Még manapság is sokan élnek a városban azok, akik édes nosztalgiával emlékeznek vissza egy ma már nem létező épületre, ezzel együtt szúrós szemmel tekintenek annak „helyettesére”, amit ma Pátria-tömbnek nevezünk. Mivel 1971-ben egy új üzletház megépítése mellett döntöttek, így a szanálás áldozatául esett a miskolciak egyik közkedvelt cukrászdája is, a Rorárius. Mindez azt jelentette, hogy a robbantásos technikával történt bontás mindössze három másodperc alatt semmisítette meg azt az épületet, amely két és fél évszázadon keresztül a miskolci cukrászmesterség bölcsőjének volt tekinthető.

A Roráriusz Cukrászda belseje (forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóiapari Múzeum)

Svájci elődök A szóban forgó épület felhúzására 1745-ben vásárolta meg a telket Vay Ábrahám. Tíz évvel később itt épült fel a tulajdonosról elnevezett Vay-ház, amit a 18. században leginkább görög kereskedők béreltek. Hogy a ház a miskolci cukrászat bölcsőjévé váljon, az leginkább annak a svájci származású Jost Jánosnak köszönhető, aki egész érdekes úton került a városba. 1828-ben I. Ferenc császár a bécsi mágnást, gr. Reviczky Ádámot nevezte ki Borsod vármegye főispánjává, a jeles alkalomból pedig hatalmas ünnepséget rendeztek Miskolcon. Az újdonsült főispán Jost Jánost is magával hozta a beiktatási ceremóniára, aki azonnal le is telepedett a városban, hogy még ebben az évben meg is nyissa üzletét Bottega Svizzera néven, amely az első, kávéházzal összekapcsolt „czukorsüteményes boltja” volt Miskolcnak. Bár Jost János 1833-ban elhunyt, utódja a szintén helvét származású Zuan Rudolf volt. Zuan azonban néhány éves miskolci tevékenysége után Eperjesre költözött, így társa Silvestri Jakab vette át az üzletet. A város első hetilapjából, az 1842-től megjelenő Miskolczi Értesítőből tudjuk meg azt, hogy Silvestrinek már konkurenciája is akadt Schweitzer Jakab személyében, aki a színház melletti épületben rendezkedett be. Sajtó- és egyben gasztrotörténeti érdekesség Schweitzer hirdetése:

„tisztelettel jelenti, a t. cz. közönségnek, minek utánna a múlt Pesti vásár alkalmával a Czukrászi mesterséghez szükségeseket jutalmasabb áron, mint másszor vásárolván s az általa elő állítatni szokott süteményeket és italokat ő is jutalmasabb áron, mint akkoráig fog szolgálni ‘s a’ következő árra leszállítja u. m. mandola torta melly edig 2 fr. 30 kr. vcz. volt, jövendőre 1 fr. 40 kr. és éhez hasonlóan minden egyéb torta némueket; nem különben Liquőrök melly ekkoráig 50 kr. volt, 36 kra leszállított ugy szinte az apróbb süteményeket is krajczárral olcsóbban ajánlja.”

Silvestri 1869-ben történt halála után az egymással rokonságban álló Giovanni és Prevostri család hol együtt, hol egymást váltva üzemeltették a cukrászdát. Amikor 1895-ben meghalt Silvestri özvegye, Prevostri Sára, beszüntette üzletét Prevostri Oszkár is, ezzel a svájci cukrászok korszaka lezárult. A Rábel A lőcsei származású Rábel Albert tevékenysége új fejezetet nyitott a miskolci cukrászatok történetében. Még Silvestri halálának évében, 1895-ben nyitotta meg első üzletét, majd tíz évvel később költözött át a svájciak ikonikus „cukrászházába”. A Rábel működéséről a legtöbb adatot az egykori tanonc, Lövey József visszaemlékezései nyújtják, aki így számolt be tanulóéveiről:

„Reggeltől estig, estétől reggelig bent kellett lenni, nem engedte meg (Rábel Albert –  a szerző), hogy az ő tanulója az utcán csavarogjon. Reggel ötkor volt az ébresztő, s a napi munka a kemence begyújtásával kezdődött. Ez rendes péki kemence volt. Hosszú, méteres rönköket raktunk be, s amikor az leégett benne, akkor volt egy linderes fiú, aki kitakarította, mert ehhez erő kellett. A kemencének legkésőbb reggel hétre előkészített, felfűtött állapotba kellett lenni. Valamire való cukrásznak ekkorra már el kellett készíteni a briós és a kalács tésztáját. Reggel első készítményünk volt a kávé és a kalács, a vajas tészta és az ún. írós kifli”.

A cukrászda az 1930-as évekre azzal vált elismertté, hogy szinte mindennel foglalkozott. Gyártottak például gyógycukorkát is oly módon, hogy a gyógyszerészek a megfelelő porokat összeállították, Rábelék pedig beledolgozták azt a megfelelő cukormasszába.

A Rábel Cukrászda kirakata

„Persze volt mindenféle béles, krémek, torták, minjomok, s mindenféle olyan válogatott sütemények, amiknél szebbet, jobbat és különbet ma sem csinálnak” – írja Lövey.

A cukrászda specialitása volt még a „Rábel-krémes”, amelyért éveken keresztül orvosok, nagykereskedők, iparosok, üzletkötők, a város ismert és elismert személyei álltak sorba. Röviddel azután, hogy egy érszűkület miatt az egyik lábát elveszítette, Rábel Albert elhunyt. Az üzletet az a Rorárius Gyula vette át, akinek neve fogalommá vált a miskolci vendéglátásban. A közkedvelt Rorárius „Tisztelettel tudatom a régi Rábel cukrász cég állandó fogyasztóival, hogy átvettem az üzletet, és ugyanazon szellemben, de modernizált köntösben folytatom és iparkodom fejleszteni azt. Garanciát nyújt erre saját múltam is. 42 éve dolgozom a pályán, Budapesten Gerbeaudnál 20 évig és Károly király udvari cukrászatánál működtem, majd 10 évig Cegléden volt jónevű cukrászdám. Célom, hogy Miskolc város és vidéke közönségét is közmegelégedésre kiszolgáljam. Kérem a n. é. közönség bizalmát és szives pártfogását.” Az újdonsült tulajdonos sorait a Magyar Jövő 1938 november 19-i számában olvashatjuk, közhírré téve a tulajdonosváltást. A miskolci cukrászda egy csapásra népszerűvé vált a közönség körében, de Roráriusz Gyula egészségének megromlása miatt 1947-ben átadta az üzletet unokaöccsének, Roráriusz Lászlónak. A mester 1948-ban hunyt el, László még 4 évig vitte az üzletet, azonban sokadmagával a cukrászda is az államosítás sorsára jutott, 42. számú egység néven. Bár ezt a méltatlan elnevezést némileg kozmetikázták azzal, hogy kisvártatva Béke cukrászdává keresztelték át a helyet, a miskolciak ezt követően is Roráriusznak vagy Rorinak hívták. Ebben az időszakban már az épület állaga is jelentősen leromlott annak ellenére, hogy az egykori tulajdonosok mindegyike igyekezett azt karban tartani. Az 1950-es évek második felében egy olyan átalakításon ment át az épület, amely teljesen figyelmen kívül hagyta az előzetes szakvéleményeket. Így a Széchenyi utca 5. szám alatt lévő cukrászdához hozzácsatolták a szomszédos üzlethelyiséget.

Kínálat a “Roriban” (forrás: Miskolc a múlban Facebook-csoport)

Amikor a cukrászdának már hűlt helye: a Pátria-tömb építése előtt, a bontás után. (forrás: Miskolc a múltban Facebook-csoport)

A cukrászda utóéletéhez egy szomorú adalék is tartozik: Az üzlet jellegzetes berendezése a bontást követően került a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményébe, melyet a múzeum 1975 és 1979 fel is használt enteriőrként a “Vendéglátóipari berendezések a reformkort követő évszázadban” című állandó kiállításában. Később a bútorok visszakerültek Miskolcra, miután a Pannónia szállodában újraéledt a miskolciak közkedvelt cukrászdája, a legendás elnevezés körüli jogi viták miatt „Rori” néven. Miután 1992-ben megszűnt a cukrászda, a bútorok eltűntek, azok hollétét a mai napig kutatják. Így a közkedvelt cukrászda iránti édes nosztalgiába némi keserűség is vegyül.