Urak, akik a klub dolgait igazgatjátok: adjátok vissza a csapatomat! Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világi ötleteitek, sem a nagyszabású multisport elképzelésetek, sem a torzító marketing kampányaitok, melyekkel szurkolók tízezreit befolyásolni kívánjátok. Nem érdekelnek már a milliárdjaitok sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a csapatomat!
Mert bármit is mondjon a sportigazgatótok, a messziről jövő elnökötök és marketingesetek: ez a csapat az enyém. Mint ahogy én is hozzájuk tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a Bükk ölelésében, abban a kis lakásban, nem messze a stadiontól, melynek ablakain keresztül már a kezdet kezdetén beszűrődött a diósgyőri szurkolók seregének istentelenül hangos morajlása. Nem tulajdonilag volt enyém, ez igaz. De enyém volt Isten rendeltetése szerint, azáltal, hogy Miskolcon születtem s a lelátón lettem emberré. Adjátok vissza a csapatomat!
Nézzétek urak: idestova 33 esztendeje már, hogy beleszerettem ebbe az egészbe, amit diósgyőri fociként neveznek. Ti pedig játszottatok az én bőrömön kiesést és megszűnést, mélységes letargiába taszítva engem s a szurkolótársaimat, mint ahogy sokszor ültük már meg ennek a klubnak a halotti torát. S én 33 esztendeje engedelmesen tűrtem nektek mindent, amit csak kitaláltatok: 110 év “szenvedélyt”, multisportklubot, szurkolói kártyát, kitiltást, dilettáns szakvezést, a felelősségvállalás hiányát, megaláztatást és megvetést a csapat szereplése miatt, majd végül a kiesést. Megjártam már a mennyet is, ám végül mindig a pokolban találtam magam. Láttam én már sok mindent: Tornyi legénységét piros-fehérre mázolva, embertelen sártengerben feljutni, majd Kulcsárral és Egressyvel menetelni. Voltam velük sztrájkolni, mert nem nézhettük tétlenül, hogy a klub ellehetetlenül. Majd jött a megszűnés és az újraindulás. Láttam a szerencsevadászokat, akik mindig csak ígértek: otterzsiket, reszeliket, hubicsákokat és szeviépeket. Láttam rakkolós, mégis elképzelés nélküli focit, gegenpressinget, spanyolos tikitakát, afrikai, román, szerb és horvát kontingenseket. Láttam elrontott ünnepeket: vesztes villanyfény- és napos oldal átadást, centenáriumi kiesést, stadionbúcsút és stadionavatót, amik mind-mind számtalan könnycseppembe kerültek. De még mindig ott voltam, így láthattam azt is, amikor megcsillan a remény. Akkor rövid ideig büszkén vissza tudtam mosolyogni azokra, akik több mint három évtizede emlékeztetnek arra, hogy ez a piros-fehér szerelem egy átkozott dolog. Urak, nekem elég volt. Nem akarok átkozott lenni többé! Adjátok vissza a csapatomat!
Ne mondjátok, hogy keressek magamnak másik csapatot a világban, mert nincsen ennek a világnak olyan csapata, ami az enyém volt ezen az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy válasszak másik sportágat, hogy a DVTK már egy multisportklub, ami már tűzön, vízen, levegőben, négy- és kétkeréken, a stadionon kívül is jelen van, mert nincsen azokon a helyeken nekem semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy menjek a DVTK szeretetéért Egerbe vagy Salgótarjánba, mert azok mások identitásai, nem az enyémek. Adjátok vissza az én, diósgyőri csapatomat!
És azt se mondjátok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa, mert tízezrek váltak lelki földönfutókká a döntéseitek okán, és én csak egy vagyok a tízezrek közül. Számomra nem vigasztalás, hogy tízezreknek fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj. Adjátok vissza a csapatomat!
Ne mondjátok azt sem, hogy van, aki többet vesztett mint én. Hogy más csapatok sokkal lejjebb vannak, hogy kisebb, rozogább a stadionjuk, nincsenek tizenegy éve az elsőosztályban, nincsen Isten tudja hány szakosztályuk. Senkit nem érdekel a más csapata és sportága. Engem csak az a diósgyőri futball érdekel, amire 111 éve, a vasgyár Munkáséttermében felesküdtek. Akik hittek abban, hogy győzni fognak és ők lesznek a legnagyobbak. Adjátok vissza azt a csapatot, azt az identitást!
Urak, én elhiszem, hogy nagyok vagytok és hatalmasok. Hogy kisujjatok egyetlen mozdulatára, edzők és játékosok repülnek, házak, kocsik és forintmilliók csernélnek gazdát. De mindezeken túl hinni szeretném azt is, hogy tisztelitek a hagyományokat, a címert és mindazokat, akik tettek azért, hogy 111 éve tízezrek rajongjanak ezért a négy betűért. Szeretném hinni azt is, hogy a kisujjatok mozdulatait is a klubszeretet vezérli. De ezt csak akkor hihetem el, ha felelősséget vállaltok a tetteitekért, ha az arcotokat adjátok hozzá és levonjátok a megfelelő következtetéseket. Hinni szeretném azt is, hogy ezért a klubért és nem ebből a klubból éltek. Ha azok, akik 111 éve a Diósgyőr-Vasgyárban megalapították ezt az egyesületet, ma az égből rátok vetik tekintetüket, akkor ne egy arctalan pénznyelőt lássanak. Adjátok vissza nekik is a csapatomat!
…Urak, elmondtam nektek az életemet. Az életemet, amelynek szerves része ez a négy betű, ez a két szín, ez az egy csapat, és azok a tízezrek, akikkel meccsnapokon együtt lélegzünk. Akik szombaton délelőtt már a meccsre gondolnak, akikre kacagva süt már a nap. Az ő nevükben is mondhatom: elvettétek a csapatomat, ezzel pedig az életem egy részét is elvettétek. Kérjük vissza a csapatunkat!
Ez az írás Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című regénye egy részletének nyomán készült, annak parafrázisa.
