Elfeledett diósgyőri futballklubok nyomában

A Diósgyőr helynévről ma már olyan sok embernek jut automatikusan eszébe a futballklub, hogy a DVTK kultusza szinte túlszárnyalta az 1945 óta Nagy-Miskolc részének tekinthető városrészét. Ennek fényében nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor nem csak a piros-fehérek képviselték az Árpád-korban alapított Diósgyőrt a zöld gyepen. A Diósgyőri VTK-n kívül számos sportegyesület viselte a Diósgyőr nevet – sokuk létezésük teljes egészét a magyar futballpiramis alsóbb osztályaiban töltötte, így nem sok hely jutott nekik a diósgyőri labdarúgás történelmének nagykönyvében. Voltak köztük olyanok is, akik éveken át dominálták a harmadosztályt, és olyan egyesület is akadt, ami kifejezetten a DVTK helyi riválisának számított. Tekintsük hát meg a diósgyőri futballklubok történetét.

A kezdetek

A labdarúgás nagy múltra tekint vissza Miskolcon, fent maradt írások bizonyítják, hogy már a 19. század végén űzték a sportot az Acélvárosban, az első atlétikai klub pedig 1889-ben alakult Miskolci Atlétikai Kör néven – ebből az együtesből lett 1926-ban a Miskolci Attila FC. 1908-ban a Miskolci SE követte a MAK példáját, a következő öt évben pedig számtalan új sportklub növelte a város egyesületeinek számát: 1910-ben a bemutatásra nem szoruló DVTK, 1911-ben a Miskolci MVSC, illetve a Miskolci MTE, 1912-ben az MKASE (Miskolci Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Sport Egyesülete – a szerk.), 1913-ban pedig a Diósgyőri AC bővítette az északkeleti főváros egyre gyarapodó futballszcénáját. Cikkünk témája szempontjából a vasgyári munkások által alapított DVTK, illetve a három évvel később létrejövő, tisztviselőket képviselő DAC a két legrelevánsabb eleme a fenti listának, hiszen e két együttes születéséhez datálható a diósgyőri labdarúgás kezdete.

Két diósgyőri csapat rivalizálása nyitott utat a DVTK új sporttelepének

A piros-fehérek és a sárga-kékek két évtizeden át parázs hangulatú mérkőzéseket vívtak egymással a másodosztályban, ahol 1917 és 1937 közöt 30 alkalommal találkoztak a diósgyőriek. Ebből 19 alkalommal diadalmaskodott a DVTK, kilenc diósgyőri derbi döntetlennel végződött, a DAC pedig csak két győzelmet ünnepelhetett. Ami a bajnoki érmeket illeti, ezen a téren is fölényes volt a piros-fehér dominancia: a DVTK 16 alkalommal hódította el a kerületi bajnoki címet, míg a sárga-kékeknek négy-négy ezüst-, illetve bronzérem jutott az Északmagyarországi LASZ I. osztályában . A két együttes hazai mérkőzéseinek egyaránt a Vasgyári Játékpálya (azaz az egykori munkásétterem mögötti pálya – a szerk.) adott otthont, az 1938-as fúzió pedig utat nyitott az 1939 nyarán átadott Diósgyőri stadion elkészülésének. Hét évvel korábban az 1930-ban az Északmagyarországi LASZ II.osztályát – tehát a magyar harmadosztályt – koptató Újdiósgyőri TE is egybeolvadt a DVTK-val, így hivatalosan ez volt a második alkalom, hogy két diósgyőri futballklub egyesült.

Dimávag, Diósgyőri SE és a Leventék

Az 1920-as, ‘30-as években számos diósgyőri sportklub látott napvilágot. 1925-ben megalakult a Diósgyőri Levente Egyesület, céljaikról pedig így nyilatkoztak alapítólevelükben:

“Tagokból – a kötelező leventefoglalkozások alatt és az iskolában nyert nevelés kiegészítése útján – egységes szellemű és nemzeti érzésű, vallásos és küzdőképes ifjúság nevelése, tagjaiban a nemzeti, a katonai, a közösségi és a polgári erények, valamint a nemzeti öntudat kifejlesztése és megszilárdítása, az élethivatást és ezen át a nemzeti szolgálat gondolatának tudatosítása és mindezek által a nemzeti harckészség, szellemi és testi ellenálló képesség gyarapítása, vagyis az ifjúság szabadidejének helyes felhasználásáról való gondoskodás.”

Szegőfy Anna & G. Jakó Mariann: Borsod megyei egyesületek adattára (2007)

A Leventék legnagyobb sikere az 1943-as Felvidéki Kerület II. osztályában szerzett bajnoki arany volt, amikor a hétcsapatos ötödosztályt mindössze egy vesztett mérkőzéssel, 30-11-es gólaránnyal nyerték meg.

1930-ban jött létre a Diósgyőri Sport Egyesület, akik a harmadosztályban vitézkedtek, sőt, 1932-ben még egy bronzérem is jutott az ugyancsak piros-fehér színeket viselő egyesületnek.

Ezek a csapatok nem voltak túl hosszú életűek, a II. világháború végére pedig teljesen eltűntek a nagyközségből városrésszé avanzsáló Diósgyőr térképéről. Túl sokat azonban valószínűleg nem fájt az Acélváros futballszerető közösségének szíve, hiszen az elkövetkezendő két évtizedben a futball – s vele a DVTK – növekvő népszerűségének, másrészt a város lakosságának robbanásszerű növekedésének köszönhetően megszaporodtak a diósgyőri futballklubok.

A bányászok tündöklése és bukása

A diósgyőri futball történetének egyik legérdekesebb, ma már szinte elfeledett fejezete a Diósgyőri Bányászé. Az egyesület 1946-ban alakult Haricavölgyi TK néven, majd néhány évvel később Diósgyőri Tárnaként szerepelt a bajnokságokban. Az első években szerény körülmények között működött, az Északi LASZ másodosztályában szerepelt, és semmi sem utalt arra, hogy rövid időn belül a megye egyik legerősebb csapatává válik.

A fordulat 1950-ben következett be, amikor a Diósgyőri Tárna több helyi bányászcsapattal egyesült. Ekkor született meg a Diósgyőri Bányász, amely a következő évtizedben meghatározó szereplője lett a borsodi labdarúgásnak. A klub valójában a Mártabánya csapatának számított: a játékosok többsége ugyanott dolgozott, a közös munkahely pedig erős közösséget kovácsolt az együttesből.

Hazai mérkőzéseiket a Levente téren fekvő Diósgyőri Bányász Sporttelepen játszották. A pálya salakos volt, füves játéktérrel nem rendelkeztek, a környékbeliek számára azonban így is a helyi futball egyik fontos központjának számított. A visszaemlékezések szerint a Diósgyőri vár közvetlen közelében lévő, mai Diófa utcai házak kertkapuin keresztül akár közvetlenül is be lehetett jutni a pályára, de a kapukat sem nagyon zárták, így gyakorlatilag bárki besétálhatott az utcáról egy mérkőzésre, így nem is csoda, hogy volt, hogy 3000 néző is kilátogatott egy-egy Bányász-meccsre. A csapat piros-fehér színekben játszott, bár saját felszerelés híján gyakran a Diósgyőri Vasas elhasználódott, leselejtezett mezeit viselték.

A frissen meg- ill. átalakult Diósgyőri Bányász 1950-ben a Borsod megyei Puskin-csoportban kezdte meg szereplését. A kezdeti években fokozatosan erősödött: a 7., majd a 12. és a 4. hely megszerzése után 1954-ben veretlenül nyerte meg bajnokságát, maga mögé utasítva többek között a Diósgyőri Gépgyár Vasast és a szezon közben visszalépő Diósgyőri Papírgyári SK-t. A Sátoraljaújhely felülmúlásával a megyei bajnoki döntőt is behúzta a Diósgyőri Bányász, a feljutásról azonban rosszabb gólkülönbsége miatt maradt le az erről döntő, hat tagú csoportban, ahol második helyen végeztek. Ezzel a bányászcsapat feljutott a megyei labdarúgás legmagasabb osztályába, és megkezdte legsikeresebb időszakát.

Négy évvel a veretlen bajnoki diadalt követően második trófeáját is behúzta a Diósgyőri Bányász, a DVTK legendás játékosa, Penderi György által fémjelzett csapat három pont előnnyel nyerte meg a bányászok harcává – hiszen a tabella első öt helyezettje rendre bányászcsapat volt – alakuló harmadosztályt. A feljutás ezúttal az NB2 bővítése miatt maradt el, a következő évadban azonban már semmi sem tudta megállítani a bányászokat.

Az 1958/59-es idényben, bármely hihetetlen, megvédték NBIII-as bajnoki címüket a diósgyőriek, ezúttal a Martfűi MSE-t szorította le a tabella legmagasabb pozíciójáról a Bányász, ami az együttes harmadik harmadosztályú aranyérmét jelentette. 1960-ra tehát eljutott a magyar futballpiramis második legmagasabb osztályába a Diósgyőri Bányász, úgy, hogy egy évtizeddel korábban még a megyei másodosztályban sínylődtek. A másodosztályban már jóval kevesebb gyémántot találtak a bányászok, és két idény után búcsúztak az NBII-től. 1961-ben folytatódott a bányász-fúzió, amikor a diósgyőriek korábbi riválisukkal, a Perecesi TK-ból megalakult Miskolci Bányásszal egyesültek.

Az Észak-Magyarország így írt a Diósgyőri, illetve Miskolci Bányász egyesüléséről 1961. Július 9.-én:

Két esztendővel ezelőtt vetődött fel először a gondolat: egyesíteni kellene a miskolci és a diósgyőri bányászt, és egységes, erős csapattal részt venni a bajnokságokban. Akkor a célt nem sikerült megvalósítani, mindkét csapat külön-külön vett részt a bajnoki küzdelmekben. Most pénteken, két esztendős várakozás után végre megvalósult a régi vágy: a két sportkör egyesült, és a jövőben Miskolci Bányász néven szerepel a különböző bajnokságokban.

Perecesen tartották meg a két sportkör vezetőségválasztó taggyűlését. Több mint 120 sportszerető bányász, szurkoló, játékos és vezető vett részt az első megbeszélésen, és valamennyien örömmel látták, hogy a két testvércsapat egymásra talált. Nincs akadálya annak, hogy megerősített sportkörük a miskolci bányászok hagyományaihoz híven szerepeljen, és jó eredményeket érjen el a különböző sportágak versenyein.

Az első értekezleten Kálna Ágoston elvtárs értékelte a bányász sportkörök eddigi munkáját. Arra kérte a két sportkör valamennyi tagját, hogy a jövőben közös akarattal, összefogással érjenek el szép eredményeket, és fejlesszék Pereces és Diósgyőr bányászainak sportéletét. Az új sportkör, a Miskolci Bányász vezetői sorában ott látjuk majd a perecesi és diósgyőri vezetők legjobbjait, a sportolók pedig közös akarattal, nagy lelkesedéssel harcolnak a sportpályákon és a tornákon a Miskolci Bányász színeiért. Borsod megye és Miskolc város közvéleménye szeretettel köszönti a két sportkör egyesülését, és sok sikert kíván a Miskolci Bányásznak! 

Az egyesült bányászok 1963-ban elhódították az NB3 Északkeleti Csoportjának trófeáját, a feljutás azonban nem sikerült, három évvel később pedig a negyedosztályba zuhant a csapat, ahonnan 1974-es megszűnésükig nem tudtak kimászni a korábbi veretlen bajnokok.

Mivel a Diósgyőri Bányász három alkalommal is megnyerte az NB III-as bajnokságot (1954, 1956/57, 1957/58), így a DVTK mögött Diósgyőr második legeredményesebb futballklubjává vált.

A Gépgyár és a Vörös Csillag

Az ‘50-es években nem csak a bányászok jeleskedtek Diósgyőrben. Evidens, hogy a DVTK együttese három másodosztályú bajnoki címet is nyert az évtizedben, a VTK-n kívül azonban számos más diósgyőri együttes nyert trófeát a megyei osztályokban. Az 1952-ben alapított Diósgyőri Gépgyár  mindjárt létezésének második szezonjában aranyat nyert: az együttes három pont előnnyel hódította el a Borsod-megyei másodosztály északi csoportjának bajnoki címét az 1953-as idényben.

Az 1950-es évtizedben rövid egzisztenciát élvező Diósgyőri Vasas Vörös Csillag szintén ebben a szezonban lett bajnok a harmadosztálynak számító Borsod-megyei Puskin Csoportban. A zárónapon hiába rendelkeztek azonos pontszámmal az Ormospusztai Bányásszal, a Vörös Csillag 99 rúgott góljának, valamint +55-ös gólkülönbségének köszönhetően emelhette magasba a trófeát.

Érdekesség, hogy a Diósgyőri Vasas – tehát a DVTK – is az 1953-as idényben tanúsított átlagon felüli gólszámot: Az örökös diósgyőri gólkirály, Dobó Zoltán nevével fémjelzett csapat 113-30-as gólaránnyal hódította el az NB2 keleti csoportjának trófeáját.

Ezt követően eltérő utakra terelte a sors a két diósgyőri megyei bajnokot, hiszen míg a “Vörösök” 1956-ban megszűntek, addig a DIGÉP csapatának ez az időszak jelentette a csúcsot – a forradalom évében a Miskolc megyei jogú város I. osztályának nevezett divízióban bronzérmesek lettek, tavasszal pedig – többek között a Diósgyőri Bányásszal megmérkőzve – kiharcolták helyüket az NB3-ban. Az 1957/58-as idényben két diósgyőri együttes is szerepelt az NB3 északi csoportjában, és pont a tabella ellenkező végén zártak. Mint ahogyan azt tudjuk, a Diósgyőri Bányász ekkor nyerte első NBIII-as trófeáját, míg a Diósgyőri SC-re átkeresztelt Gépgyár Vasas sereghajtóként búcsúzott – a következő idényben pedig beolvadt a Diósgyőri VTK-ba.

A Papírgyáriak

Az alsóbb osztályokban is akadtak bőven csapatok, akik büszkévé tették Diósgyőr megyei labdarúgást élvező fanatikusait. 1953-ban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei élvonalat a Vörös Csillag második számú csapata nyerte meg, de mivel az “A”-csapat már a harmadosztályban szerepelt, a feljutás az ezüstérmes, 1952-ben alapított Diósgyőri Papírgyári SK-t illette, akik azonban visszaléptek az NB3 küzdelmeitől, sőt ‘50-es évek végére pedig már nem is léteztek.

Ám ez a csapat nem összetévesztendő az egyébként zöld-fehér színekben játszó Diósgyőri Papírgyári SE csapatával, akik fél évtizeddel korábban nyerték meg egymást követő idényekben az ötöd-, majd negyedosztályt. Az SE 1949-től Diósgyőri Lombik, 1950-től pedig Miskolci Erdészként folytatták tevékenységüket, a harmadosztályból pedig tíz éven át nem estek ki. Meccseiket a Miskolci nyugati határában fekvő, ma is létező “hámori pályán” játszotta, amely nevét a közbeszéd szintjén onnan kapta, hogy a 90-es években itt játszotta meccseit a szomszédos falu csapata, a Hámor FC.

Ők futottak még

Még ezen a ponton sem merítettük ki a diósgyőri bajnokcsapatok listáját az ‘50-es évekből. Az évtizedben Diósgyőri Állomás néven alapított, majd a Diósgyőri Lokomotív, Törekvés, majd Vasutas neveket egyaránt használó együttes 1956-ban az ötödosztály – vagyis a miskolci harmadosztály élén végzett. Ennyi csapatot számlálva talán nem is csoda, hogy az évtizedben Borsodban egy-egy megyei mérkőzés nézőszáma a 4-5000-es határt is gyakran átlépte.

Ezen kívül az ‘50-es években olyan negyedosztályú csapatok nevét díszítette a Diósgyőri előtag, mint a Diósgyőri Építők, a Diósgyőri Magasépítés, illetve a Diósgyőri Kohászat is.

 

A megmentő DVTK SE

2000-ben anyagi gondok tömkelege miatt rövid ideig megszűnt a DVTK, helyét pedig a piros-fehérektől soha el nem pártoló fanatikusai által alapított DVTK SE – Diósgyőri Városrész Testgyakorló Kör SE – vette át. A hetedosztályba benevezett, feltámasztott klub fél éven át az “igazi DVTK-át” jelentette a szurkolóknak, az esztendő végén azonban egybeolvadt az akkor harmadosztályú Bőcs SC együttesével. Ennek ellenére a “kis Diósgyőr” ezt követően is folytatta szereplését a hetedik vonalban, ahol további három évet húzott le. 2006-ban a Miskolci Sportiskolától átvett diósgyőri utánpótláscsapatok működtetését vállalta át a DVTK SE, amiért azóta is felelős.

Így fest tehát a diósgyőri futballklubok 1910 óta íródó története. Egy kis községből városrésszé alakuló település nevét viselő együttesek tömkelege hódította meg az alsóbb osztályokat a kommunista hatalom sötét éveiben, a ’70-es évek DVTK sikerei pedig Miskolc és Diósgyőr barátságát örökre kőbe véste. Az elmúlt hat évtizedben mindössze egy Diósgyőr létezett, a magyar futball ikonikus sporttelepének, csapatukért élő-haló, az ország minden pontjára tömegesen utazó szurkolóiknak, illetve a Szabó Géza-vezette “Aranycsapatnak” köszönhetően mindörökké beírta magát a magyar sporttörténelembe.

Fúziók a diósgyőri futballban

Diósgyőri AC (1913–1938)
│
├──► DVTK
│
Újdiósgyőri TE ─┘ (1931)

Diósgyőri Gépgyár Vasas
│
└──► DVTK (1958)

Diósgyőri Bányász
│
└──► Miskolci Bányász (1961)

 

 

Írta: Vámos Henrik
Szerkesztette: Nagy Attila