Jó szerencse a föld alatt, örök beletörődés felette

Imhol a föld alá megyünk
Aknák, s tárnákon át.
S a napfényt fölváltja ott lenn
A gyönge mécsvilág.

S ha lenn maradna egyikünk,
S nem jönne fel megint,
Mondjátok hát: “Jó szerencsét!”
Bányász szokás szerint.​

 

Egyetemista koromban jártam először Lyukóbányán, mikor antropológus hallgatóként kérdőíveztem a területen. Számos régi és új lakóval beszélgettem, köztük nem egy özvegyasszony volt – bányász özvegy, akik sokat meséltek a völgy fénykoráról, a bányászéletről. Sokuk nem sokkal azután vesztette el férjét, hogy az nyugdíjba ment – a bánya nem kíméli az ember egészségét, és nem mindenki éri meg a jól végzett munka után a megérdemelt pihenést. Ahogy hallgattam ezeknek az asszonyoknak a történeteit, úgy éreztem: a bányászfeleség élete egy folytonos beletörődés. Beletörődés abba, hogy bármikor előfordulhat, hogy a férje nem jön fel az aknából, és abba, hogy az együtt töltött idő talán nem lesz olyan hosszú, mint szeretnék. Eleinte a fiatal feleség még izgul, és retteg minden nap, utána már csak csendben elfogadja. Úgy éreztem, ezek az asszonyok minden nap megélték és tudták, hogy mekkora ajándék az, ha férjük este hazatért. Legyen ez a cikk egy tisztelgés a lyukói bányászok és családjuk előtt.

Élet a bánya előtt

Lyukóbánya – Pereces mellett – a diósgyőri kohászat másik nagy szénellátója volt. Bár sosem bírt olyasfajta önálló települési funkcióval, mint Pereces, de számos generáció munkahelyéül szolgált, és sokat tett hozzá a borsodi bányászkultúrához.

Lyukóvölgy területe már a bánya megnyitása előtt is fontos szerepet töltött be évszázadokon át, mint a diósgyőri koronauradalom erdészeti és vadászati területe, majd az 1549 és 1603 közötti dézsmajegyzékekben Lyukó Miskolc tizennégy szőlőhegye között önállóként szerepelt. A szőlőhegy alatti „Megállj” kocsma szolgált a dézsmafelügyelet székhelyéül, mivel a kocsmáros volt megbízva azzal, hogy a szüretről hazafelé igyekvő miskolciakat ne engedje át dézsmafizetés nélkül.

Érdekesség, hogy a múlt emlékeit az elnevezésekben ma is őrzi a völgy: a bánya megnyitása előtt mezőgazdasággal foglalkozó családok életek itt, innen maradt meg a Magyar-tanya, Laczkó-tanya, Sütő-tanya területek, és buszmegállók neve.

 

Mánik Sándor hagyatéka

A 19. században, a diósgyőri kohászat erősödésével egyre inkább kezdték kiaknázni a Borsodi-medence széngazdagságát, és 1924-ben Mánik Sándor Annabányán megalapította a Lyukóvölgy Szénbánya Vállalatot, majd 1938-ban megtörtént az első akna megnyitása (Mátyás-akna), de a termelés ekkor még meglehetősen elavult technológiával, lassan zajlott.

A háború után aztán a bánya állami kézbe került. Mivel a Diósgyőri Vasműnek egyre nagyobb lett a szénigénye, így megkezdődött korszerűsítése is. Ennek egyik lépcsője volt 1953-ban a lyukói alagút megnyitása, melynek célja az volt, hogy a kitermelt szenet kerülő nélkül szállíthassák a Vasgyárba, illetve, hogy a Perecesen lakó lyukói bányászok közvetlenül járhassanak munkába. Hét éven át működött, míg biztonsági okokból le kellett állítani a forgalmat, az pedig később nem is indult újra, mert a vasgyár pakura és földgáztüzelésre állt át, a lyukói szenet pedig kötélpályás szállítással a berentei erőműbe szállították. Az alagút Lyukóbánya felőli része ezután egy ideig légópinceként üzemelt.

A korszerűsítés ellenére még mindig a bányászoké maradt az egyik legnehezebb munka.

„Édesapám mesélte, hogy 8 órán keresztül nem tudtak sok vájatban felegyenesedni, annyira szűkek és alacsonyak voltak. Fiatal házas korukból mesélte Édesanyám, hogy mikor várta műszak végén a kapuban és meg akarta csókolni, csak annyit mondott: “Ne érj hozzám Kedves, mert összeesek”. Nagyon nehéz munka volt. Ez a 40-es évek végén történt.” – írja egy Facebook bejegyzésben a Miskolc a múltban csoport egyik tagja.

Nem véletlen az ősi bányászköszönés: Jó szerencsét! Odalent sokszor csak a szerencse mentheti meg az embert, miközben megannyi veszély les rá. 1975-ben Lyukóbányán is bekövetkezett egy szerencsétlenség: tűz ütött ki, és a szén 48 napon át izzott, két halálos áldozatot követelve. Az egyik asszony férje, akivel beszélgettem, bányamentő volt, akinél ekkor nem volt ritka, hogy két 24 órás műszakot húzott le egymás után, nem volt megállás, míg a tüzet el nem fojtották.

Milliomos bánya

Az 1980-as évek hozták el Lyukóbánya fénykorát, amikor „milliomos” bányának is nevezték, mert volt, hogy évi egymillió tonna szenet hoztak a felszínre. 2500 ember dolgozott ekkor a bányában. A bányászok számára saját klubkönyvtár, fúvószenekar, sporttelepek (perecesi teke- és lőtérpálya, lyukói kézilabda- és teniszpálya), üdülők biztosították a kikapcsolódási lehetőségeket.

Az egy műszakban dolgozók alkották a brigádokat, és gyakran közös brigádkirándulásokon vettek részt, ezzel is erősítve az összetartozást. A műszak végén a kocsmák megteltek kohászokkal és bányászokkal, akik egymást ugratva licitálták túl a másik történeteit, de volt, hogy egy-egy ilyen vita korsóreptetésig fajult. Ezek a kocsmák általában az Újgyőri főtér környékén voltak, ahol egy-egy műszakváltás után jöttek össze sörözni a bányászok és a vasgyáriak. A 70-es, 80-as években volt tehát élet ezen a környéken, ahol több ezer munkás ment a szélrózsa minden irányába.

Élet a bányán túl

Lyukóvölgy egész területét nem foglalja el a bánya. A fennmaradt részek erdős, rétes domboldalak, ahol korábban is folytattak mezőgazdasági tevékenységet. Így logikusnak tűnt, hogy ún. „zártkerteket” alakítsanak itt ki, ahol a lyukói bányászok és a diósgyőri kohászok egészséges környezetben tölthetik el a hétvégét, valamint zöldséget-gyümölcsöt termeszthetnek, mellyel saját háztartásuk ellátását is megkönnyítik. Később kisebb hétvégi házak építését is engedélyezték a telkeken, így valódi üdülőövezetté vált Lyukóvölgy. A hetvenes évek végén a villanyt is bevezették, és a vízhálózat részleges kiépítése is megtörtént, így voltak, akik már nem csak hétvégére, hanem tavasztól őszig is kiköltöztek. Azok az idősebbek, akik ma is tartósan, vagy az év nagyobb részében itt élnek, nosztalgiával gondolnak vissza erre az időszakra, gyakran felemlegetve, hogy milyen gyönyörű volt ekkor Lyukó a sok rendezett, megművelt kerttel.

Valami Amerika

A rendszerváltás után a nehézipar leépítése és a privatizáció elérte a bányákat is. Bár még csaknem 15 éven keresztül működött, de folyamatosan csökkenő létszáma a bányának. 1990-ben változtatták nevét Miskolci Bányaüzemről Lyukóbányára, a nem gazdaságosan működő üzemegységeket átalakították vagy megszüntették. 1993-ban a Borsodi Energetikai Kft.-hez kezelésébe került a bánya, a maga 2056 dolgozóval. Mivel 1992-ben a termelésben továbbra is visszaesés következett be, így a konszolidált működés érdekében mindenképpen változásra volt szükség.

1996-ban a Borsodi Energetikai Kft., így Lyukóbánya fő tulajdonosa az amerikai AES Corporation lett. A cégcsoport átvételkor a dolgozói létszámot túl soknak ítélte, így a létszámleépítés mellett döntött. Mentségükre, azt megpróbálta legalább humánus módon megoldani: felajánlotta, hogy beosztástól és szolgálati időtől függő pénzbeli juttatással, önként távozhat az, aki szeretne. Nyolcszázan éltek is a lehetőséggel, így a létszám 1256 főre csökkent.

Az elmúlt öt év veszteségeit nézve az AES célja elsősorban az volt, hogy legalább nullszaldóssá tegye az üzemet. Az amerikai cég sajátos, addig szokatlan, új munkakultúrát hozott, illetve várt el. Meghirdetett alapelvein (tisz­tesség, szociális felelősség, korrektség, jókedv) kívül szinte mindenek felett állóan követelte meg a biztonsá­gos munkavégzést, az ezzel kapcsolatos szemléletmód állandó javítását. Az üzem baleseti mutatói ennek eredményeként szinte hihetetlen mértékben javultak.

Bár 1999-től három éven át ismét sikerült évi egymillió tonna szén kitermelését megvalósítani, a bányászat még mindig veszteséges volt. Lyukóbánya működösének aztán egy 2005-ben életbe lépő, nemzetközi környezetvédelmi előírás tett be végleg, amely megtiltotta a kéntelenítő nélkül működő erőművekben a lyukóihoz hasonlóan magas kéntartalmú szén felhasználását, így a bányát birtokló vállalat elébe ment hattyúdalának. 2004 októberében hozták fel az utolsó csille szenet, majd megkezdődött a bánya bezárása, a még használható gépállomány értékesítése. Mára az alagutakat betömedékelték, csupán torzók emlékeztetnek a dicső múltra.

Lyukóbányán 66 évig folyt szénbányászat, így az több generációnak biztosított megélhetést. A bányászat azonban nem csak egy munka: veszélyessége, nehézsége erős közösséget kovácsolt, és ezek a közösségek hagyományokat teremtettek. E hagyományokat a még élő bányászok és hozzátartozóik igyekeznek a mai napig ápolni, megőrizni.

Végezetül pedig álljon itt egy majd 10 perces videó a bánya 66 évéről:

Borítókép: Bányászok lefelé menet az aknába, Lyukóbányán a nyolcvanas években. Kerékgyártó Imre fotója.

 

Írta: Keresztury Ágnes

Szerkesztette: Nagy Attila