Miskolc piros lámpás negyede

Vannak olyan témák, illetve szavak, melyek láttán, hallatán az emberben felébred a kíváncsiság, és függetlenül attól, hogy miről is szól az adott írás, mintegy pavlovi reflex-szerűen beleolvasnak.

Ilyen szavunk például a prostitúció is, ami akkor is felkelti a figyelmet, ha egy teljesen más kontextusba helyezzük, valahogy kirívó, megakad rajta szemünk, és elkezdi az embereket érdekelni.

Talán a velünk született kíváncsiság, a tabuk ledöntésére irányuló igény, a gyermeki vágy, hogy olyannal lépjünk kapcsolatba, amivel nem szabad, ami „bűnös”, buja, tiltott és (szerintünk) egy rejtélyes világ. A tiltott gyümölcs íze az, ami talán vonzza az embert, akár bevalljuk akár nem – de igen, szeretünk bűnbe esni.

Ám távol álljon tőlem, hogy „mély filozófiai” vagy pszichoanalitikus írást közöljek, a téma most a miskolci bordélyházak rövid története lesz. Betekintünk abba a világba, ami annak idején hétköznapi és természetes volt számunkra, a 21. század emberének azonban mégis távoli és izgalmas. Olykor még romanticizáljuk is, hogy a századforduló idején bezzeg biztos teljesen elfogadott volt a prostitúció, mint foglalkozás, ezek a nők meghatározott helyet foglaltak el a társadalomban, nem pedig bűnözőként, vagy a perifériára szorult kitaszítottként éltek az utak szélén. De ez azért kissé távol áll a valóságtól, a festményeken, versekben megidézett kokottok napjai messze álltak a boldog és irigylendő élettől.

 

Amikor még nem takargatták

Dr. Szabó Ármin, az 1910-es évek tiszti főorvosa, mikor központi szerepet kapott a bordélyok kérdésköre, úgy vélekedett a bordélyházak létjogosultságát illetően, hogy a prostitúció – a házasság intézménye, illetőleg a társadalmi együttlét és rend minden olyan berendezése mellett, amelyek a nemi ösztön szabad kielégítését kizárják – elkerülhetetlen természeti szükségletet elégít ki. Ezért még a családi élet tisztaságán alapuló jogrend is kénytelen azt valamilyen formában eltűrni. Ennél szebben meg sem lehetett volna fogalmazni, és valahogy édes nosztalgia keríti hatalmába az embert, hogy ekkor még képmutatás, álságosság és diszkrimináció nélkül kezelték a pénzért árult szerelem ügyét. Ahol nem a Fonoda utcára szorították ki a kéjből élő lányokat, félillegalitásba, hanem szalonokban, egy jó ital és kellemes zeneszó mellett hódolhattak az erotikának a fülledt bordélyok félhomályos zugaiban az arra vágyók. Persze ez némileg eufemisztikus képet fest, hiszen azt azért nem mondanám, hogy a bordélyházak élete irigyelnivalóan csupa móka és kacagás, mulatás és báj – hiszen például ekkoriban kezdtek el rohamosan terjedni a különböző nemi betegségek. A huszadik századi nagy költőinkről is tudjuk, hogy bizony nem vetették meg a kéjhölgyek társaságát, elegendő csak Ady Endrére gondolnunk, aki több versében is emléket állított az ősi mesterség buja képviselőinek, és mint szintén ismeretes, őt is elérte, majd közvetve el is vitte a vérbaj.

Miskolc ebben az időszakban hazánk egyik legdinamikusabban fejlődő települése volt. A remekül kiépített vasúthálózat és a város földrajzi elhelyezkedése miatt sokan jöttek ide munkáért, így meglehetősen szép számban be-betértek a bordélyházakba is.

No, de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk kik is voltak a bárcások, a kéjnők és a magánkéjnők.

Bárcások, magánkéjnők – kik is voltak ők?

A bárca volt az az engedély, melynek birtokában hivatalosan dolgozhattak a prostituáltak (gyakorlatilag, ha viccesen akarunk fogalmazni, akkor ez volt a „prostijogsi”). Ahhoz, hogy ezt a „bizonyítványt” megkapják, először is kötelező orvosi vizsgálaton kellett részt venniük a tiszti főorvosnál, aki kiadta az igazolást arról, hogy a jelölt egészséges. Ezzel a papírral aztán a rendőrkapitánynál kellett jelentkezni, aki regisztrálta a legalább 17 éves hölgyet a hivatalos névsorba, és kiállította a „türelmi bárcát”. Igen, a kilencszázas évek elején nem kellett 18 évesnek lenni ehhez. Ennek az engedélynek egy 1901-es rendelet szerint 4 korona volt az ára.

Ezzel a papírral aztán háromféle verzióban űzhették az ősi szakmát a hölgyek: lehettek bordélyháziak, magánkéjnők, és úgynevezett futóbárczás kéjnők.

Ennek a rendszernek az alapját 1900-ban Rudnay Béla budapesti rendőrfőkapitány rendelete szabályozta, mely a fővárosi prostitúció ellenőrzött működését hivatott szolgálni. Legfontosabb célja az volt, hogy a titkos prostitúciót nyilvánossá tegye, illetve, hogy maguk a kéjnők is érdekeltek legyenek abban, hogy részt vegyenek az egészségügyi ellenőrzésen. Ekkor két csoportja volt a kéjnőknek: a nyilvános kéjnők (bordélyházi-, magán-, és futóbárcás kéjnők) és a titkos kéjnők, ők azok a nők, akik átmenetileg kényszerültek prostitúcióra, vagy volt polgári állásuk, így csupán keresetük kiegészítéseként álltak prostituáltnak.

A bordélyháziak ott laktak a bordélyban, a tulajdonos alkalmazottai voltak, rendszeresített orvosi vizsgálaton estek át a munkahelyükön, és szerepeltek a rendőrségi nyilvántartásban is.

A magánkéjnők a saját, vagy bérelt lakásukon dolgoztak, amit előzőleg ellenőriztek, hogy megfelelnek-e a körülmények a hatósági elvárásoknak. Ők szintén szerepeltek a nyilvántartásban, viszont az orvosi ellenőrzésük vagy a lakásukon, vagy a rendőrorvosnál történt.

A futóbárcások a hivatalosan kialakított találkahelyeken, úgynevezett garniszállókon űzhették foglalkozásukat, lévén saját lakással nem rendelkeztek, az ő ellenőrzésüket a magánkéjnőkével megegyező módon folytatták.

A garniszállók olyan házak voltak, ahol a tulajdonosok engedélyezték a „szobára járást”, de teljesen illegális módon, mondhatni ezek voltak a „zugbordélyok”.

A titkos kéjnők kiléte nem volt ismert a hatóságoknál, ők a rendőrorvosnál jelentkeztek, akik orvosi vizsgálatukat előre egyeztetett helyen és időben végezték, nevük, címük, foglalkozásuk hivatali titok volt, nyilvántartásba nem vették őket. Az igazolványukkal dolgozhattak otthon vagy a garniszállókon is.

Mindkét formának megvoltak a maga előnyei és hátrányai is, ám dr. Rimóczy József rendőrfőkapitány úgy vélte, a magánprostitúció jobb, mint a bordélyházi, amit azzal indokolt, hogy a bordélyokban nagyobb eséllyel lesznek a lányok kizsákmányolás áldozatai. Sok esetben szinte semmit nem kaptak meg a keresetükből, azon kívül, hogy volt hol lakniuk és volt mit enniük, pénzt nem tudtak félretenni, holott a bordélyok szolgáltatásai viszonylag drágák voltak.

A magánkéjnők azonban a megélhetésért is gyakran küzdöttek, hiszen minden költség őket terhelte, a lakbér, az orvosi vizsgálatok stb. Ezen okok pedig gazdag táptalajt nyújtottak a titkos prostitúció virágzásának.

Mi volt a helyzet Miskolcon?

Az 1910-es években Miskolcon négy bordélyház működött 37 kéjnővel, emellett pedig 2 magánkéjnő dolgozott a korabeli dokumentumok tanúsága szerint.

A városban összesen hét ilyen ház működött, egy kivételével mindegyik a Rozmaring utcában, a Pecze-patak partján. A kis utca szinte összes épülete bordélyként működött valameddig, így akár mondhatjuk azt is, hogy ez az épülettömb volt Miskolc bordélynegyede a századfordulón, méghozzá a város szívében, mégis picit elszigetelten. Ugyanis az akkori Rozmaring utca ma Patak utca néven létezik, ez a hely ideális volt az alkalmi légyottok lebonyolítására: közeli, mégis diszkrét, illetve az alábbi rendelet (14. §) előírásainak is megfelelt.

„Bordélyház csak oly félreeső utcákban engedélyezhető, amelyben templom, iskola, vagy ifjusági internátus nincs. Ha oly utcában, hol bordélyház engedélyeztetett, később templom, iskola, vagy internátus létesittetnék, a bordélytelep áthelyezendő, s azért annak tulajdonosa semmiféle kártérítést nem követelhet.”

Azonban a századfordulón kedvező fekvése miatt erre a telektömbre – ahogyan az lenni szokott – többeknek is fájt a foga, de ahhoz, hogy megkaparinthassák, a bordélyokat nyilván fel kellett számolni vagy áttelepíteni máshová. Ezt pedig különböző racionális érvelések, morálisnak tűnő (vagy annak szánt) okfejtések szövevényes huzavonájával és különböző rendeletmódosító javaslatokkal igyekeztek elérni.

1906 és 1910 között heves viták folytak a prostitúciót szabályozó új helyi rendelet körül. A kitelepítés mellett viaskodó egyik fő szószóló dr. Gencsi Samu ügyvéd és városi képviselő volt, aki igen vehemensen szorgalmazta a közgyűlés felé a Rozmaring utcai bordélyházak kitelepítését, illetve javasolta, hogy addig építési engedélyt se adjanak ki a területre. Ezen előterjesztését így indokolta:

„A beadott indítványom indoklását a jó ízlésben, a Palóczy utcában elhelyezett iskolák és templomok iránti ethikai kötelességérzetben fellelni méltóztassék.”

 

A bordélyházak és kéjnők műkodését szabályozó rendelet első oldala
(Forrás: HOM Történeti Adattár)

Talán ez alapján sejthető, hogy Gencsi úr talán ingatlanba kívánta fektetni az ügyvédi karrierje során kuporgatott vagyonát…

Azonban az 1907. december 30-i közgyűlésen elutasították ezt az indítványt, melyet dr. Szentpáli István polgármester által elrendelt rendőri szakbizottsági véleményezés előzött meg. Ezt Gencsi Samu mélységesen nehezményezte, kiváltképp azon intézkedést, hogy a Rozmaring utcai építési engedélyek kiadását sem korlátozták.

Ezt a döntést a polgármester azzal indokolta, hogy a város rendezési terve nem érinti a Pecze patak ezen részét, így ebben az esetben az építési engedélyeket korlátozni nem lehet. Az ügyet annyival zárták le, hogy mindenképpen szükséges megvárni a helyi prostitúciót szabályozó új rendelet belügyminiszteri jóváhagyását. Igaz, ez a jóváhagyás közel három hosszú évet váratott magára…

Intermezzo: Mindenképp tennék egy csöppnyi kitérőt a magyar nyelvhasználat csodálatos vizeire, ami mai szemmel olvasva némi kuncogásra adhat okot. Személy szerint én jókat derültem a kifejezéseken és azon a szofisztikált megfogalmazáson, ami a huszadik század elején azonban a köznyelvet jelentette, ergo mindenki így beszélt. Mégis, a mosoly mellett nagy sóhajok kíséretében révedezem ilyenkor, hogy milyen jó is volna, ha mindenki ilyen (vagy csak fele ilyen) választékosan beszélne napjainkban is.

Szóval mindeközben az egyház képviselői, mindegyik felekezet részéről, cunamiként zúdították tiltakozásukat a város vezetőire, az érvelésüket hosszas okfejtésekkel tűzdelt levelükben adták az illetékesek tudtára. Csak néhány példa ezekből a frappánsan megfogalmazott verbális meggyőző mondatokból:

„A református egyház Palóczy-utcai fiú iskolájának udvara a Pecze-parton végződik, éppen szemben a (bordély)teleppel s a gyermeki kíváncsi természet, s pajkosság nem egyszer csábítja a tanulókat, hogy átnézegessenek, a mely kétségbevonhatatlanul alkalmas arra, hogy a 10-12 éves serdülő gyermekeket érzékileg csiklandozza, s megrontsa.”

 

„[…] amely úton nemegyszer történnek találkozások, főként téli időszakban reggel 8 óra tájban, olyan egyénekkel, akik a telepről jönnek, sokszor egészen züllött állapotban, sokszor karon vezetve a kéjnőket s illetlen beszédekkel s mozdulatokkal megmételyezik az ártatlan leánylelkeket.”

 

„[…] s még a falazat daczára is sokszor megesik, hogy az ébredő fiúgyermekek a telepről fel-felhangzó dal, esteli istentiszteletekkor a fel-felcsengő zene által kíváncsiságukban felébresztetnek s így lelkiállapotuk abba az irányba terelődik, amelyet egyetlen szüle sem óhajthat.”

 

„[…] gyakran láthatók a telepen elázott alakok, rendetlen öltözékben, éktelen káromkodásokat végezve, leírhatatlan erkölcstelen s trágár beszédeket hallatva, nagy és mélységes megbotránkozására a templomba menő áhítatos közönségnek, a mely közmegegyezéssel sürgeti a telep megszüntetését, s ha az állapot megmaradna az eddigiben, az arra engedne következtetni, hogy a város vezetősége készakarva mételyezi meg egyfelől gyermekeink ártatlan lélek- és szívvilágát, másfelől a templomi közönség felháborodását tekintetbe sem veszi.”

A fentebb már szóba hozott tiszti főorvos, dr. Szabó Ármin véleménye szerint azonban a társadalom feladata az egészségügy érdekében biztosítani a prostitúció nyilvános, bejegyzett, ellenőrizhető működtetését, hiszen létezésének kiváltó okai nem fognak megszűnni, azaz szükség van rá, így ahelyett, hogy túlzott szabályozásokkal és tiltásokkal a titkos prostitúciót kényszerítenék ki, az ellenőrzés és a betartható keretek közötti szabályozásban látta a bordély-kérdés megoldását. Erre vonatkozóan konkrét javaslatai is voltak, többek közt a külföldi mintára létrehozandó bordélynegyed (elképzelése szerint erre a Régiposta, Szirma, Tavasz, Nyár, Ősz és Tél utcák lettek volna alkalmasak, hiszen megfeleltek a rendeleti előírásoknak), ami megkönnyíti az ellenőrzést, ám halkan jegyezte meg, hogy szerinte a Rozmaring utcában jó helyen vannak, és nem feltétlenül indokolt a kitelepítés.

 

Eme véleményt a rendőrfőkapitány is osztotta, megjegyezvén, hogy nyilvánvaló az, hogy „a kihelyezés elhatározott dolog s így annak okairól, vagy szükségességéről véleményes jelentésemben kiterjeszkednem feleslegesnek látszik, azonban e kérdést pár szóval érinteni szükségesnek tartom”.

Ami arról szólt, hogy ugyancsak nem tartja szükségesnek a Rozmaring utcai bordélyok felszámolását, hiszen a városrendezési terveket leszámítva, nem akadályoz semmit és senkit a létezésük, minden rendeletben szereplő előírásnak megfelelnek, sőt mi több, a rendőrkapitánysághoz is közel van, így sokkal könnyebben megoldható az ellenőrizhetőség. Tehát több szempontból is az egyik legideálisabb hely a kéjelgés „üzemeltetésére”. Érvei közt szerepelt még az is, hogy amennyiben külterületre száműznék a bordélyokat, az a közbiztonságot fenyegetné, hiszen kiesnek a rendszeres felügyelet alól, pompás lehetőséget biztosítva ezzel a bűnözésnek. Ő alternatívaként az évszakokról elnevezett utcák mellett az akkori Debreceny utcát javasolta.

Azonban az ellenőrző körutak alkalmával a házak állapota eléggé meglepő helyzetet festett le Rimóczy és Szabó előtt. A legtöbb szoba kicsi volt, ketten osztoztak rajta, némelyikben pedig a világítás sem volt megoldott, a legkisebb házban pedig a nyitott toalett az udvaron volt kijelölve.

A hosszas viták és revíziók eredményeként végül a Rozmaring utcában működő összes bordély felszámolása mellett döntöttek, a költözködés végső határidejének pedig 1913.május 1-ét szabták meg.

Az egyház végül ha nem is kiütéses, de pontozásos győzelmet aratott az „erkölcsi fertő” felett, nagyjából három év huzavonája után. A hivatalos indoklásban ugyanis arra hivatkoztak, hogy a telep nagyon közel van a református egyházkerület felsőbb leányiskolájának kapubejáratához, a református egyház fiúiskolájának az udvara szintén arrafelé néz, az izraelita hitközség temploma ugyancsak a közelében található, nem beszélve a szolgabírói épületről, ami szintén egy keskeny köznyire van a teleptől. Ez gyakorlatilag az egyházak összefogásával megfogalmazott levél változtatás nélkül leközölt tartalma, a döntés pedig teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a tiszti főorvos és a rendőrfőkapitány megfigyeléseit és álláspontját az ügyet illetően.

 

A madamok összefognak

Lefkovics Albertné bordélytulajdonos ezután megkísérelt egy próbát tenni az ítélet megváltoztatására, felajánlva, hogy ha engedélyezik az ott maradást, haláluk után a telek és a ház is városi tulajdonba kerülhessen, addig pedig mint haszonélvezők maradhassanak és folytathassák „vállalkozásukat”. Az új polgármester, Nagy Ferenc ellenben hajthatatlannak és megvesztegethetetlennek bizonyult, és dacára annak, hogy anyagilag biztosan mindenki jól járt volna ezzel az ajánlattal, nemleges válasszal zárta rövidre az esetlegesen újból napirendre kerülő témát. De az alulmaradt felek nem adták fel, kompromisszum gyanánt legalább a szűkös határidő kitolását igyekeztek kieszközölni. Az „ellentábor” módszerét alkalmazva összefogtak, és levelet írtak az illetékeseknek, amiben kérvényezték a költözési határidő módosítását 1916. május 1-ig, arra hivatkozva, hogy ily rövid idő alatt nem találtak minden szempontból alkalmas telket, az építkezés pedig még a telekvásárlásnál is esélytelenebb.

Az érvelés valóságalapját elismerte a polgármester is, és méltányolván a bordélytulajdonosok együttműködéssel kapcsolatos igyekezetét, olyannyira nagylelkűen, hogy az eredeti dátumot mindösszesen fél évvel tolta ki, 1913.november 1-ig. Abban is megegyeztek, hogy mindegyik háztulajdonos, aki maradni szándékozik, köteles igazolni, hogy az újonnan kijelölt utcában telket vett, és építkezni fog.

Sajnos ez az engedmény sem jelentett megoldást mindenki számára, Berhang Henrikné és Langer Ádámné bezárta a szerelmi barlangját, egyedül Lefkovicsné tudott felmutatni tulajdonosi papírokat, ám addig is, amíg fel nem építették az új intézményt az Árpád utca 9-11. szám alatt, mindhármójuk bordélya üzemelhetett.

A bürokrácia útvesztőinek kivételesen pozitív folyományaként a végső határidő több alkalommal is változott, majd váratlan fordulatot vettek az események.

A nyitással egyidőben kitört az első világháború. Ebből a tragikus eseményből azonban Lefkovicsné és bordélya a napos oldalt tapasztalta, és profitálhatott. Addig soha nem látott méreteket öltött a bordélyházak látogatottsága, a bevonuló katonák hömpölygő tömege állandó vendégekké avanzsálva. 1914. július 7-től pedig hivatalosan is éjjeli mulató lett az Árpád utcán, ahol gyakorlatilag a Rozmaring utcai bordélyokat tömörítették egy épületbe Lefkovicsné vezetésével.

A Rozmaring utca úgy festett, hogy valóban a városrendezési tervek áldozatául esik, a konkrét terv pedig az volt, hogy a Korona Szálló telkének és a Rozmaring utcai telkek kiszélesítésével nyert területeken épüljön fel a színház új épülete. Ám az alaposan felértékelt ingatlanokat kisajátító vezetők a prostitúciót fellendítő esemény másik oldalán álltak, ők maradtak hoppon, tudniillik, 1914. augusztus elsején a háború miatt miniszteri rendelet alapján az összes közmunkát beszüntették.

Ezt követően hosszú éveken keresztül, a trianoni békeszerződés aláírását követő két évvel is, Berhangék és a város pereskedtek oda-vissza egy korábban megkötött szerződés alapján a magántulajdonban lévő telek miatt, amit a város végül nem tudott megszerezni, és a rendezési tervek sem valósultak meg soha.

Nos, ez a miskolci bordélyok keserédes története, amiből haloványan körvonalazódik, hogy azóta nem sok minden változott.

 

Írta: Bukovenszki-Nagy Eszter

(Borítókép: Prostituáltak egy bordélyházban, Franciaországban 1910-ben. Fotó: adoc-photos / Corbis / Getty Images)