Számos olyan eseményt tartunk számon népünk történetében, melyek tévesen rögzültek a köztudatban, holott ezekről már évek, sőt évtizedek óta tudni lehet, hogy alapvető tárgyi tévedéseket tartalmaznak.

Az, hogy ezek a tévhitek mégis miért rögzültek rosszul a történelemkönyvekben, arról megoszlanak a vélemények. Néhol ezt a források hiánya okozta, vagy az épp regnáló politikai hatalom érdeke diktálta, sok esetben pedig egyszerűen csak “jól hangzott” ezeket a téves mendemondákat szajkózni. Sőt, volt, hogy ennek pont az ellentéte lehet az ok: a kisebbségérzetünk miatt tanuljuk rosszul a történelmünket. Csemegéztünk e tévhitekből párat. Most első körben a korai magyarság történetét vettük górcső alá.

Hungária és a hunok 

Minél inkább visszaugrunk az idők kezdetére, annál több a bizonytalanság, hiszen még ma is számos elmélet létezik a magyarság eredetére vonatkozóan. Az egyik divatos elmélet szerint a hunok leszármazottjai vagyunk, azonban a logikusnak tűnő Hungária elnevezésünk biztosan nem ebből ered. Mai ismereteink szerint a bolgár-török népcsoportokkal egymás mellett, több generáción keresztül éltünk együtt, így egymás szokásait, elnevezéseit is átvettük. A bizánci krónikaírók pedig ezeket a népcsoportokat onoguroknak (törökül tíz nyíl) nevezték, így a későbbi, középkori történetírók neveztek minket is onoguroknak, vengernek vagy ungarnak, ami később alakult át a hungarian, ungarisch vagy hongrois elnevezésre. Anonymus eredetmondájában az Ungvár elnevezésből eredeztette a Hungária elnevezést, mert szerinte Ungváron történt meg Árpád fejedelemmé választása, ami elég naiv elképzelés. Ungvár neve nem jelent mást, mint azt, hogy az Ung folyó melletti vár. Magyarnak – azaz akkori jelentésében beszélő embernek – mi neveztük magunkat.

István király koronája

Közismert a monda, mely szerint a Krisztus utáni ezredik esztendőben II. Szilveszter pápa már éppen előkészített egy koronát Mieszko lengyel fejedelem számára, ám álmában megjelent az Úr angyala és figyelmeztette őt, hogy egy eddig ismeretlen nép fejedelmének a követe fog hozzá érkezni, és ezt a koronát neki kell elküldenie. Így kapta a mi István királyunk a lengyeleknek szánt koronát. Azonban ez a legenda azért sem lehet igaz, mert ez a bizonyos Mieszko fejedelem már 992-ben meghalt, így a pápa nem küldhetett neki 1000-ben koronát. Ezt a mesébe illő történetet a XII. század elején jegyezte le Hartvik püspök Könyves Kálmán utasítására, aki az épp aktuális politikai érdekei miatt kérte, hogy a korona eredetét isteni ajándékként kezeljék. Mindemellett a mai napig vitatott a koronázás időpontja is. Egyesek szerint 1001. január 1-én, mások szerint az 1000. év karácsonyán történt a koronázás, de az is biztos, hogy nem a jelenlegi Szent Koronával.

Johann Nepomuk Geiger: Szent István megkoronázása, litográfia (Fotó: bildarchiaustria.at)

A nyereg alatt puhított hús esete a kalandozó magyarokkal

A kalandozó őseinkről szóló középkori krónikák szerint a zsákmányszerző hadjáratok során puhított nyers húst hordtak a nyergük alatt.  Ez egy újabb közhely, de az igazság az, hogy a magyarok étkezési szokásaikból kiindulva nyers húst csak nagyon ritkán ettek. A legenda alapjául itt egy másik legenda szolgál, miszerint a hosszú hadjáratok során, ha a lónak feltörte a hátát a nyereg, gazdája egy vékony szelet nyers húst tett a sebre, hogy az megóvja a további fertőzésektől, sőt még a sebet is gyorsabban gyógyította. Legalábbis egyes középkori elképzelések szerint, mert ezt a mai lótenyésztők határozottan cáfolják. Az egész mesét egyébként egy római történetíró, Ammianus Marcellinus jegyezte le először, de nem a magyarokkal, hanem a hunokkal kapcsolatban, akikkel ráadásul egész életében nem is találkozott. 

“Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől”

Bár ezt a mondást szinte mindenki ismeri, az eredetét kevesen tudják, így legtöbben nem is értik mi köze lehetett a mai Makó nevű településnek Jeruzsálemhez, mikor tény, hogy nem szomszédvárakról beszélünk. Konkrétan semmi. A mondás ugyanis a XIII. századból, II. András uralkodásának idejéből származik. A király apja, III. Béla hatalmas összeget hagyott fiára, azzal a kikötéssel, hogy annak nagy részét a Szentföld védelmére kell felhasználnia. András 20 éves halogatás után meg is szervezte hadjáratát, a keresztes lovagok között pedig szolgált egy Makó nevű vitéz, aki nagyon szeretett volna már eljutni Jeruzsálembe. Egyik alkalommal azonban kicsit többet ivott a kelleténél, és borgőzös álmából felriadva egy hajón találta magát, abban a tudatban, hogy már megérkeztek a Szentföldre, holott még csak a Spalatói (mai Split) kikötőben állomásoztak. Ekkor születhetett tehát a mondás, aminek már csak azért sem lehet köze a mai Makó nevű településhez, mert azt II. András korában Felvölneknek hívták.

Amúgy a Google szerint a Makó-Jeruzsálem távot laza 20 nap alatt le lehet sétálni.

A Muhi csata helyszíne

 A tatárjárás – magyar szempontból – tragikus kimenetelű csatáját mindenki ismeri. Az ütközetnek ma is emléket állító, keresztekkel és kopjafákkal teli sírhalom közvetlen közelében zajlott a csata, az érdekesség viszont az, hogy akkoriban a Muhi (vagy Mohi) nevű település is a csata helyszínének közvetlen közelében volt, de ma jó pár kilométerrel odébb találjuk. Ez hogy lehet? A csata során a “régi” Muhi teljes egészében elpusztult. Ezt bizonyítja, hogy néhány év múlva már csak Muhipusztaként jelezték a korabeli térképeken. A csata idején elmenekülő lakosság babonából nem tért vissza a településre, hanem a valamivel messzebb lévő Poga nevű településen kezdtek új életet. Ott is éldegéltek több évszázadon át, majd 1928-ban valakinek eszébe jutott, hogy, ha már volt ez a híres Muhi csata, akkor kell lennie egy Muhi nevű településnek is, ha másért nem is, legalább a turizmus fellendítéséért. Így történt, hogy Poga falu nevét átkeresztelték Muhivá, innentől a jelenlegi Muhi csak nevében őrzi a csata emlékét.

A muhi csata korabeli ábrázolása (forrás: wiki)

Számos hasonló tévhit található még a későbbi történelmünkben is, melyet vagy egy korabeli monda, esetleg az aktuális politikai lobbi alkotott meg, vagy egész egyszerűen tévesen rögzült még ma is a köztudatban, mindenféle indok nélkül. Ez a pár példa tehát egy kis ízelítő volt abból, melyet a magyarság történetéből merítettünk.