Megrögzött történelmi regény rajongóként számos olyan könyv járt a kezemben, amely a Hunyadiak korába repített vissza. Bán Mór neverending storykat megszégyenítő, vaskos könyvesszekrényeket beterítő regényfolyama a nagy előd János életén keresztül mutatja be az egyik leghíresebb történelmi magyar család felemelkedését, de nyugodt szívvel megemlíthetjük Benkő László zseniális Mátyás-feldolgozását is, ahol egészen autentikus betekintést nyerhetünk a magyar reneszánsz világába. Ezen könyvek oldalait falva, már-már nyálcsorgatva olvastam azokról a nagyszabású lakomákról, amelyeket az ország főurai rendeztek valamilyen apropóból, márpedig a korszak nemese mindig talált alkalmat egy puccos dínomdánomra.

Ne feledjük, egy olyan korban járunk, ahol hírből sem ismerték a krumplit, a paradicsomot vagy a paprikát, a tiszta búzából készült fehér kenyér flancolásnak számított, ám nem volt ritka a fácánból készült étel az asztalon, míg legnépszerűbb ételízesítőként a zsályát vagy a fűszerek aranyának számító sáfrányt használták a kor szakácsai.

A húst hússal elve a reneszánsz menüben is érvényesült, így nem véletlen, hogy a köszvényt a nemesek betegségének tartották a korban, hiszen ilyesfajta lakomák a kasztrendszerre hajazó társadalmi különbségek okán elérhetetlenek voltak a nép egyszerű gyermekei számára. Persze a húst is kellett valamivel kísérni: a már említett burgonyát a reneszánsz gasztronómiában leginkább a gabonafélék, így a köles, az árpa és a hajdina helyettesítették, amik ma már inkább a fitnessfood-konyha kellékei.

Ám a köretnél a körítés jóval fontosabb volt a reneszánsz lakomákon, ennek megtapasztalására pedig – bármennyire hihetetlen – nem kellett sem időben, sem térben messzire mennem, hiszen az Avas lábánál megtalálható Aranykorona Történelmi Étterem és Látványpince rendszeresen tart reneszánsz lakomákat, ami jóval többet kínál annál, minthogy a korszakhoz igazodva itt kézzel eheted az eléd rakott ételeket. Korábban egy szűk családi szülinap keretében erősödött meg, egyben fogalmazódott át bennem Einstein örökbecsűje, miszerint az idő relatív: nem emlékszem, hogy bárhol máshol így elrepült volna négy óra az életemből, egy baráti meghívásnak köszönhetően pedig örömmel repetáztam. Nem csak ételekből, hanem élményekből is.

Az Aranykorona Történelmi Étterem minden díszlete egy szelet a múltból.

Ha valaki kedvet kapna ellátogatni erre a rendezvényre, egyvalamire mindenképp készüljön fel: itt nincs üresjárat, járatok viszont annál inkább. Ahogy megérkezel, a korhű ruhába öltözött személyzet máris egy pincebejárásra invitál. Van is mit megmutatni: az Avas legnagyobb egybefüggő pincerendszere bújik meg az étterem alatt-fölött, ami már önmagában megér egy látogatást. És ha már ott jársz, akkor érdemes megkóstolni a jobbnál jobb borokat is, de az útvesztőnek is beillő vágatok adottságaiból kiindulva alkalmas csapatépítő játékok, sőt lézerharc bajnokságok megrendezésére is.

Ahogy kikeveredek a pincéből, máris egy welcome drinket nyomnak a kezembe, majd a személyzet az asztalomhoz kísér az esemény színhelyéül szolgáló Borlovagteremben, amelyet a festői díszletnek hála mintha valóban egy lakomára teremtették volna. Az aláfestő zeneként megszólaló lant- és fuvolamuzsika, a hatalmas csillárok, valamint a hosszanti irányban elrendezett, gyertyákkal megrakott, vaskos faasztalok egyvelege szinte megegyezik azzal a képpel, amit a könyvekben olvasottak alapján elképzeltem. Az asztalomnál helyet foglalva a kornak megfelelő kerámiaedényeket készítettek ki terítéknek, míg a székemen elhelyezett szakállka hírnöke annak, hogy itt bizony nincs helye az evőeszközöknek.

A johannita lovagok bemutatója volt a lakoma első showeleme.

Mint rutinosnak mondható lakomázó, én már tudom annak a tányérnak a funkcióját is, amelyben valamilyen citromkarikával megspékelt folyadék található, így már várom a pillanatot, amikor megjelenik a rendezvény különböző programpontjait ismertető kikiáltó, hogy kaján vigyorral az arcán közölje: az bizony nem leves, hanem a lakoma egész idején jó szolgálatot tevő kézmosó tál. Keresem a citromba harapó tekinteteket, és látok is egy-két vendéget, akinek nem őszinte a mosolya. A nagy számok törvénye alapján a lakomázó hetven vendég közül mindig akad olyan, aki aperitifnek gondolta a kézmosót.

Ez volt az estének az utolsó pontja, amikor volt lehetőségem bármin is elidőzni, hiszen innentől felgyorsultak az események. Az est házigazdája, egyben az étterem tulajdonosa, Szendrei Mihály ismertette a lakoma filozófiáját. Kiemelte, hogy a rendezvény leginkább a Mátyás korabeli lakomák hangulatának megidézésre jött létre, nem elfelejtve azt sem, hogy az Avas gyomrában ülünk, ezeket illusztrálják a teremben felfestett ábrázolások, amelyek szelfipontnak is tökéletesen beillenek. Már ha szakítottál időt a szelfizésre, ugyanis a házigazda helyét csakhamar átvették a johannita lovagok, hogy egy, a csillárokat is ostromló fegyverbemutatót tartsanak. Mint kiderül, az őket kísérő pap nem csak a lakoma előtti áldást elmondani érkezett; egész este cirkált a vendégek között, hol potenciális boszorkányokat kutatott (spoiler: ezen az estén ember nem került a máglyára), hol szülinaposokat köszöntött, hol a legkisebb korosztályt szórakoztatta. Ebben a nagy kavalkádban szinte észre sem vettem, hogy már előttem az előétel. A korban divatos pástétom, salátával vegyítve a szó szoros értelmében étvágygerjesztőként hatott, pedig hol volt ekkor még a következő fogás!

Játék a tűzzel.

Hamarosan tűzzsonglőrök lepték el a termet, hogy az este egyik leglátványosabb showelemét adják elő, némi füstöt és egy rally-versenyt megszégyenítő szagkavalkádot csempészve a levegőbe, amit hamarosan átvett a gőzölgő vadraguleves illatfelhője.

Ám kajakómára itt nincs idő, hiszen egyik programelemből ocsúdsz a másikba.

Hol a már emlegetett pap bukkan fel, hogy találd ki milyen fűszert rejteget a nála lévő kis szelencében, hol az általam csak udvari bolondnak elnevezett mókamester tart egy olyan reneszánsz stand upot, hogy a nevetésbe beleremegnek a terem falai, hol a színpad közepén találod magad, ahogy a kor dallamaira ropod ismerőssel és ismeretlennel.

Egy szusszanásnyi idő után máris megérkezett az est sztárja, a hatalmas asztalokon beguruló, majd a nagyérdemű szeme láttára lángoltatott főételek sokasága. Itt nem sablonos az a mondat, hogy volt minden, ami szem-szájnak ingere. Kedvedre válogathattál a friss húsokból, köretekből, gyűmölcsökből, zöldségekből, szószokból. Hogy egy kis multikulturális kiszólással éljek: svédasztal a magyar reneszánsz finomságaiból, bár azt azért hozzá kell tennem, hogy a séfek egy kicsit csaltak. Ugyanis több olyan köret – többek között a krumpli is – az asztalra került, ami nem volt a menüsoron Mátyás korában. Ennek oka leginkább a hozzávalók megfizethetőségében keresendő (gondoljuk csak arra, hogy ma milyen árban mérhetik a korábban már emlegetett fácánhúst), másrészt egy teljesen autentikus reneszánsz menüsort egész egyszerűen nem fogadna be a 21. századi ember gyomra, a rendezvénynek pedig nem célja gyötrelmes éjszakát okozni a vendégeknek.

A lakoma tálalva.

Amikor a kacsacombot almával és szőlővel kísértem, valami különös csivitelésre lettem figyelmes. A bejárat felől teátrálisan nagy dobozokkal érkezett a solymász, aki csakhamar kiengedte portékáját. Egészen megdöbbentő volt látni egy ragadozó madár fegyelmét egy számára idegen, zárt, ingerdús közegben, ahogy lépésről lépésre teljesíti gazdája instrukcióit, nem egyszer műpontossággal, centikre elrepülve a vendégek feje felett. De a szakember hozzáértését és elhivatottságát bizonyította az is, hogy olyan élvezettel mesélte el a magyar solymászat történetét, hogy arra még Herman Ottó is elismerően csettintene.

Dante, a nyolcéves szirti sas.

Az élménybeszámoló ezen pontján talán már nem hat meglepetésként, hogy a desszertek sem csak úgy a la nature érkeztek. Annak tálalását egy egészen szürreális műsor vezette fel. A vendégeket Bíró Konrád, Kondor Béla-díjas festőművész invitálta a színpadra egy gasztrofestészeti bemutató erejéig, ahol az ételfestéktől kezdve minden ehető a „vászonra” került – így a desszertek is –, hogy aztán a szárazjég feloldásától pezsegjen a rögtönzött mű.

Ezzel a gasztrokulturális kuriózummal zárult a reneszánsz lakoma, amiről immáron másodszor bizonyosodtam meg, hogy hatalmas értéke a városnak. Még néhány nap eltelte után is egy kellemes kettősség van bennem: ilyen gondos forgatókönyvvel felépített, sokszínű lakoma bár gyomortájékon eltelíti az embert, a köztes látványelemek olyan élménnyel szolgálnak, amivel nehéz betelni – még másodszorra is.

Ha kedvet kaptál egy ilyen lakomához, keresd az Aranykorona honlapját, ahol megtaláljátok a soron következő lakoma időpontját.  

Kiemelt kép: A kikiáltó konferálja fel az est fénypontjának számító főételt, amit a pap is megáldott. Fotó: Tóth Ádám