Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kapcsán legtöbben Petőfi Nemzeti dalára, a 12 pontra, a dicsőséges tavaszi hadjáratra, Kossuthra vagy éppen Széchenyire asszociálnak. Ha a forradalom kirobbanásának legfőbb mozzanatait nézzük, megállapítható egyfajta fővároscentrikusság annak ellenére, hogy ezen események abban a városban játszódtak le, amelyet ekkor még nem Budapestnek hívtak (az majd csak 1873-ban jön létre), míg a szabadságharcnak poltikai-gazdasági és társadalmi értelemben is megágyazó reformországgyűléseket Pozsonyban tartották.
Mindezeket csak azért érdemes kihangsúlyozni, mert, ha csak a történelemkönyvekre hagyatkozunk, joggal hihetnénk azt, hogy a fővároson és a jelentősebb ütközetek helyszínein kívül az égvilágon semmi nem történt, így Miskolcon sem, holott városunk a szabadságharc hátországának egyik kiemelkedő jelentőségű helyszíne volt, 1849-től pedig bőven akadtak történések az Avasalján is. Ám most nem merülünk el bővebben a szabadságharc miskolci eseménytörténetében, inkább elhoztunk nektek nyolc olyan érdekes momentumot, amely megmutatja jelentős kötődésünket a ’48-as eseményekhez és az azt megelőző reformkorhoz.
1. Nem igazán láthatunk ma már reformkori épületeket
A történelmi Miskolcon – amelyet ma a tágabb értelemben vett belváros fed le – nem találunk reformkori (1830-1848) épületeket. Ennek oka részben az 1878-as árvíz, ebben a természeti katasztrófában ugyanis a belvárosi épületek egy része összedőlt, vagy olyan károkat szenvedett, aminek a helyreállítása jelentős átépítéssel járt.
Ha a XIX. század egészét nézzük, talán nem túlzás kijelenteni, hogy Miskolc joggal pályázhatott volna a katasztrófa-fővárosi címre a következő felsorolással: 1823-tól 1878-ig öt tűzvész (1843, 1846, 1852, 1860), öt kolerajárvány (1831, 1849, 1855, 1866, 1872-73 – ebből az 1849-es járványt épp az oroszok hozták magukkal amolyan nem kért ajándékként a megszállás mellé), himlő (1872-73), marhavész és dögvész (1851, 1862-63), valamint földrengés (1868) pusztított a városban. Sőt, három esetben még üstökös megjelenését is feljegyezték (1858, 1861, 1872). Ennek tudatában talán megbocsájtható, hogy nem építkezett nyakra-főre a város, de így sem maradt el a reformkorban országosan tapasztalható fejlődés, hiszen Miskolc építette az ország első kőszínházát (1823), létrejött az első nyomda (1812) és napilap (1842), a szellemi és közösségi élet helyszíneként létrehozták a Nemzeti Casinot, a pezsgő gazdasági élet bizonyítéka az első pénzintézet alapítása (1845), és a kereskedelem szempontjából óriási jelentőséggel bírt a Miskolc-Debrecen vasútvonal (1859) megnyitása is.
Mégis a komolyabb, a mai belvárosi látképet is meghatározó építkezések inkább a századfordulóra voltak jellemzőek, kiegészülve az ún. Speyer-kölcsön időszakával, amelyből a két világháború közötti nagyberuházásokat finanszírozta a város.
Mégis akad egy kakukktojás. Vagy mégsem? Reformkori épületként hozhatnánk fel a színházat, hiszen annak elődje (a fentebb leírtak után már nem meglepő módon) 1843-ban egy tűzvész áldozata lett, így a ma is látható teátrum építése 1847-ben kezdődött, de csak tíz év múlva, 1857-ben adták át, tehát a színház építése a reformkorban kezdődött, de már azon túl fejeződött be.
2. Ennek ellenére a miskolci belváros olyan, mintha egy ’48-as megemlékezésre épült volna
Miskolc belvárosában bármerre indulunk, folyamatosan a 1848-49-es forradalom és szabadságharc, illetve az azt megelőző reformkorhoz kapcsolódó emlékekbe botlunk. Aki szeretne tenni egy sétát a „reformok és szabadság útján”, annak ajánlom, hogy a Petőfi téren álljon startvonalhoz. A hely romantikájához hozzátartozik, hogy a legnagyobb magyar romantikus költőnkről elnevezett teret pályatársairól, Jókai Mórról és feleségéről, a miskolci születésű Laborfalvi Rózáról elnevezett utcák, valamint az Arany János tér öleli körbe. Innen akár kis ugrással a Kossuth Lajos utcán keresztül eljuthatunk a Széchenyi utcára (de megtehetjük ezt a Batthyány utcáról is), közben megállhatunk a Deák Ferenc téren megnézni a „haza bölcsének” szobrát. De itt található Lévay József szobra is, aki kizárólag csak a reformkor és szabadságharc időszakában nem élt Miskolcon, mivel Szemere Bertalan írnokaként részt vett a pozsonyi reformországgyűléseken, majd a forradalom alatt végig Szemere mellett maradt, így csak 1852-ben tért vissza Miskolcra.
Az említett időszak jeles személyiségeiről elnevezett köztéri szobrok és utcák elvezetnek (van még utca elnevezve a belvárosban többek között Petőfiről, Szemeréről, Palóczyról, Horváth Lajosról) egészen a Népkertig, amely a Görgey Artúrról elnevezett út mentén húzódik.
3. Miskolc a szabadságharc alatt hétszer(!) cserélt gazdát
Városunk a szabadságharc második évében került közvetlen frontvonalba, így 1849 januárjától a világosi fegyverletételig nem kevesebb, mint hétszer cserélt gazdát a város. Az első két császári megszállás után kétszer is visszafoglalták a várost, majd 1849 júniusában az oroszok vonultak be a városba, ám ekkor érkezett újra a városba Görgey Artúr, aki ismét visszafoglalja a várost. Egy hónap múlva az oroszok újfent megszállják a várost, és ez már így marad a szabadságharc bukásáig. Az események kifejtésébe itt nem mennénk bele, aki szívesen olvasna erről részletesebben, annak ajánljuk korábbi írásunkat.
Ám a témához való érdekességként mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy mi történt 1849. október 6-án Miskolcon, ezen a napon ugyanis a városi jegyzőkönyvbe ez a mondat került bele: “A haza több városaiban tartott ünnepély itt sem maradt el, mely alkalommal ebéd, tánc, kivilágítás rendeltetett, de a tánczvigalomban egy-két nő volt jelen.” Mint tudjuk, ezen a napon végezték ki Aradon a 13 vértanút, és a városi lakosságnak sejtése sem volt arról, hogy tulajdonképpen Haynau az aradi eseményt “ünnepelteti meg” a levert forradalom túlélőivel…
Julius Jacob von Haynau, az “aradi hóhér” portréja.
4. Petőfi angyalai
„Fölséges! Ha az angyalokat kiűznék az égből, ide jönnének lakni”.
A Petőfi-szobor talapzatra helyezése 1951. március 12-én.
Őszinte csodálatának emlékét a költővel együtt kiránduló, akkor 14 éves Vadnay Károly őrizte meg az utókornak.
5. Két miskolci, aki “felpróbálta” a Szent Koronát
A Miskolchoz ezer szállal kötődő Szemere Bertalan, az első felelős magyar kormány belügyminisztere, majd a Magyar Királyság második miniszterelnöke a szabadságharc idejének egy részében városunkból irányította a Felvidék biztosítására létrehozott Felső-Tiszai Hadtestet és teremtette meg a dicsőséges tavaszi hadjárat gazdasági hátterét.
Szemere Bertalan központi figurája volt a szabadságharcnak.
Az ő jobbkeze, személyi titkára volt az alsózsolcai születésű jogász-politikus Horváth Lajos, aki a szintén miskolci Lévay Józseffel együtt szerkesztette az 1849-ben Debrecenben székelő magyar kormány hivatalos közlönyeit. Amikor az orosz intervenció miatt a kormány menekülni kényszerült, Szemere fontos küldetésének tartotta menteni a Szent Koronát és a többi koronaékszert annak ellenére, hogy épp annak a régi, királyi államberendezkedésnek voltak jelképei, amely ellen a márciusi ifjak fellázadtak.
A korona viszontagságos útját Horváth elbeszéléseire támaszkodva Jókai Mór a „Hon” egyik számában írta meg. Eszerint a korona Budapestről előbb Kecskemétre, majd Szegedre került. Innen adnám át a szót Horváth Lajosnak: „Szegedről julius 31-én vagy augusztus 1-én együtt távoztam el Szemerével s vele mentem a Váczról, Losonczon, Miskolczon, Tokajon, Debreczenen át visszavonuló Görgey táborába. Velünk volt-e a korona, nem tudom, de azt hiszem, hogy igen. Csak arra emlékszem tisztán, hogy szekeremen volt a fekete vastag bőrből készült nagy elnöki bőrönd, melyben az elnöki iratok helyeztettek el. (…) A Görgey táborából aug. 9-én értünk be Aradra, Szemere saját fogatán, én Debreczen városa négy szép lován.”
Ekkor azonban egy nem várt esemény történt. „A 2 vagy 3 erős vaspánttal lezárt nehéz vasszekrényt Szemere rendeletére felnyitottuk s a szent koronát, a királyi jelvényeket kiszedtük s azoknak a Szeiverth János hü belügyminiszteri szolga által előteremtett könnyű vasszekrénybe való áthelyezését megkíséreltük. A müvelet meghiusult. A korona és a jelvények a vasszekrénybe be nem fértek s valamennyit ősi helyére visszatettük és a vaspántokkal gondosan elzártuk. Időközben a koronát a fejemre tettem, a jelvényeket kézbe vettem s a palástot fölöltöttem.
Így lettem én a koronás fő, mégpedig olyan, minő Vilmos császár, ki mint porosz trónörökös tudvalevőleg maga tette fejére a porosz koronát.
A koronát saját visszaemlékezése alapján Szemere is felpróbálta, majd megállapította, hogy nagysága miatt „e föveg nem emberi fejre való”.
A korona azonosítása az Erzherzog Albrecht hajó fedélzetén 1853-ban. (forrás: cabe.blog.hu)
A temesvári csata után, augusztus 11-én Kossuth úgy nyilatkozott, hogy nem érdemes tovább szállítani a koronát, Szemere ennek ellenére nem mondott le a kimenekítésről. Lugoson, majd Karánsebesen is el akarták rejteni, végül Orsován sikerült. Szemere három megbízható munkatársával augusztus 23-án egy füzesben ásta el a koronázási ereklyéket tartalmazó ládát. Ide nagy valószínűséggel már nem követte őket Horváth, aki ekkor már más megbízást kapott. Az elrejtett koronaékszereket csak négy évvel később, hosszas nyomozást követően találták meg.
6. Akiről elnevezték az avasi szabadidőparkot
A Horváth-tető elnevezés nem újkeletű, a korábban már említett Horváth Lajoshoz (1824-1911) kötődik. Az országát és Miskolcot hűen szolgáló jogász-politikus még élete során jelentős összegekkel támogatta a városi fejlesztéseket, így az Avastetőn végbemenő, általa támogatott szépészeti beruházások okán sokáig Horváth-tetőnek nevezték azt a területet is, ahol ma a megújult szabadidőpark található.
A javadalmak java azonban csak ezután jött, hiszen a nagy vagyonra szert tevő politikus végakaratában is tett arról, hogy ne csak életében legyen a haza és a város szolgálatára. Hagyatékából mintegy 100.000 koronát hagyott a városra, amelynek nagy részét városrendezési, szépészeti és közművelődési célokra fordították.
Ám teltek-múltak az évtizedek, a Horváth-tető elnevezés idővel kikopott a közbeszédből, és csak azt követően került vissza, hogy két éve ezen a néven játszópark létesült a területen.
7. A nevével lázadó Herman(n) Ottó
Az utolsó magyar polihisztornak is nevezett Herman Ottó 1835-ben született Breznóbányán egy felvidéki szász, németajkú családban.
Nem túlzás kijelenteni, hogy környékünk jelentősen befolyásolta Herman Ottó életének folyását onnantól, hogy a Herman-család 1847-ben Alsóhámorba költözött. Apjának és miskolci tanárának, Máday Károlynak hála szerette meg a természetet, utóbbi pedig a szabadságharcban is tevékenyen részt vett, ami Ottót is hazaszeretetre sarkallta. Még csak 13 éves volt, amikor ő is jelentkezett katonának (úgy tudta, hogy a tüzérségnél fiatalabb fiúkat is behívnak ágyútisztítónak) a szabadságharc idején, azonban azt apja beleegyező nyilatkozatának hiánya miatt (egyes feltételezések szerint pedig gyerekkora óta meglévő nagyothallása miatt) elutasították.
Ez a fajta magyar öntudat élete végéig elkísérte. A mai napig sokan két „n” betűvel írják Herman Ottó nevét, ami csak félig-meddig tévedés. Apja ugyanis még Hermannként írta a nevét, Ottó is így volt anyakönyvezve, ő azonban sokszor „lefelejtette” második „n” betűt német származású nevéről, magyarosítva ezzel azt, míg első keresztneve, a Károly helyett a másodikat, az Ottót használta.
Herman Ottó élete végéig Kossuth Lajos híve maradt, az ő politikai irányvonalát képviselte politikusként a parlamentben és azon kívül is, sőt, Kossuthot többször meglátogatta torinói száműzetésében.
Herman Ottó a lillafüredi Peleház előtt.
Fiatalkori emlékeinek, alsóhámori éveinek jelentőségét mutatta, hogy élete alkonyán egy nyaralót is vásárolt ott, amely ma is áll, emlékházként üzemel, róla és feleségéről szóló kiállítással.
8. A halálraítélt első egész alakos szobra
És ha már Kossuth Lajos szóba került, róla is megemlékezik a város, nem is akárhogyan. Azt bizonyára sokan tudják, hogy az Erzsébet téren áll az ország első egész alakos Kossuth-szobra. Az alkotást a szabadságharc kitörésének 50 éves évfordulóján, 1898. március 15-én avatták fel, a korabeli tudósítások szerint 15-20 ezer ember jelenlétében (bár a tér adottságait tekintve ezt a számot érdemes fenntartásokkal kezelni). A szobor leleplezésén jelentős politikusok és közéleti személyiségek (Herman Ottó, Lévay József és Szemere Bertalan fia, Szemere Attila is jelent volt) mellett részt vettek a Kossuth család tagjai – Kossuth testvére, Lujza és fia, Ferenc is.
A Kossuth-szobor avatása Miskolcon 1898 március 15-én.
Kossuth Lajos mindössze kétszer járt Miskolcon, 1840-ben például a Három Rózsa Szállóban (a Kazinczy-Széchenyi utca sarkán álló rózsaszín épület) szállt meg, de több szál is fűzte a városhoz, száműzetése során pedig miskolci küldöttség több alkalommal is felkereste, a már az előző pontban említett Herman Ottóval az élen.
Nem mellesleg Kossuthot választották meg a város első díszpolgárának 1886-ban, ami a fent leírtak alapján talán erős döntésnek tűnhet. Miskolc azonban ezzel a döntéssel egyfajta tiltakozási hullámhoz csatlakozott, amelyben több város is ebben a formában fejezte ki lojalitását és szolidaritását az időközben állampolgárságát is elveszítő Kossuth iránt.
Ám a legmeghökkentőbb adalék Kossuth és a város kapcsolatában csak most következik: a szobor arról az Erzsébet királynéról elnevezett téren áll, akinek férje, Ferenc József halálra ítélte Kossuth Lajost. Ahogy az is érdekes tény, hogy Erzsébet királyné Kossuth mellett a másik történelmi személyiség, akiről először emeltek szobrot a városban.
További, miskolci érdekességeket láthattok és hallhattok blogunk szerkesztőjétől március 15-én, 18 órai kezdettel a Miskolc TV ünnepi műsorában. Ahogy lesz linkünk a videóhoz, ide is feltesszük majd.
Kiemelt kép: Az Erzsébet-tér a Kossuth-szoborral 1972-ben. Forrás: fortepan.hu
