„Ha nem őrizzük meg a zsidó kultúrát, a felejtés helyét előbb-utóbb a tudatlanság veszi át és a tudatlanság mindig táptalaja az antiszemitizmusnak” – vallja Deutsch Miklós, aki 2021 óta vezeti a helyi hitközséget, így felügyelete alá tartozik a Miskolci Zsidó Múzeum és a szomszédjában található zsinagóga is. Az egyiket néhány éve nyitották meg, míg a másik hosszú évek óta, méltatlan állapotban várja sorsa jobbra fordulását. De Deutsch Miklóssal nem csak a jelenről, hanem a hitközség és a város kapcsolatáról, jövőjéről, egyben a miskolci zsidóság múltjáról, hagyományairól és a 2024-es év embere jelöltjének gyermekkoráról is beszélgettünk. Kolozsi-Mátyás Kamilla interjúja.
Hogyan került Miskolcra? Mesélne arról, milyen családi környezetben nőtt fel, és milyen volt a gyermekkora?
1949-ben születtem Göncruszkán, életem első tíz évét ebben a faluban töltöttem. Családunk akkoriban az egyetlen zsidó család volt a településen, hiszen a holokauszt után szinte senki sem tért vissza.
A faluból csupán édesapám és édesanyám élték túl, majd a koncentrációs táborból hazatérve alapítottak családot.
1959-ben Miskolcra költöztünk, ahol azóta is a helyi zsidó hitközség tagja vagyok. Tulajdonképpen 13 éves koromtól, a bár micvómat követően aktívan részt veszek a közösségi életben. Akkoriban a miskolci zsidó családok a zsinagóga környékére költöztek, így mi is ezt az utat követtük. A családommal a mai pláza helyén, a húsáruház területén laktunk, itt éltem fiatal éveimet, miközben egyre szorosabb kapcsolatba kerültem a helyi zsidó közösséggel.
Tehát, 13 éves korától, a bár micvója után aktívan bekapcsolódott a közösségi életbe. Milyen emlékeket őriz erről az eseményről?
Ez 1962-ben történt, 13 éves koromban. Abban a korban, amikor egy zsidó fiú vallási értelemben felnőtté válik. Számomra ez egy felejthetetlen, emelkedett élmény volt.
Mintegy 300–350 ember gyűlt össze a zsinagógában, mindenki tudta, hol a helye: a nők a karzaton ültek, a gyerekek az udvaron játszottak. Minden egyfajta természetes rend szerint zajlott.
A mai napig gyakran visszagondolok erre a napra, de egyre nagyobb fájdalommal teszem. Mert amit akkor átélhettem, az ma már nem ismétlődhet meg. A zsinagóga, ahol mindez történt, azóta is felújításra vár. Ez az emlék nemcsak szép, hanem egyben emlékeztető is arra vonatkozólag, hogy mit veszítettünk el.
A miskolci zsinagóga az Ön emlékeiben egykor élő közösségi térként jelenik meg, amely mára sajnos elcsendesedett. Mesélne egy kicsit a zsinagóga történetéről? Mikor épült, milyen szerepet töltött be, és milyen változásokon ment keresztül az idők során?
Persze. A zsinagógát Ludwig Förster tervezte, ugyanaz az építész, aki a híres Dohány utcai zsinagógát is. Eredetileg neológ templomnak épült, ami akkoriban ritkaságnak számított – például orgona is helyet kapott benne, ami az ortodox hagyományokkal szemben állt. Emiatt a 19. században Kassai Lőb főrabbi nyilvánosan ki is átkozta a közösséget, így később kénytelenek voltak ortodox zsinagógává alakítani. Aztán sok évvel később, 2015-ben, a hitközség úgy döntött, hogy visszatér a neológ hagyományhoz – a kor szelleméhez igazodva.
Két zsinagóga az ortodox-neológ ellentét árnyékában
Kevesen tudják a városban egykor két zsinagóga is működött. A ma is álló, Förster Ármin tervei alapján épült, neológ zsinagógát 1863-ban avatták fel, míg alig néhány száz méterre tőle, a Palóczy utcában egy másik, hasonlóan impozáns épület is átadtak 1901-ben. A két zsinagóga felépítését részben a korabeli miskolci zsidóság nagy lélekszáma indokolta: a város lakosságának csaknem 16,5%-át, mintegy 10.000 főt tett ki az 1920-as népszámlálás adatai szerint. Bár az ortodox-neológ ellentét valóban jelen volt a századfordulón, hiszen a Deutsch Miklós által említett kiátkozás következtében a miskolci zsidóság különvált, ám ez nem mutatkozott meg az imaházak látogatásában, hiszen a hívek többségében mindkét helyet látogatták.
A Palóczy utcai zsinagóga
A Palóczy utcai zsinagóga kupolás, kéttornyú épülete méltó párja volt az idősebb testvérének, ám a történelem kegyetlenül közbeszólt. A második világháború és a holokauszt tragikus következményekkel járt: a miskolci zsidóság jelentős része odaveszett, így a közösség létszáma drámaian megcsappant.
A háborúban a Palóczy utcai zsinagóga is megrongálódott, azt követően pedig sem anyagi forrás, sem valós igény nem volt az épület helyreállítására, így az hosszú éveken át raktárként működött, míg a jobb állapotban lévő, patinás Kazinczy utcai zsinagóga maradt meg a hitélet színterének. Végül 1963-ban a városvezetés úgy döntött, hogy robbantásos technikával lebontja Palóczy utcai épületet, a területet pedig újrahasznosítja. Ma parkoló üzemel a helyén.
Hogyan jellemezhető a mai Miskolci Zsidó Hitközség?
A miskolci zsidó hitközség ma az egyik legnagyobb vidéki közösség a Mazsihisz keretein belül.
Hetente négy istentiszteletet tartunk, ami a vidéki városok közül csak Miskolcon és Debrecenben valósulhat meg, így valóban különleges dolognak számít.
A közösségi életet számos ünnep és szertartás színesíti, ma például egy záje móze nevű ünnepi vacsorát tartunk, amely Mózes halálát és születésének évfordulóját ünnepli. Ezen a vacsorán hagyományosan halat fogyasztunk.
Az utóbbi években sikerült a rituális fürdő, azaz a mikve újraindítása, amely az állami támogatásnak köszönhetően valósult meg. A mikve a zsidó vallási előírások szerint fontos szerepet játszik a vallásos életben, és a közösség számára nélkülözhetetlen. A fürdő helyreállítása nemcsak vallási, hanem közösségi szempontból is nagy jelentőséggel bír, hiszen lehetővé teszi a hagyományos rituálék végzését.
A zsinagóga állapota azonban továbbra is komoly kihívások elé állítja a hitközséget, mivel a templom felújítása még mindig megoldásra vár.
Zsidó fürdő az Ady-hídnál
Ha manapság sétálgatunk a Szinvapark környékén, nehezen tudjuk elképzelni, hogy itt úgy száz éve még nagy számú, egyemeletes házakban élő és tevékenykedő zsidóság létezett, a maguk kultúrájából fakadó közösségi épületekkel. A Pece és a Szinva összefolyásánál található egyemeletes kolóniákban működött többek között tanonciskola, imaház, kóser húsbolt, metszőhely, zsidó mészáros (sachter), alsófokú felekezeti iskola (chéder), ezek közül pedig a szó szoros értelmében emelkedett ki az ún. Dávid király fürdő.
A zsidó kolónia a Dávid király fürdővel 1903-ban a mai Király utcában
Bár 1855-ben 4 zsidó fürdő is szerepelt az összeírásokban, ebből egyedül a Király utcai működött állandóan, komoly rituális keretek között. A fürdőt Telegdy Kun Sámuel működtette, így a köznyelvben Telegdy-fürdőként is emlegették. Az épületet a zsidóság növekvő számához igazodva többször bővítették, fejlesztették, ekkor kapta meg az épület a képen látható kupolát is, valamint két melléképülettel is ellátták, még szabadtéri medence kialakítására is voltak tervek.
Ellenben – ahogy a Palóczy utcai zsinagóga esetében is – a háború itt is közbeszólt. A kupolát a háborús bombázások során károsodás érte, azt elbontották, a fürdőt pedig rövid időn belül bezárták. Az épületet végül az 1970-es évek végén bontották le, mikor átadta a helyét a ma is látható lakótelepnek.
Bár a történelem hatásai az évek múlásával átalakulnak, a túlélés és az újrakezdés súlya generációkon át érezhető. A szülei milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a háború idején, és hogyan sikerült a családjának a veszteségek ellenére új életet építeni Göncruszkán, majd később Miskolcon?
Tulajdonképpen minket másodgenerációnak neveznek – mi vagyunk azok, akiknek a szülei átélték a holokauszt borzalmait, és ez az egész életünkre kihatott.
Édesanyámat Auschwitzba hurcolták, kilenc testvéréből mindössze ketten tértek haza. Édesapám családjában heten voltak testvérek és szintén ketten tértek vissza. Apám hentesként dolgozott és munkaszolgálatra küldték.
Én már a második házasságából születtem, mert az első felesége és két kisgyermeke – egy hétéves kislány és egy ötéves kisfiú – nem élte túl a holokausztot. A szüleim, amikor hazatértek, semmit sem találtak abból az életből, amit korábban ismertek. A Göncruszkán egykor élt 42 zsidó ember közül csak ők ketten maradtak.
Édesanyám sosem beszélt erről, sőt, kerülte a témát. Édesapám ezzel szemben mindent elmondott, minden részletet megosztott velem. Ezek a történetek – a veszteség, a túlélés és az újrakezdés terhe – egész életemet végigkísérték, a mindennapjaim részévé váltak. A holokauszt nem csupán egy múltbeli esemény, hanem egy nyom, amelyet a második generáció is magán hordoz.
Az emlékek megőrzése kiemelkedően fontos, hogy a múlt borzalmai ne történjenek meg újra. Hogyan látja Ön a múzeum szerepét ebben a folyamatban?
Amikor a múzeum ötlete felvetődött, azonnal az jutott eszembe, hogy rendkívül fontos lenne közvetlen kapcsolatokat kialakítani az iskolákkal, és elhozni a gyerekeket, hogy megismerkedjenek ezzel az örökséggel. Sajnos ma már nagyon keveset tudnak a fiatalok a zsidó vallásról és kultúráról, és sokan el sem tudják képzelni, hogy mit jelent zsidónak lenni. A legtöbbjük számára ez csupán egy távoli, elvont fogalom, amelynek valódi, emberi arca nincs is jelen az életükben. Éppen ezért van szükség arra, hogy megőrizzük és átadjuk a zsidó kultúrát a következő generációknak.
Ha a gyerekek eljönnek és a múzeumban látottak, hallottak hatására elkezdenek gondolkodni, már akkor sikerült valami nagyon fontosat elérni.
Mert ha nem őrizzük meg a zsidó kultúrát, a felejtés helyét előbb-utóbb a tudatlanság veszi át, és a tudatlanság mindig táptalaja az antiszemitizmusnak.
A múzeum célja tehát nemcsak a múlt emlékének megőrzése, hanem az, hogy a jövő generációja számára is érthetővé és átélhetővé tegye a zsidóság jelentőségét. Ha egy harminc fős osztályból már néhány gyerek elkezd gondolkodni, kérdezni, érdeklődni, az már óriási eredmény, hiszen ezek a gyerekek nemcsak a múzeumban látottakat viszik magukkal, hanem a jövőben talán ők lesznek azok, akik továbbadják ezt a tudást, hogy soha ne felejtsük el, honnan jöttünk.
Mi a múzeum legérdekesebb kiállítási tárgya és miért érdemes kiemelt figyelmet fordítani rá?
Ez egy igazán nehéz kérdés, de talán az óraasztal története a legkülönlegesebb. Eredetileg egy zsidó órás, Weiss József tulajdonában volt. Ő ajándékozta el ezt az asztalt egy református lelkésznek. Mikor a múzeum megnyílt, a lelkész jelentkezett, hogy visszaadja a tárgyat, mert úgy érezte, itt jobb helye lesz. Így ezt az asztalt az egyedi múltja teszi különlegessé.
A belvárosi Calypso étterem már 34 éve működik, és ön vezeti. Ebben a hosszú időszakban találkozott-e olyan esettel, amikor vallása miatt diszkriminációval kellett szembenéznie?
Sajnos előfordult. Az emberek tudják, hogy a Calypso étterem vezetője vagyok, és azt is, hogy zsidó vallású vagyok.
Egyetlen alkalommal, 6-7 évvel ezelőtt, történt olyan eset, amikor valaki az étterem falára rajzolt egy Dávid-csillagot egy sérő felirattal együtt.
Ez nyilván szíven ütött, de ez része annak, amikor valaki nyilvános szerepet vállal. Az élet tele van kihívásokkal, és ezek elől nem lehet elbújni. Azt mondom, hogy aki fél, az ne menjen a jégre.
Mit gondol Miskolcról?
Nagyon szeretek Miskolcon élni, nagy Diósgyőr-szurkoló vagyok. Számomra Miskolc a minden. Úgy vagyok vele, mint a saját gyerekemmel: ha más bántja, haragszom rá, de én tisztában vagyok a hibáival.
Kiemelt kép: Deutsch Miklós. Fotó: Kolozsi István
