Őszintén bevallom, azért választottam először Perecest, mert ez az a része a városnak, ahol akkor jártam utoljára, mikor még kis túlzással a csattogós lepkét tologattam, akkor is egy nyári gyerektáborban, ahova külön busszal vittek minket, így magából Perecesből talán még nem is láttam életemben semmit, ha igen, arra sem igazán emlékszem. Hallani persze, hall sok mindent az ember, jót is, rosszat is, de hallomásból sok mindent leszűrni nem érdemes. Épp ezért hatalmas kíváncsisággal és még nagyobb elszántsággal vetettem bele magam az első túrámba.

Vajon honnan ered a Pereces elnevezés?

Többek között az is nagyon érdekelt, hogy vajon van-e összefüggés a Perecesnek elnevezésnek a perechez.[/caption]

Perecesről tudni kell, hogy egy, a 19. században létrejött bányásztelepülés, melyet 1950-ben csatoltak Miskolchoz, a Nagy- Miskolc koncepció részeként. Hogy milyen jól működő szimbiózisban élt Miskolc és Pereces, bizonyítja a tény, hogy a miskolci kohászatnak már a kezdetektől fogva kiszolgálója volt a település hatalmas szénkészlete. A miskolci vasgyárat ellátó perecesi szénbányászatot Joós István bányamérnök teremtette meg.

1886-ban létesítették az ún. Gränzenstein-alagútat, mely a 2334 (más források szerint 2336) méteres hosszával Európa akkori második leghosszabb bányaalagútjának számított.

Mivel a később létrehozott Mátyás-, Pálinkás- és Weisner-táróból kibányászott szén kéntartalma nem volt megfelelő a gyárnak, így megnyílt a 4 szintes Baross-akna, ami a megye legnagyobb teljesítményű szénbányája volt, de a vasgyár szénszükségletét még ez sem tudta ellátni, így jött létre a Sajóbábony és Pereces közötti Újakna, ahol az országban először használtak villamosmozdonyokat a föld alatti szállításhoz. A szénbányászat kisebb-nagyobb átalakításokkal, változásokkal is töretlenül üzemelt a két világháború előtt és alatt, majd a második világháborút követően a bányát államosították. 1947 május 2-án 9 munkába induló bányász életét vesztette, mikor a tárnába szállító kisvasút bejárata rájuk omlott. Az 1950-es Miskolchoz csatlakozásnál már volt minden, ami egy igazi bányásztelepülés polgárait kielégítette: iskola, mozi, bolt, sportélet, nyári színház, vasúti személyszállítás, így egy igazi önellátó településként létezett, így nagyon kevés dologért kellett bemenni a “városba”. Azonban a bánya 1970-es évekbeli bezárása után hanyatlani kezdett Pereces élete.

Volt időm a múlton elmélkedni, ugyanis a Perecesre menő 6-os busz az orrom előtt suhant el, a következőre pedig úgy 20 percet kellett várnom. Így nem volt mit tenni, a buszmegállóban lévő italkimérőben elfogyasztott frissítő keretében vártam meg a következőt, miközben kigondoltam, hogy a busszal ütközésig megyek majd, aztán onnan spontán elindulok valamerre, persze reménykedve abban, hogy eltévedni nem fogok.

A buszutat a táj vizslatásával terveztem eltölteni, azonban ez azonnal borult, mikor a velem szemben ülő fiatal lány tekintetébe mélyedtem, ami csak azért nem tartott sokáig, mert két megálló múlva leszállt. Így azzal a büszkeséggel folytattam röpke negyedórás utamat, hogy az első áldozatot máris meghoztam Perecesért. A busz utazóközönségét elnézve (persze a fiatal lány kivételével) nagyrészt idősek voltak, ami már akkor sokat sejtetett. Kinézve az ablakon, már a Pereces mellett elhelyezkedő Erenyő látványa tárult elém. Víkendházak, az utakon araszoló lovaskocsik, kisebb ipari létesítmények, újonnan épített és félig felépült házak sűrű váltakozása mutatta az igazi külvárosi jelleget. Mondhatni kertváros város nélkül. Mindeközben észre se vettem, hogy már a végállomáson állunk.

Amint leszálltam, már tudtam, hogy eltévedni nem fogok, ugyanis  a település itt már elfogyott, így nagy dilemmát nem okozott, merre induljak. Mielőtt azonban elindultam volna lefelé, azonnal kiszúrtam egy gyönyörű, ám annál elhagyatottabb épületet, ami tippre a bánya főépülete lehetett. Tábla persze sehol, csak egy kicsivel odébb találom az épület mögött lévő betonüzem “cégérét”, így csak később derült ki, hogy igazam volt.

A bányaigazgatóság egykori épülete

Amint körbejárom az épületet, máris egy újabb gyöngyszemre bukkanok, a régi bánya, pontosabban az Újakna bejáratára, amit elég necces lett volna megközelítenem, bemenni meg pláne. Erre elsőre nem is vállalkoztam, hiszen az ellenmondást nem tűrően odatett acélkapukon lehetett látni, hogy a bánya jelenleg szabadnapos, így nem fogad vendégeket, a bejárat(ok) előtti gazból pedig arra következtetek, hogy a szabadságolás már egy jó ideje tart.

A tény, hogy ma nem fogok szeneslapátot fogni (amire azért valljuk be, számítottam), nem szegte kedvem, így elindultam az egyetlen irányba, lefelé az Erdő soron. Miközben gyalogoltam az úton, gyönyörködtem a települést körülelő hegyekben, gondolatban elkezdtem rágni magát a nevet: Pereces. Vajon köze van a perechez? Ezzel kapcsolatban két történetet hallottam, olvastam.

Az egyik történet igen rövid. Eszerint Pereces városrész azért kapta nevét, mert a völgyben fekvő kis helyet perecként övezik a hegyek.

Ez nemcsak rövid, de valljuk be, unalmas indok is. A másik történet azonban líraibb, egyben tanulságosabb. A helyi folklór azonban őriz egy ennél jóval szórakoztatóbb verziót is, ami egy Gotthelf Grieshabertről nevű sütőmesterről szól. A mestert 1477-ben kötél általi halálra ítélték. A tiszta múlttal rendelkező sütőmestert Urach város grófja megsajnálta, s kegyelmet ígért neki, ha reggelre olyan süteményt süt neki, amin háromszor átsüt a nap. Gotthelf készülve másnapi akasztására, hurkot formázott a tésztából, és akkor jutott eszébe a nagy ötlet! A tésztát oly módon hurkolta össze, hogy három lyuk legyen rajta. Reggelre elkészült az első perec, amin háromszor sütött át a nap fénye, a sütőmester pedig kegyelmet kapott.

Senki sem tudja, hogy a finom, mégis furcsa alakú kalács készítésének módja hogyan került a miskolci pékek tulajdonába, ám az ország legfinomabb perecét kezdték el árulni a hetivásárokon, amelyeket a bányászfalu lakói is előszeretettel fogyasztottak. De ekkoriban – a szűk, hepehupás utak okán – csak gyalog, órák alatt jutottak el Miskolcra a derék bányászok és asszonyaik. Mivel csak hetente egyszer mehettek a városba, mindenből nagy tételben vásároltak, így a perecből is. A hazafelé tartó, hosszú rudakra felfűzött péksüteménnyel megrakott bányászok látványa igazán mulattatta a környékbelieket, akik kisvártatva „pereceseknek” kezdték el gúnyolni a vásározó falusiakat. A büszke perecesiek pedig nem tehettek mást, minthogy elnevezzék a falujukat kedvenc étkükről.

Kontraszt az Erdő soron

A kis perecesi mese után visszatérünk az Erdő sorra, melynek a neve szintúgy beszédes, mint minden más elnevezés Perecesen (Bánya utca, Akna utca, Vadász utca, Szén utca). Az utcát egyik oldaláról az erdő, másik oldaláról kissé lerobbant házak szegélyezik, de amint ezt megállapítom, egy macska máris szúrós tekintettel méricskél az út túloldaláról. Biztos kiszúrta, hogy nem vagyok idevalósi, de azért reménykedem, hogy megtűrik a fajtámat errefelé.

Hogy mennyire tűrik meg, azt a 3 szembe jövő gyanúsabb külsejű egyénektől nem akartam megkérdezni, így vettem is egy éles jobbost, ahol megtaláltam az általános iskolát, majd a mellette lévő parkban azt az emlékművet, mely az 1947-es bányaszerencsétlenségre emlékeztetett.

Miután fejet hajtottam én is, kíváncsian haladtam a tisztás egy másik nevezetessége felé, ami egy F6-os elővájógép volt, mint utólag megtudtam, bár én elsőre egy tanknak néztem egy furcsa ágyúval. Az emlékmű a régi bánya bejáratának a helyét szimbolizálja, erre utal a gép előtti kör, mellyel az alagutakat rögzítették belülről.

Ez a gép annyira lenyűgözött, hogy el is felejtettem, mennyire megszomjaztam. Nem mellesleg lassan illene megkérdezni, mit érdemes még megnézni Perecesen, illetve a focipályával kapcsolatban is kéne egy kis útbaigazítás, mert a sportszeretetemből adódóan azt mindenhol látni kell. Így hát battyogtam tovább, és kisvártatva az Állomás térre értem, ami nem volt tér, állomást is csak nyomokban tartalmazott, de itt találtam rá két nem elhanyagolhatóan fontos dologra, ami annyiban kapcsolódik egymáshoz, hogy mindkét helyen lehet inni. De kezdjük a kultúrával.

A pereces vasútállomás egykor és most

A kút, illetve a szobor, mely a kútról visszatérő nőt ábrázol, Pereces egyik szimbóluma, és abban az 5 percben amíg ezt megszemlélem, többen jönnek is a kúthoz vízért.Itt egyből felsejlik bennem, hogy vajon ennyi helyen nincs még vezetékes víz a településen, vagy a hagyomány tisztelete okozza azt, hogy a mai napig ide jár a lakosság egy része vízért? A választ meg is kapom a másik nagyon fontos helyen, a Forrás “ÁBC”-ben. Az Á betű vicces, az idézőjel indokolt, hiszen ez a hely egyben söröző is, amiről akkor győződőm meg teljes mértékben, mikor Peti, a bolt előtt söröző srác a “Szia! Itt lehet a környéken meginni egy jó sört?” kérdésemre mérsékelt, de annál magabiztosabb bólogatásba kezd, majd hozzáteszi, hogy Perecesen nincs már kocsma. Mikor látja csodálkozásomat elmondja, hogy ez jó. Mikor látja még nagyobb csodálkozásomat, hiszen ezt nekem egy ember mondja sörrel a kezében, elmagyarázza, hogy ez azért jó, mert azóta nincsenek verekedések, de azért lehetne itt egy körzeti megbízott a biztonság kedvéért, mert az, hogy ide napi egyszer jár fel a rendőr, nem túl kielégítő, annak ellenére, hogy jó pár éve már nyugodt a környék.  Na ez egy jó hír, így bementem a boltba, és egy Borsodi megvétele után leültem Peti mellé, aki ezt először meglepődve fogadta, de 2 sörnyi beszélgetés eredményeképp ő megtudta milyen céllal érkeztem, én pedig szinte mindent.

Peti Mátraszentimrén bányász, most éppen élvezi szabadságát, amit itthon tölt, várva, hogy felszáradjon a sár az erdőben, mert akkor menne motorozni. Tőle tudom meg a parkban lévő rakétakilövős tank valódi szerepét, valamint, hogy hogyan jutok el a focipályához, ami már nincs, mert onnan mindent elhordtak, csak a helye van meg, és már bele is kezdene az időközben hol éppen megjövő, hol éppen elmenő Laci bácsival az anekdotázásba, mikor kijön Éva néni is, így már szinkronban hallom a sztorikat. Peti és Laci bácsi csodálkozik, hogy képben vagyok a perecesi focicsapattal, a legendás Fradi meccsel, amikor leszakadt a kapufa, pedig a Pereces már 3-0-ra vezetett, az újrajátszott meccsen pedig 0-0-ás döntetlen született. Laci bácsi itt el is megy, érezhetően még a mai napig fájó pont az újrajátszás és az így elvesztett győzelem, bár gyors fejszámolással rájövök, hogy nagy eséllyel ő még akkor nem is élt, mikor ez a meccs volt. Közben Éva néni elmondja, hogy az ÁBC-vel szemben lévő épület volt régen a vasútállomás, innen az Állomás tér, a kútra pedig azért járnak az emberek a vízért, mert tisztább, mint ami a csapból folyik. Ezt régóta tudják a helyiek, de nemrég egy szakember is megerősítette ezt, itt pedig Éva néni hangján is érezhető a büszkeség.

Mikor közlöm, hogy a szakdolgozatomban már foglalkoztam Miskolccal főként a trianoni időszakban, Éva néni el is meséli, hogy a rokonait is Kassáról telepítették ki, jobban bele is menne a témába, de ehelyett a boltba megy be, mert Laci bácsi megérkezett egy szatyor üres üveggel, hogy visszaváltsa, és az árát egy teli üveg sörre cserélje. Peti eközben a hegyekbe kalandozik tekintetével, és elmondja, hogy ha hiszem, ha nem, a völgyet körülvevő két hegy egyikén az oroszok, a másikon a németek állása húzódtak meg, így lőtték egymást annak idején, de Perecesnek mindig is szerencséje volt a háborúkkal, mert nem tudták lebombázni a hegyek miatt. Meg is kérdezi, hogy láttam-e a bunker bejáratát. Hát mondom persze, a végállomáson van kettő is. Ekkor lettem felvilágosítva arról is, hogy az a bánya bejárata volt, és büszkén mosolyog, hogy anno milyen jó helyre tették azt a bunkert, hogy még én sem vettem észre, pedig kb. 10 méterre van a bánya bejáratától, ahol annak idején több száz, ha nem több ezer ember bújhatott meg ott. Ekkor döntöm el, hogy oda vissza fogok menni mindenképp.

A bányával kapcsolatban viszont kicsit kényesebb témát feszegettünk, de ez nem is csoda egy bányásztelepülésen. Éva néni elmondja, hogy a mai napig a település 99%-a bányász vagy annak leszármazottja, ő egyébként nem itt lakik, csak a boltot vezeti, mindezt azért, hogy közelebb legyen a lányához és az unokájához, hiszen ők történetesen perecesiek. És azóta, amióta a bánya bezárt, nehéz itt az élet, ezt Éva néni az első Orbán kormány idejére teszi, amit azért nem értek, mert tudtommal azt már a hetvenes években bezárták.

− Amióta nincs a bánya, ez a legnagyobb zaj itt – utal Éva néni a fülnek igen csak kedves madárcsicsergésre.

A Forrás “ÁBC” egy nagyon fontos helyszíne volt a kirnádulásomnak.

Azt is megtudom, hogy minden szeptember első szombatján tartják a bányász napot, annak ellenére, hogy bánya már nincs, igény az van rá, erről gondoskodnak a különböző bányász egyesületek is. Ezen kívül volt itt lecsó fesztivál is, de azt valami képviselő “lenyúlta és elvitte más helyre”. Éva néni, miután felvilágosított az ottani kulturéletről, megnézte, hogy van-e elég sörünk, mert most 5 percre bezárja a boltot, ugyanis kiugrik a lányáért és az unokájáért. Miután visszatérnek, megköszönöm a bőséges információkat és az útbaigazítást, majd folytatom az utamat, egyenesen a focipálya felé. Egy kereszteződésnél gondban vagyok, de épp jött egy idős házaspár. Mikor tőlük is megkérdeztem, hogy merre kell mennem a focipályához, ők is figyelmeztetnek, hogy ott már nem találok semmit.

− Bezzeg ’47-ben, mikor jött a Fradi…- teszi hozzá az öregúr, de nem hagyom, hogy befejezze, hanem illedelmesen megköszönöm az útbaigazítást, és megyek tovább, hogy megnézzem, hol játszották azt a bizonyos meccset ’47-ben. Mikor nagy nehezen felérek a pályához, két dolgot állapítok meg: Itt az égvilágon tényleg semmi nem maradt meg a pályából, de, mikor még létezett, Magyarország legszebb helyén fekvő pályáinak egyike lehetett.

A perecesi focipálya és annak helye. A két fotó készítése között 80 év telt el.

Az első sokk után, amit a futballszeretetem által generált pályaeltűnési katarzis okozott, belőttem magam légvonalban, ugyanis a bunkert még meg akartam nézni. Kezdtem bajban lenni, hogy pontosan merre is állok arccal, és hogy hogyan jutok legrövidebb úton a bunkerig. Na itt volt a hiba, ugyanis elindultam egy olyan utcán, ami már annyira nem tetszett, mert egyrészt nem voltak túl bizalomgerjesztőek az ottani házak, másrészt az utcának egyszer csak vége lett, folytatás vagy kanyar sehol. De, mi sem bizonyítja jobban azt, hogy Perecesen eltévedni is érdemes, hogy megtaláltam legindokolatlanabb játszóteret, amit valaha láttam. Legalább 5 percig álltam ott, hogy megértsem, mi volt a terv ezzel a játszótérrel, ami egy szocreál hintából és egy, feltehetőleg libikóka maradványból állt. Nem is ez volt megdöbbentő, hanem az, hogy, ha a hintára fordítva teszik az üléseket, akkor egy gyereknél, akinél elmegy kép és jobban belelendül hintapalintába, biztonsági lánc híján legalább Lyukóbányáig száll, ugyanis a hinta közvetlen közelében egy legalább 200 méter mély szakadék tátong.

Az újabb kultúrsokk után ismét egy macskával találkozom, aki legalább olyan szúrós tekintettel néz, mint az előző, de azonnal jön egy kutya, akik elüldözi (adtam is neki egy képzeletbeli pacsit), a gazdája pedig rajtam mosolyog, mert már szerintem kifigyelte, hogy csúnyán eltévedtem.

A kisebb kitérő után visszajutottam a buszvégállomáshoz, hogy megkeressem a Peti által említett bunker bejáratát, amit gyorsan meg is találtam, de bemenni ide sem lehetett, ellenben majdnem beleestem egy fedetlen aknába.

Mivel erősen sötétedni kezdett, úgy döntöttem, mára ennyi volt, és a következő busszal megyek vissza. Még egy helyen leszálltam, mert érdekelt, hogy hova vezet egy hosszú lépcső az erdő szélén. Miután megmásztam, szembesültem egy nem túl esztétikus, lelakott bányászlakásokból álló kis bérházsorral. Mondhatni, Pereces Brooklynját hagytam a végére.

Hogy mit tudok elmondani Perecesről egy nap után? Egyértelműen csalódtam. Pozitívan! Miskolc talán legelszeparáltabb részéről sikít, hogy annak idején egy virágzó bányásztelepülésként létezett, ahol minden megvolt, amit az átlagember, az átlag bányász és családja csak kívánhatott. Pezsgő sport és kulturális élet, bolt, gyógyszertár, éttermek, na meg persze perec. Biztos vagyok benne, hogy ide még visszatérek, hiszen sok mindenre még nem jutott idő, főként az erenyői részen. De nyugodt szívvel visszatérhet az is, aki annak idején valamilyen oknál fogva elhagyta, hiszen bátran állíthatom, egy-két részétől eltekintve nagyon barátságos külvárost ismertem meg Perecesben. Nem véletlenül van ott Barátság tér is.

Felhasznált archív fotók forrása:

  • Pereces Városrész- Miskolc facebook csoport
  • mertnet.hu
  • magyarfutball.hu
  • geocaching.hu