Arra meg mernék esküdni, hogy korosztálytól függetlenül, mindannyian fel tudunk idézni egy-egy emlékezetesre sikerült miskolci estét, talán a helyszínek azok, amelyek az évek, évtizedek során változtak. Jómagam számtalan anekdotát hallgattam már végig az idősebbektől, ahogy én is fogom majd mesélni a saját történeteimet az arra kíváncsi utódoknak.
Hogy hol mulattunk annak idején, azt már egy virtuális kocsmatúra keretében igyekeztünk pár éve rekonstruálni, felbuzdulva azon a nem miskolci ismerőseimtől oly sokszor hallott sztereotípián, hogy “Miskolcon minden második hely kocsma”. Bár az állítást még mindig kisebb túlzásnak tartom, az biztos, hogy a miskolciaknak sosem kellett a szomjan halás szomorú veszélyétől tartva elhagyni a várost.
Hogy hol és hogyan élték meg a görbe estéket 40-50 éve elődeink, azt még egy őszinte mosoly keretében van szerencsénk végighallgatni, azonban sokkal nehezebb dolgunk van, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan nézett ki egy-egy átmulatott este az 1900-as évek elején.
Nem csoda, hogy a miskolci éjjelt előszeretettel megörökítették a századeleji képeslapok
Szerencsénkre 20. század első, közélettel is foglalkozó napilapja, a Miskolczi Napló munkatársai előszeretettel emlékeztek meg a város éjszakai életének egy-egy kiemelkedően jól sikerült mozzanatáról. Egy biztos, már jó száz éve is elhangzott a jól ismert másnapos fogadalom: soha többet nem iszom. Talán annyi különbséggel, hogy amíg a fogadkozó már jobb esetben az ilyenkor aranyat érő húslevest kanalazta (rosszabb esetben még a rendőrségen csengette ki a büntetést vagy a kórházban lehelt bele életet Miskolc akkori Zacher Gábora), addig a városban már mindenki rajta röhögött, köszönhetően az éber újságíróknak, akik előszeretettel nevesítették a garatra felöntő delikvenseket.
Szemezgessünk hát a miskolci sajtó borgőzös történeteiből, amiket azok nyelvezete miatt bűn lenne nem szó szerint, változtatás nélkül idéznünk.
Ami mindennapos volt
A 20. század eleji Miskolczi Napló számainak szinte mindegyikében helyet kaptak hasonló rövidhírek:
“Folyó hó 14-éről 15-ére virradóra a rendőrség a következő egyéneket tartóztatta le: Kela Imre harsányi születésű botrányos részegség miatt: büntetve lett 50 korona pénzbirságra. – Tályai János sajó-gömöri illetőségű csavargás miatt. Ez illetőségi helyére tolonczoltatott. – Csajka Lajos kajátai születésű csavargás miatt szintén tolonczolva lett Kajátára, mint illetőségi helyére. – Özvegy Zábráczky Istvánné egri születésű botrányos részegség miatt megbüntettetett 25 korona pénzbüntetéssel, mivel azonban ez rajta be nem hajtható, 2 napot ül, vagyis 2 napra változtatott át. – Kiss István vizsolyi születésű csavargás miatt megbüntettetett 15 napi elzárással és illetőségi helyére tolonczoltatott”.
Mivel a csavargás szót ma már más kontextusban használjuk, így furcsának hathat, hogy ezeket külön kiemelték a lapok. Bizony, akkoriban a csavargás a közbiztonság elleni kihágásnak számított, annak elkövetőjét, a csavargót büntették. Azaz: Csavargó a törvény szerint az, akinek bizonyos lakhelye nincs, vagy azt elhagyja s foglalkozás vagy munka nélkül csavarog, ha a hatóság által kitüzött határidőben sem a fentartására szolgáló eszközöket, sem azt, hogy azok tisztességes megszerzésére törekszik, kimutatni nem képes.
Az 1879. évi XL. törvénycikk 63. §-a szerint: “A ki csavargás miatt megbüntettetett és büntetése kiállása után két év alatt ismét csavargásban találtatik: egy hónapig terjedhető elzárással büntetendő”.
Forrás: Ezer év törvényei (net.jogtar.hu)
Botrányos részegség
De mit is jelentett a botrányos részegség? Nos, szegény Thern Jakab ennek az útnak a végén járhatott, akiről Delirium Tremens (ami kisebb áthallással krónikus alkoholmegvonást jelent) címmel írták a következőt:
“Thern Jakab 59 éves, evangelikus nyugalmazott pénzügyőrt lakásáról ma az “Erzsébet” közkórházba szállították, hol idült alkoholizmust konstatáltak rajta”.
Kellemetlen.
Mégis mozog a Föld
Ezzel a címmel kezdi élcelődését a Napló másnapi száma.
“Saját kárára tanulhatta meg Spillenberg Sándor 25 éves, sályi születésű asztalossegéd azt az igazságot, hogy mégis mozog a föld. A derék polgártárs ugyanis a vasárnap tiszteletére alaposan beszeszelt és nagy zajjal, fölötte bizonytalan léptekkel haladt vagy inkább gurult az utczán. A hangos atyafit beszállították a rendőrségre, hol botrányos részegség miatt 15 korona pénzbírságra ítélték”.
Érdekesség, hogy Spillenberg történetének nagyobb helyet szentelt a lap, mint annak a hírnek, hogy valaki poénból felgyújtotta a fél Bábonyi bércet, ami miatt az egész tűzoltóságnak ki kellett vonulnia. Szerencsére a tüzet gyorsan megfékezték, az elkövetőt elkapták.
Ne szabjunk gátat a pálinkának!
De ne éljünk abban a tévhitben sem, hogy a századelőn nem szerették a pálinkát. Hogy mennyire, arról árulkodik Szuhi János története.
“Szuhi János valamikor jónevű női szabó volt Miskolczon, azonban a pálinkának tulságos élvezete az elzüllés lejtőjére vitte. Most azon módját találta a csalásoknak, hogy javítás ürügye alatt ruhákat szedett össze, melyeket olcsó pénzért elzálogosít, pálinkáért beissza. Horváth r.-kapitány a feljelentések folytán már vagy 6 rendbeli kabátot és ruhát szedett össze és adott vissza tulajdonosának. Szuhi János pedig a rendőrség börtönében gondolkozik a pálinka ártalmassága felett”.
Nem várt fürdőzések
Három esetben is a Miskolcon átfolyó patakok voltak az este nem várt végállomásai.
“A szombat tiszteletére a legények – ősi, patriarchális szokás szerint – be akartak rúgni. Így cselekedtek ezúttal is. Az egyik legény annyira beszeszelt, hogy összetévesztette a járdát a Szinva medrével és beleesett a patakba. Egy kis hideg fürdőn kívül egyéb baja nem esett”.
Nem csak ez a legény közlekedett cikk-cakkban az elfogyasztott alkohol után.
“Tóth Kálmán vasgyári lakatosnak szűk volt az utcza. A járás a kocsi-úttal együtt sem volt elég, hogy – az elfogyasztott nagymennyiségű szesz élvezete után – a járdán tudjon menni. Többnyire a falnak sikerült menni és miután a fal keményen és rendületlenül ellenállott, így az ellenkező oldalra “menekült” emberünk. Itt aztán nem talált ellenállásra, mert itt már a Szinva patak folyt. Tóth Kálmán szerencsésen bele is pottyant a Szinvába. Ettől aztán mentem elszállott fejéből a mámor, de közben a lába törött el, bokában. […] Ennek folytán a mentők az illetőt az “Erzsébet” közkórházba szállították”.
Bővebben számol be a lap a következő esetről “Éjjeli botrány” címen:
“Nagy botrány történt tegnap éjjel a város közepén, a Debreczeny-utczán (Pecze köz). Egy pár ittas mesterlegény garázdálkodott ott, úgy hogy a rendőrség is kénytelen volt a zajos mulatók megfékezésére kivonulni. Uj Pál László, Gurszky Sándor, Purkár János, Kassu András reszelő-vágó segédek voltak a “hősök”, kik az utczai járó-kelő alakokat, sőt a velük vigadók egyik-másikát is csupa “heczből” a Pecze hűs vízébe dobták. Így akartak tenni egy Sulyok nevű államvasúti lakatossal is, de az befutott előlük egy közelben lévő rossz hírű ház udvarára, s a hős lakatosok oda is követték, mire Sulyok kétségbeesésében a revolverével a levegőbe lőtt. Ez volt aztán az oka a rendőrség előhívásának, mely a garázdálkodókat pártfogásába vette, s az ilyenfajta botrányokozásért már többször büntetett Uj Pált, Gurszkyt és Kassut keményen meg is bírságolta… Hát szó sincs róla, hogy a város közepén áthúzódó méltóságos folyamunk, a Pecze nem oly alkalmas a vízbefullasztásra, mint a velenczei Canal Grande, – de azért mégis csak jó volna, ha néha-néha egy-egy őrszem el-el nézegetne az ilyen éjjeli mulatók tájékára!”
Azok a fránya lejtők
Alább a részegségből fakadó baleset körülírásának magasiskoláját olvashatjuk:
“Korántsem valami szomoru sorsra jutott jó házból való fiatalember élettragédiájáról van szó e sorokban, de igenis T. János polgártársunk tragikomikus esetéről, aki ugyan szintén lejtőre került, de nem olyanra, a mely a becsületét veszélyeztetné.
Ugy esett a dolog, hogy a derék czivis-társ az enyhe tavaszi alkonyatban avasi pinczéjének mélyén a kelleténél többet talált beszedni a hegy levéből, minekutána ugy élféltájt hazafelé ballagva, elvesztette az európai egyensúlyt és szépen legurélt az avasalji temetőbe.
Arczán több zúzódást szenvedett. Lakásán ápolják”.
Unatkozó lovak
“Abból baj nem lehet, ha bemegyünk egy sörre a kocsmába!” Hányszor, de hányszor hagyta el nekem is a számat az alábbi mondat, de sosem egy lovaskocsival parkoltam le, mint történt az 1902 márciusában.
“Sokszor előfordult már, hogy az őrizetlenül hagyott lovak szerencsétlenséggel jártak. Tegnap is kevésen múlt, de ilyenfajta szerencsétlenség nem történt. A Buza-téren ugyanis egy falusi ember betért a korcsmába, a lovakat pedig őrizetlenül hagyta azt okoskodván, hogy az alkalmatosságra ügyelnek majd az emberek vagy a jó Isten. A lovak azonban – “modern állatok lévén” – elkezdtek unatkozni és unalmukat oly módon akarták elűzni, hogy elmentek kirakatokat nézegetni. Szerencsére hamar észrevették a járókelők a derék állatok szándékát és megakadályozták, hogy nagyobb baj történjék. Az atyafinak pedig majd akad dolga a rendőrséggel”.
Ez majdnem szerelem volt
A Búza tér akkoriban sem lehetett egy egyszerű hely, amit az alábbi történet bizonyít:
“Egy mesterlegény mulatott a Buzatér egyik kis korcsmájában. Midőn rózsás lett a hangulata, kiment az utczára, ahol egy csavargó leánnyal találkozott. A leány szerelmes pillantásokat vetett a legényre, mire az csatlakozott hozzá és egy elhagyott helyen, hol a férfi kedvére ölelgette a leányt, ez észrevétlenül kilopta a legény 7 forintot tartalmazó tárczáját. A rendőrség nyomozza a csavargó leányt”.
Van, ami nem változik
110 év ide vagy oda, a cél továbbra is szentesíti az eszközt:
“Matacski János beton munkás, tegnap este 5 óra tájban belopódzott Hudák Zsófia, Jósika utczán lévő lakásának nyitva lévő konyhájába s onnan egyéb tárgy hiányában egy pár czipőt lopott el, melyen rögtön túl is adott – árát elitta. A lopást beösmerte”.
Vigyázz, sótartó van nálam!
Akár ez a mondat is elhangozhatott a két jóbarát között.
“A Luther-téren levő korcsmában mulattak együtt ma reggel Taksás János, s ennek egy, Jóska néven ösmert jó barátja. Valami nézeteltérés támadt közöttük, melyből hangos szóváltás, majd verekedés fejlődött, s melynek folyamán Taksást egy sótartóval ugy sujtotta fejbe társa, hogy szenvedett sérülései következtében kórházba szállíttatott”.
Kutyák koncertje a kávéházban
Végezetül álljon itt az általam olvasottak közül az egyik legérdekesebb eset:
“Sok bosszúságnak és kellemetlenségnek volt már okozója egyeseknek azon rossz szokása, hogy kutyájukat beviszik a nyilvános helyiségekbe. Ha a kávéházban véletlenül zene van, akkor a kutyák külön vonító konczertet rendeznek. Nálunk ebben a tekintetben most nincs panasz, hanem nem tartjuk érdektelennek ismertetni egy ilyen kutya-históriát. A história hőse Peresics Zoltán városi főjegyző és helyettes rendőrfőkapitány, és Szent Demeteri Halla cs. és kir. hadnagy. A hadnagy ugyanis a nagy fekete kutyájával bejött a kaszinó-kávéházba, hol valami hölgy zenekar produkálta magát. A hadnagy elkezdte a taktust verni a muzsikáló hölgyeknek, a kutya pedig kegyetlenül vonított. Erre Perisics odaüzent illedelmesen a hadnagynak, hogy távolítsa el a kutyáját, mire Halla de Szent Demeter hadnagy arczából kikelve felugrott s a közönség felé kiáltotta:
– Ki az a bátor ember, a ki az én kutyámat ki meri innen tiltani?
– Mint rendőrkapitánynak, ez kötelességem – adta meg a választ Perisics.
– Ugy? Jó. Itt nem diskurálok magával. Jöjjön ki.
– Majd csak itt állok rendelkezésére.
Erre Halla és még két tiszt távoztak. Néhány percz múlva Dittmár hadnagy visszajött s Perisics elé lépett.
– Halla azt üzeni: jöjjön ki!
– Nem megyek. Különben is intézkedtem, hogy a tiszt urak garázdálkodása egyszer és mindenkorra megszűnjék. Jelentést tettem az ezrednél.
Erre erős hangú szóváltás következett s a hadnagy ur gunyosan jelezte.
– No, ha nem jön ki, mi megvárjuk.
A három katonatiszt valósággal tábort ütött a kijáratnál s várt. Botrány azonban nem történt, mert a rendőrkapitány nagy társaságot gyűjtött, és…. túlerőben volt, így a tisztek elmenekültek”.
Persze naiv gondolat lenne azt állítani, hogy minden iszogatás ilyen komikusan végződött. Számos olyan eset is olvasható a korabeli napilapok hasábjain, ami tragédiába torkollott, köszönhetően az alkoholnak, de jelen cikkünkben nem ezeket volt célunk olvasóink elé tárni. Azokról más hangnemben tudósított a korabeli sajtó is.
Visszakövetések / Pingbacks