A város ekkoriban már újra nyüzsgő életét élte, szinte alig látszottak az elmúlt hónapok gyötrelmei. Nem is olyan rég még cseh-, majd románajkúak lepték el a várost, akik mindenféle követeléssel jöttek, mondván, hogy nekik erre joguk és felhatalmazásuk van, de hogy mivégre, azt még maguk sem tudták. Azonban amilyen gyorsan jöttek, úgy mentek is, így a város fellégezhetett. Időtlen idők óta nem élt át idegen elnyomást. Igaz, hogy megsokasodtak az ismeretlen arcok, ők legalább a magyart beszélték, még ha miskolci fülnek kissé furcsán is. Mint kiderült, északról jöttek, új otthont kerestek. A régit kisajátította a politika.
A megnyugvás azonban csak szerepet játszani érkezett a teátrumáról is híres városba. Aki olvasta az újságokat, érezhette, hogy a nagy háború után már semmi nem lesz olyan, mint annak előtte volt. Sorban jöttek a hírek, az újságírók pennái csak úgy sercegtek ezekben a napokban. A messzi Franciaországra irányult a figyelem, ahol az entente nagyhatalmainak még nagyobb szószólói igyekeztek aláásni Magyarország tekintélyét. Sőt, az idő előrehaladtával csatlósaik, akik már önálló államként tekintettek magukra, a birodalom szétzilálásán munkálkodtak, hogy minél nagyobb területet kaparintsanak meg maguknak. Ami eleinte egy szörnyű álomnak tűnt, az mindinkább valósággá vált, így a „szomszédos országok” területi követeléseit kisebb változtatásokkal ugyan, de papírra vetették nagytestvéreik. A diktátumról már csak a magyarok aláírása hiányzott.
Mintha megérezték volna ezt odafenn azon a péntek reggelen. A színház óratornya már csaknem elütötte a tíz órát, a nap még mindig nem bújt elő az egyre inkább terebélyesedő fellegek mögül. A Royal és a Budapest sokszor szűknek bizonyuló kávéházai most üresen ásítoztak.
Miskolc legimpozánsabb szállójának, Böczögő József Koronájának egyetlen vendége idegesen nyomta el cigarettáját, felváltva vetve sűrű pillantásait karórájára és a Reggeli Hírlapra. Az újságot idegesen az asztalra dobta, hogy aztán sietősen elinduljon a Kossuth utca irányába. A pincér, mintha csak erre várt volna, kisvártatva megindult leszedni az elviharzó úr asztalát. A szokásosnál jobban iparkodott, holott egyik lába már nem bírta úgy a terhelést, mint régen. Miután a tálcára tette az üres feketéscsészét, a felszolgálói etikettre fittyet hányva zsebre vágta a borravalót, s hóna alá csapta a hírlapot. Ezután olyat tett, amit a napnak ezen szakában sosem szokott: lehúzta a kávézó hatalmas ablakainak redőnyeit, majd ő is elindult a Kossuth utca felé. A sebtében a pultra hajított lap épp a címoldalánál nyílt szét. Ha visszanéz, láthatta volna, hogy az a budapesti demonstrációról és a békeszerződés aláírásáról ír, fölötte a dátummal: 1920. június 4.
Miután kilépett az utcára, furcsa látvány tárult elé. Míg egyesek a mindszenti plébánia felé igyekeztek, addig többen az ellenkező irányba, a Kazinczy utca zsinagógája felé tartottak. Egy kisebb tömeg a Hunyadi utca felé vette az irányt. Nekik a Luther-udvar volt az úti céljuk, az evangélikusok temploma. Hiába azonban a vallási különbözőség, most mindenki egyként lehajtott fővel, némán tartott a választott teremtőjének házába, hogy egyazon istenhez, a magyarokéhoz fohászkodjanak.
Hogy a pincér az istentiszteletről elkésett, azt a város minden irányából megkonduló harangok adták tudtára, amelyek egyszerre kezdtek bele gyászbeszédükbe búsan elnyújtott, érces kánonjukban.
– Magyarok! Miskolciak! Ebben a pillanatban, a messzi Versailles-ban, a Grand Trianon palotában egyenlőtlen katonai és gazdasági fegyverekkel, egy egész ellenséges világ erőszakos kényszerével aláíratták velünk a békét! Az ezeréves Magyarország megszűnt létezni!
A város egyszerre dermedt meg. A bezárt üzletek, műhelyek előtt szótlan álltak tulajdonosaik, a főutcán haladó villamos két megálló között tartott gyászszünetet, utasai az ablakon keresztül révedtek a semmibe. A közeli iskola tanítói ezekben a pillanatokban kezdték el magyarázni a megmagyarázhatatlant: nebulóiknak egy olyan országban kell felnőniük, amely egy tollvonással lett önmagával határos. A szomszédos Vasgyárban a gyárkürt vezényszavára leállt kemencék mellett izzadt kohászok merengtek el azon, hogy a kezük alól kikerült síneken mától idegen országok idegen szerelvényei közlekednek.
Böczögő József Koronájának felszolgálója a szűnni nem akaró gyászének közepette leült a közeli padra, és kezébe temette arcát. Eszébe jutott az ígéret, hogy mire a falevelek lehullanak, ennek a háborúnak vége lesz. Győzelemmel lesz vége. A háború újfent csak hazugságokat szült. Elmerengett a fronton töltött időkről, a tízeshonvédek hőstetteiről, majd az elsőre lehetetlennek tűnő hazatéréséről. Az emlékekbe egyszerre sajgott bele minden, mára már begyógyultnak hitt sebesülése. Beleértve a szívét is, amelyből ma hatalmas darabot hasítottak ki a győztesek.
Aztán arra gondolt, hogy nem törhet meg. A végtelen kitartása hozta haza, amit abból az egyre gyűröttebb fotográfiából merített, melyet végig a zubbonyzsebében hordott a háború alatt. Két gyermeke és hitvese mosolygott vissza rá. Milyen boldogok voltak akkor! Talán akkor utoljára.
Asszonyát már csak a koleratemetőben láthatta viszont, mikor hazatért.
De bármennyire nehéz, erősnek kell lennie gyermekeiért, hisz egyedül kell felnevelnie őket. A jövő nemzedéke nem bűnhődhet felmenőik hibáiért.
Mikor a harangok elhallgattak, körbenézett. Látta, hogy nincs egyedül. Mintha az egész környék portrét állt volna, olyan mozdulatlan volt körötte minden. Csak az arcokról legördülő könnycseppek dacoltak a pillanatképpel.
Ám ekkor a környékre nehéz páncélként ereszkedő szürkeség némileg engedni kényszerült, s mint egy nehéz harc után, a pajzson ütött réseken átengedett néhány vékony, mégis erőtől duzzadó napsugarat. A fény vetett véget a gyásznak, s hozta el a felismerést. A főutcán egyszerre húzták fel a redőnyöket, a villamos továbbindult útján, ahogy a kohászok is visszatértek izzó kemencéikhez. Egy új országot kellett építeniük. Olyat, ahol még évszázadok múltán is szólnak az emlékezés harangjai. Az emlékezés harangjai.
A novella fikció, de a korabeli helyi sajtóorgánumok beszámolóinak felhasználásával készült.
