Amióta az eszemet tudom nem csak a lokálpatriotizmus, hanem a magyar foci szeretete is megfertőzött, ami elég perverz élethelyzeteket tud produkálni. Példának okáért éveket tudok öregedni egy-egy NB1-es idény után, mikor szeretett diósgyőri csapatom éppen csak, hogy elkerüli a kiesést, és mire átesek az ilyenkor már-már szokásossá vált ráncfelvarráson, már kapom is az arcomba újabb pofonokat.  Ezen még az is nehezen tud segíteni, hogy amolyan “nesze paraszt, örüljél” módon kapok egy szép stadiont, amiben immáron kulturáltabb körülmények között nézhetem ugyanazt a műsort, sokszor feltéve magamnak a kérdést: miért kell ez nekem? Csak, hogy egy igazi futballklasszist futballklasszikust idézzek: Ha azt a valamit leöntöd mézzel, még olyan ízű marad.

De valamiért mégis mindig ott vagyok. Ugyanez igaz a futballunkat elviekben reprezentáló magyar válogatottra, akik bő három évtizede soroznak jobbról, balról, de becsületemre legyen mondva még tántorgok a “magyarfoci” ringjében. Sőt, úgy két éve vissza is ütöttem azoknak, akik már rég elfordultak ettől az egésztől: EB kijutás, csoportelsőség, mell- és vállveregetés. Szépséghiba, hogy nálunk ez a futballeufória volt a kisiklás. Vártam is rá eleget, el is raktározom jó időre.

Az elmúlt évek egyik legnagyobb mélyütése: Andorra- Magyarország 1-0 (fotó: AFP)

Holott soha nem látott pénzek ömlenek futballunkba. Fejlődik az infrastruktúra, épülnek a stadionok, elviekben komoly összegekkel segítik az utánpótlás akadémiák építését és működtetését. Mindezeket szomszédaink tátott szájjal figyelik. Elmondhatnánk, hogy a kirakat rendben van, csak kínálat nincs, de még ez sem igaz. Mind az utánpótlás, mind a nagyválogatott rendre leszerepel, de egyvalamit világbajnok módon tudunk már: egymásra mutogatni, elővenni a már agyonhasznált kifogásgenerátort, vagy éppen jönni a külföldi példákkal.  Persze csak szóban, mert odáig már nem jutunk el, hogy a jó példákból építkezzünk.

Eleinte az volt a jelmondat, hogy nyugaton már mindent megoldottak, itt a követendő példa! Majd évekig rágtuk a holland, német, belga futballmorzsákat, hogy aztán egy-két rosszabbul sikerült selejtező után undorodva  kiköpjük őket. Most épp az olasszal próbálkozunk, mert az már egy kicsit a miénk is. Persze mindeközben többször is visszatértünk a jól megszokott hazai ízekhez, ami általában azért sárga volt és savanyú, egy kivétellel. Ott a szakács a német konyhán szocializálódott, nem is engedte el hosszú távon az étterem tulajdonosa.

Miután a nyugat cserben hagyott minket, figyelő szemünket északra vetettük, úgy két éve bámuljuk az izlandi csodát, de kérdezni nem merünk, csak elemzünk, amolyan magyarosan. Amihez nem értünk, azt megmagyarázzuk. Már az izlandi focitól is fényévekre vagyunk, legalább akkora távolságból próbáljuk meg a titkukat is kitalálni.

De nem is kéne azért a bizonyos receptért messzire menni. Déli szomszédunk, Horvátország a tegnapi nap folyamán jutott be a világbajnokság döntőjébe, ami nyilván nem a véletlen műve.

A VB-döntőt jelentő gólt Mandžukić szerezte a hosszabbításban (fotó: Peter Powell)

Épp ezért, ha én egy felelős futballszövetség elnöke lennék (aki nem mellesleg az FIFA alelnöke), akkor a nagy mellényt otthon felejtve, meghunyászkodva felkeresném a horvát szövetséget, hogy mi a titkuk. A mindenféle agyonszabályozás, a szurkolók vegzálása helyett mi az a szisztematikus munkafolyamat, amivel 20 év után újra ki tudott nőni egy olyan generáció, amely most vasárnap a világbajnoki címért száll harcba?

Ha én egy felelős sportszakmai vezető lennék egy honi futballklubnál, akkor azonnal meglátogatnám a dalmát utánpótlásnevelő műhelyeket, sírva könyörögnék valamiféle együttműködésért, mert szeretnék jobban belelátni abba a klubmodellbe, ami ilyen színvonalon és mennyiségben ontja ki magából tehetségeket. Tenném mindezt azért, hogy ne kelljen már Luxemburgban vagy éppen Macedóniában elővenni a már emlegetett kifogásgenerátort. Mert engem zavarna, hogy évről évre olyan csapatok áraznak be, amelyekről akkor hallunk először, hogy aztán évekig el ne felejtsük, hogy bántak el velünk.

Ha én a futballért különösen rajongó, minden jelentősebb sporteseményen résztvevő miniszterelnök lennék, akkor egy ilyen alkalomkor szerényen megkörnyékezném a horvát elöljárókat, hogy ugyan mondják már meg: hogy a viharba tudott egy 4 milliós nemzet – ami még 23 éve háborúban állt –  kinevelni ennyi világsztárt jóval kevesebb állami hátszéllel? Honnan ez a tűz a horvát válogatottban, ami zsinórban 3(!) hosszabbításos mérkőzést vett sikerrel úgy, hogy a játékosok zöme közvetlenül a VB előtt játszott le 40-50 meccset a világ topbajnokságainak egyikében?

Utópia a köbön: A horvát államfő szurkolói géppel utazott az oroszok elleni negyeddöntőre, majd a csapattal együtt ünnepelt az öltözőben. (fotó: AFP)

Ha tehetném, ennyit még megtennék a magyar fociért.

De nekünk ezt a lovat is sikerül fordítva megülni, hiszen ma reggel olvastam elképedve Orbán Viktor nyilatkozatát, miszerint a horvát futball a “mi kutyánk kölyke”, ugyanúgy a Duna menti futballkultúrához (?) tartozik.

A horvátok sikere persze a horvátoké, de egy picit úgy érezzük, hogy abban mi is benne vagyunk, hiszen ez a régió dicsősége is, még hogy ha most a horvát zászlót is kell most a magasba emelni.

Csak amíg az említett futballkultúra egyik szereplője vasárnap VB döntőt játszik, addig annak északi szomszédja már úgy mehet neki az augusztusnak, hogy egyetlen klubcsapata sem szerepel a nemzetközi porondon.