott, közben hol a torkát, hol a gyomrát fogta.

Patrik pillanatok alatt ott termett, és angolul kérdezte meg Maxet, mi történt. A férfi összeszedetlenül hadarni kezdett, hogy nem tudja, Dorina egy ideje nem érezte jól magát, szédült és émelygett. Patrik erre felkapta a nőt, hasra fordította, majd ledugta két ujját a torkán, mire az öklendezni kezdett. Max a fejéhez kapva kiabált, ám addigra Ria és Nika is odaértek, és hátrahúzták a vőlegényt. Réka halálra váltan próbálta Erika nénit távol tartani. Eközben Kriszti, felkapva Zolikát elsietett vele, hogy a kisfiú ne lássa a kibontakozó horrort.

– Mit csinálsz? – kérdezte Bálint, aki Patrik mögött állt.

– Szerintem megmérgezték, meg akarom hánytatni, de nem…

– És ha csak félrenyelt?

– Azt a pasija mondta volna.

Dorina teste azonban hirtelen elernyedt. Patrik a hátára fordította, és megpróbálta újraéleszteni. Percekig kitartón próbálkozott. Ez idő alatt mindenki némaságba burkolózott, és a körmét rágva vagy a felsője ujját tekergetve várakozott.

Dorina azonban nem tért magához…

Amikor Patrik feladva a harcot a sarkára ült, Max hangosan felzokogva a szerelmére borult. Ekkor hirtelen éles fény terítette be az éttermet, ezt valahol a távolban egy tompa morajlás követte, majd a Palotaszálló teljes sötétségbe borult…

Áram nélkül sűrű, fenyegető félhomály borult a Palotaszállóra. A megnyugtató, vidám karácsonyi zene hiánya teret engedett a realitásnak, hogy a Hunyadi étteremben tartózkodókra rúgja az ajtót, és rájuk vigyorogva semmi jót ne ígérjen. A természet tombolása új szintet lépett, a vihar, mint egy kontrollt vesztett, felbőszült óriás feszült kívülről a falaknak, mintha az ölelésével akarta volna összeroppantani az épületet.

Az étteremben lévők egymás között kapkodták a pillantásukat, a másiktól várva a megoldást, miközben Max keserű zokogása egy másodpercre sem engedte senkinek, hogy elfelejtsék, mi történt egy perce: Dorina meghalt.

Patrik lassan felemelkedett, ezután a döbbent Nika mellé állt, a vállára téve a kezét. A lány nem tiltakozott, sőt, rászorított a srác kézfejére. Az idős házaspár egymásba kapaszkodott, arcukra kiült a rettenet. Bálint a hajába túrva próbált mélyeket lélegezni, hogy megnyugtassa magát. Réka elborzadva dőlt neki az egyik asztalnak, úgy tűnt, mindjárt összeesik. Gergő és Kitti ugyanannak az asztalnak a túloldalán ácsorogtak, lesokkolva. Kopogó hang zökkentette ki a jelenlévőket, ami egyre csak közeledett, és végül Klára tűnt fel futva, egy sürgősségi táskával.

– Tessék! Ezzel próbálkozzanak! – nyújtotta Patrik felé, ő azonban a fejét csóválta. Bálint – hogy kifejezze, értékeli Klára jószándékát – elvette tőle, és Dorináék asztalára rakta. Ria csatlakozott hozzá, és egyszerre kezdtek el a táskában kotorászni, ám végül semmit sem vettek ki belőle. Tudták, hogy minden hiába.

Sándor megköszörülte a torkát.

– El kéne vinni a hölgyet innen – javasolta mély, dörmögő hangján.

– Akár itt is hagyhatjuk – vetett ellen Bálint lemondón. – Nem hiszem, hogy ezután bárki itt szeretne tartózkodni.

– A vacsora úgyis a Mátyás étteremben lesz – értett egyet Réka halkan, bár abban a pillanatban nem tudta, lesz-e egyáltalán bármilyen vacsora. Buli semmiképp. Se filmvetítés, se tombola, se semmi. Ennek a szilveszternek reszeltek.

– Akkor hozok valamit, amivel letakarhatjuk – mondta Sándor, majd elcammogott.

– Gergő, megnéznéd a biztosítékokat? Hátha csak lecsapódtak – fordult Réka a fiúhoz, aki engedelmesen elsietett.

– Most mi a fenét csináljunk? – várta a választ Bálint Rékától. – Ismét meghalt valaki. Erre már nem igazán lehet azt mondani, hogy baleset történt. Patrik szerint megmérgezték! – mutatott rá, mire az említett bizonytalanul bólintott.

– Nyilván nem vagyok szakértő, de úgy tűnik.

Réka eközben elkapta Ria tekintetét, aki lassan, alig észrevehetően ingatta a fejét, jelezve, hogy Laurát ne említse.

– De ki? Miért? A kajájában volt valami? – gondolkodott Bálint hangosan, és Dorina helyére pillantott. Az asztalon két morzsás süteményes tányér lapult, két üres koktélos pohár, és egy felborult vizespohár.

– Ugyanazt ették Maxszel – állapította meg Ria. – Szóval ha meg is mérgezték, az neki szólt.

– Réka, hívja ide a szakácsokat – vette a kezébe az irányítást Bálint. – Kihallgatunk mindenkit.

Sándor jelent meg, mire Patrik, elengedve Nikát, Max mellé lépett, és angolul mondva neki valamit, hátrahúzta. A rendező a fenékre huppanva halkan sírt tovább, miközben a londíner egy fehér lepedővel letakarta a menyasszonyát.

– Klára, Sándor, álljatok az ajtóba. Ne engedjetek be egy vendéget sem – kérte Réka rekedten.

– Így lesz – biztosította Sándor megindulva, Klára pedig követte.

– Kitti, kísérj ki mindenkit a lobbyba. – Réka ezt már távozóban mondta neki. A felszolgáló noszogatni is kezdte a vendégeket, Bálint kivételével, aki leült egy szépen megterített, hat fős asztalhoz, várva a konyhai dolgozókat. Az idős pár lassan elindult, és Ria is követte a példájukat.

– Nem akarunk maradni? – súgta oda neki meglepetten Nika. Mentora a fejét csóválta.

– Nem. Gyertek, felmegyünk a szobába.

Vonakodva bár, de Nika és Patrik utána iramodtak. A folyosó kihalt és néma volt, csak a szél süvítését lehetett hallani.

– Ööö, be fogunk tudni jutni a szobába így, hogy nincs áram? – kérdezte Nika óvatosan.

– Elvileg igen – felelte Patrik. – Vészhelyzeti előírás, hogy áramszünet esetén is működniük kell a záraknak.

Ria odaérintette a kártyát az eszközhöz, ami pittyegő hangot kiadva zöld fénnyel felvillant, és már nyílt is az ajtó.

– Huh, egy gonddal kevesebb – könnyebbült meg Nika, elővéve a mobilját. – A francba! 37%-on vagyok. Ez nem jó – bosszankodott. Patrik is megnézte a sajátját.

– Én 68-on.

– Minek nyomkodjátok annyit – szúrta oda Ria. – Nem látom a jegyzeteimet! – morogta a sötétben. – Valaki ide világítana?

– A mobilommal? Hogy merüljön? Világítsunk a tiéddel, ha neked annyira fel van töltve! – vágott vissza Nika, mire Ria morcosan odaadta neki a készülékét. – Háh! Te beszélsz nyomkodásról? 15%-on vagy!

– Nem raktam töltőre este – magyarázta.

– Hát rá kellett volna. – Visszaadta neki az eszközt, azután a sajátján kapcsolta be a zseblámpát, majd a falra világított.

– Mi az Isten…? – tátotta el a száját Patrik a jegyzetek láttán.

– Miss Marple személyesen – tett Nika egy bemutató mozdulatot Ria felé, mire Patrik szája a füléig szaladt. Ria közben – ignorálva őket – aktualizálta a művét: áthúzta Dorina és Laura nevét is, majd körmölt még pár dolgot a buborékok köré.

– Nagynéni ajándék. Méreg. Megfojtás. Lépcső – olvasta fel Nika összehúzott szemmel, mivel nehéz volt kiolvasnia Ria kicsi gyöngybetűit a lapok fehér ragyogásában. – Ezért jöttünk ide? Hogy ezeket lekörmölhesd? Izgibb lenne a szakácsokat kihallgatni.

– Kétlem, hogy mennének velük valamire – legyintett, majd a háta mögé nyúlt, és a felsője alól elővarázsolt egy borítéktáskát. – Nekünk van jobb dolgunk is.

A másik kettő szeme elkerekedett.

– Csak nem Dorináé? – kérdezte elámulva Patrik.

– Hogy? Mikor? – kapott a kézitáska után izgatottan Nika, de Ria elhúzta előle.

– Nem őkelme itt az egyetlen enyveskezű – utalt Patrikra. – Amikor Bálint az asztalra tette azt az elsősegélytáskát, akkor vettem el. – Kinyitotta a kiegészítőt, a tartalmát a szépen bevetett ágyra öntötte, és egyből felkapott egy narancssárga dobozt. – Láttam, ahogy az ebéd elején Dorina vett ebből. – Lecsavarta a kupakot. – Nem tudom, mennyit szedett be belőle.

Patrik elkérte a dobozt, és elolvasta a címkét.

– Nyugtató. – Megnézte a tartalmát. – Az exem szedett ilyet.

– Ajajj, miattad? – szívózott Nika vigyorogva, mire a srác mosolyogva oldalba bökte.

– És az is így nézett ki? – tudakolta Ria.

Patrik közelebbről is megvizsgálta a bogyókat.

– Nem tenném rá egyikünk életét sem, hogy ez biztosan az a pirula, mint aminek lennie kéne. De az biztos, hogy nagyon hasonlít.

– Ezt nézzétek – lobogtatott meg egy papírt Nika, amit az ágyról vett fel, Dorina holmijai közül.

– Mi az? – kérdezték kórusban.

– Egy gyűrött, nyomtatott online cikk. Van a hátoldalán egy kézzel írt szöveg: „Aki elfordul a szenvedőtől, maga is gyilkosnak áll.” – Összenéztek.

– Nagyon Bibliai – jegyezte meg Patrik.

Ria elővette azt a fecnit, amit Laurán talált.

– Egyezik a kézírás – jelentette ki, miután egymás mellé tette a kettőt. – Miről szól a cikk? – biccentett a lap felé.

– „Tragikus haláleset a belvárosban – későn érkezett a segítség” – olvasta fel a címet Nika. – Ja, a cikk tavaly december huszonharmadikai – fűzte közbe, majd folytatta. – „Egy nő életét vesztette tegnap késő este Miskolc belvárosában, miután elesett az utcán, röviddel azután, hogy ittas állapotban elhagyott egy közeli vendéglátóegységet.
A nőt egy járókelő találta meg, aki elmondása szerint ekkor még életben volt. A férfi segítséget akart hívni, ám mobiltelefonja lemerült, ezért az utca túloldalán sétáló nőt próbálta megállítani. Ő azonban – elmondása szerint – „nem akart belekeveredni”, és továbbment.
A férfi ezután a közeli vendéglátóhelyre sietett, ahol azonnal riasztották a mentőket. A kiérkező mentőegység már csak a halál beálltát tudta megállapítani.
„Ha egy perccel korábban érünk oda, talán még megmenthettük volna” – nyilatkozta az egyik mentős…”  És itt vége a cikknek.

– Aki elfordul a szenvedőtől, maga is gyilkosnak áll – ismételte Patrik. – Lehet, Dorina volt a nő, aki „nem akart belekeveredni”.

– És ezért ölték meg? Mert nem segített? – ráncolta kételkedőn a homlokát Nika. – Szemét dolog, de ezért halált érdemelne?

– Lehet, hogy valaki szerint igen.

– Lehet. Talán Robi és Laura is épp arra sétáltak, és ők sem segítettek. Csak így illenek bele a képbe – vélekedett.

– Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. – Ria elvette tőle a cikket, és celluxszal ezt is a falra ragasztotta.

– Ki fognak nyiffantani téged is, amiért összeragasztgatod a falat – csóválta a fejét Nika.

– Vicces lenne, ha végül ezért nyírnának ki – ütötte el a dolgot egy viccel. – Dezső telefonját megnézzük?

– Az időbe telhet – mondta Nika.

– Addig én szerezhetek mesterkártyát. Most amúgy sincs senki a recepción, sima ügy lenne odaosonni – mondta Patrik.

– Akkor én lehet, mégiscsak csatlakozom a „kihallgatásra”. Úgyis beszélni akartam a szálló személyzetével.

Mindenki tudva a feladatát, szétszéledtek.

Nika az ágyra kuporodva belevetette magát Dezső magánéletébe. Első dolga volt, hogy átnézze a magán- és a céges levelezéseit. Negyed óra alatt meg is találta, amit keresett. Utána kíváncsiságból, hátha rábukkan még valami érdekesre, áttúrta a közösségimédia oldalait, végül épp a böngészési előzményeibe merült volna el, amikor Patrik visszaért. Amint Nika realizálta, hogy csak ketten vannak szobában, a testét elöntötte a forróság. Nagyot nyelve fészkelődni kezdett.

Patrik büszkén felemelt három kártyát.

– Senki sem volt a recepción. Találtam egy kosarat, tele kallódó kártyákkal. Magamhoz vettem az összeset, azután Robiék ajtaján végigpróbáltam őket – biztos voltam benne, hogy ott nincs senki, akit ez zavarna…

– Tudod, melyik volt a szobájuk? – kerekedtek ki Nika szemei.

– Igen – felelte nemes egyszerűséggel.

– Honnan? – tudakolta lélegzetvisszafojtva, a szíve még hevesebben kezdett verni.

– Tegnap Réka említette nekem.

– Aha – dünnyögte Nika lassan kifújva a levegőt. Hihető.

– Szóval kipróbáltam a kártyákat – mesélte tovább Patrik, nem zavartatva magát -, és ez a három működött. – Letette a mesterkártyákat az asztalra. – Utána visszavittem a többit, és itt vagyok. Ria?

– Ő még nem jött vissza.

– Te találtál valamit?

– Igen. De ezt nem fogod elhinni…

A lobbyban szokatlan csend uralkodott, csak a kandallóban pattogott lágyan a tűz, és a szél játszott horrorisztikus melódiát odakint. A félhomály bekúszott az asztalok közé, megpihent a hosszú bárpult mögött, elfetrengett az elegáns, szürkéskék, arany virágmintás szőnyegen, rátekeredett a fával burkolt oszlopokra, és lustán csüngött az impozáns csillárokról.

Gergő, Kitti, és még két fiatal felszolgáló halkan sutyorogtak a bár előtt. A recepciós Bogi, mivel éjszaka volt ügyeletben, nemrég kelt fel csupán, a zongora mellett szobrozott, a megveszekedetten őrjöngő vihart figyelve, mintha próbálná megzabolázni.

Ria csatlakozott Klárához és Sándorhoz a Hunyadi étterem előtt, ahonnan beszélgetés moraja szűrődött ki. Kicsit meglepődött: arra számított, hogy Bálint dühösen fog hőbörögni, rossz zsaru szerepbe bújva, de az ő hangját nem lehetett kihallani.

– Mi a helyzet? – tudakolta suttogva. Klára és Sándor eltávolodtak egymástól, hogy a bérgyilkosnő bekukucskálhasson az étterembe. Bálint és Réka a hatszemélyes asztal egyik oldalán ültek, a séf velük szemben, a többi szakács falat képezve sorakozott mögötte.

– Azt mondják, senki sem tett mérget senki ételébe, valamint illetéktelen személy se ment be a konyhába – susmorogta Klára.

– Mi mást mondanának – motyogta Ria, mire a másik kettő kikerekedett szemmel fordult felé. – Ettől persze még nem feltételezem, hogy csináltak valamit! – védekezett. – De ha csináltak volna se vallanák be.

– Miért nem jön vissza az áram? – csattant egy éles hang váratlanul a lobbyban. Andrea robogott le a lépcsőn. Klára már indult volna el felé, de Bogi beelőzte, megpróbálva elmondani a nőnek, hogy valószínűleg a vihar miatt ment el az áram, és nem tudni, mikor fog visszajönni.

– Aha, és akkor most mi lesz? Elmarad a vetítés? – A hangja fülsértően pattogott a falak és oszlopok között. Ő és a családja nem is tudott Dorina haláláról…

– Sajnos igen…

Klára úgy érezte, fiatalabb kolléganőjének ez nagy falat lesz, ezért odairamodott hozzájuk, megpróbálva megnyugtatni Andit, de hiába.

– Ott meg mi folyik? – nézett Riáék felé, összehúzva tetovált szemöldökét, félbeszakítva Bogit.

– Az egyik vendég rosszul lett, és… – kezdte Klára, azonban Andrea ismét közbevágott.

– Megint meghalt valaki? Ki? – Barna szemei kigúvadtak a műszempillái árnyékában.

– Hollósi Dorina.

– A színésznő?

– Ig…

– Áh. Sose szerettem a filmjeit – húzta fel az orrát. – És akkor most mi lesz? Se áram, se programok, el se mehetünk, az emberek meg hullanak mint a legyek! Mihez kezdjünk így?

– Vacsora természetesen lesz, a Mátyás étteremben…

– Jó, és addig? – csattant fel türelmetlenül, dobbantva egyet a lábával.

– Egyelőre nem…

Andrea hirtelen magasba emelt keze belefojtotta a szót Klárába.

– Jó, nem érdekelnek a kifogások. Szóljanak, ha tudnak valamit kezdeni a helyzettel. – Ezzel a lendülettel megpördült, aztán felvágtatott az első emeletre. Klára és Bogi összenéztek, összepréselték a szájukat, majd visszaballagtak az ajtóhoz.

– Rémes nőszemély – csóválta a fejét Ria, beszélgetést kezdeményezve. Minél több mindent ki akart deríteni a szállóban rekedt emberekről. Úgy vélte, ez a kulcsa a gyilkosságok megfejtésének.

– Nem ő itt az egyetlen – mormolta Klára, tekintetét a kihallgatásra szegezve.

– Hogy érti? – harapott rá egyből az infómadzagra Ria, és közelebb húzódott hozzá. Klára habozott, hogy elmondja-e, de Ria megnyugtatón a felkarjára tette a kezét, és olyan bizalomgerjesztőn pillogott rá, amitől Klára ellenállása elpárolgott.

– Fél éve a képviselő úr felesége kifogásolta a reggeli csendes wellness-t. A kisfia kilenc előtt akart pancsolni, így lementek. Egy másik vendég szólt nekünk, hogy… hát… nincs csend. Réka megkérte a hölgyet, hogy jöjjenek vissza később, vagy próbáljanak meg csendben maradni – amit egyébként a másik vendég nemtetszéssel fogadott, érthető módon. Egy ilyen kicsi gyerektől nem elvárható, hogy csendben legyen. A képviselő úr felesége ezen felháborodott, és nagy patáliát csapott. Még a férje se tudta lecsillapítani. Ki akarta rúgatni Rékát.

– És mi lett a dologból?

– Írt egy levelet a vezetőségnek, negatív értékelést is hagyott…

– Mondjuk azt pár napra rá törölte – szólt közbe Bogi. – Úgy tűnik, szeret negatív értékeléseket hagyni…

– Hölgyeim – köszörülte meg a torkát Sándor. – Elég lesz – célzott a pletykálkodásra.

Ria tett pár lépést hátra, és belecsípve Bogi blézerébe magával húzta, hogy odébb folytassák.

– Hol hagyott még? – Olyan halkan kérdezte, hogy már szinte csak tátogott.

– Tegnap este ő és az a hölgy – biccentett abba az irányba, amerre Andrea távozott az előbb – összeszólalkoztak a recepción. Ő – billentette az állát ismét a lépcső felé – azt vágta a képviselő úr feleségének a fejéhez, hogy „mert nem kellett volna azt az értékelést hagynod, akkor talán még szóba állnék veled!”

– Juj, durván hangzik – szisszent fel Ria, elkönyvelve magában, hogy ezek szerint Kriszti és Andi valahonnan ismerik egymást. Igazat kellett adnia Nikának: kicsi ez a Miskolc. – De Rékának nem lett baja a dologból, ugye?

– Szerencsére nem.

Ekkor a fehér szakácsegyenbe öltözött fiúk és lányok a középkorú, jóképű séf vezetésével elhagyták az éttermet, és libasorban elindultak vissza a konyhába.

Bálint feldúltan zárta a sort, Réka mellette kimerültnek tűnt.

– Nem lettünk okosabbak – közölte Bálint a kérdő tekintetek tűzvonalában.

– Mi legyen most? – érdeklődött Rékától Klára. – Az egyik vendég nem volt túl boldog, amiért nincs áram, és elmarad a vetítés…

– Kicsoda?

Klára bizonytalanul pillantott Bálintra. Nem tudta, előtte elárulhatja-e. Ria úgy döntött, leveszi a terhet a válláról.

– Andrea.

– Áh! Ki gondolta volna – tört ki Bálintból keserűen. – Szörnyű az a nő.

– Ismeritek őket? – puhatolózott Ria.

– Persze. Tavaly decemberben a cégüket akartuk, hogy hostesseket közvetítsen egy karácsonyi rendezvényre, de valami nagyon félrement, és egy hostess sem jelent meg az eseményen. Képzelhetik…

– Az kellemetlen – szívta a fogát Ria.

– Kellemetlen? Én más szóval élnék, de az nem tűr nyomdafestéket. Viszont tényleg kell valamit kezdenünk a helyzettel. Azt javaslom, beszéljük át a továbbiakat. Merre van az irodája?

Riának el kellett ismernie. Ha egyszer Bálint a kezébe veszi az irányítást, akkor határozottan tartja.

Réka hátranézett a válla felett. Az étterem mélyéről halk zokogás hallatszott.

– Maxet hagyjuk gyászolni – felelt a ki nem mondott kérdésre Bálint. – Az irodája?

– Erre – indult el Réka, Bálint pedig követte.

Ezzel egy időben Sándor fia, Peti jelent meg. Kócos volt, az arca gyűrött, úgy tűnt, most kelt fel. Odasietett az étterem előtt ácsorgó kis csapathoz.

– Helló – köszönt mindenkinek. – Szia – vigyorogtak egymásra Bogival még külön. A bimbózó szerelmet felismerve Ria elmosolyodott. Lopva Sándor felé pillantott, elkapva a tekintetét, ám a férfi csak a szemét forgatta, majd megvakarta ősz borostáját, azt üzenve: fiataloook!

– Egyébként akik itt dolgoznak, hol vannak most? – faggatózott tovább finoman Ria.

– A fiatalságot itt látja – mutatott körbe Klára. – A takarítók elméletileg a szobáikban, a szakácsok a konyhában, a karbantartó kolléga az áramot próbálja épp visszahozni. Miért? Szüksége van valakire?

– Nem. Most fontos, hogy csoportokban legyünk, senki se maradjon egyedül.

– Peti, menj, nézd meg, Tibor hogy áll a kapcsolóteremben – küldte el Sándor a fiát, aki bólintott, búcsúzóul Bogira kacsintott, végül elsietett.

– Apropó! – alapozta meg a kilépőjét Ria. – Én Kittivel még szerettem volna beszélni… – A felszolgálókhoz vonult, akik szolgálatkészen mosolyogtak rá.

– Kitti, válthatunk pár szót?

– Persze. Itt?

– Itt is jó. Gergőtől úgy tudom, te voltál Blankával egy szobában.

A lány elkomorodva bólintott.

– Van ötleted, mi történt vele?

– Szerintem elindult a viharban. Az összes holmija eltűnt, kabátja, mindene. Csak ez történhetett.

– Mondott neked valamit, mielőtt lefeküdtetek aludni? A balesetről esetleg? Hogy látott mondjuk valamit?

– Nem – rázta a fejét határozottan. – Mármint arról nyilván panaszkodott, milyen szörnyű látvány volt, és mennyire ki van bukva, de ennyi.

– Értem. – Hát nem jutott előrébb. Remélte, Nikáék igen.

Visszament a szobájukba. Amint belépett az ajtón, Patrik felpattant az ágyról, és beletúrt dús, kissé kócos, sötétbarna hajába. Nika elpirulva hebegett egy sziát.

– Minden oké? – vonta fel a szemöldökét Ria, a páros pedig sietve igenezett. – Akkor jó. Remélem, azért valami hasznossal is mulattátok az időt. – Alig tudta leplezni a mosolyát, és komoly maradni.

– Naná! – ugrott talpra Nika is. – Patrik szerzett három mesterkártyát, én pedig kiderítettem, mivel csalták ide Dezsőéket.

Ria szeme felcsillant.

– Mivel?

Nika elővette Dezső telefonját, feloldotta, ám mielőtt olvasni kezdett volna, a jelenlévőkre szólt:

– Üljetek le és kapaszkodjatok meg, mert ez kemény lesz.

– Te se tudod? – kérdezte Ria Patriktól, miközben leült az ágy szélére, és belekapaszkodott a paplanba.

– Nem árulta el, amíg nem vagy itt – foglalt helyet ő is a sarokban álló széken, hosszú ujjait a karfák köré fonva.

– Értékelem a lojalitásod, Timi.

– Én meg hogy végre nem Timikézel. Na figyeljetek. Khm. Szóval! Dezső barátunk két hete kapott egy emailt a magán emailcímére. A feladó neve tudommitművelsz@gmail.com – kacagott. – Nagyon kreatív. Tehát! „Tudom, mit művelsz a cégedben. Tudok a lányokról, akiket külföldre is közvetítesz. Tudok arról, hogy nem mindegyik töltötte be a 18-at. Ha nem akarod, hogy a zsarukhoz menjek, december 31-én legyél a Palotaszállóban. Ott megtudod, hogyan tovább. Ha nem, a rendőrök fognak kopogtatni az ajtódon…”

Ria és Patrik álla akkor is leesve maradt, amikor Nika lerakta a mobilt az éjjeliszekrényre.

– Durva, mi? Nem csoda, hogy ennyit vedel…

Ria a falhoz szökkent, és a telefonját elemlámpaként használva épp elkezdte írni Dezsőék buborékja felé, hogy „zsarolás”, amikor egy fájdalmas, elkeseredett üvöltés szakadt ki valakinek a torkából egészen közelről, majd valami súlyos dolog egyenesen az ő szobájuk ajtajának vágódott.

Patrik három hosszú lépéssel az ajtónál termett, Nikával a nyomában, aki a mobilja lámpájával próbált maguk elé világítani. Eközben Ria a széf irányába sasszézott, hogy ha fegyverre lenne szükségük, pillanatok alatt elővehesse.

Patrik feltépte az ajtót, és már hajolt is le, hogy elkapja az elterülő szőkeséget. A nő mellkasából kiálló ezüst markolatú késen fenyegetőn villant a telefon fénye, fehér garbós felsőjén élénkpiros folt terjedt rohamos ütemben.

– Kriszti! – kiáltotta Nika a mozdulatlan test mellé térdelve, középső- és mutatóujjával a nyakán keresve a pulzusát. Pár másodpercig lélegzetvisszafojtva vártak. – Él – jelentette ki fellélegezve.

– Van orvos köztünk? – vetette fel Patrik, kiseperve hosszú, festett fürtjeit a sebesült arcából.

– Nem tudok róla – lépett Kriszti másik oldalára Ria, hogy megvizsgálja a fegyvert és a szúrás helyét. – Konyhakés, valószínűleg az itteni konyháról. A szegycsontja alá fúródott, nem tűnik halálosnak. – Ekkor észrevett valamit félig beszorulva Kriszti alá. Óvatosan kihúzta alóla a papírdarabot. – Egy újabb fecni – emelte a magasba.

– Mi áll rajta? – kíváncsiskodott Nika.

– Később megnézzük, de most szaladj el Rékáért, és hozzatok elsősegélydobozt. – A papírt a szoknyája korcába rejtette.

– Sietek. – Nika végigrohant a folyosón, lerongyolt a lépcsőn, és úgy robbant be a lobbyba, mint egy bomba.

– Réka?

A felszolgálók döbbenten pislogtak rá.

– Az irodájában – felelte Gergő.

– Vigyél oda!

A srác vezetésével elfutottak az irodáig. Nika kopogás nélkül berontott a helyiségbe, ahol az értékesítési vezető egyedül ült a sűrűsödő félhomályban, és a telefonján olvasott valamit.

– Krisztinát valaki leszúrta – lihegte Nika. – Kéne valami elsősegélycucc. Orvos nincs a szállóban véletlenül? – hadarta. Réka már pattant is fel.

– Hol történt ez?

– A szobánk előtt a folyosón.

– Pista bá’ pont a reggelinél mesélte, hogy volt katona, és csomó bajtársát ő foltozta be, amikor… – hadarta Gergő, ám Réka félbeszakította.

– Menj el érte! – utasította, mire Gergő elszelelt. Réka elővette az elsősegélydobozt. – Menjünk.

– Meg kell keresnem Bálintot, tudnia kell róla, mi történt. Ön menjen nyugodtan, ott találkozunk.

– A képviselő úr itt volt az előbb, csak kiugrott a mosdóba egy olyan… tíz perce. – Ahogy ezt kimondta, Bálint jelent meg az ajtóban, mintha csak megidézték volna. Meghökkent, amikor szembe találta magát Nikával, az arckifejezése még értetlenebb lett, amikor felfedezte a Réka kezében szorongatott dobozt.

– Mi történt?

– Krisztit valaki leszúrta – válaszolta Nika fojtottan.

– Úristen! De él? Hol van? Zolika jól van?

– Azt nem tudom, de Kriszti a szobánk előtt van Patrikkal és Riával – mondta, miközben már száguldottak fel az emeletre. – Nincs eszméleténél.

Amint Bálint meglátta Krisztit, leborult a lábai elé, hozzáérni viszont nem mert. Az arca eltorzult az aggodalomtól, a kétségbeeséstől, és a dühtől.

– Mi a fene történt? – tajtékzott felpattanva, kihalászva a kártyakulcsot a zsebéből.

– Nem tudjuk. Valaki megtámadta. Hallottuk, ahogy sikolt, aztán nekiesett az ajtónak. Amikor kijöttünk, nem volt senki a folyosón, csak ő – mesélte Patrik.

– Ne aggódjon, Bálint, nem tűnik súlyosnak. A segítség pedig úton van – nyugtatta Ria.

– Ez vérlázító – dohogta, miközben kinyitotta a lakosztályukat. Gyereksírás szűrődött ki a helyiségből.

– Jól van, Zolika, semmi baj, itt vagyok… – nyugtatta a fiát, lelépve ezzel a színpadról.

Ekkor viszont megjelent Pista bá’ és Erika néni, mögöttük Gergő érkezett. A reneszánsz terem előtt többen is gyülekeztek már: felszolgálók, a két recepciós, a londínerek, és pár takarítónői egyenbe öltözött hölgy.

Pista bá’ egy pillantást vetett Krisztire, aztán Patrikra, róla Gergőre siklott a tekintete.

– Hozzák be a helyiségbe…

– A miénkbe? – riadt meg Nika, mert eszébe jutott a falra ragasztott „nyomozótábla”. – Nem jó ötlet, tele van az ágy cuccokkal! – ellenkezett.

Pista bá’ szúrósan rámeredt. Patrik vette a lapot, és elkezdett felemelkedni, a hóna alatt húzva fel Krisztit.

– Van üres szoba a közelben? – tudakolta. Gergő odaugrott, és segített neki. Valószínűleg a hirtelen beléhasító fájdalom miatt Kriszti szemei kipattantak, ezzel egy időben felordított.

– Nyugodjon meg, Krisztina, valaki leszúrta, de minden rendben lesz! – libbent Ria a látóterébe, mire Kriszti elnémult, és úgy tűnt, megpróbálja összerakni a képet.

– Jöjjenek! A 120-asban nem lakik senki. – Réka előresietve a mesterkártyájával beengedte a csapatot.

– Vigyék oda! – szólt Pista bá’ elindulva, és amikor mindenki egyszerre mozdult, felmorrant. – Csak ők! – utalt Kriszti támogatóira, akik megpróbálták óvatosan, de minél gyorsabban a másik helyiségbe támogatni a fájdalomtól sziszegő nőt.

Miután bementek a szobába, Pista bá’ Gergőt is kiküldte.

Bálint megjelent a síró Zolikával a karjaiban.

– Hová lett a feleségem?

– Épp ellátják a szomszédban – felelte Ria.

– Nem tűnt vészesnek a sérülése, nyugi, nem lesz baja – vigasztalta Nika a száját rágcsálva, Bálint azonban ignorálva őt, visszavonult a 118-as ajtó mögé.

Az elkövetkező percek csigalassúsággal teltek, feszült csendben, miközben minden egyre sötétebb lett körülöttük. Erika néni az ablak előtt ácsorgott, az elburjánzó éjszakát figyelve. Nika a folyosón ült a földön, hátát a falnak vetve. Ria a szobájukban ücsörgött az ágyon, a művét bámulva a mobilja fényénél, mintha a válasz megjelenhetne a fehér lapokon.

Húsz perc elteltével Bálint visszatért, egyedül. Lerogyott Nika mellé a szőnyegre. A válluk összeért. Nikát meglepte, milyen forróság árad a férfiból, és az orrát megsimogató ismerős illatból mélyet szippantott. Lehunyva a szemét egy pillanatra megengedte magának, hogy visszarepüljön az időben, Bálint tinikori szobájába, az ágyába, ahol szorosan bújtak össze, miközben Bálint szerelmet vallott neki, és megígérte, hogy soha nem fogja elhagyni…

Patrik, Pista bá’ és Réka felbukkanása visszarántotta Nikát a jelenbe. Megkönnyebbültnek tűntek.

– Nos? – türelmetlenkedett Bálint. Pista bá’ a kezeit dörzsölte, amiken még itt-ott vérnyomok sötétlettek.

– Eltávolítottam a kést, fertőtlenítettem a sebet, és tettem rá nyomókötést. A vérzés elállt, kapott fájdalomcsillapítót, de sürgősen orvosra van szüksége. Mielőbb össze kell varrni a sebet.

– Mondott valamit? Hogy ki tette?

– Nem tudja, nem látta.

– Bemegyek hozzá – lódult meg, azonban Patrik elkapva a karját megállította.

– Timit akarja látni.

Nika szemei elkerekedtek. Bálint döbbenten kapta felé a fejét. Az arcán átfutó sötét árnyék dühös grimaszt hagyott maga után.

– Én vagyok a férje! Bemegyek hozzá! – kitépte magát Patrik szorításából, félrelökte, és elhúzott mellette, csakhogy miután becsörtetett Krisztihez, hangos kiabálás kezdődött. Kriszti mindenki füle hallatára elzavarta, és Nikát szólította.

Nika ezen pont ugyanannyira meg volt lepődve, mint mindenki más. Bálint végül kitrappolt a folyosóra.

– Téged akar! – vágta a lány képébe. – Folytathatjuk a megbeszélést a szobámban? A fiam végre alszik, nem szeretném magára hagyni – címezte Rékának.

– Én is tudok rá vigyázni! – jelentkezett önként Erika néni.

– Ezzel egyedül maradsz, asszony… – morogta Pista bá’, és elballagott.

– Pista! Hova mész? Ne menj egyedül sehova! Most szúrta le valaki szegény lányt! – aggodalmaskodott, a párja azonban morcogva folytatta az útját.

– Tényleg vigyázna Zolikára? Nagyon hálás lennék érte – fogadta el Bálint az ajánlatot. Erika néni oda-vissza jártatta a tekintetét a férje és Bálint között, végül bólintott. Bálint ezt követően Rékával elindult vissza az értékesítési vezető irodájába.

Nika sokatmondó pillantást váltott Riával.

– Maradjatok együtt, jó? – kérte a mentorától és Patriktól.

– Persze. Itt várunk – egyezett bele Ria.

Nika nagy levegőt véve teljesítette a volt legjobb barátnője kérését. Udvariasan kopogott a résnyire hagyott ajtón.

– Ha Timi vagy, gyere be és zárd be az ajtót – hallotta Kriszti erőtlen hangját az ágy felől. Megtette, amit kért.

– Néztél már ki jobban is – köszöntötte, mire a félmeztelen, gézbe tekert nő halványan elmosolyodott. Olyan fehér volt, hogy világított az alkonyati szürkeségben. Vértől ragacsos és kócos haja a feje tetejére volt tornyozva.

– Azért biztos így is vagyok 10/8-as, nem? – mosolyodott el kissé bágyadtan.

– Simán. Kérsz valamit? Vizet?

– Nem, köszi.

– Miért akartál velem beszélni?

– Pár órája azzal jöttél oda hozzám, hogy úgy érzed, nincs más, akivel beszélhetsz. Most én érzem így. Azután, ami történt, úgy érzem, csak benned bízhatom.

– És Bálint?

– Hát ez az. Szerintem ő tette ezt velem.

Nika pókerarccal fogadta a feltételezést.

– Nem tűnsz meglepettnek – állapította meg Kriszti.

– Elmesélnéd, mi történt? – kérte Nika. – Mire emlékszel?

– Zolika végre elaludt. Nem akartam magára hagyni, de Bálint olyan sokáig nem jött, és közben elment az áram! Hiába hívtam Bálintot, nem vette fel, nem írt vissza, így úgy döntöttem, visszamegyek az étterembe. Ám amikor kinyitottam az ajtót, valaki már ott állt előttem. Először azt hittem, Bálint az, de teljesen feketében volt, sapka volt a fején, szájmaszk takarta ki a fél arcát. Amikor felemelte a kezét, egy kést láttam benne. Csak az járt a fejemben, hogy be ne menjen a szobába, mert ott van a kisfiam… Sikítva félreugrottam, és futni kezdtem, de az a valaki elkapta a nyakam, nekilökött a ti szobátok ajtajának, és már éreztem is a szúrást… Aztán minden elfeketedett.

– De miért gondolod, hogy Bálint volt az, ha nem stimmelt a ruha?

– A magassága, a termete… És simán átöltözhetett, volt ideje rá. Mikor került elő, miután engem megtámadtak? Hol volt egyáltalán?

– Rékával beszélt elméletileg az irodában Amikor odaértem, épp nem volt ott. Réka azt mondta, a mosdóba ment.

– Látod? Átöltözhetett!

– De mi oka lenne megölni téged? Én ezt nem értem – rázta a fejét.

Kriszti összeszorította a száját, és félrenézett.

– Krisztiii – kezdte Nika, felismerve, hogy a nő titkol valamit. – Van oka rá? – nyaggatta.

– Van. Vagyis nincs! Mármint… a gyilkosságra semmi sem lehet ok!

Nika ezzel nem tudott azonosulni, de kinek a pap, kinek a…

– Oké, akkor mi az a nem ok?

– Megcsaltam.

– Ó.

– Vagyis… viszonyt folytattam valakivel. Nem is akárkivel. Valakivel innen, a Palotaszállóból…

– Kivel? – kérdezte most már türelmetlenül.

– Hát… – makogta a nő, és úgy tűnt, képtelen kinyögni.

– Robival? – tippelt Nika. – Szerinted Bálint lökte le a lépcsőn, mert megtudta, hogy viszonyotok van?

– Köszi, hogy kimondtad helyettem.

– Robi miatt akartál a szállóba jönni, hogy itt találkozzatok?

– Pár hete szakítottam vele. Rá nem sokkal kaptam egy smst tőle, hogy jöjjünk ide a családdal szilveszterezni, mert beszélni akar velem. Ha nem, elmond mindent Bálintnak.

– Miért nem tudtatok bárhol, bármikor máskor találkozni? – értetlenkedett. Kriszti megvonta az ép vállát, de még így is felszisszent.

– Nem tudom – köpte a fogai között, finoman a kötésre helyezve a kezét. – Visszakérdeztem, de arra már nem írt semmit.

– Beszéltél vele itt a szállóban?

– Igen, és képzeld, mindent tagadott! Azt állította az a rohadék, hogy ő nem küldött nekem semmilyen smst. Na persze.

– A saját számáról küldte?

– Nem, de annak ezer oka lehet. Van vagy három céges telója. Vagyis… volt.

– És gondolod, hogy Bálint megtudta a dolgot valahogy, elborult az agya, megölte Robit, majd gondolt egyet, hogy jó, akkor kinyírja a gyermeke édesanyját?

– Így kimondva tényleg ostobán hangzik – ismerte be lehajtva a fejét.

– Már csak azért sem tudom, mi értelme, mert… – harapta el a mondatot, de végül úgy döntött, kitálal. Sokáig úgy sem maradhat már titok. – Laura, tudod, Robi barátnője szintén meghalt ma – árulta el Nika. Kriszti kék szemei akkorára kerekedtek, hogy félő volt, hogy kipattannak a koponyájából.

Nika röviden elmesélte – jó pár elemet kihagyva a sztoriból -, hogy mi végzett Laurával és hol.

– Bálintnak mi köze lenne hozzá? Ráadásul Dorinát is megmérgezte valaki, az is Bálint lett volna? Miért?

– Nem tudom – rázta a fejét Kriszti. – De amit most mondtam, ne mondd el senkinek!

– Nem fogom – hazudta. – Viszont lábra kéne állnod. Nem maradhatsz itt egyedül. Bálint Rékával beszéli meg épp a haditervet, Zolikával Erika néni van. Senki sem maradhat egyedül mostantól.

Nika segítségével Kriszti átbotorkált a szobájába, ahol Erika nénin kívül Patrik és Ria is ott tartózkodtak. Kriszti nyöszörögve befeküdt az ágyba.

– Ha nem gond, elmennék ránézni az uramra. Aggódom érte – gyűrögette fehér, fekete kockás blézere szélét Erika néni. Ekkor azonban Gergő jelent meg egy doboz gyertyával és öngyújtókkal, a nyomában Bálint és Réka.

– Maradhatok a helyiségben? – tudakolta cinikusan Bálint Krisztitől, aki motyogott egy perszét. – Köszi, drágám. Szóval, mint megtudtam, Robi barátnője is halott… – vádlón pillantott Riára, akiről leperegtek a felé küldött villámok.

– Micsoda? – sikított fel cérnavékony hangon Erika néni, és Gergő is majdnem elejtette a kezében tartott égő gyertyát.

– Csodának éppen nem nevezném… Szóval három ember halt meg tegnap este óta, egy pedig kámforrá vált. A feleségemet is megtámadták. Feltételezhetjük, hogy Robit sem baleset érte. Szóval átrágtuk a dolgokat Rékával, és arra jutottunk, hogy védekező módra kell váltanunk, mivel a gyilkos minden kétséget kizáróan köztünk van: senki sem lehet egyedül, nem mehet egyedül sehová. Mindenkit összegyűjtünk a lobbyban, ott várjuk ki a vihar végét, és a rendőrség megérkeztét. Kriszti, tudom, hogy itt kényelmesebb lenne neked, de viszünk le pótágyakat, és aki akar, lefeküdhet. Együtt kell lennünk! – szögezte le ellentmondást nem tűrve. Ezzel úgy tűnt, mindenki egyetért.

– El kell mennem a férjemért. – Erika néni már ment is volna, de Bálint megállította.

– Egyedül sehová. Patrik és… kerítünk még két embert, elkísérik Önt. Addig…

– Hol van Andrea? Hol van a feleségem?! – dörrent Dezső alkoholtól karcos hangja a folyosón. – Nem találom a nejemet!

Nika, Ria, és Patrik összenéztek. Nika fáradtan felsóhajtott.

– Na nehogy legyen már fél perc nyugtunk!

Dezső rákvörös, izzadt képpel söpört végig a folyosón, szemei őrült lánggal forogtak a szemgödrében, ahogy mindenfelé kereste Andreát. A 118-as szoba előtt Bálint feltartóztatta.

– Mikor láttad utoljára? – kérdezte. Dezső alig akart lassítani, Bálintnak mindkét kézzel meg kellett ragadnia, hogy egy helyben tudja tartani. A férfiból áporodott pia- és izzadtságszag áradt.

– Amikor lejött, hogy megkérdezze, mikor jön vissza az áram – válaszolt lihegve.

– Az már jó régen volt – mormolta Ria, hogy Nika is hallja.

– Meg kell keresnünk! – A pillantása Krisztire esett, aki épp Bálint egyik elől cipzáros pulcsiját vette magára Erika néni segítségével. – Veled mi történt, Krisztina? – fakult hirtelen az arcszíne néhány árnyalatot.

– Megtámadott valaki a folyosón.

– Hogy micsoda? Akkor biztos Andreát is! Istenem! Meg kell találnunk! – Indult volna tovább, és bár jóval nagyobb darab volt, mint Bálint, a képviselő nagyon határozottan megállította.

– Meg fogjuk találni, de előbb mindenkinek le kell jönnie a lobbyba! Ott újrarendeződünk, aztán keresőcsapatokat szervezünk Andi megtalálására. Most viszont le kell hoznod Hannát és Annát is a lobbyba, a többiek közé, hogy biztonságban legyenek!

– Nem, előbb meg kell találnom Andit! – makacskodott Dezső kitépve magát Bálint szorításából. Ki akarta kerülni, ám Bálint az útját állta, feltartott kézzel kérlelve, hogy hallgasson rá. Az egésznek lökdösődés lett a vége. Mire Nika és Patrik kiértek a szobából, pont látták, ahogy Dezső akkorát kever le Bálintnak, hogy az a radiátornak esik.

– Hagyj engem békén, te idióta! – Ezzel elrobogott tovább a folyosón.

Bálint feltápászkodott, közben a kézfejével letörölte az ajkából szivárgó vért.

– Jól vagy? – tudakolta Nika.

– Jól – felelte, még mindig a száját lapogatva. – Hadd menjen. Vadbarom. Mi menjünk le a lobbyba. – Fülelt. – Csoda, hogy Zolika erre nem kelt fel.

– Ja. A gyerekek furák.

– Még mi is összeszedünk pár cuccot a szobából – szólalt meg Ria Nikába karolva.

– Én is – jelentette be Patrik is. – Meg akkor Erika nénit is elkísérem közben.

– Lent találkozunk.

Nika és Ria besiettek a szobájukba, és gondosan bezárták az ajtót. Egyszerre lélegeztek fel. Mostanra teljesen besötétedett, csak a kezükben világító tömbgyertyák adtak némi fényt, amiket óvatosan az asztalra helyeztek.

– Ez őrület! – bukott ki Nikából, kisimítva a homlokából egy vastag tincset.

– Ez az – értett egyet Ria.

– Annyinak kellett volna lennie az egésznek, hogy idejövök, kinyírom Bálintot, és hazamegyünk. Erre mi van? Random emberek halnak meg! Robit lelökik a lépcsőn. A színésznőt megmérgezik. Laurát megfojtják. Krisztit meg le akarja valaki szúrni! – sorolta. – Ha ugyanaz az elkövető, miért variálja a módszereket?

–Talán rögtönöz – tippelt Ria.

–Talán. De akkor meg nem tervelte ki valami jól előre a gyilkosságokat.

– Vagy nem egy gyilkos van…

Nika nyelt egyet.

– Gyilkos-fronton kezd tömeg lenni a Palotaszállóban.

– Mit akart tőled Krisztina? – Ria elkezdett átöltözni: a szoknyáját nadrágra cserélte, magassarkú bokacsizmáját kényelmesebb, lapos sarkú, rövid szárú csizmára.

Nika elmesélt neki mindent töviről hegyire.

– Nocsak. A kis tiptop feleség, Borsod firstladyje, egy házasságtörő? – nevette el magát Ria. – Látod? Bálint megcsalt téged vele, most visszakapja. Karma.

Nika ettől nem érezte magát jobban.

– Legalább most már tudjuk, őket mivel csalták ide. Nem úgy hangzik, mintha Robi küldte volna azt az smst – vélekedett Ria.

– Semmi logika sincs benne. Ha igazán beszélni akart volna Krisztivel, bármikor bárhol máshol megoldhatta volna. Nem is értem, hogy nyelhette be Kriszti. Nem egy lángész, de azért nem úgy ismerem, mint aki ennyire buta lenne.

– Valószínűleg túlságosan megijedt, hogy kiderül a titka. A félelem őrültségekre készteti az embereket.

– És a papírfecnin mi van?

Ria felvette az ágyról, és együtt hajoltak a papír fölé a gyertyák fényénél.

– „Aki más hibáját felfedi, saját maga felett mond ítéletet”.

Kérdőn összenéztek.

–Tudjuk, hogy szeret negatív értékeléseket hagyni, panaszleveleket írkálni… – vonta meg a vállát Nika.

– De kit árult be?

– Rékát tuti.

– Nem tudom elképzelni, hogy ő gyilkoljon…

– Pedig van kulcskártyája mindenhová, bejárása a konyhába, tudja, ki melyik szobában van, hozzáfér a foglalásokhoz, egyedül volt, amikor Krisztit megtámadták, ő volt Laura ajtaja előtt, amikor holtan találtad szegényt. Szabadon jöhet-mehet… Én kinevezném top gyanúsítottnak.

Ria elgondolkozott. Tényleg kemény érvek voltak ezek Réka ellen.

– Oké. De mi a kapcsolat Kriszti, Laura, Dorina és Robi között?

– Blankáról ne feledkezz el, ő is eltűnt. Talán ő Réka társa. Eltűntette magát, hogy nyugodtabban dolgozhasson.

– Egy 17 éves lány? Te se gondolhatod komolyan!

– Ne becsülj alá senkit, drága mentorom!

– Ez már csak a zabolázatlan képzeleted szüleménye. Legyünk reálisak – hűtötte le, azután felragasztotta ezt a fecnit is a falra, a többi alá. – Érdekes még mindig, hogy Robinál nem volt üzenet – mélázott a fülbevalóját macerálva.

– Vagy csak nem találtuk meg. Te amúgy mit gondolsz Kriszti elméletéről?

– Hogy Bálint tette? Végül is, ideje lett volna, mert nem volt Rékával. Robival is összeszólalkozott. Első este nagy volt a nyüzsgés a vacsoránál, eltűnhettek egyszerre anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna. De Laura nem ártott neki.

– Talán a lány rájött, hogy Bálint ölte meg a pasiját, és behívta magához, hogy… megölesse vele magát. Nem tudom – nevetett fel az elmélete sántaságán. – Vagy lehet, Bálint félt, hogy Laura rájöhet valamiből, hogy ő tette.

– És a színésznő hogy jön a képbe? – állította mentoráltját újabb kihívás elé.

– Talán ő Bálint szeretője volt, és… – lódult meg a fantáziája.

–Nika! Sok szappanoperát néztél gyerekkorodban? Ennyi keresztbe kavarás csak az ilyen sorozatokban van!

– Te pedig nem jártál gimibe? Az durvább, mint bármelyik szappanopera!

– Igazából tényleg nem nagyon jártam gimibe.

Nika lesokkolódott a vallomástól.

– Nem? Hát akkor…?

Miután Ria csak sejtelmesen mosolygott, felcsattant.

– Sose mesélsz nekem semmit a múltadról! – vágott hisztis ábrázatot.

– Ha ezen túl leszünk, ígérem, mesélek. De most menjünk, mielőtt Bálint dörömbölni kezd az ajtón, hogy hol vagyunk már. A keresőcsapatba mindenesetre álljunk be, szerintem.

– Nem mintha bánnám, ha azzal az irritáló nőszeméllyel valami történne… – emelte a tekintetét a plafonra Nika, majd kinyitotta a széfet, kivette belőle a mérget, amit eredetileg Bálintnak szánt.

– Azzal mihez akarsz kezdeni, kicsim? Hiába adod be bárkinek, nem fog vele egyből végezni, szóval ha bajba kerülsz, nem húz ki belőle. – Kiemelte a marokfegyverét, és meglóbálta Nika előtt. – Ez a szépség viszont…

– Ha közben megérkezik a rendőrség, és átnéznek minket, nagy szarban leszünk.

– Hm – gondolkozott el Ria, de a stukiját azért bedobta a táskájába. Valamiért volt egy olyan érzése, hogy szüksége lesz ma még rá.

Nika visszatette a mérget a széfbe. Belátta, hogy nem sok hasznát venné rövidtávon.

Még magukhoz vették a Patrik által ellopott mesterkártyákat, majd elindultak a lobbyba.  Amikor leértek, meglepődtek, hogy ilyen rövid idő alatt az itt dolgozók mennyire átalakították a helyiséget. A kandalló elől elhúzták a székeket és az asztalokat, és a melegre felállítottak párhuzamosan hat darab pótágyat. Kriszti a legszélsőn feküdt, a mellette lévőn Zolika szendergett, a középsőn Erika néni és Pista üldögéltek egymás kezét szorongatva.

A bárpultot telepakolták mindenféle hideg élelemmel. A székeken pokrócok hevertek, az asztalokon gyertyák tucatjai ontották magukból a fényt.

Jelen volt a teljes személyzet – vagy legalábbis úgy tűnt –, és a vendégek közül is majdnem mindenki: Dezső, Andrea és Max hiányoztak.

– A producer merre van? – érdeklődött Ria.

– Még mindig az étteremben. Nem akar a menyasszonya mellől elmozdulni – válaszolt szomorúan Réka.

– Szegény flótás. Az egyébként kiderült, hogy a kés, amivel megtámadták Krisztinát, honnan való? – kérdezősködött tovább.

– Igen. A konyhából tűnt el – felelte Réka mintegy mellékesen, mintha nem lenne jelentősége.

– Egy kis figyelmet kérnék! – harsant Bálint hangja. – Andrea keresésére két csapatot szeretnék szervezni, a biztonság kedvéért 5-5 főseket, akik átfésülik a szállót. Önként jelentkezőket várok. Én jelentkezem elsőnek – mutatott példát, ahogy azt egy képviselőnek illik.

Réka, Ria, Nika és Patrik a magasba emelték a kezüket. A főszakács, két másik konyhai dolgozó, a karbantartó, valamint Peti, Bogi, Gergő és az ikrek szintén a keresőcsapat részei szerettek volna lenni.

Bálint végignézett a jelentkezőkön.

– Örülök, hogy ennyien segíteni akarnak, de így sokan leszünk. Önök legyenek kedvesek itt maradni – kérte Riától és a karbantartótól. Egyértelmű volt, hogy azért, mert ők a legidősebbek a keresőcsapatban. Ria felháborodottan felhúzta az orrát, az alacsony, fehérhajú, bajszos karbantartó viszont beelőzte:

– Tőlem jobban senki sem ismeri az épületet! – hadakozott.

– Jogos – adott neki igazat Bálint. – Akkor Réka, maradnál? Megnyugtató lenne itt a jelenléted.

Réka felszívta magát.

– Én is kiválóan ismerem a szállót! Emellett a csapatból Tiboron kívül – mutatott a karbantartóra – csak nekem van mester kulcskártyám. Klára pedig itt lesz, ő is tökéletesen meg tudja nyugtatni az embereket.

Klára ezt megerősítve határozottan bólogatott.

– És ha adnál nekem kártyát? – kérte Bálint.

– Szembemegy a szabályzattal – keményítette meg a hangját. – Megyek – szögezte le.

– Jó, akkor te – szúrta ki Bogit. – Maradj, légyszíves – kérlelte elkeseredetten. Nem akart tovább vitatkozni. Bogi bánatosan pillantott Petire.

– Persze, nem gond – ment bele, mire Peti átkarolta, és sajnálkozva, amiért elszakítják őket egymástól, dörzsölni kezdte a felkarját.

– És én miért is nem mehetek? – lépett Bálint elé Ria kihívón. Egyforma magasak voltak.

– Mert Ön túlságosan kifinomul úrihölgy ahhoz, hogy ekkora veszélynek tegye ki magát – szólt ki a politikus Bálintból.

Nika felröhögött. Ria mérgesen rápillantott, mire a lány megvonta a vállát.

– Addig legalább lesz időd másra – utalgatott a szemöldökét táncoltatva. Ria vállai megereszkedtek.

– Az is igaz. – Úgyis jobban szeretett magánakciózni.

– Lányok, nektek is itt kell maradnotok – rakta ki az ikreket is a csapatból Bálint. Hanna és Anna csípőre tett kézzel, felszegett állal álltak le perlekedni Bálinttal. Ez a szópárbaj legalább öt percig elhúzódott, és az lett a vége, hogy Ria, Klára és Erika néni már-már erőszakkal húzták vissza a tinédzsereket, könyörögve nekik, hogy maradjanak a fenekükön, mert itt vannak biztonságban. Amikor ez sem hatott, Sándor dörgedelmesen rájuk rivallt, hogy már pedig itt maradnak, és ideje lenne megtanulniuk rendesen viselkedni, illetve tisztelni a felnőtteket. Ettől a lányok egyből elnémultak.

– Nagyszerű! Akkor Réka csapatában leszek én, Gergő, Timi és a barátja.

Nika tiltakozni akart, hogy Patrik nem a barátja, de fáradt volt ahhoz, hogy ezen rugózzon. A „barátja” és Ria eközben jót mulattak.

– A másik…

– Életem! Egy szóra – szakította félbe Kriszti, és integetett, hogy a férje menjen oda hozzá. Bálint kelletlenül odasietett, elmormolva közben egy „hát ezt nem hiszem el”-t.

– Igen, szívem?

Kriszti sugdosott neki valamit, majd kivehetetlenül vitatkoztak valamin, végül Bálint lángoló fejjel visszaállt a tömeg elé.

– Kis módosítás: az egyes csapatban leszek én, Réka, Peti, ééés maguk ketten – választotta ki a szakácsokat. – A kettes csapatban Gergő, Timiék ketten, Ön és végül Ön, mint a kulcshordozó – rakta egy csapatba Nikát és Patrikot Gergővel, a karbantartóval, Tiborral és a főséffel. – Ki merre menjen?

Réka megköszörülte a torkát.

– A kettes csapat átfésüli a wellness-részleget, a pincét, a konyhát, a Mátyás éttermet, valamint az irodákat. Mindent, ami az első emelet felett van, az egyes csapat kutat át. Kintre ne menjen senki! Nincs mindenkinek elég elemlámpánk, csapatonként 2-2-t tudok adni, a többiek gyertyát kapnak. Senki se szakadjon le a többiektől!

– Köszönjük, Réka! Akik pedig itt maradnak, maradjanak itt!

Nika Ria füléhez hajolt.

– Meg fogsz tudni lépni?

– A kérdés is sértő. Viszont 5%-on van már csak a telefonom. Ne nagyon üzengess, ha egy mód van rá.

– A szobámban van PowerBank – mondta Patrik.

– Neked muszáj mindig hallgatózni? – szúrta le Nika, majd kivette Ria kezéből a telefont, és energiatakarékos üzemmódra állította.

– Ne keveredj bajba – adta vissza a készüléket.

– Ne engem félts.

– Indulhatunk? – zengett Bálint hangja, majd a keresőcsapatok útnak indultak.

Ria végignézte, ahogy a keresőcsapat kettéválik, és útnak indulnak. A táskája szinte égett a kezében: azt kívánta, bárcsak odaadta volna Nikának, benne a pisztollyal, hogy nagyobb biztonságban legyen. Látta már a lányt verekedni, nem volt oka félteni, mégis rossz érzés kerülgette.

– Jól van, kedves? – érdeklődött Erika néni, mire Ria halványan mosolyogva felé fordult.

– Persze – felelte kihúzva magát. Az ősz hajú nő a mellettük lévő pótágyra mutatott, hogy üljön le. Ria körbenézett, és amikor látta, hogy a lobbyban maradtak klikkeket formálva susmorognak, és senki sem akar leheveredni arra a pótágyra, amit neki szántak, helyet foglalt.

– Aggódik a kis kolléganője miatt, igaz? – tapintott rá a lényegre Erika néni.

– Kicsit igen – ismerte be.

– Nem csoda az elmúlt 24 óra fényében. Tudom, mit érezhet – lapogatta meg együttérzőn Ria térdét. – Az Anonim Alkoholisták közt eltöltött évtizedeimben kilenc mentoráltam volt. Nagyon büszke vagyok rájuk. Nem csak barátokká, de családdá is váltunk az évek alatt. – Reszketegen sóhajtott. – Akad köztük olyan, akinek elsőre sikerült józannak maradnia. Mások többször is visszaestek, de mindig újrakezdték. Egyetlen mentoráltamat azonban… elveszítettem. – Lehajtotta a fejét, ám Ria még így is látta, hogy könnyek folynak végig ráncos arcán.

– Mi történt? – kérdezte, a torkában gombóc növekedett. Mindig félt attól, hogy Nika egyszer visszatér arra az önpusztító, veszélyes útra, amin öt évvel ezelőtt lépdelt.

Erika néni letörölte a könnyeit, miközben István gyengéden átkarolta, szeretetteljesen megszorítva a vállát.

– Tavaly év végén sokminden összejött szegénykémnek. Az utolsó csepp az lehetett, amikor kirúgták a munkahelyéről. Ezt persze már csak utólag tudtam meg. Hívott aznap este, de nem vettem fel, mert épp egy baráti társaságot láttunk vendégül. Pedig ha felvettem volna azt az átkozott telefont!

– Erika… – vigasztalta a férje, ám a nő könnyei megállíthatatlanul peregtek a szoknyájára.

– Már öt éve nem ivott egy kortyot sem – folytatta felelevenítve a múltat, mintha csak önmagát akarná kínozni. – Akkor este viszont nem bírta megállni… Túl sokat ihatott, rosszul lett, és… – Nem volt képes végigmondani. István vállába fúrva az arcát némán zokogott.

Riának összefacsarodott a szíve. Kihalászott a táskájából egy zsebkendőt, és az idős nőnek nyújtotta, aki szipogva vette el, elhüppögve egy köszönömöt.

– Szóval tudom, milyen mentorként megbukni. Átérzem a félelmét és az aggodalmát.

– Nem az ön hibája volt. Nem tudhatta – vigasztalta.

– Mindenki ezt mondja.

– Mert így van – erősítette meg István, de a neje elhúzódott tőle.

– Akkor én miért nem érzem így?

A kérdés a levegőben maradt. Erre már senki sem tudott olyat mondani, ami segítene. Még Ria sem. Neki se tudna senki olyat mondani, ami miatt ne magát érezné felelősnek Nika bukásáért.

Ria a szeme sarkából látta, hogy Réka, kezében egy gyertyával, belopódzik a Hunyadi étterembe. Ezzel egy időben Bogi leült a zongorához, és se nem túl szépen, se nem túl magabiztosan, de játszani kezdett. A többiek ennek ellenére élvezettel figyelték és bíztatták. Jó volt újra dallamokat hallani a szálló falai között, mintha a remény támadt volna fel, egy esetlen hang, ami megpróbált szembeszállni a kint őrjöngő hóviharral.

Réka halálsápadtan tért vissza, és megállt az oszlop mellett.

– Bocsánat – hagyta magára a házaspárt Ria. Odasietett az értékesítési vezetőhöz, behúzódva ő is az oszlop takarásába. – Mi a baj?

– Ki akartam hívni Maxot, hogy egyen valamit, vagy legalább igyon, de nincs bent! – suttogta idegesen.

Ria szeme elkerekedett. A közeli asztalról felvéve egy gyertyát besietett a sötét helyiségbe, hogy a saját szemével lássa. Max tényleg nem volt sehol, Dorina magányosan hevert a padlón a fehér terítő alatt.

Ria visszatért Réka mellé.

– Hová mehetett?

– Talán valamikor visszatért a szobájukba – feltételezte az értékesítési vezető. – Írok Tibornak, hogy nézzenek be a lakosztályukba. – Ezzel a lendülettel megindult a zongora körül ácsorgók felé, miközben a blézere zsebéből előbányászta a mobilját, és pötyögni kezdett rajta.

Ria felmérte a terepet: Kriszti csukott szemmel hevert a pótágyon, mellette a fia is aludt. Az idős házaspár összebújva ültek, neki háttal. Páran a bárnál falatoztak, Bogit figyelve. Az ikrek a telefonjukat nyomkodták, Sándor őrt állt felettük, mintha attól tartana, a lányok meg akarnak lógni, hogy a szüleik keresésére induljanak. Mindenki épp háttal volt Riának, aki tíz körömmel megragadva az alkalmat elfújta a gyertyát, és a lépcső felé iramodott. Mint egy feketepárduc, olyan csendben és gyorsan osont fel az emeletre, hogy a mesterkulcskártyával a birtokában ő is szétnézzen a Palotaszállóban.

– Szerintem ez a szálló el van átkozva – jelentette ki a főséf, akiről kiderült, hogy Ádám a neve, és már három éve főzi a finomabbnál finomabb fogásokat a szállóvendégek számára. Ő vezette a csapatot, a sort Nika és Patrik zárták. Emeletről emeletre fésülték át a folyosókat és a nyitva talált helyiségeket.

– Átkok nem léteznek – kontrázott Tibor felpaprikázódva.

– Akkor mivel magyarázod ezt? – mutatott körbe Ádám.

– Mit ezt? – csattant fel a másik.

– Tavaly meghalt Réka anyja – kezdte el számolni a kezén. – Aztán Bogi nagymamája. Majd Sanyi felesége. Neked is meghalt valakid tavaly, nem? – csettintgetett, mintha az segítene az emlékezésben.

– A szomszédom – dohogott, és a füle hegyéig elvörösödött. – Viszont ezeknek semmi köze a szállóhoz, nem itt történtek!

– Akkor mi vagyunk elátkozva!

– Nem akarunk vidámabb témákról beszélgetni? – szakította őket félbe Gergő. – Nekem elegem volt mára a halálból.

Ezzel Nika is egyetértett. Pláne az olyan halálból, amiből ő nem profitál.

A harmadik emeletre felérve még mindig se élőbe, se holtba nem futottak bele, csak a kísérteties csend szegődött oda hozzájuk hatodik tagnak.

A toronyba vezető szűk csigalépcső előtt megtorpantak. Ádám az elemlámpával végigpásztázta a lépcsőfokokat.

– Ide is fel kéne menni, nem? – vetette fel Gergő, gyertyájának imbolygó lángjától az árnyak életre keltek az arcán, és félelmetes táncot lejtettek.

– Mindenképp. Megyek előre – vállalta be Tibor, és elkezdte megmászni a szőnyeggel borított fémlépcsőket. Őt Ádám követte, a nyomában Gergő kapaszkodott felfelé.

Nika habozott egy pillanatig.

– Nem szereted a szűk helyeket? – cukkolta Patrik.

– Nem rajongok értük, pláne, ha közben valaki valaga lebeg felettem. De gondolom neked ez az egyik kedvenc szitud – vágott vissza.

– Szerinted miért akarlak magam elé engedni? – vigyorgott az elemlámpával integetve.

– Mert a horrorfilmekben mindig a csini csajt nyiffantják ki, ha a sor végére szorul, és ezt te nem akarod?

– Őket a hálószobájukban szokták megölni, miközben a pizsijüket próbálgatják. De amúgy tényleg nem szeretném, hogy te zárd a sort, szóval hajrá. Lemaradok kicsit, hogy ne érezd magad kellemetlenül.

– Csak rád ne zuhanjak…

– Tragédia lenne. – A szája sarkában sejtelmes mosoly jelent meg. Nika a szemét forgatva indult a csigalépcső meghódítására. Szűk volt a hely, és erősen kanyargott a lépcső, a fények bohókásan játszottak a rücskös, fehér falakon.

Két emelettel később Patrik megfogta Nika bokáját.

– Várj egy picit – kérte.

Nika bevárta az emeleten, ahol csak egyetlen ajtó fehérlett, rajta arany táblán a 601-es szám állt.

– Ez az én szobám – árulta el a srác. A gondolattól, hogy ilyen közel van az ágyához, Nika gyomrában pillangók kezdték bontogatni a szárnyaikat.

– Kell a PowerBanked – mondta ennek ellenére semlegesen.

– Visszafelé maradjunk le a többiektől. Előbb viszont nézzük meg, mi van fent – javasolta.

A következő szinten egy tágas helyiséget találtak, aminek tárva-nyitva volt az ajtaja. Az üvegen lévő felirat azt hirdette, ez egy állandó kiállítás, ahol a Palotaszálló történetével ismerkedhet meg az, aki átlépi a küszöböt. A három szállodai dolgozó épphogy bepillantott, csak hogy megállapítsák, a helyiségben nincs senki.

Nika ellenben elámulva vette birtokba a terepet.

– Nahááát!

A falakat körbe régi fényképek és korabeli újságcikkek tucatjai borították. Mielőtt azonban alaposan szemrevételezhetett volna akár egyet is, Patrik karon ragadva visszahúzta.

– Még ne maradjunk le, ha lehet.

Nikát meglepte, hogy nem támadt fel benne a dafke, de nem akarta nagyon elemezgetni, mi lehet az oka… Helyette engedelmesen folytatta az utat felfelé.

Ezen a szakaszon már nem fedte szőnyeg a lépcsőfokokat. Hűvösebb lett és egyre hangosabban süvített a szél.

Amikor felértek a legfelső emeletre, pont annyi hely volt, hogy meg tudjanak állni egymás mellett a folyosón. Ádám és Tibor bekukkantottak a belülről csupasz toronyba.

– Nincs itt senki – szólt Tibor. Nika Gergő elé furakodott, és átnézett Tiborék között. A toronyban számos létrát szereltek a falakra különböző méretű és funkciót betöltő fémdobozok közé, vezetékek tekergőztek mindenfelé. Vékony hóréteg lepett mindent, amit a magasban lévő apró ablakokon fújt be a szél.

– Érintetlen – állapította meg Nika.

– Kimenjünk? – kérdezte Ádám az ajtóra bökve, ami a torony körüli erkélyre vezetett.

Gergő belecsípett vékony, fehér ingjébe, és elhúzta az anyagot magától.

– Én biztos nem, nem akarok megfagyni.

Ádám se úgy tűnt, mintha nagyon menni akarna.

– Miért ment volna ki az a nő?

– Én a biztonság kedvéért azért szétnézek – jelentkezett önként Patrik.

– Én is! – mondta Nika, ám a srác komolyan felé fordult.

– Meg fogsz fázni.

– Te is.

– Én nem.

– Hát én sem! – Na, végre, legalább ennyi dacot még hagytak benne a hormonjai.

Egy darabig farkasszemet néztek, végül Patrik beadta a derekát. Nekifeszült az ajtónak, azonban némi ellenállásba ütközött. A beáramló jéghideg levegő egyből eloltotta az összes gyertyát. A kifelé nyíló ajtóval Patrik vastag hótakarót tolt odébb. A pólójába belekapott a szél, és vadul cibálta. Fél kézzel tartotta az ajtót, a másikkal kisimította sötét haját a szeméből.

– Gyertek!

Tibor kikapta Ádám kezéből az elemlámpát, elsietett Patrik mellett, és már trappolt is körbe. Nika rábízta a dolgot a karbantartóra, ő igazából csak a látványért jött. Sajnos azonban mostanra teljesen sötét lett, ráadásul valószínűleg egész Lillafüreden áramszünet volt, mert az utcai lámpák sem égtek.

A francba! – átkozta a szerencséjét Nika.

– Csalódottnak tűnsz – vette észre Patrik.

– Gyerekkori vágyam volt, hogy egyszer kinézzek a Palotaszálló tornyából. Kilenc lehettem, amikor a szüleimmel a Hámori tavon csónakáztunk egy vasárnap délután. Le se tudtam venni a szemem a szállóról. Megbabonázott. Kérdeztem a szüleimet, nem mehetnénk-e ide fel, de azt felelték, hogy sajnos nem lehet csak úgy felmenni. Akkor megfogadtam, hogy márpedig egyszer fel fogok jönni a toronyba! És itt volt a tökéletes lehetőség. Erre nem látok semmit. Ilyen az én formám…

– Akkor fogadjuk meg, hogy amint eláll a vihar, és világos lesz – remélhetőleg holnap reggelre -, még visszajövünk.

Nika elmosolyodott. Tetszett neki az ötlet.

Tibor teljesen behavazódva visszatért.

– Nincs ott se senki – közölte, aztán besietett az ajtón.

Nikáék hittek neki, ezért ők is visszamentek az épületbe. Amíg ők hárman lerázták magukról a havat, Gergő és Ádám meggyújtották a gyertyákat.

– Akkor? Vissza a lobbyba? – reménykedett Gergő.

Mindenki egyetértőn bólogatott. Libasorban elindultak a csigalépcsőn. Nika lassan haladt, és mire a 601-es szoba elé ért, az előtte haladók már jóval lentebb jártak. Patrik kihúzta a farzsebéből a szobakártyát, és kinyitotta vele az ajtót. Udvariasan előreengedte Nikát. Amint a lány belépett a helyiségbe, finom tusfürdőillat csapta meg az orrát. Az ágy gondosan be volt vetve, Patrik sporttáskája az egyik széken pihent, az edzőcuccai egy másik székre, illetve a cipőtartóra voltak teregetve. A fürdőköpenyét lazán az ajtóra akasztotta.

– Ez a szoba nagyon menő! – térképezte fel leesett állal.

Patrik bezárta az ajtót, lerakta az elemlámpáját a fiókos szekrényre, aztán kotorászni kezdett a sporttáskájában a PowerBank után. Nika az elemlámpa mellé helyezte a gyertyáját, végül lecövekelve az ágy mellett Patrikot figyelte. Háttal állt neki, így szemérmetlenül stírölhette.

Mit nem adott volna érte, ha más körülmények között találkoznak! Mondjuk más körülmények között sanszos, hogy szóba se álltak volna egymással. Legalábbis ő nem. Jó pasinak tartotta volna, de nem hitte volna, hogy összeillenek. Patrik olyan… normálisnak tűnt. Nika minden volt, csak normális nem.

– Jó a fenekem? – rántotta ki a gondolatai közül Patrik.

– Nem érdekel a feneked – tagadta le.

– Na persze. – Megperdült, kezében a PowerBankkel. Nika nyelt egyet. Patrik megkerülte az ágyat, és megállt közvetlenül előtte, olyan közel, hogy hátra kellett, hogy hajtsa a fejét, hogy belenézhessen a srác szemébe.

– Örülök, hogy ilyen körülmények között találkoztunk – mondta Patrik. Nikát meglepte, hogy neki is ez jutott az eszébe, csak másképp látták a helyzetet.

– Igen? Pedig ezek nem vidám körülmények.

Patrik a mutatóujjával gyengéden megérintette Nika kézfejét, ami nyomán lángba borult a bőre, és minden sejtje bizseregni kezdett a vágytól, még többet követelve.

– De így rá lettél kényszerítve, hogy szóba állj velem. – Négy ujjal cirógatta tovább Nika kézfejét és csuklóját. A lány ösztönösen közelebb húzódott hozzá, szabad kezét felfuttatta Patrik alkarján át a felkarjáig, ahol rámarkolt a bicepszére.

– Ilyen az én szerencsém… – lehelte. Egy hang a fejében ágálni kezdett a dolog ellen: mégiscsak egy napja ismerik egymást, megöltek ezalatt a nap alatt egy csomó embert, a gyilkos köztük van, talán pont Patrik az…

A srác keze is felsiklott a karján, forró tenyere a tarkójára csusszant, hüvelykujjával az arcát becézgette egy ideig, míg át nem vándorolt az ajkára.

– Áldom a szerencsédet – búgta mély hangon, a szájával lassan közelítve a Nikáé felé. Nika nem húzódott el, képtelen volt rá. Mintha két ellentétes pólusú mágnes lett volna a testükbe ágyazva, pillanatokon belül egymásnak feszültek, amikor pedig az ajkaik is összeértek, az utolsó „ez nem olyan jó ötlet” gondolat is szertefoszlott a fejében.

Először csak finoman, óvatosan ízlelgették egymást, mintha nem lennének biztosak abban, a másik is biztosan akarja-e. Patrik puha szájától a valóság lassan megszűnt létezni, a borostája finoman szúrta Nika arcát, a lehelete forró volt és mentolos. A PowerBank koppanva hullott a szőnyegre.

Csókjaik egyre szenvedélyesebbé váltak, két kézzel barangolták be a másik testét. Nika el sem akarta hinni, hogy végre beletúrhat Patrik puha, dús hajába, végre felfedezheti edzett, atletikus alkatát. Elemésztő vágy vette át az irányítást felette, a következő pillanatban már húzta is le a férfiról a pólót, és hajította a szőnyegre. Az ágyra lökte, majd az ölébe ült, átkarolva a nyakát. Patrik keze becsusszant a felsője alá, és miközben simogatta, Nika elszakadva a szájától birtokba vette feszes nyakát.

Amikor végignyalta a kulcscsontját, Patrik hirtelen lehámozta róla a felsőjét, azután felpattant, megfordult vele, az ágyra fektette, és a paplannak szegezve a lányt fölé mászott. Egy örökkévalóságig tűnő ideig feküdtek egymáson összegabalyodva, elevenen felfalva a másikat. Nika határozottan érezte az ölénél, hogy Patrik készen áll arra, hogy szintet lépjenek, mégse tette meg az első lépést. Ahogy ő sem bíztatta.

Csókjaik lassúvá és hosszúvá nyúltak, míg végül Patrik felkönyökölt. Alsó ajkát beharapva magába itta Nika látványát. A lány gesztenyabarna haja legyezőszerűen terült szét a fehér párnán, sötét tekintetében kívánás csillogott. Eddig még nem látta ilyen védtelennek, és ez tetszett neki. Megpuszilta a száját, aztán gyűlölve, hogy úriembernek nevelték, mellé gördült.

– Egy napja erről fantáziálok, de szerintem…

– …nem most van itt az ideje – fejezte be a mondatát Nika.

Patrik a plafont bámulva bólintott. Próbálta kényszeríteni a szívét, hogy csillapodjon le, és engedje távozni a vért egy bizonyos testrészéből, ami fájdalmasan feszült és lüktetett a nadrágjában.

Nika visszavette a pulcsiját. A feje kezdett kitisztulni, de a teste még mindig felhevülten toporzékolt a Patriké után.

A srác bizonytalanul kimászott az ágyból, és keresni kezdte a pólóját. Nika a gyertya fényében még egyszer ránézett, hogy csak még egy kicsit gyönyörködhessen benne, amikor észrevett valamit a jobb mellkasán, ami eddig, még a wellnessben sem tűnt fel neki. Felpattanva odasietett hozzá, hogy szemügyre vegye a sebhelyét. Lőtt sebnek tűnt, méghozzá pár hónaposnak. Tudta, mert látott már ilyet.

– Mi történt veled?

– Ööö… erről ha lehet, ne most beszéljünk – hárított.

– Olyan hosszú történet?

– Végül is, nem – engedett a nyomásnak. – Még Londonban az egyik idióta haveromnál volt egy házibuli. Kőgazdag a srác, hála a szüleinek. Volt egy fegyvere, ami előkerült iszogatás közben, és… nem sült el jól a dolog – viccelődött.

Nika nem akart hinni a fülének.

– Most komolyan?

– Igen. Hadonászott vele, én szépen kértem, hogy adja ide, nem akarta, tovább hadonászott, és elsütötte a marhája. Mázlimra átment rajtam a golyó, nem roncsolt semmit, gyorsan meggyógyultam. Jó, néha még kicsit érzem – vallotta be elvégezve pár vállkörzést –, de nem vészes. Megmaradok. – Nyomott egy puszit Nika homlokára. – Elszaladok vécére, egy pillanat.

Amint bezárult mögötte az ajtó, Nika a sporttáskájához rohant, és turkálni kezdett a holmijai között. Több napnyi ruha rejtőzött a táskában, ráadásul volt nála egy elegáns váltócipő is.

Mi a franc?

Kihúzta az egyik belső cipzárt, amiben talált egy fekete dobozt. A szíve kihagyott egy ütemet, kiverte a víz. Kinyitotta, és pont az volt benne, amit sejtett: egy fegyver.

– Mit művelsz?

Nika egy másodperc alatt kikapta a dobozból a stukkert, és Patrikra szegezte. A srác egyből feltartotta a kezeit, de nem úgy festett, mint aki fél, zöld szemeiben inkább izgalom csillogott.

Nika kivette a tárat, hogy ellenőrizze, de a tekintetét nem vette le Patrikról. Épp csak annyira pillantott le, hogy lássa, a pisztoly töltve van. Csattanva visszatette a tárat a helyére.

– Látom, értesz a fegyverekhez – konstatálta elismerően Patrik. – Sokoldalú marketinges vagy te. Milyen meglepetéseket tartogatsz még? – kérdezte kihívón.

– Ezt én is kérdezhetném. – Egyenesen a srác homlokára célzott. – Miért van nálad fegyver? Honnan szerezted? – A szíve a fülében dobogott, vére száguldott az ereiben, felforrósítva a testét, arcát pír lepte el. Nem akarta elhinni, hogy megint rossz lóra tett! Valljuk be, nem túl szerencsés szerelmi ügyekben, de belehabarodni egy gyilkosba… nos… ironikus lenne.

– Felháborodhatok előbb, hogy áttúrtad a cuccaim? Az őrült barátnők viselkednek így, de mi még egy rendes randin sem voltunk – ugratta. Kicsit sem vette komolyan a helyzetet, ami megzavarta Nikát. Eddig azt hitte, Patrik normális, de most inkább tűnt egy dögös pszichopatának.

– Ez a szituáció mindent felülír – szögezte le. – Gyanús vagy nekem, és mindig hallgatok a megérzéseimre.

– Mit mondanak a megérzéseid?

– Hogy valami gáz van veled. Véééletlenül pont tegnap érkeztél a Palotaszállóba, majd szeeegény te itt ragadtál…

– Azt ne mondd, hogy a hóvihart is én intéztem –  szúrta közbe bazsalyogva, de Nikát nem billentette ki.

– Mástól kértél kölcsön ruhát, miközben még váltócipőd is van a táskádban – sorolta rendíthetetlenül. – Véres volt tegnap este a fürdőköpenyed ujja. Tudod, ki hol lakik. Amikor Robi leesett a lépcsőn, te ki tudja, hol voltál. Nem voltam veled végig ma, Laurához is simán belóghattál bármikor. Dorinát se tudjuk, ki, hol, mikor, hogyan mérgezte meg. Akár te is lehettél.

– És én támadtam meg Krisztit is, miközben veletek voltam egy helyiségben? – világított rá Nika elméletének egy gyengepontjára. Mintha mulattatta volna a helyzet. Meg se kísérelt közelíteni Nikához, menekülni sem akart, csak állt lecövekelve, feltartott kézzel.

– Biztos, hogy van egy segítőd. Valaki, aki itt dolgozik. Csak nem tudom még, ki és miért öltétek meg pont őket. Fogalmam sincs, mi az áldozatok között a kapcsolat.

Patrik megadón sóhajtott.

– Érdekel a magyarázatom, vagy már meghoztad az ítéletet felettem?

Hosszan meredtek egymásra, végül Nika biccentett, hogy mondja.

– Azért tegnap jöttem ide, mert pont ráértem. Szerettem volna még edzeni és wellnessezni egy utolsót az évben. Itt ragadtam, igen. Váltócuccal, igen, ugyanis tegnap, a wellness után el akartam utazni. Csak másodikán jöttem volna vissza.

– Hova utaztál volna? – vallatta Nika, szaporán véve a levegőt. A szíve olyan hevesen vert, hogy alig hallotta tőle Patrikot.

– Egy kisebb baráti társasággal szilveszterezni, ide a Bükkbe. Béreltünk egy erdei házat. Dézsafürdő, szauna, tudod, minden ami kell.

– Akkor miután itt ragadtál, miért nem a saját cuccod vetted át? Miért kellett kölcsönruha Bálinttól?

– Mert ezt egy lehetőségnek láttam, hogy kettesben maradjak vele, és beszélgessünk – vallotta be.

Nika meglepődött.

– Miért akartál vele kettesben maradni? – értetlenkedett.

– Mert jöttetek ezzel a „Robit megölték” dologgal, és minél többet pörgettem a fejemben a vacsora emlékképeit, valahogy annál gyanúsabb lett Bálint. Amikor felajánlotta, hogy ad pár cuccot, éltem a lehetőséggel. Szóba is került a baleset, meséltem is nektek, mennyire semlegesen beszélt Robi haláláról. Miután kiderült, hogy ismerték egymást, csak még gyanúsabb lett.

– Aha – vette tudomásul Nika. Ez még akár hihető is volt. Ő is hazudott már, hogy információhoz jusson, ez csak annyit jelent, hogy Patrik leleményes. – Kár, hogy az elején te rohadtul nem akartál ebbe belefolyni… – emlékeztette.

– Ha nem akartam volna, akkor nem kerestem volna a társaságotokat, hanem jó messzire kerültelek volna titeket. De nem így tettem. A köntösöm pedig, mint említettem akkor is, valószínűleg akkor lett véres, amikor csekkoltam, hogy Robi él-e még. Mi is volt még gyanús neked? – töprengett színpadiasan. – Ó, igen, hogy tudom, ki hol lakik. Nem, nem tudom minden vendégről.

– És ez? – irányította a figyelmet Nika a stukira egy ideges mozdulattal.

– Van rá engedélyem, ha ez a kérdés.

– Nem ez volt a kérdés.

– Mondtam, szilveszterezni készültem az erdő közepén. Két haverom vadászik, egy harmadiknak légpuskája van. Kicsit ki akartuk ereszteni a gőzt, és dobozokra lövöldözni, tudod – vonta meg a vállát, mintha csak Monopolyzni készültek volna.

– Azok után, hogy nemrég lepuffantottak egy buliban, részegen, te ismét ilyen partiban akartál részt venni?

– Most arra célzol, hogy nem vagyok normális?

– Nem kell rá céloznom. Kimondom: te nem vagy komplett.

– Talán kísérteni akarom a Sorsot.

– Miért tennél ilyet?

Megvonta a vállát.

– Mert élvezem – bökte ki.

– Ja, úgy is nézel ki… De valami nem stimmel – csóválta a fejét Nika.

– Minden stimmel, csak te akarsz többet belelátni – hárított.

– Miért akarnék?

– Talán megijedtél, hogy jó irányba haladnak köztünk a dolgok, és el akarod szúrni. Elvégre minden szuperül alakult. Erre fogtad magad, és amíg dobtam egy sárgát, te átnézted a cuccaimat. Önsorsrontó vagy. Vaaagy… Vagy csak ezért kavartál össze velem, hogy ezt megtehesd? – vádolta meg most ő a lányt.

– Dehogy! – vágta rá, eltátva a száját a képtelen ötlet hallatán.

– Azért ha kiderül, ki a gyilkos, elvárok egy bocsánatkérő randimeghívást – vonogatta a szemöldökét pajkosan.

Nika a szemét forgatta, de közben elöntötte a bűntudat. Talán elhamarkodottan ítélkezett. A magyarázatai végül is… Hihetőek. A kérdés: beveszi vagy sem?

Leengedte a fegyvert, visszatette a dobozba, majd a piros sporttáskába süllyesztette.

– Ne haragudj, hogy turkáltam a holmijaid között. A lőtt sebed bekapcsolta bennem a riasztót – magyarázkodott Nika leeresztett vállakkal, és bűnbánón pillogott Patrikra.

– Nem baj. Nyilván nem örülök neki, de mivel ártatlan vagyok, nem csesz fel annyira. Neked viszont dolgoznod kell a bizalmatlansági dolgaidon. Egyébként is, ha én lennék a gyilkos, csak simán megöltelek volna, mint a többieket. Nem kavarnék össze veled.

– Ez nem túl megnyugtató, csak szólok.

Patrik elindult felé. Nika minden ízében megfeszült, felkészülve arra, hogy ha kell, szembeszálljon vele. A srác azonban megkerülte, és kivette a táskából a dobozt.

Nika felkészült, hogy rávesse magát, ha a fegyver csöve felé indulna. Patrik szemkontaktust tartva lassú mozdulatsorral, ügyelve arra, hogy ártalmatlannak látszódjanak a mozdulatai, magához vette a stukkert.

– Talán nem árt, ha nálam van. Nyugi, jól bánok vele.

– Nem tudom, ezt mennyire találom megnyugtatónak.

– Bizalom. – Forrón és hosszan megcsókolta Nikát, ám mielőtt fékezhetetlen vágy lobbant volna benne, eltávolodott tőle. – Bennem bízhatsz.

– Majd ha ló legel a sírodon. – Az ajtóra mutatott. – Előttem haladj mostantól.

Ria az összes szobába belopódzott, hátha a gyilkos valamelyiket főhadiszállásnak használja. Lentről haladt felfelé.

Bálinték szobájában nem talált semmi gyanúsat, bár a kupiban nehéz volt eligazodni. Az idős pár legalább szép rendet tartott, de náluk se bukkant semmire. A másodikon Dezsőék lakosztálya egy háborús zónára emlékeztetett Barbie világából: a rengeteg szerteszéjjel heverő ruhán, cipőn, ékszeren, sminken, hajformázószereken, parfümös üvegen kívül csak pár céges logójú táskát, tollat és mappát látott. Kivette a táskájából Dezső elcsent mobilját, és a székre rakta pár estélyiruha alá.

Lauráék szobáját is átfutotta még egyszer, hiába.

Az ő szomszédságukban lévő helyiségből zaj szűrődött ki. Vagy a gyilkos pakolászik az ajtón túl épp, vagy ez Maxék szobája, és a gyászoló férj van bent.

Kopogott.

A neszezés elhalt, azonban pár másodperc múlva tovább folytatódott.

Ismét kopogott, majd a kezét a kistáskájába csúsztatta, készen arra, hogy pisztolyt rántson.

Léptek dübögtek, valaki szinte feltépte az ajtót. Max volt az. Pocsékul festett. A menő amcsi producer jelmez teljesen lefoszlott róla, egy zilált, kisírt szemű, dühös férfivá transzformálódott. Angolul förmedt rá Riára, hogy mit akar.

– Aggódtunk Önért, hol lehet. Csatlakozna hozzánk a lobbyban? Kéne valamit innia és ennie – felelte angolul.

– Nem megyek magával sehová, csessze meg! Meghalt a menyasszonyom! Elmegyek innen a francba! Elmegyek a rendőrségre! Ne is próbáljon megállítani!

– De…

– Hagyjon békén a picsába! – Ezzel úgy bevágta az ajtót, hogy Riának becsengett a füle.

Ha Max elmegy, legalább utána nyugodtan átkutathatja az ő szobáját is – gondolta nem túl empatikusan. Igazából nem hitte, hogy bárki – és itt elsősorban Sándor képe jelent meg a lelki szemei előtt – hagyná, hogy Max leléceljen.

Felment a harmadikra. Úgy tűnt, a személyzet ezen az emeleten kapott szobákat. Itt nem nagyon volt mit átnézni. A szállóban rekedt dolgozóknak nem volt sok cuccuk.

Épp végzett és el akart indulni lefelé, amikor váratlanul a semmiből két alak toppant elé.

– Ria! – hökkent meg Nika, kilépve Patrik mögül. – Találtál valamit? – tekerte lentebb a hangerőt.

– Semmi érdemlegeset, semmi újat. Kivéve Maxet, ő a szobájukban pakolászik. El akar menni.

– Mármint ki a hóviharba? – kérdezte Patrik meglepetten.

– Úgy tűnik. Ti?

Nika mélységesen hallgatott, így Patrik felelt.

– Sehol senki.

– A többiek?

– Leráztuk őket. Valószínűleg már visszaértek a lobbyba. – Felemelte a PowerBanket. – Ezt megszereztük. – Átadta Riának.

– Jaj de jó, köszönöm! – Elővette a töltőjét, összedugta a mobiljával, a PowerBankkel, majd mindent visszasüllyesztett a táskájába.

– Tisztára, mint Hermione. Minden IS van nálad.

– Ki az a Hermione?

Nika és Patrik hitetlenkedve összenéztek.

– Hermione Granger? A Harry Potterből?

– A Harry Pottert tudom ki, de ez a Hermione nincs meg.

Nika cüncögve megcsóválta a fejét.

– Tudom már, mit csinálunk, ha visszaérünk Pestre. Harry Potter maratont tartunk.

– Remélem, nincs sok része.

Nika csak vigyorgott.

– Visszamenjünk a lobbyba? – tudakolta Patrik. – Mielőtt a mi keresésünkre is újabb csapatot szerveznek.

– Vaaagy, szétnézhetnénk lent mi is – dobta be az ötletet Ria.

– Én adom! – szavazott Nika. – A lobby uncsin hangzik – érvelt fintorogva.

– Legyen így – ment bele Patrik.

Nesztelenük, mint a tolvajok, lelopództak a wellnes-részlegre, ahol azonnal veszekedés hangja ütötte meg a fülüket. A lárma irányába siettek. A wellnessbe vezető folyosó közepén meg is pillantották a másik keresőcsapatot, plusz Dezsőt. A pasas ki volt kelve magából.

– Kerestem! Mindenhol kerestem! Biztos, hogy nem ment el! Engem itt hagyna, de a lányainkat soha!

– Nem is feltételeztem, csak… – Bálint hiába emelte fel védekezőn a kezeit, Dezső elkapta a torkát és a falhoz szegezte.

Réka felsikított, Peti és a két konyhásfiú hátrahőköltek.

– Közöd van ehhez, mi? Te sunyi kis féreg! – sziszegte Dezső a képviselő képébe.

– Az én nejemet is megtámadták! – préselte ki magából.

– Az is biztos te voltál! Simán kinézem belőled. Az apád se volt jobb…

Patrik pillanatok alatt ott termett, hátulról átkarolta Dezső nyakát, és a fojtó mozdulatnak hála Dezső pillanatokon belül elengedte Bálintot. Megpróbálta lerázni magáról Patrikot, ő viszont magasabb és erősebb volt tőle, és technikásan fogta. Dezső vörös arca kezdett lilulni. Amint kellően elkábult, Patrik eleresztette, aztán taszított rajta. A férfi hörögve kenődött fel a falra, és csúszott össze a mentén.

– Ti meg mit kerestek itt? – követelt magyarázatot Réka.

– Lemaradtunk a csapatunktól – ferdített Patrik.

– És maga? – fordult Ria felé. – A lobbyban kéne lennie!

– De nem vagyok.

– Köszönöm, azt észrevettem! Miért kell mindenbe beleütnie az orrát? – húzta fel magát Réka. – Baja is eshetne! – aggodalmaskodott.

– Ha jól sejtem, önök sem bukkantak rá Andira – váltott témát taktikusan.

– Hát nem – vágta rá Bálint a nyakát masszírozva.

– A pince még hátravan – szólt Réka.

– Akkor csak ön után – intett maga elé Bálint udvariasan. Réka kelletlenül elindult, Peti és a két szakácsfiú követték, a nyomukban Riával.

– Miért hiszi Dezső, hogy közöd van az egészhez? – tudkolta Nika Bálinttól. Az emlegetettre pillantottak, aki a hidegburkolaton ülve, szörcsögő lélegzetvételekkel igyekezett életben maradni.

– Mert egy gyökér – emelte fel a hangját Bálint, hogy Dezső is hallja, aki erre pulykavörös képpel rá is meredt. – Nem az én hibám, hogy szarul vezeted a céged, rád szállt a NAV, és bukni fogsz! Nekem és Krisztinek semmi köze hozzá! Egyedül magadnak köszönheted. – Ezzel sarkon fordulva a többiek után iramodott.

Patrik átkarolva Nikát bíztatta, hogy ő is induljon meg, a lány azonban ellenállt.

– Csak utánad.

– Inkább Dezsőt engeded magad mögé?

– Inkább! Ő túl… alkoholista ahhoz, hogy gyilkolásszon. Ha nem akar egyedül maradni, jobb, ha velünk jön – vetette oda Dezsőnek az utolsó mondatot.

– De ne kötekedjen, mert maga fogja a rövidebbet húzni – figyelmeztette Patrik. Dezső válaszképp hangosan szuszogott tovább.

Otthagyták.

A pincébe egy szűk beton lépcsősor vezetett le. Az első fordulóban fából faragott, díszes totemoszlop állt, míg a következőnél egy fém ajtó feketellett. Bálint benyitott az ajtón, ezért a sor megállt és feltorlódott. Nika addig az oszlopot tanulmányozta.

– A Borlovagrend 2002 óta minden évben nálunk rendezik a borlovag választást. Minden évben akasztanak rá egy új szalagot – mesélte Réka, amint észrevette, hogy a lány figyelmét megragadta a tárgy.

– Menő – ismerte el Nika.

– Nincs itt senki – jelentette az ajtón túlról visszatérő Bálint, így a sor megindult. Ria, Nika és Patrik is bepillantottak az ajtó mögé, ami egy tárolót rejtett. Az itt lévő dolgokat fehér lepedővel takarták le.

Nika gyorsan fellebbentette őket.

– Sehol egy hulla. Pedig ez jó rejtekhely lenne.

– Érdekes gondolataid vannak – állapította meg Patrik.

– Most mondd, hogy te nem erre gondoltál.

– Én azon morfondíroztam, vajon miért nincs zárva az ajtó.

– Én meg arra, hogy haladjunk már – szólt közbe Ria noszogatón, mintha félne, hogy lemarad valamiről, ha nem iparkodnak.

Még egy emeletet mentek lefelé, mire megérkeztek a pincébe. Sötét volt és jellegzetes pince-szag. Egy főfolyosó vezetett középen egyenesen, ahonnan balra is és jobbra is termeket vájtak a földbe. Zseblámpák szántották végig a falakat, a hosszú, masszív asztalokat és a padokat, amiken téli dekorációk és gyertyák árválkodtak.

– Itt szoktak borkóstolások lenni? – érdeklődött Nika, mert szinte látta magát itt ücsörögni, bort kóstolgatni, Patrikkal megvitatni, kinek melyik ízlik… Akaratlanul is megrázta a fejét. Nem örült, hogy Patrik így berágta magát a gondolatai közé.

A csoport eleje már a második ilyen elágazásnál járt, Réka onnan szólt hátra.

– Igen, szoktunk, méghozzá…

Ekkor Bálint felnyögött.

– Jaj ne!

Mindenki sietve körégyűlt, az összes lámpa lefelé világított. A földön egy mozdulatlan test hevert hasonfekve, a végtagjai szerteszét, mintha menekülés közben esett volna össze.

Patrik leguggolt a nő mellé, a lámpájával térképezve fel a helyzetet.

– Őt is leszúrták. Csak az ő szívét el is találták.

Mindenki összerezzent, amikor hirtelen Dezső hangja vert visszhangot a pincében.

– Mi az? Mit találtak? – sietett oda, mire a tömeg szétrebbent, akár egy csapat ijedt galamb. – Jaj, ne, édesem, ne! – Dezső térdre zuhant a felesége holtteste mellett. Gyengéden megfordította, átkarolta, és zokogva magához szorította. Mindenki szomorúan figyelte a jelenetet.

Percekig ácsorogtak így, zavarban és tehetetlenül, mígnem Réka a szálló vendégeihez fordult.

– Menjenek vissza a lobbyba. Mi itt maradunk, ameddig szükséges.

Bálint szólásra nyitotta a száját, de Réka közbevágott.

– Maga pláne, mielőtt Dezső elkezdi megint Önt vádolni. Egyébként is, Krisztina mellett van most a helye. – Ezzel Bálint nem tudott vitába szállni.

– A lányokkal mi legyen? – kérdezte Ria.

– Egyelőre ne szóljanak nekik, majd… Majd ha felmentünk elintézzük.

Nika, Ria, Patrik és Bálint elindultak vissza a lobby irányába. Csak akkor szólaltak meg, amikor már a wellness-részleg folyosóit rótták.

– Ez borzalmas – mondta Bálint. – Nem bírom a fazont, de ezt nem érdemelte. Mi a fenéért tenne ilyet bárki? Miért ölte volna meg Robit, a barátnőjét, azt a színésznőt, Andreát, és miért akarta Krisztit?

– Neked ezt jobban kéne tudnod, mint nekünk – célozgatott Nika.

– A színésznőt nem is ismertem! – csattant fel Bálint. – Robi barátnőjét se igazán. Legutóbb, amikor elvittük Robihoz a kocsit a szervízbe, ott volt ő is, de ennyi. – Amikor erre senki sem felelt, hozzátette: – Nem értem ezt az egészet.

– Egyikünk sem érti – csóválta a fejét Nika. Kifejezetten bosszantotta, hogy nem tudta, ki a tettes. Vagy kik. Ő bérgyilkos volt, fel kéne ismernie más gyilkosokat, nem? Valamiért ezt hitte. Mégis úgy tűnt, ez egy fals elképzelés.

Amint visszaértek a lobbyba, Ádám, a főséf, egyből nekik esett.

– Ti meg hová tűntetek? – kérte számon Patrikot és Nikát.

– Csak beugrottunk a szobámba egy PowerBankért – felelte Patrik könnyedén.

– Szólhattatok volna! Megvártunk volna titeket! – mérgelődött.

– Sajnáljuk – biggyesztette le a szája szélét Nika, egy csöpp megbánás nélkül.

– Hát köszi… – duzzogta a séf, és visszatért a beosztottjai gyűrűjébe a bárpulthoz.

– A többiek hol vannak? – tudakolta Klára odalépve hozzájuk, elnézve a válluk felett.

Az ikrekre pillantottak, akik kétségbeesetten figyelték őket. Igazából a lobbyban mindenki szeme rájuk tapadt. Szorongva várták a híreket.

– Még átfésülik a pincét – hazudta Ria, aztán hogy elkerülje a faggatást, a legközelebbi üres asztalhoz vonult, és leült. Nika és Patrik csatlakoztak hozzá.

Bogi újra játszani kezdett a zongorán, és senki sem firtatta tovább a dolgot. Hiába a kandallóban pattogó tűz és a zongoraszó, gyászos hangulat és feszültség vibrált a levegőben.

– Ott ölték meg – suttogta Nika Andira utalva. – A vérnyomok erre utalnak.

– Csak nem valaki szintén nézte a Dextert? – bazsalygott Patrik.

– De! Imádom azt a sorozatot! – jött lázba Nika.

– Legyetek már egy kicsit komolyabbak – ripakodott rájuk Ria összevonva a szemöldökét. A páros meghunyászkodva elhallgatott. – Igen, ott ölhették meg – értett egyet Ria, visszakanyarodva a témához. – De mivel csalhatta le a gyilkos? – tanakodott félhangosan. – Mi vehet rá egy nőt, hogy bárkit kövessen egy idegen helyen egy pincébe?

– Hát, ha valaki azt mondaná nekem, a pincében voltatok együtt, beomlott alattad a föld, segítsek kihúzni téged, akkor lemennék vele – válaszolt a kérdése Nika.

– Ó, de drága vagy! – hatódott meg Ria.

– Tuuudom. Viszont szerintem tuti nem egy gyilkos van – adott hangot a véleményének Nika.

– Vagy egy van, és ő össze akar minket zavarni. Vagy kezdő, és nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy eltervezte, lásd Krisztit – ötletelt Patrik. – Viszont… – Benyúlt a zsebébe, majd egy fecnit tolt keresztül az asztalon a nők felé. Nikáék kíváncsian lecsaptak rá. Ugyanolyan üzenet volt, amit Robi kivételével a többi áldozatnál is találtak.

– Aki éhezővé tesz mást, maga sem lakhat jól többé – olvasta fel Nika. – Ez hol volt?

– Az arca alatt.

– Úgy elraktad, hogy senki se vette észre? – csodálkozott.

– Tehetséges egy fiú – ismerte el Ria ezúttal is. Nika érezte, hogy ismét elönti a forróság, ugyanis a teste visszaemlékezett arra, mi történt Patrik szobájában, milyen tehetséges is Patrik bizonyos dolgokban…

– Ja, gondolom – motyogta.

Ekkor Gergő toppant melléjük.

– Hozhatok esetleg valamit inni vagy enni?

– Én egy pálinkát kérek és egy üveg mentes vizet – jelezte Patrik.

– Nekem is jöhet a pálesz, csak én narancslével kérem. Ria? Még ez a szitu se elég ahhoz, hogy igyál? – csábította Nika gonoszul.

– Pont, hogy most van szükség a tiszta fejre! – szúrt oda a fiataloknak. – Én csak egy gyümölcsteát kérek, köszönöm.

– Milyet?

– Lepj meg!

Miután Gergő elment, Patrik felállt, elnézést kért, és kiment a mosdóba. Nika közelebb hajolt a mentorához.

– Másik oldalról kéne megvizsgálnunk a gyilkosságokat: rajtunk és Patrikon kívül mindenki valamilyen módon ide lett csalva. Miért? Miért pont a Palotaszállóba?

– Azt biztosan nem tudhatta a gyilkos, hogy ekkora hóvihar lesz – mélázott Ria.

– Nem, azt nem tudhatta. Tehát ez az egyesével levadászós dolog biztosan rögtönzött.

– Mit befolyásol a hóvihar? – tette fel a lényeges kérdést.

– Nem jöhet ki a rendőrség, és nem menekülhetünk el mi sem – vágta rá Nika. – Azaz, ha mondjuk nem számolt a hóviharral, mert nem látnok, akkor egyesével megölni az embereket nem lett volna célravezető.

– Tehát mindenképp egyszerre akarta, valamikor az ittlétük folyamán – bólintott Ria, egyetértve az elmélettel.

– Ahhoz viszont kár volt lefoglalni a szálló többi szobáját. Ha csak bizonyos személyek a célpont, akiket egy időben akart megölni, mit számít, hogy mások is vannak itt?

Ez a kérdés a levegőben maradt, pláne, hogy megjelent Réka, Peti és a két szakácsfiú. Réka egyenesen az ikrekhez ment, az arca merev volt, a mozgása darabos. Valamit mondott nekik, mire a lányok felpattantak.

– Miért?

– Megtalálták a szüleinket?

– Meghaltak?

– Miért nem jönnek ide, ha nem? – zúdították a kérdéseiket az értékesítési vezetőre.

– Az irodámban van apukátok, ott akar veletek beszélni.

– És anya? – kérdezték szinkronban.

– Gyertek, légyszíves, édesapátok mindent elmond. – A lányok összekapaszkodva követték, sötétbarna szemeikbe könny formájában ült ki a rettegés. Miután elhagyták a lobbyt, mindenki letámadta Petiéket, akik elárulták nekik, hogy Andreát holtan találták, Dezső pedig Réka irodájában, távol mindenkitől akart beszélni a lányaival.

Váratlanul nagy robaj töltötte be a teret, és mindenki a lépcső irányába tekintett. Max két táskával felpakolva, és egy 20 kilós bőröndöt húzva le maga után robogott le az emeletről. Klára és Sándor egyszerre indultak el felé.

– Hová készül? – tartóztatta fel Klára feltett kezekkel.

– Elmegyek a francba! Nem hiszem el, hogy nem lehet kijutni innen! Ez egy rossz vicc!

– Hóvihar tombol odakint, nem fog messzire jutni! Ha kimegy, csak megöleti magát!

– Vagy csak itt akarnak tartani minket, amíg mind meg nem halunk! – pánikolt a producer.

– Hogy gondolhat ilyet?

Max agresszíven megkerülte Klárát, azonban Sándor az útját állta.

– Maradjon, kérem! – Bár a londínernek tekintélyt parancsoló kiállása volt, amin az egyenruha csak dobott, Max alig rettent meg.

– Megölték a menyasszonyomat! Nem bírok tovább itt maradni! Azonnal megyek a rendőrségre!

Patrik ekkor jött ki a mosdóból, hátulról cserkészte be Maxot. Bálint is talpon volt már, mögötte Tibor, Gergő, és az összes konyhai dolgozó sorfalat alkotott. Nika és Ria viszont nyugodtan szemlélték a történéseket. Még ha Max el is jutna a parkolóba, olyan sok hó esett, hogy el se tudna indulni a kocsijával. Kár volt aggódni.

– Azért ilyen sietős, mert maga a gyilkos? – csendült Kriszti hangja.

– Kriszti, ne… – próbálta gyorsan elhallgattatni Bálint, hiába.

– A testalkata megegyezik annak a testalkatával, aki rám támadt!

– Elment az esze? – förmedt rá Max. – Miért akartam volna bárkit megölni? Nem is ismerek itt senkit! Csak Dorinát ismertem, de ő… – A hév fűtötte elszántság darabokra tört benne. Ledobta a táskákat a földre, majd ő maga is csatlakozott hozzájuk. Karjaival átfonta felhúzott térdeit, homlokát a kezére hajtotta, miközben elkeseredetten sírt.

Nika és Ria összenéztek.

– Legalább most már mindenki egy helyen van, nem történhet semmi baj – motyogta Nika. – Jó, Dezső és a lányai az irodában vannak, de ők nem lehetnek a tettesek.

– Réka még nem ért vissza – hívta fel a figyelmét Ria a tényre.

– De itt van a lobbyban mindenki. Ha csak nem Dezső és az ikrek a gyilkosok, Rékának nem eshet baja. Meg persze ha ő a gyilkos, akkor sem.

– Egy valakiről megfeledkezel – emlékeztette Ria. – Blankáról továbbra sem tudjuk, hol lehet.

Lassan teltek az órák, az éjfél fenyegetően közeledett. Idén nem okot adott az ünneplésre az eljövetele, hanem a rémálom kiteljesedésével kecsegtetett. A hóvihar fáradhatatlanul tombolt, fülsértő sipákolással süvített a szél. A sötétség sűrű és ragacsos lett, úgy tűnt, mintha percről percre egyre több gyertyafényt kebelezne be.

A lobbyból mintha kiszívták volna az életet: Bogi abbahagyta a zongorázást, Petivel kettesben, félrevonulva ücsörögtek, egymás kezét fogva. A szálloda dolgozói a helyiség recepcióhoz közelebbi részében tanyáztak, a bár környékén, míg a vendégek a Hunyadi étterem felé eső részén táboroztak.

Mostanra a korábban elkészített ételeket mind megették, és Max kivételével inni se volt hangulata senkinek. Max viszont nem fogta vissza magát. Ha már a szállót nem hagyhatta el, a tudatát nagyon szerette volna, ezért célul tűzte ki, hogy kiissza a Lobby Bárt a pálinkakészletéből.

Miután Pista bá’ átkötözte Kriszti sebét, Nika odaült hozzá a pótágy szélére. Bálint és Zolika épp a szomszédos ágyon aludtak. Nika tekintete nem időzött el rajtuk sokáig, de a gondolat így is átfutott a fején: akár az ő férje is lehetne, akár az ő közös gyerekükkel is szundíthatna ilyen aranyosan…

– Hogy vagy? – érdeklődött, mire Kriszti erőtlenül elmosolyodott.

– Életben. – Sápadt volt és gyengének tűnt. – Kaptam még gyógyszereket. Pista bá’ azt mondta, nem fertőződött el a seb, és jól néz ki, de jó lenne mielőbb kórházba menni. – Egyszerre pillantottak a karzaton tompa színekkel csillogó festett üvegablak felé. – Ami nem fog egyhamar összejönni – állapította meg apatikusan.

– Élsz, és megmaradsz. Csak ez számít! – paskolta meg a combját Nika együttérzőn.

– Remélem, a baba is jól van – simított végig domborodó pocakján Kriszti. – Azóta csak az pörög az agyamban, mi lett volna ha hasba szúr? – szörnyedt el, a szemébe könnyek szöktek. – Eleve, ki támad meg egy terhes nőt? Ki az a pszichopata? – Sírva fakadt, mire többen feléjük fordultak. Nika megölelte, és eszébe jutott, amikor évekkel ezelőtt pont így vigasztalta a barátnőjét, amikor meghalt a kiskutyája.

Miután Nika elengedte, rábökött Kriszti hasára, majd a fejével kérdőn Bálint felé biccentett. Tudni akarta, kié a gyerek. A Bálinté vagy a Robié?

Kriszti szemei először elkerekedtek a sértettségtől és a döbbenettől, ám végül bólogatni kezdett. Ezután szótlanul révedtek a kandalló finoman pattogó tüzébe, amíg Bálint fel nem ébredt. Nika ekkor elköszönt, és visszatért Riáék körébe, ami kiegészült Erika nénivel. Ő jól láthatóan úgy akarta átvészelni ezt az egészet, hogy megállás nélkül cseverészett. Patrikon már látszott, hogy kezd elege lenni, Ria azonban jól bírta a strapát, ráadásul rájött, hogy az öreglány igazi Magdi anyus: szívesen pletykált, ráadásul valahogy többet is tudott mindenkiről, mint azt eddig hitte.

– A recepciós kishölgy és a londíner fiú nagyon édesek együtt – tért át a párocskára Ria.

– Ó, igen, már egy éve együtt vannak.

– Tényleg? Hosszú idő ilyen fiatal korban.

– Tragédia kovácsolta a szerelmüket – csóválta a fejét bánatosan. – Mindketten elveszítették az édesanyjukat, szinte egyszerre. Szerencse, hogy ott voltak egymásnak.

– Reméljük, tartós lesz – kívánta őszintén Ria. Pillantása a Réka-Klára-Sándor trióra siklott, akik a recepció és a lobby találkozásánál álltak, és halkan beszélgettek. – Dezső és az ikrek nagyon régóta vannak külön. Valakinek meg kéne néznie őket – vetette fel.

– Igen, én is aggódom értük. Mármint nem hiszem, hogy veszélybe lennének, az a férfi mégiscsak elég… nagy termetű – fogalmazott finoman Erika néni –, de tényleg régóta vannak magukban.

– Most halt meg a felesége, a lányoknak pedig az anyjuk – szólt közbe Nika. – Még jó, hogy nem akarnak köztünk lenni! Én se akarnék.

– Te mit csinálnál? – kíváncsiskodott Patrik.

– Amit Max. El akarnék húzni innen. Csak engem nem tudnátok feltartóztatni – harciaskodott.

Ria és Patrik egyszerre nevette el magát, ami jelen körülmények között idegenül csengett a helyiségben. Nika bosszúsan fonta karba a kezeit.

– Jó, röhögjetek csak. Blanka is meglógott valahogy észrevétlenül. Talán többen vagytok, talán erősebbek vagytok, de kijutnék innen – kocogtatta meg magabiztosan a halántékát a mutatóujjával, jelezve, hogy okosan kicselezne mindenkit.

Ezzel senki sem akart vitázni, csak mosolyogtak. Végül Ria elkezdett feltápászkodni.

– Szólok Rékának, kísérjen el minket.

– Minket? – vonta fel a szemöldökét Nika.

– Én is megyek – jelentette be Patrik. – Nem mehetnek férfi kíséret nélkül.

Nika erre megenyhült.

– Jó, akkor én is megyek – ment bele nagyduzzogva. Patrik nincs rám jó hatással… – állapította meg magában elégedetlenül.

Ria Rékával és Sándorral tért vissza, illetve Gergővel, aki pár üveg vizet és üdítőt cipelt a kezében. Így hatan elindultak Réka irodája felé. Ria az értékesítési vezető mellett haladt a sor elején.

– El sem tudom képzelni, mit élhet most át szegény család – vette fel a beszélgetés fonalát Ria.

– Én sem. Azt se, ki tenne ilyet. De úgy tűnik, bárki is az, büntetni akar.

– Ezt hogy érti? – hökkent meg Ria, és Nikáék a sor végén is a fülüket hegyezték.

Réka megvonta a vállát.

– Robiról tudjuk, hogy nagy simlis volt, nem csoda, ha akadtak ellenlábasai. A barátnőjét nem értem mondjuk, miért kellett megölni. A színésznőék meg mindig úgy sutyorogtak, mintha valami nagy dolgot titkolnának. Bálint szintén nem az erkölcsösség mintaképe, ahogy az apja se volt. Tudom, mert az apámmal barátok voltak.

– Akkor ismeri Bálintot régről? – hökkent meg Ria. Nika is meglepődött. Nem emlékezett Rékára abból az időből, amikor még Bálinttal járt.

– Igen. De nem hiszem, hogy ő emlékszik rám. Vagy ha igen, nem mutatja jelét. Akkoriban hosszú, barna hajam volt. Ráadásul jó pár évvel idősebb vagyok tőle, nem lógtunk együtt. De az apja nyomdokait követi. Szóval ha valaki büntetni akarja, a várandós feleségének a megtámadása hatásos módszer.

– És Andi? Vele Dezsőt akarták büntetni?

– Biztosan. Maradjon köztünk, de az az ember… A legrosszabb fajta.

Ezt mostanra Riáék is jól tudták.

– Annyit tudunk, hogy munkaerő közvetítő cégük van.

– Igen. Pár éve engem is kiközvetítettek. Életem legrosszabb munkája volt. Amint tudtam, ott is hagytam. Utána sikerült itt, a Palotaszállóban elhelyezkednem, hála Istennek! – mesélte megkönnyebbülten.

Ekkor megérkeztek az irodához. Réka bekopogott, majd, bár nem kapott választ, benyitott. Dezső, Hanna és Anna a székeken ültek, megtörten, kisírt szemekkel.

– Mit akarnak? – förmedt rájuk Dezső.

– Meg akartuk nézni, jól vannak-e – felelte Réka.

– És hoztunk inni – furakodott előre Gergő, lepakolva az üvegeket az egyik irattartó polc szélére.

– Húzzanak a picsába! Hagyjanak minket békén! – esett a csapatnak Dezső, mire Patrik fenyegetőn előre lépett.

– Bocs, hogy aggódtunk magukért. Többé nem fordul elő – közölte hűvösen, amitől Dezsőben rekedt a dühe, és csak pislogott, mint lillafüredi pisztráng a szatyorban.

Patrik sarkon fordult, mire mindenki követte a példáját, és szótlanul visszamentek a lobbyba.

– Legalább a lányaira lehetne tekintettel – dohogott Ria, miközben leült.

– Nem fogadta jól a kedvességet? – érdeklődött Erika néni, aki azóta is az asztaluknál üldögélt.

– Hát nem.

Nika, miután ledobta magát az óceánkék, bársonyborítású székbe, kirántotta a mobilját a nadrágja zsebéből.

– Hogy áll a töltöttséged, Ria? Lassan nekem is kéne a PowerBank.

– Azt magácska hagyta el? – kérdezte Erika néni, a padló felé mutatva. Nika gyorsan megnézte, mire mutogat a balján helyet foglaló idős hölgy.

– Óh. – Felkapta a szőnyegről az Andi holttesténél talált fecnit, és megpróbálta mielőbb vissztömködni a zsebébe. Ria a fejét fogta kínjában, Patrik „ez cink” fejet vágott. – Igen, az enyém. Csak… egy darab papír – vonta meg a vállát mintegy mellékesen.

– Maga is kapott? – hajolt közelebb Erika néni Nikához, kék szemeiben rémület csillogott.

– Kaptam? Maga kapott egy ilyet? – tátotta el a száját Nika.

– Igen. Vagyis… nem tudom. Valaki becsempészhette a szobánkba tegnap este. Az én holmijaim között találtam rá. Istvánnak nem említettem, mert nem akartam feleslegesen idegesíteni.

– És mi van ráírva?

Erika néni elővette a saját papírkáját a táskájából.

– Az utolsó reménye voltál, de nem hallgattad meg. Téged sem fog többé senki hallani… – A keze remegett, ahogy tartotta a papírt, a hangja egy oktávot ugrott, ahogy a félelem fojtogatni kezdte.

– Mire utalhat? – tapogatózott Ria, bár már sejtette.

– Szerintem a mentoráltamra. Meséltem, hogy aznap, amikor meghalt, hívott telefonon, de én nem vettem fel. Emiatt úgy érzem, cserbenhagytam.

– Mintha hozzájárult volna a halálához?

– Igen.

– Erika… – kezdte Ria, miközben izgatottan pillantott össze Nikával és Patrikkal, akik szintén fészkelődni kezdtek a székben. – A mentoráltját. Ismerte valaki innen, a Palotaszállóból? Itt dolgozók vagy vendégek?

– Ó, hogyne. Igazából többen is.

Miután Erika néni felsorolt mindenkit, akit a mentoráltja ismert azok közül, akik a Palotaszállóban rekedtek, Nika, Ria és Patrik ledöbbenve pislogtak egymásra. Ez azért sok mindenre magyarázatot adott, bár egyes kérdések így is megválaszolatlanul lógtak a levegőben.

Hosszú másodpercekig csendben emésztgették a hallottakat, és igyekeztek nem ránézni senkire a lobbyban lévők közül, nehogy feltűnést keltsenek. Végül Nika mélyen beszívta a levegőt a tüdejébe, és fejcsóválva hátradőlt.

– Ezt nem akarom elhinni… – Majdnem elnevette magát.

Erika néni összevonta ősz szemöldökét.

– Csak nem gondolja, hogy…

Ekkor több fej is a a Mátyás király vadászatát ábrázoló színes üvegablakok felé fordult. Nika hamar megértette, miért. Léptek dübörögtek le a lépcsőn, és megjelent Dezső terebéjes alakja. Nem festett valami jól, bár ilyen józannak még nem látták, amióta megismerték. Már ha lehet józannak hívni valakit, akinek elvette az eszét a gyász, és lobogott benne a bosszúvágy.

Amint leért a lobbyba, a keze előre lendült, a benne tartott pisztolyt pedig egyenesen Bálintra szegezte.

Többen felsikoltottak, a zongora körül tömörülők rohanni kezdtek a recepció irányába, míg mások a bárban kerestek menedéket.

– Állj! Mindenki álljon meg! – dörrent Dezső könnyektől rekedtes hangja.

A tömeg ennek ellenére eszét vesztve hömpölygött tovább, néhány kivétellel: Réka és Sándor feltartott kézzel, lassan araszolva közelítette meg a tajtékzó Dezsőt. A londíner mögött Peti és Gergő osontak, Gergő egy fekete műanyagtálcát tartott maga elé pajzs gyanánt. Tibor, a karbantartó, és Ádám, a séf, se kerestek menedéket, bár ők azért tisztes távolságból figyelték az eseményeket. Nika és asztaltársasága is talpra ugrott, de egyikük sem próbált a lift felé menekülni.

– Mi a francot művelsz, Dezső? – pattant fel Bálint a pótágyról, és ösztönösen úgy helyezkedett, hogy Kriszti és Zolika minél távolabb legyenek tőle. A szintén az egyik pótágyon pihenő Pista bá’ ijedtében Krisztiék felé igyekezett, így Bálint mögött végül nem maradt más, csak üres pótágyak és a fal.

– Dezső, engedje le a fegyvert – csendült Réka remegő hangja.

– Tudom, hogy te voltál, te féreg! – üvöltötte Dezső vörös fejjel, ignorálva az értékesítési vezető kérését. A szájából nyál fröcsögött.

Nikának először az jutott az eszébe, hogy még a végén Dezső fogja megölni az ő célpontját. Ami végül is a meló szempontjából még jól is jönne. Aztán beléhasított a felismerés, hogy a lelke mélyén annyira nem szeretné a célszemély halálát… Ezt az érzést gyorsan elhessegette, és a Ria táskájában lapuló lőfegyverre, valamint a Patrik nadrágjában rejtőző másik stukerre gondolt. Magyarországon nem egyszerű fegyvertartási engedélyt szerezni, fegyvereket se osztogatnak minden sarkon, még Miskolcon sem, erre most három ember is tartózkodott egy helyen felfegyverkezve. A helyzet abszurditásától Nikának ismét keserű nevetés gyűlt gombóccá a torkában. Annak már kevésbé örült, hogy nála bezzeg nincs semmi.

Erika néni a férje felé mozdult, azonban Patrik elkapta, és maga mögé parancsolta.

– Én nem csináltam semmit! – védekezett Bálint. – Esküszöm, hogy nem bántottam se Andreát, se senki mást! – Lassan beszélt, kimérten, minden izma tettre készen megfeszült.

– Hazudsz! – ordította Dezső. – Te küldted nekem azt az emailt, ne tagadd! Te zsaroltál meg!

– Dehogy! Azt sem tudom, miről beszélsz!

– De miért? – fakadt ki eltorzult arccal. – Miért kellett Andit megölnöd? Fizettem volna! Megtettem volna bármit, amit csak kérsz! Megbeszélhettük volna!

– De nem tudom, miről van szó, nem érted?

Dezső keze jól láthatóan remegett, ahogy a képviselő mellkasának szegezte a pisztoly csövét.

– Dezső, hol vannak a lányai? – próbálkozott Réka ismét, Sándorral az oldalán továbbra is lassan közeledve. Eközben Patrik is megindult, kihasználva, hogy Dezső háttal állt az ő csapatuknak.

– A szobánkban, biztonságban – felelte, végre észrevéve mást is Bálinton kívül. –  Távol ettől a gyilkostól! – Megérezhetett valamit, vagy a szeme sarkából megláthatott valamit, mert megperdült, egyenesen Patrikra célozva. Nika szíve nagyot dobbant rémületében.

– Ne mozdulj! – kiáltotta Dezső.

– Maga nem gyilkos – mondta Patrik. – Ne váljon azzá pont most. A lányainak szüksége van önre!

A férfi összeszorított foggal intett néhányat a fegyverével.

– Menjenek oda! Ne legyenek mögöttem! Senki se legyen mögöttem! – utasította Patrikot, Nikát, Riát és Erika nénit, miközben kövér könnycseppek gördültek végig az arcán. Nikáék engedelmesen a szomszédos asztalhoz lépkedtek, ahol Max üldögélt lerészegedve, csendben szemlélve a jelenetet, mintha nem hinné el, hogy ez az egész tényleg megtörténik, és nem csak alkoholos képzelgés.

Nikáék így egy vonalba kerültek Rékáékkal.

– Dezső… – Bálint hangja olyan nyugodtan csengett, amennyire ebben a helyzetben csak lehetséges volt. – Nem tudom, milyen emailről és zsarolásról beszélsz. Bárki is zsarol, nem én vagyok az. Sose ölném meg a feleséged, nem venném el a lányaidtól az anyjukat! – győzködte.

– Tegye le a fegyvert – kérte ezúttal Sándor, hátha a „jobb, ha te mondod, a te hangod mélyebb” most is beválik. – Még nem történt semmi visszafordíthatatlan.

– Nem? Megölte a nejem!

Hát ez sem vált be…

– Nem én voltam! – kötötte az ebet a karóhoz Bálint, veszítve a türelméből.

– Nem igaz! Ki más lett volna? Ki más tudhat arról, mivel üzletelek? Mert te biztosan tudod!

Bálint hallgatott. Tényleg tudta.

– Igen. Andrea egyszer elmondta Krisztinek, aki nekem. De miért zsaroltalak volna meg?

– Mert elcsesztük azt a hülye rendezvényedet és szar helyzetbe hoztunk!

– Igen, tényleg nagyon kellemetlen volt, hogy nem jelent meg egy hostess se, de ezért még nem zsarolnálak meg!

– Akkor pénzre van szükséged! Mit tudom én!

– Nem látod, mennyire nincs értelme az egésznek? Ha zsarolnálak, akkor nem végeztem volna Andival! Miért tettem volna?

– Én is ezt szeretném tudni… – Kibiztosította a pisztolyt, a kezének a remegése hirtelen megszűnt. Olyan elszántan nézett, ahogy eddig még soha.

– Hidd el, kérlek… Nem öltem meg Andit. – Most már érezhetővá vált Bálint hangján az idegesség, a testtartása is megváltozott. Összébb húzta magát, a kezeit az arca elé emelte, támadó állásban vetette meg a lábait.

– Talán el kéne vennem tőled Krisztinát, hogy úgy szenvedj, ahogy én… – A nőre fordította a pisztoly csövét. Kriszti – fájdalom ide vagy oda -, Pista bá’ felé taszította Zolikát, aki erre felvisított. Az öregember elkapta a kisfiút, és bepördült vele az oszlop mögé.

– Ne tegye! – kiáltotta Réka, magára vonva Dezső figyelmét. Sándor előre lendült, és amíg Dezső rájuk figyelt, Bálint sem maradt tétlen. Támadója felé vetődve elkapta a kezeit, a plafon felé lökve őket.

Lövés dördült, sikolyok visszhangoztak a helyiségben. Patrik is mozgásba jött, és még Sándor előtt ért oda a dulakodó duóhoz. A pisztoly ismét elsült, csak ezúttal vízszintes pozícióban volt. Patrik kiütötte Dezső kezéből a fegyvert, ami messze pattogott a szőnyegen, ezután Sándorral és Bálinttal egyetemben a földre nyomták a torka szakadtából bömbölő férfit. Gergő már szaladt is oda egy zacskó gyorskötözővel.

– Max! – kiáltotta Réka. A producer nyöszörögve szorította a bal kezét a jobb vállára, ujjai közül sötét vér bugyogott elő. A második golyó őt találta el. Ria és Réka azonnal vele kezdtek el foglalkozni. Pista bá’, miután visszaadta Zolikát a zokogó Krisztinek, megkönnyebbülten a karjaiba zárta Erika nénit.

– Jól vagy, drágám?

– Én jól. Te?

– Én is. Meg kell néznem az amerikait, hogy van. – Elengedte a nejét, aztán Maxhoz sietett. Erika néni követte, hátha a segítségére lehet.

Nika eközben Dezsőhöz lépett, akinek mostanra a háta mögé kötötték a kezeit. Szomorú látványt nyújtott.

– Téved. Nem Bálint végzett a kedves nejével. Viszont a gyilkos tényleg itt van köztünk. – Az irányába fordult, ahogy mostanra mindenki más is, ugyanis a gyilkos a földről felvett pisztolyt épp Erika néni halántékának szegezte…

A Palotaszállóra mélységes csend borult, még a kandallóban táncoló tűz is parázzsá húzta össze magát, így igyekezve minél kisebb feltűnést kelteni. A hóvihar se őrjöngött épp, mintha tudta volna, hogy a szállóban rekedteknek van épp elég bajuk, nincs szükségük arra, hogy még ő is tomboljon.

Azok, akik eddig nem hagyták el a lobbyt, kővé váltan meredtek egyetlen személyre, aki épp Dezső pisztolyát szegezte Erika néni halántékának. Az idős nő ráncoktól barázdált arcára rettegés telepedett, segítségkérő tekintete ide-oda cikázott a jelenlévőkön.

– Mi a fenét művelsz, fiam? – ocsúdott fel a döbbenetéből Sándor. Tett egy lépést Peti felé, ő azonban válaszul a zongora irányába hátrált, magával rántva Erika nénit, aki röviden felsikoltott.

– Csak befejezem, amit elkezdtem, apa – felelte nevetve, kék szemében őrült lángok csaptak fel. Nem is emlékeztetett arra a visszafogott, kedves srácra, aki olyan szerelmesen tudott Bogira nézni, hogy attól az is elolvadt, aki látta.

– Nem… – kapta a szája elé a kezét Sándor. – Ez nem lehet. Te nem tehetted! – A marcona londíner egész testében remegni kezdett, arcát elfutotta a vér.

– Peti… – szólította meg halkan Bogi. – Engedd el a nénit.

– Miatta halt meg anya! – üvöltötte olyan erővel, hogy többen összerezzentek ijedtükben.

– Te is tudod, hogy nem – kontrázott Sándor. – Fiam, ezt ezerszer megbeszéltük: nem Erika tehet arról, hogy az anyád újra inni kezdett.

Petit ezúttal sem győzte meg.

– Ha felvette volna neki a telefont, amikor hívta, akkor lebeszélhette volna arról, hogy elmenjen inni! Akkor nem kötött volna ki a kocsmában! Ha jó mentor lett volna, felvette volna neki a kibaszott telefont!

– Felvette volna, ha tudja! – mondta Pista bá’ is, aki szintén óvatosan nyúlt előre, egy állatidomárt idézve. Mostanra csak Ria foglalkozott Max-szel, lévén, hogy ő már túl volt a sokkon. Még Réka is a szívére szorított kézzel figyelte Peti ámokfutását, megfeledkezve a sérült producerről, aki szerencsére nem volt a halálán: a golyó átment rajta, nem sértett semmi létfontosságút, így Ria azon ügyködött, hogy a vérzést elállítsa.

– Sajnálom, Peti, hogy cserben hagytam az anyádat. Tényleg nagyon sajnálom – suttogta vértelen ajkakkal, a könnyeit nyeldekelve Erika néni.

– Késő bánat… – sziszegte Peti.

– Látod, mondtam, hogy nem én voltam – vetette oda Bálint halkan Dezsőnek, aki kigúvadt gülüszemeket meresztett a fiatal londínerre.

– Te ölted meg a többieket is? – kérdezte Bogi holtsápadtan, Klárába kapaszkodva. Kolléganőjének keményen kellett küzdenie, hogy talpon bírja tartani.

– Mind hozzájárultak ahhoz, hogy anya végül visszamenekült az ivásba, berúgott és meghalt! – Az arca a felismerhetetlenségig torzult a gyásztól és a mérhetetlen haragtól, ám mielőtt könnycseppek szánthatták volna borostás arcát, megkeményítette magát. – Anya évek óta volt Dezsőék miskolci irodájában irodavezető. Csendben tűrte, hogy semmi pénzért kizsigereljék. SOHA nem hibázott. Aztán egyszer, egyetlen egyszer hibázott: véletlenül rossz dátumot írt be a naptárba, ami miatt az idióta képviselő rendezvényén nem jelentek meg a hostessek. Erre az a ribanc – mutatott Krisztinára – nem kirúgatta? Belegondolt egyáltalán, hogy a picsáskodásával tönkretesz egy másik életet?

Kriszti bűnbánón lehajtotta a fejét.

– A drágalátos felesége persze – címezte ezt már Dezsőnek – gondolkodás nélkül elküldte anyát a cégtől. Nem számított, hogy évek óta szuper munkát végzett, hogy tartotta a száját arról, hogy lányokat is közvetítenek külföldre, neeem. Nem becsülték meg. Karácsony előtt, egyetlen szerencsétlen hiba miatt a neje kirúgta.

Dezső köpni-nyelni nem tudott.

– Kár, hogy nem találtam el a szívét… – fordult vissza Krisztinához. – De még hosszú az este, és nálam van a pisztoly…

– Peti, tedd le a fegyvert! – kiabált rá határozottan Sándor. – Tudod, hogy nem vagy jól…

– Nagyon is jól vagyok! Nem dilidokikra, meg elvonóra, meg nyamvadt gyógyszerekre van szükségem, hanem arra, hogy ezek a rohadékok megdögöljenek! – hadonászott a pisztollyal, mire mindenki egyszerre hőkölt hátra.

– De hát Laurának mi köze… – kezdte Bogi értetlenkedve, de hirtelen megvilágosult. – Abban a kocsmában dolgozott, ahol anyukád ivott aznap este – csapott a homlokára.

– Az volt a törzshelye – erősítette meg Peti. – Laura nagyon jól tudta, hogy anya alkoholista. Józan alkoholista, egészen pontosan. Ennek ellenére mégis kiszolgálta alkohollal – forrtyogott. – A drágalátos színésznőcske pedig ott volt, amikor anya rosszul lett az utcán. Amikor egy férfi hívni akarta a mentőket, és segítséget kért tőle, ő tovább sietett, mondván: „nem akar belekeveredni”. Beszéltem a férfival utána. Felismerte Dorinát. Csak az újságok nem hozták le a nevét. Vajon miért… – hümmögött keserűen.

– Hogy tehetted ezt? – csóválta a fejét Sándor hitetlenül, arcán kövér könnycseppek gördültek végig, és vesztek bele fehér szakálla erdejébe.

– Őszintén? Ez volt a legkönnyebb dolog, amit valaha csináltam. Hónapok óta terveztem. Tudom, hogy azt hitted, hogy az otthonról ellopott ékszereket és holmikat eladom, és a pénzből drogot veszek magamnak, de rosszul gondoltad: abból a pénzből, valamint a fizetésemből, arra gyűjtöttem, hogy lefoglalhassam a szálló szobáit, hogy ne legyenek itt zavaró elemek, ne kavarhasson be senki a tervembe. Eközben kinyomozni, kinek mi a gyengepontja, és idecsalni őket szilveszterre a szállóba, nem volt nagy ügy. Ti kellemetlen meglepetés voltatok – utalt Nikára és Riára. – De nem volt valami veszélyes a kis nyomozgatásotok. Sőt, jót mulattam rajta. Miss Marple és a mogorva krampusza – gúnyolódott, amivel felmérgelte Nikát.

– Nem értem. Miért kellettek a hamis foglalások? – kérdezte Réka.

– Azt akartam, minél kevesebb ember legyen itt. Szilveszter éjfélkor, egyszerre akartam minden bűnöst megölni, lassan ható méreggel. Durva, milyen cuccokat be lehet Miskolcon szerezni – kacagott. – Ártatlanokat nem akartam ölni – szögezte le. – Kevesebb ember, kevesebb buktató, kevesebb szemtanú. Nem akartam tömeget, se nyüzsgést, se emberáradatot. Ráadásul esélyt se akartam adni annak, hogy legyen esetleg köztük orvos, csodatévő, rendőr, bárki, aki tudna segíteni, vagy engem leleplezni. Csak aztán… ember tervez, Isten végez. Keresztül húzták a számításaimat.

– De hát a hóvihar ellenére mindez megvalósulhatott volna – jegyezte meg Bogi.

– Nem a hóvihar tett keresztbe a terveimnek.

– Hanem?

– Robi halála. Őt ugyanis nem én öltem meg.

A kijelentését súlyos csend fogadta.

– Akkor ki? – tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést Bálint.

Peti megvonta a vállát.

– Lenne egy tippem… – titokzatoskodott. – De teljesen lényegtelen. Robi halálával minden felborult, gyorsan kellett cselekednem. Végeztem Laurával az éjszaka.

– A por az itala alján… – motyogta Ria. Mégse párnával fojtották meg.

– Igen. Rajta teszteltem, hogy hat a méreg. Nem ismertük egymást túl jól, de simán beengedett a szobájába. Persze csak hogy sírjon nekem egy sort – húzta el a száját undorodva. – Addig kevertem nekünk egy italt. Miután megitta, én kezdtem el neki mesélni. Percről percre fokozatosan jött rá, hogy meg fogom ölni. De esélye sem volt menekülni. Még be se fejeztem a mondandóm, mert meghalt. Aztán amikor a színésznőék nem tartózkodtak a szobájukban, a nő gyógyszerei közé csempésztem a pirulát. Nem ebéd közben kellett volna meghalnia… – ismerte be. – Az tovább rontott a helyzeten, túl látványos volt. Bár jó volt látni a félelmet anyám gyilkosainak az arcán.

Senki sem reagált, csak megütközve meredtek Petire, így a fiú folytatta:

– Nem tudom, mi mehetett félre. Talán az, hogy Laura teljesen részeg volt…

– Hagyd abba – kérte Sándor elcsukló hangon. – Elég ebből. Tedd le a fegyvert, és engedd el Erikát. Nem az ő hibája!

– Igazából túl sok ember hibája. Ha az a szarkeverő picsa – biccentett Kriszti felé – nem rúgatja ki anyát a lelketlen barinőjével az ünnepek előtt, amikor anyagilag is elég ramatyul álltunk, akkor nem akart volna inni! De ha Erika néni felvette volna a tetves mobilját, le tudta volna anyát beszélni az ivásról! Ha Laura nem szolgálja ki… Vagy ha a színésznő kihívja a mentőket, még megmenthették volna! – bömbölte. – De mindenki egy szar alak!

– Hogy csaltad le a nejem a pincébe? – tudakolta Dezső. Nem volt látványosan mérges, ahogy eddig. Higgadtnak tűnt, de érezhető volt, hogy a mélyben forronganak az indulatok.

Peti rántott egyet a vállán.

– Miután minden a feje tetejére állt, nehéz volt újra mérgezést elkövetni. Gondoltam, hatékonyabb, ha levadászom anyám gyilkosait. Andreának csak annyit kellett mondanom, hogy „igazán nem akarok beleszólni, de a lányai lent füveznek a pincében”. Lekísértem, mert nem tudta, hol van a pince. Persze senki sem volt odalent.

– Te rohadt kis szarházi! – tört ki a dühe Dezsőből. Meglepő ügyességgel talpra küzdötte magát, annak ellenére, hogy hátra voltak kötve a kezei. Peti rászegezte a stukkert. Dezső, mint egy rinocérosz, úgy kezdett el vágtatni Petiék felé, amíg Patrik el nem gáncsolta.

– Csak megöleti Erika nénit!

– Leszarom! – Úgy billegett a hátán, mint egy felfordult bogár. Senki sem sietett a segítségére.

– Csak azt sajnálom, hogy Krisztit elbénáztam – vallotta be Peti az említettre nézve.

– Sajnálom anyukádat – kezdte óvatosan Kriszti. Valahogy most nem volt akkora a szája, mint korábban. – Nem gondoltam bele a tetteim következményébe. Dühös voltam.

– Pedig nem történt katasztrófa.

– Nem, nem történt. Szörnyű ember vagyok, tudom.

– Anyát ez nem fogja feltámasztani.

– A feleségem terhes. Hogy voltál képes egyáltalán egy terhes nőt bántani? – ragadta magához a szót most Bálint. Ő nem úgy volt dühös, mint Dezső. Kimért volt, és Peti lelkiismeretére próbált hatni. Feleslegesen. A fiú felnevetett.

– Ó, mélyen tisztelt képviselő úr! Tudja egyáltalán, mivel csaltam ide a bájos nejét?

Megfagyott a levegő, minden szempár Krisztire szegeződött, akinek úgy kifutott az arcából a vér, hogy a kandallóban izzó parázs sem tudott színt adni a bőrének.

– Mi… mivel? – hebegte Bálint, de közben Krisztit nézte, aki kétségbeesetten pillantott Nikára. Csakhogy Nika sem tudott rajta segíteni.

– Maga után kezdtem kutakodni, hogy megzsarolhassam, ahogy Dezsővel is tettem, de legnagyobb meglepetésemre a hölgy szennyesébe botlottam! – Hatásszünetet tartott, mintha arra várna, hogy kiderüljön, Bálint mégiscsak tudja Kriszti titkát. – Ó, hát tényleg nem tudta… Krisztina viszonyt folytatott Robival!

Mindenki felhördült, Peti eszelősen röhögött, Kriszti pedig zokogni kezdett. Bálint térdéből hirtelen kiment az erő. Leroskadt egy székre, és könyörgőn meredt Krisztire, mondja, hogy nem igaz. Egy világ omlott össze benne, a csalódottságtól levegőt sem kapott.

– Most már bánja, hogy nem sikerült a szívébe döfnöm a kést, mi? – cukkolta Peti.

– Kié a gyerek? – kérdezte Bálint. Kriszti sipító hangon felelt:

– A tiéd!

Bálint a fejét rázta kínjában. Amíg mindenki velük foglalkozott, Ria hangtalanul kinyitotta a táskáját, és a fegyveréért nyúlt. Réka mögött rejtőzve próbált olyan pozíciót keresni, hogy ha alkalom adódik, le tudja szedni Petit. Azonban Erika néni túlságosan eltakarta.

Nika sem tétlenkedett. Félig Patrik mögé húzódott, a bal kezével a srác felkarjába markolt, miközben a jobb mögötte lógott, készen arra, hogy kirántsa a nadrágja korcából a fegyverét. Igazán nem akarta Erika néni halálát. Bírta az öreglányt.

– És én? Csak azért jöttél össze velem, mert recepciós vagyok, és így kiszedhetted belőlem a foglalások állását, meg hogy ki melyik szobában van?

– Nem. – Peti hangja elgyengült, és szomorúan nézett Bogira, akinek az arcát mostanra vastag fekete csíkok díszítették, ahogy a könnyei lemosták a sminkjét. – Szeretlek, Bogi. Tényleg. Sajnálom, hogy így alakult, de ezt nem hagyhattam annyiban. Amióta anya meghalt, nem tudok aludni, enni, nem tudok örülni semminek. Úgy érzem, mintha én is meghaltam volna vele. Kizárólag amiatt tudtam felkelni reggelente, mert tudtam, hogy bosszút fogok állni. Vagy így, vagy úgy.

– Akkor mégse szeretsz igazán, ha simán eldobtad, ami köztünk volt, a bosszúért!

– Szeretlek. De anyát is szeretem. És nem hagyhattam ezt annyiban.

– És most? Mi a terved? – faggatta Sándor. – Lelövöd Erikát, Krisztinát, és aztán? Börtönbe fogsz kerülni, fiam! Innen nincs visszaút!

– Nem akarok visszautat. Össze vagyok pakolva. Amint ennek vége, lépek. Nem várom meg a vihar végét, se azt, hogy a rendőrség kiérjen. És senki sem állíthat meg! – fenyegette meg a rá figyelőket azzal, hogy sorra becélozta őket a pisztollyal.

– Azért előtte jó lenne, ha valamivel tisztában lennél – lépett felé párat István feldúltan.

– Pista, ne! – szólt rá Erika néni, mire a fegyver csöve figyelmeztetésül a bordái közé fúródott.

– Ennek a kis szarosnak márpedig tudnia kell, hogy az anyjának a haláláért ő is pont annyira felelős, mint bárki!

– Én? – hökkent meg Peti.

– Te, igen, te kis pöcs!

– István, ne! – kérlelte Erika néni, de a férje mintha meg se hallotta volna.

– Az apád is megmondhatja, hogy az anyádat te készítetted ki a legjobban. Amikor átjött hozzánk, és Erikával a konyhában beszélgettek, sok mindent hallottam akaratlanul is. Miattad már eleve mélyponton volt! Bukdácsoltál az egyetemen, nem dolgoztál, pénzed viszont valahogy mindig volt arra, hogy hetente többször leidd magad. De amikor elkezdtél drogozni… Na akkor omlott össze szerencsétlen nő! Szerinted miért hibázott a munkahelyén? Mert már nem volt képes koncentrálni, annyira belebetegedett a bánatba, hogy ilyen fia van!

– Ez nem igaz! – szörnyedt el Peti a feltételezéstől.

– Dehogynem! Nem másokat kéne megbüntetned, hanem előbb tükörbe kéne nézned!

Peti keze előre lendült, egyenesen Pista bá’ mellkasára célzott. Lövés dördült, csakhogy nem az idős férfi tántorodott meg, hanem Peti pisztolyt tartó karja csapódott hátra. Erika néni ezt kihasználva kiszabadult a szorításából, és a férjéhez rohant. Sándor rögtön beállt eléjük, kitakarva őket.

Nika Patrik fegyverét Petire szegezve sietett felé.

– Dobd el! Azonnal dobd el! – rivallt rá.

Peti nem engedelmeskedett, helyette Nikát vette célkeresztbe, azonban nem volt elég gyors. Nika ismét meghúzta a ravaszt, ezúttal a kezét lőtte el Petinek, aminek hatására a srác elejtette a stukkert. Patrik már le is előzte Nikát, és felkapta a szőnyegről a pisztolyt. Gergő odasietett a gyorskötözővel. Ketten könnyedén elintézték a sérült Petit, aki gyűlölettel telve nézett rájuk.

Erika néni és Pista bá’ szorosan és hosszan ölelték egymást. Sándor, Bálint és Dezső magukba zuhanva ültek egy-egy széken. Kriszti Klárára bízta Zolikát, majd Bálint elé térdelve a bocsánatáért esedezett, de kemény falakba ütközött. Dezső eközben hiába kért bárkit, hogy oldozzák el. Eszükben sem volt.

Ria Nika mellé húzódott.

– Nyomozóknak elég pocsékak vagyunk, valljuk be – ismerte el Nika.

– Te viszont bizonyítottad, hogy bérgyilkosnak kiváló vagy. Az a lövés! Pontosabb nem lehetett volna – dicsérte Ria, hogy más ne hallja.

– A legjobbtól tanultam – bökte oldalba kedvesen Nika a mentorát.

Amikor Patrik visszatért hozzájuk, Nika felé nyújtotta a stukiját.

– Marketinges, ha? – vette el Patrik.

– Hobbi lövész vagyok, ha még nem mondtam volna.

– Még nem említetted. Szép lövés volt.

– Néhány kérdés azonban még tisztázatlan – hívta fel a figyelmüket Ria.

Petit egy, a zongora elé húzott karfás székbe ültették és odakötözték. Tibor, Ádám és Gergő bástyaként vették körbe, rajta tartva a szemüket. Pista bá’, bár nem füllött hozzá a foga, épp ellátta a sérüléseit, amikor Nikáék Rékával egy időben csatlakoztak a csoportosuláshoz.

– Hogy van? – érdeklődött az értékesítési vezető.

– Az első golyó áthaladt a vállán, semmi komoly, viszont a keze… – szívta a fogát. – Orvosra van neki is szüksége minél gyorsabban. Be tudom kötözni, de az kevés lesz. Biztos, hogy műteni kell.

– Bocsika. A krampuszok már csak ilyen gonoszak – szúrt oda Petinek egyet Nika.

– Dögölj meg – köpte a fogai között. – Ti egyébként is hogy a fenébe foglaltatok ide szobát? Minden fullon volt!

– Nem csak neked vannak titkaid, öcsibogyó – kacsintott a lány. Patrik kezét érezte a derekán, mintegy figyelmeztetőn, hogy inkább ne hergelje Petit. Még ha jól esik se.

– Miért kellett üzeneteket hagynod az áldozataidnak, majd a holttestük mellett is hagyni egyet? – váltott témát Ria.

Peti lebiggyesztette az ajkát.

– Játékból. Hadd féljenek a többiek! Féltetek, ugye? – kiáltotta. Krisztina és Erika néni is meggyötörten fordultak felé.

– És ki ölte meg Robit? – folytatta a vallatást Ria. – Biztosan tudod. Ha nem te, akkor ki?

Peti ördögien mosolygott. Nika le merte volna fogadni, hogy nem börtönbe fogják zárni. Hanem elmegyógyintézetbe.

– Hát nem egyértelmű?

Az emberek gyanakvón méricskélték egymást, próbálva kitalálni, ki ölhette meg Robit. A legtöbb szempár Bálintra szegeződött, őt azonban hidegen hagyta az egész. Némán ült a székben, tűrte, hogy Kriszti belékapaszkodjon, és összekönnyezze az öltözékét. Úgy tűnt, fényévekkel távolabb járnak a gondolatai.

– Blanka maradt egyedül – jegyezte meg Patrik. – Róla lövésünk sincs, hol van. Talán el sem hagyta a szállót. Ráadásul ő találta meg Robit, szóval akár ő is lelökhette a lépcsőn.

Ria és Ádám bólogatni kezdtek, Tibor viszont a fejét csóválta.

– Ismerem azt a kislányt, sose tenne ilyet! – védte be Blankát a karbantartó.

– Önvédelem is lehetett. Baleset – találgatott tovább Patrik. Tibor ezzel már nem tudott vitatkozni.

– Átkutattuk a szállót, de nem találtuk őt sehol – állította Gergő, még mindig úgy szorongatva a gyorskötözőt, mintha arra várna, mikor lesz rá újra szükség.

– Biztos, hogy mindenhol néztük? – kérdezte Ria. – Vagy csak ott, ahol hittük, hogy Andrea lehet?

– Még amikor Blanka eltűnt, akkor megnéztük mindenhol – felelte Gergő, kizárva annak a lehetőségét, hogy kolléganője a szálló falai között rejtőzzön.

Peti eközben elégedetten vigyorogva hallgatta őket.

– Én nem Blankára tippelnék – szólt Nika Bálinték irányába fordulva.

Dezső ezt észrevette.

– Tudtam, hogy gyilkos vagy, te nyomorult! – vetette oda Bálintnak, majd megpróbált hátrakötözött kézzel odébb gurulni, de leginkább egy kövér hernyóra emlékeztetett.

Bálint lassan felemelte a fejét, a tekintete fátyolos volt, mint aki fel se fogja, mi zajlik körülötte.

– Apa! – szelte ketté a lobbyt az egyik ikerlány éles hangja. Mindketten az emeleten álltak az üvegablak előtt, majd amint meglátták az apjukat, rohanni kezdtek le a lépcsőn. Réka odasietett Dezsőhöz, és segített neki felülni, hogy kevésbé nézzen ki szánalmasnak. Odahúzott egy széket, és mire a lányok odaértek, abba is belesegítette a férfit.

– Kértelek titeket, hogy ne gyertek ki a szobából! – teremtette le a gyermekeit.

– Jól vagy?

– Mi történt?

– Már nem bírtunk tovább várni.

– Ki ölte meg anyát? – szórták a kérdéseket.

Dezső nem akart felelni, de nem volt nehéz kitalálni: csak Peti volt még megkötözve, és őt vették körbe „őrök”.

– Te rohadék! – Az egyik iker ökölbe szorult kézzel száguldani kezdett Peti felé.

– Anna, ne! – kiáltott utána Dezső. Hanna eközben pampogni kezdett Rékának, hogy eresszék el az apját, mert ő nem tett semmit.

Végül Ádám tartóztatta fel sikeresen Annát. Nem volt könnyű dolga, a lány hevesen küzdött ellene, a könyökével párszor állon is találta a séfet. Dezső eközben talpra küzdötte magát, és követelte ő is, hogy engedjék el.

– Ígéri, hogy nem fog Péterre támadni, se újra lövöldözni? – szabta ki a feltételeit Réka.

– Ígérem. Fogom a lányokat, és felmegyünk a szobánkba. Nem akarok gyilkosok között lenni.

Réka intett Gergőnek, aki szerzett a bárból egy ollót, aztán elengedte Dezsőt. Ádám nagy nehezen visszaterelte Annát a családja mellé, bár a kis harcias még így is folyton megpróbálta kicselezni.

– Jól van, Anna, gyertek! Visszamegyünk a szobába. Ne aggódjatok. Idővel mindenki elnyeri méltó büntetését…

Erre a mondatra Sándor arcából kifutott a vér. Peti halál nyugodtan állta Dezső tekintetét. Úgy érezte, ő győzött.

Miután Dezsőék távoztak, Ria Sándor vállára tette a kezét.

– Ne aggódjon. Ő is megy a börtönbe.

Sándor hálásan megpaskolta a kézfejét, és csak onnan lehetett tudni, hogy sír, hogy a vállát rázta a zokogás.

– Szóval, kire tippelnél, Nika? – tudakolta Patrik, miután elcsendesedtek a dolgok. Nika válaszul tett pár lépést a tinikori szerelme és a legjobb barátnője felé. Egyikőjük sem nézett rá. Amikor már csak két méter választotta el őket egymástól, Nika leguggolt, hogy egy szintbe legyen Krisztivel.

– Mi történt valójában, amikor beszéltél Robival 30-án este? – kérdezte Krisztitől, aki a földön ülve lehajtotta a fejét, könnyei a szőnyegre záporoztak. Nem volt hajlandó válaszolni.

Ez végre felrázta Bálintott, aki ráförmedt a feleségére:

– Mi történt, Kriszti? És ne hazudj! Mondd el végre az igazat! – Felpattant, két kézzel megragadta a nőt, és felültette a székbe. Kriszti felsikított fájdalmában, a sérülésének ez nagyon nem hiányzott, azonban Bálint nem kért bocsánatot. Fenyegetőn tornyosult felé, az igazságot követelve.

A többiek lassan közelebb araszoltak, kört formálva, csak Klára maradt a a helyén a pótágyaknál az alvó Zolikával, Peti, a sérült Max, valamint az összetört Sándor.

Kriszti zokogva törölgette a könnyeit. Nem úgy tűnt, mintha képes lenne bármit kinyögni.

– A lépcsőházban beszéltetek Robival? – segített be Nika.

Kriszti bólintott.

– Te kezdeményezted a beszélgetést?

Újabb bólogatás.

– Tudni, akartad, miért küldte az sms-t, igaz?

Bólintás.

– Csakhogy nem tudtad, hogy Peti mit tervez, hogy ő küldött neked üzenetet Robi nevében. Nem tudhattad, hogy tudomást szerzett a viszonyotokról, és az sms-el akart a Palotaszállóba csalni.

– Nem tudtam – hüppögte Kriszti. – Robi meg nem értette, miről magyarázok neki. Megmutattam az sms-t, de letagadta. Olyan mérges lettem… – eredt meg a nyelve, a könnyei apadtak.

– Tényleg te szakítottál vele?

– Igen. Miután… megjött a DNS-teszt eredménye, és kiderült, hogy Bálinté a baba – vallotta be, de a végére elvékonyodott a hangja, és keservesen bőgni kezdett.

– Akkor mit akartál most tőle? Miért kellett idejönnünk? – esett neki Bálint dühösen. Nika az alkarjára tette a kezét, így kérve, hogy csillapodjon le, Bálint viszont durván lerázta magáról.

– Féltem, ho… hogy el… elmond mindent ne… neked, és… kiderül… – hüppögte.

– Hihetetlen vagy – csóválta a fejét Bálint, az arcát a kezébe temette. Fel-alá kezdett járkálni, hogy valamennyire levezesse a benne pezsgő feszültséget.

– És aztán? – lendítette tovább a beszélgetést Nika. Kriszti megpróbálta összeszedni magát, de többször nehezen lehetett érteni, amit mondott, úgy hadart.

– Veszekedni kezdtünk. Az sms miatt azt hittem, zsarolni akar. Ő tagadott mindent, de én nem hittem neki. Eldurvult a dolog. Elkezdett csúnya dolgokat mondani rám, aztán… Nem is tudom, hogy történt. Mellbe taszítottam, de esküszöm, nem láttam, hogy ennyire a lépcső szélén áll! Olyan gyorsan történt minden… Utána nyúltam, de már csak az ingjébe akadt bele a kezem, ám az nem volt elég, hanyatt esett, és… – Nem kellett folytatnia. Mindenki tudta, mi sült ki a dologból.

Nika felegyenesedett, aztán nagyon óvatosan megölelte Krisztit. Abban a pillanatban Kriszti ismét a gimis barátnője volt, aki mellett mindig úgy érezte, hogy látható. Nem egy árva, csóró, különc lány, hanem Szarka Timi, aki Kriszti szemében különleges, érdekes, okos és vicces. Kriszti mellett mindig önmaga lehetett, nem kellett soha semmit szégyellnie.

És most nem tudta, hogy lehetne Krisztin segíteni. Még ha nem is állt szándékában, mégis megölt egy embert. Ráadásul egy országgyűlési képviselő felesége. Ha a megcsalás nem tette volna a családjukat eléggé tönkre, ez a földbe fogja őket döngölni.

Amikor elengedte Krisztinát, Bálintra pillantott, és mélységes sajnálatot érzett. A férfi nem nézett rá, az alvó Zolikát figyelte Klára ölében. Nika le merte volna fogadni, hogy a jövőn gondolkozik, hogy ebből hogyan mászhatna ki úgy, hogy a fiúk a lehető legkevesebbet érezzen az egészből. A még meg sem született lányukról nem is beszélve. Nika bele sem akart gondolni, miken kell majd keresztülmenniük ezután, a gondolattól ugyanis rosszul lett. Évekig gyűlölte őket, amiért elárulták, ezt mégsem kívánta nekik.

– Boldog új évet – fogadta ezzel Patrik, amikor visszaért a körükbe, és adott az arcára egy gyengéd puszit, amitől azonnal libabőrös lett.

– Búék.

Ria szorosan átölelte.

– Búék, kicsim. Nagyon sajnálom – utalt Krisztiékre.

– Ezt azért nem érdemelték.

– Nem volt olyan régen, hogy ne emlékezz rá: tegnap még meg akartad ölni Bálintot – emlékeztette.

– Mintha évekkel ezelőtt lett volna. – Nem tudta, végül képes lett volna-e végezni az illetővel. Vastag jégpáncéllal a szíve körül vetette bele magát a melóba, de nem volt biztos benne, hogy el tudta volna venni a tinikori szerelme életét.

És most aggódhatott amiatt, hogy a megbízó újratervezést kér…