Mint arról már korábban megemlékeztünk, az 1848-49-es forradalom és szabadságharcnak számos eseménye és személye köthető városunkhoz, így ezekből a személyekből hiba lenne bárkit is kiemelni, ezzel esetleg rangsorolni őket a szabadságharcban betöltött szerepükhöz mérten. De ahogy már megszokhattátok, “Kit Miskolc adhatott” rovatunkban szeretünk olyan személyeket bemutatni, akik a várostörténet szempontjából kevésbé kerültek előtérbe. Ha például csak a 1848-49-es miskolci kötődéseire fókuszálunk, sokkal hamarabb jutt eszünkbe Szemere Bertalan, Palóczy László, Görgei Artúr vagy Kossuth Lajos neve (utóbbi talán tévesen is, hiszen mindazon túl, hogy a közeli Monokon született, életében csak egyszer járt városunkban és az sem a szabadságharchoz köthető vizit volt), mint azé a Horváth Lajosé, aki egész életét városunk és a haza szolgálatába állította. Az ő életútját igyekszünk ma bemutatni.

Horváth Lajos portréja (forrás: Ellinger Ede/Vasárnapi Ujság 1889/13)

 

A korabeli sajtó nagy ajándéka az utókor számára, hogy egy-egy példás életű személyről hosszas nekrológokban emlékeztek meg. Erre szükség is volt, hiszen ez volt az egyetlen kommunikációs csatorna, amely ellátta a város lakosságát a legfontosabb hírekkel. Bár „a halottról jót vagy semmit” elvet szem előtt tartva gondolhatnánk azt is, hogy a helyi lapok íróinak tolla szépen fogott akkor, amikor egy közéleti személyiség életútját kellett bemutatni, azonban Horváth Lajos esetében ez egészen biztosan nem volt így, hiszen róla már életében is csupa pozitív hangvételű írás látott napvilágot a helyi és országos lapok hasábjain. A jogász-politikus pályájának egy szakasza pedig komolyan kötődik az 1848-as forradalom és szabadságharchoz, amelyre március 15-én emlékezünk.

Horváth Lajos 1824-ben született Alsózsolcán. Iskoláit Miskolcon, Debrecenben, majd Pozsonyban végezte, ahol már joggyakornokként vett részt az 1843-44-es reformországgyűléseken. 1848-tól a városunkhoz is több szállal kötődő Szemere Bertalan vezette Belügyminisztérium titkára volt. 1849-ben a kormánnyal együtt Debrecenbe költözött, ahol Lévay Józseffel együtt szerkesztette a hivatalos közlöny számait. Ez év júniusában, amikor az osztrákok megsegítésére siető orosz hadsereg már megindította intervencióját, a Szemere-kormány menekülésre kényszerült. Bár sokan ekkor már a „régi rendszer” kelletlen jelképeként tekintettek a koronázási ékszerekre, a miniszterelnök fontos küldetésének tartotta, hogy az ne kerüljön az osztrák császár kezére, így magával cipelte e szó szoros értelmében vett súlyos terhet. Az út egy részén pedig elkísérte hű titkára, Horváth Lajos.

Magyar honvédtiszt átadja a kardját az oroszoknak (forrás: pinterest.com)

A korona viszontagságos útját Horváth elbeszéléseire támaszkodva Jókai Mór a „Hon” egyik számában írta meg. Eszerint a korona Budapestről előbb Kecskemétre, majd Szegedre került. Innen adnám át a szót Horváth Lajosnak: „Szegedről julius 31-én vagy augusztus 1-én együtt távoztam el Szemerével s vele mentem a Váczról, Losonczon, Miskolczon, Tokajon, Debreczenen át visszavonuló Görgey táborába. Velünk volt-e a korona, nem tudom, de azt hiszem, hogy igen. Csak arra emlékszem tisztán, hogy szekeremen volt a fekete vastag bőrből készült nagy elnöki bőrönd, melyben az elnöki iratok helyeztettek el. (…) A Görgey táborából aug. 9-én értünk be Aradra, Szemere saját fogatán, én Debreczen városa négy szép lován.” Ekkor azonban egy nem várt esemény történt. „A 2 vagy 3 erős vaspánttal lezárt nehéz vasszekrényt Szemere rendeletére felnyitottuk s a szent koronát, a királyi jelvényeket kiszedtük s azoknak a Szeiverth János hü belügyminiszteri szolga által előteremtett könnyű vasszekrénybe való áthelyezését megkíséreltük. A müvelet meghiusult. A korona és a jelvények a vasszekrénybe be nem fértek s valamennyit ősi helyére visszatettük és a vaspántokkal gondosan elzártuk. Időközben a koronát a fejemre tettem, a jelvényeket kézbe vettem s a palástot fölöltöttem.

Így lettem én a koronás fő, mégpedig olyan, minő Vilmos császár, ki mint porosz trónörökös tudvalevőleg maga tette fejére a porosz koronát.

A koronát saját visszaemlékezése alapján Szemere is felpróbálta, majd megállapította, hogy nagysága miatt „e föveg nem emberi fejre való”.

A temesvári csata után, augusztus 11-én Kossuth úgy nyilatkozott, hogy nem érdemes tovább szállítani a koronát, Szemere ennek ellenére nem mondott le a kimenekítésről. Lugoson, majd Karánsebesen is el akarták rejteni, végül Orsován sikerült. Szemere három megbízható munkatársával augusztus 23-án egy füzesben ásta el a koronázási ereklyéket tartalmazó ládát. Ide nagy valószínűséggel már nem követte őket Horváth, aki ekkor már más megbízást kapott.

A korona azonosítása az Erzherzog Albrecht hajó fedélzetén 1853-ban. (forrás: cabe.blog.hu)

Bár a titkárt a korona hollétével kapcsolatban kihallgatták 1851-ben, a szabadságharcot követő megtorlások őt közvetlenül nem érintették. Ennek ellenére egy időre visszavonult a közéletből, majd ügyvédi irodát nyitott Miskolcon. A politika világába 1865-ben tért vissza, mint Miskolc országgyűlési képviselője. Bár a kiegyezést követő, 1869-es parlamenti választásokon nem indult, ezt követően 23 éven keresztül (1873-1896) elismert országgyűlési képviselője volt városunknak, aki élharcosa volt annak a törekvésnek, hogy Miskolc törvényhatósági joggal felruházott város legyen (ez végül 1909-ben sikerült is).

1896-ban Horváth véglegesen visszavonult a nagypolitikától, de Miskolc közügyeit továbbra is szolgálta. Elnöke volt a Miskolci Nemzeti Színház Rt-nek, a Miskolci Takarékpénztárnak és az Önkéntes Tűzoltó Egyletnek. 1898-ban Ferenc József kinevezte a főrendiház tagjává. Megbecsültségét jelzi, hogy még a függetlenségi beállítottságú miskolci Ellenzék című napilap sem tudott róla negatív felhanggal írni: „A politikai harczok mezején mi, mint ellenfelei nem fejezhettük ki hódolatunkat, de – mint a városi és megyei közügyek elsőrendű harczosa előtt – mindig meghajtottuk a zászlónkat, mindenkor elismertük és elismerjük, hogy Horváth Lajos városunk és vármegyénk legkiválóbb férfiai sorában foglal helyet, s neve a Szemere és Palóczy mellett örökké ragyogni fog vármegyénk és hazánk történetében”.  Megbecsülésének tagadhatatlan jelképe, hogy még életében, 1910-ben Miskolc díszpolgárává választották barátjával, Lévay Józseffel együtt.

Részlet a 1910. évi közgyűlési jegyzőkönyvből, amely Horváth Lajosnak és Lévay Józsefnek díszpolgári címet ajánl.

Halálát követően, 1911. március 14-én nekrológjában így írt róla a már emlegetett, elviekben ellenzéki Ellenzék: 

„Kidőlt a miskolczi közélet leghatalmasabb kaliberű alakja, aki egykor vezér alakja volt a magyar politikai világnak is. Nevét nem csak közéleti szereplésével, a város érdekében 28 évi képviselői működése ideje alatt szerzett érdemeivel tette maradandóvá, hanem nagystílű alapítványaival is, melyekben méltóan nyilatkozott meg a városát, egyházát, a kulturát szerető europeér, melegen érző, nemesen gondolkozó jótékonysága.”

Horváth Lajos sírja az avasi temetőben. (forrás: wikiwand)

A javadalmak java azonban csak ezután jött, hiszen a nagy vagyonra szert tevő politikus végakaratában is tett arról, hogy ne csak életében legyen a haza és a város szolgálatára.  Hagyatékából mintegy 100.000 koronát hagyott a városra, amelynek nagy részét városrendezési, szépészeti és közművelődési célokra fordították. Mivel egy korábbi 1000 forintos adományából valósult meg az Avas-tetőn egykoron megtalálható platók kiképzése is, így sokáig a domb felső része a Horváth-tető nevet viselte. Síremléke nem messze innen, az avasi temetőben található, egykori harcostársa, Szemere Bertalan mellett. Ide jelképes napon, március 15-én kísérték utolsó útjára.

Ekkor Szentpáli István, városunk polgármestere a következő beszéddel emlékezett meg Horváth Lajosról, amelyet a Miskolczi Napló másnapi száma szó szerint leközölt:

“Tisztelt gyászoló közösség!

Kidőlt hát ez a hatalmas nagy ember is, legnagyobb közöttünk, aki olyan volt, mint egy óriás az erdőtől messze eső magasban álló százados tölgy, mely mellett a többi fák csak törpéknek látszanak. 

Agyvelejéből eltűnt a villanyos szikra, holott egykor gondolkodásának képessége, ítélő képességének ereje és szabatossága, következtetéseinek szigoru logikája által nemcsak egy város tanácskozásainak, hanem az országgyűlés képviselőházának is tisztelt és mindenki által figyelembe vett irányító és vezető tagja volt. (…)

Igen, a legjobban és legerősebben a mienk voltál, nekünk éltél, egész életedet, tevékenységednek legértékesebb részét ennek a városnak szentelted. A város fejlődésének, melynek alapjait a kövezetvám kieszközlésével, a regálé megváltásával te zartad le, Örök gálára vagyunk érte kötelezve. 

Mindnyájunk tisztelete és hálás megemlékezése kísérjen utolsó utadon. Menj nagy hallottunk, pihenj nyugodtan az Avas oldalán, amelyet még most is annyira szerettél, a Szemere Bertalan sírjához közel, akinek életében is munkatársa voltál.

Lássa ez a város folytonos példaadásul a Te sírodat és ha van túlvilági élet, lásd Te is ennek a városnak a haladását, és érezd azt, hogy nem éltél hiába, mert munkálkodásodnak örök nyomai itt maradnak.”

Felhasznált források, irodalom:

  • Ismeretlen szerző. Horváth Lajos (1824-1911). In: Ellenzék. 1911.03.14. 1. o.
  • Szentpáli István gyászbeszéde idézve innen: Miskolczi Napló. 1911.03.16. 2. o.
  • Dobrossy István – Eszenyi Miklós – Zahuczky László: Miskolci életrajzi lexikon. Miskolc: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc megyei jogú város. 2008.
  • Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 3. Miskolc: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Belvárosi Kulturális Menedzseriroda. 1996. 53–56. o.
  • Dr. Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata IV. 1800-1910. Miskolcz, 1911.