A Diósgyőrnek nem kell múzeum, mert itt nincs mit kiállítani. Mi nem nyertünk annyi bajnokságot, mint a Fradi − kaptam meg a választ a miértemre abban a konténervárosban zajló egyeztetésen, ami ott tornyosult a már szerkezetkész stadion körül. Emlékszem, ahogy a jelenlévők néma csendben bólogattak, hirtelen mindenkinek fontosabb lett az ilyen nagyívű beszélgetésekre kialakított tárgyaló falain fekvő műszaki rajzok tömkelegének áttanulmányozása. Nem akartam elhinni, amit hallok, hiszen egészen addig a pillanatig arról volt szó, hogy az új stadion északi oldalában létesítendő, különálló épület egy részében a klub akkori 108 évének történetét bemutató múzeum fog helyet kapni. A vita akkor lezárult; ma már tudjuk, hogy a múzeum helyén shop és büfé üzemel, mintegy jelképeként annak az új világnak, ami a profi(torientált) futballt manapság körbeveszi.

Ezutóbbival önmagában nem is lenne semmi baj. Azóta is vallom, hogy ha valahol az országban van létjogosultsága egy minden igényt kielégítő stadionnak, akkor az éppen Diósgyőr, ahol még megvan az a tömegbázis, amire támaszkodva akár piaci alapokra is lehetne helyezni a futballt. Azt azonban a fenti szavak kimondója elfelejtette, hogy ez a bizonyos bázis nem alakul ki egyik napról a másikra. A fa nem nő gyökerek nélkül. Itt legalábbis egészen biztosan nem.

Ezt az emléket a minap is fel kellett idéznem magamban, amikor egy budapesti újságíróval leültem, hogy a Diósgyőrről beszélgessünk. Ő ugyanis egy éve barátai invitálására kilátogatott egy Diósgyőr-meccsre, ami – talán nem túlzás kijelenteni – megváltoztatta az életét. Azóta, amikor csak teheti, elutazik Miskolcra, hogy ne csak lássa, hanem megélje a meccseket, ezzel párhuzamosan pedig interjúkat készít szurkolókkal, generációkon átívelve, vérmérséklettől függetlenül. A Diósgyőr esszenciáját kutatja. Azt mondja, hogy ilyen atmoszférát sehol máshol nem tapasztalt még az országban, holott járt már sok helyen. Ebbe az életérzésbe pedig mindenféle miskolci kötődés nélkül beleszeretett. Én pedig csak mosolyogtam magamban, miközben megismertem a történetét. Nem ő volt az első, akitől ezt hallottam.

De mégis mi lehet a diósgyőri titok nyitja? Mintegy öt órán keresztül beszélgettünk erről, és dacára annak, hogy végigszaladtunk a klub immáron 113 éves történetén, nehéz volt egy olyan kérdésre egzakt választ adni, amibe az ember beleszületett. És valahol itt rejtőzhet az igazság: mindaz, ami a mindennapokban szétválaszt minket, az a stadion lelátóin eltűnik. Ott ugyanis nem érdekel senkit a korod, a nemed, a társadalmi, vallási vagy épp a politikai hovatartozásod. Ott egy a törvény: a Diósgyőr!

Amikor az 1900-as évek elején a vasgyári munkáscsemeték elhatározták – szüleik legnagyobb örömére –, hogy a kocsmák züllesztő világa helyett ezt az akkor még furcsának tetsző sportot szeretnék intézményesített keretek között űzni, akkor a még külön településként létező, erősen polgárosodott Miskolc első sportklubjának egyesületi működését vették alapul. Tették ezt a társadalmi különbségek ellenére, hiszen nem titok, az egymás ellen lejátszott meccsek alkalmával a pályán, vagy azon kívül nem egyszer elcsattant egy-egy pofon is. Nem sokkal később pedig a vasgyári tisztviselők zártak össze, hogy a munkás gyökerű alakulatot látva dacból megalapítsák a DAC-ot, mert nekik is kellett egy csapat. Majd nem sokkal később ez a két egyesület minden addigi egy közös célért minden addigi ellentétét sutba vágta, hogy egy új, jobb pályán focizhassanak.

Aztán teltek az évek, sportegyesületek sora alakult, majd hullottak alá, miközben háború háborút követett. Ahogy a pályán a helyi riválisok a labdával, úgy a nagyvilágban a nemzetek fegyverrel vívták azokat. Sokaknak már akkor is fontosabb volt, hogy mi lesz az eredmény a pályán, mint a frontvonalakon. Ezekben a viszontagságos időkben egy stabil pont létezett a környékbeli embereknek: a Diósgyőr, ami 1939-ben azért kapott új stadion, mert az előzőbe már nem fértek be az emberek. Ebben a stadionban játszhatta le egy évvel később első élvonalbeli mérkőzését a csapat hétezer ember előtt úgy, hogy abban a fordulóban csak a Ferencváros meccsén voltak többen.

Egy jellemző kép Diósgyőrben: amikor a stadionban már nem jutott hely, a fákra felmászva nézték a meccset a szurkolók.

Aztán ahogy a nehézipart csúcsra járatták a városban, úgy kezdett a futball iránti őrület is a tetőfokára hágni. Ezekben az időkben kapott szárnyra az a mondat, hogy ha kikapott a csapat, akkor nem termelt úgy a gyár, mintha a csapat nyert volna. Ekkoriban egy-egy műszakváltás alkalmával több ezer ember vette be magát az akkori Marx-, azaz a mai Újgyőri főtér nevén megtalálható számtalan kocsmák egyikébe, hogy a munka porát – belülről legalábbis – leöblítsék. Nem volt ritka ekkor, hogy a Perecesről vagy éppen Lyukóból letóduló bányászok ölre mentek a vasgyáriakkal, hogy aztán szombaton egymás nyakába borulva szurkolják ki egy zászló mind felett alapon a Diósgyőr győzelmét.

A kohász kohézió akkor is működött, amikor a csapat a hatvanas évek közepére újfent kinőtte a stadionját. Ekkor készültek el azok az állóhelyi, jellegzetes bástyaformájú szektorok, amelyek évtizedekre megalapozták a stadionképet. A stadion építési munkálatait – éppúgy, mint elődeit – kiemelt társadalmi munkában, az ún. kommunista szombatokon végezték a gyár akkori dolgozói, sokan közülük a DVTK sportolói is voltak.

A Diósgyőr csatára, Szurgent Lajos is besegített az építkezésbe.

Ahogy beütött a rendszerváltás, a gyár lassú leépítését a klub is megsínylette, így egy újabb generációnak kellett összefognia. 2001-ben csak azért nem szűnt meg végleg a futball a Szinva völgyében, mert azt a szurkolók nem hagyták. Nem akarták, hogy a Diósgyőr is odavesszen egy identitását vesztett városban. Az általuk alapított csapat a pokol legmélyebb bugyrából, a hetedosztályból indult, hogy aztán különböző fúziók révén 2004-ben már újra a legjobbak között szerepeljen.

Hiba lenne azonban túlidealizálni mindazt, amit a diósgyőri életforma jelent. Sokat elmond a klub sikerességéről az, hogy a 2003-as villanyfényeket, majd három évvel később az új tribünépület átadását egyaránt vereséggel avatta fel a csapat, csakúgy, mint 2010-ben az új Napos oldali lelátórész avatását. Az ünnepi vereségeken túl ezekben a mérkőzésekben egy közös volt, a teltház. De a kegyelemdöfés csak ezután jött: a klub fennállásának 100 éves évfordulójára sikerült úgy lenullázni a klubot, hogy újra a másodosztályban találtuk magunkat, ahol az első fordulóban még a cserekapus is mezőnyjátékosként lépett pályára. Innen szép nyerni – szokás mondani, és a Diósgyőr végül nyert is. Nem kevés drámai elemmel fűszerezett szezon után újra a legjobbak között szerepelhettünk.

Újra megjártuk a poklot, és ezúttal velünk is jött. 2011-ben nem volt olyan sportcsatorna, amely ne a Diósgyőrrel akarta volna eladni az NB1-et, hiszen itt sorra teltházas meccseket rendeztek. Mert, ahogy mindig, akkor sem kellett sok ahhoz, hogy megteljenek a lelátók. Minden meccs ajándék – volt a jelszó ekkor már évek óta.

Diósgyőrben nem a kupákat kell megjeleníteni, hanem azt a szellemiséget, aminek csodájára járnak ebben az országban – szólaltam meg végül a konténerváros műszaki rajzokkal teli tárgyalójában, miután túl sokáig tartott a csönd. Bár ekkor már nem figyelt oda senki.

Egy valamit azonban elismertem. Mi tényleg nem vagyunk a Ferencváros, és nem is akarunk azok lenni. Nálunk nem a serlegeket kell vitrinbe tenni, hanem az identitásunkat, hiszen abba szeretett bele egy életre minden messziről jött ember. Mi, diósgyőriek a keserédes múltunkból fakadó dacunkat visszük fel a lelátóra, hogy pokollá tegyük az éppen aktuális ellenfél életét arra a kilencven percre, amíg megpróbálják innen elvinni a pontokat. Mert mi akkor is ott leszünk, amikor az egész világ ellenünk fordul.

Tesszük ezt mától újra a helyünkön, a legjobbak között.

(Borítókép: “A múlt dicső, a szenvedély örök”. Találó diósgyőri koreográfia a DVTK új stadionjának az avatóján, 2018. május 5-én.)