Az elfeledettek temetője

Amióta csak létezem, mindig előszerettel hallgattam az idősebbek keserédes nosztalgiával átitatott történeteit. Így sokszor mélyedtem bele abba a miskolci világba, amit koromnál fogva, ma már csak “kívülállóként” ismerhetek. Mivel a családban bányász és kohász elődök is voltak, így az egyre inkább megkopó emlékeken keresztül betekintést nyerhettem a Vasgyár (igen, a miskolciaknak nagybetűvel) melósainak világába, vagy éppen Pereces, Lyukó akkor még üzemelő tárnáinak verejtékkel teli hétköznapjaiba. Ilyenkor megelevenedik előttem e két szakma nehéz, mégis színes világa, amit ma már csak ezek a történetek, a mementóként szolgáló elnevezések, illetve a torzókig csökevényesedett épületromok őriznek meg a mának.

Bár mind a gyárban, mind a bányában dolgozni egy kőkemény hivatás volt, mégis akadtak előnyei. Apai nagyszüleim példának okáért így kaphattak egy szép kis lakást a város egyik legélhetőbb, számomra legkedvesebb lakótelepén, a Kiliánban, annak is az északi részén. Mivel az északi rész a bányászcsaládoknak, míg a déli az ún. értelmiségieknek épült, így apám elmondása szerint egyfajta, A Pál utcai fiúkra hajazó rivalizálás alakult ki dél és észak csemetéi között. E szembenállás pedig a maga gyermeki módján sok esetben háborús övezetté alakította a környék grundjait, játszótereit, ahol olykor elcsattant egy-egy pofon is.

Ám előfordult az is, hogy a ’60-as évek Kiliánjának történetei nem nélkülözték a horror elemeket sem: a környék dombjain játszó gyerekek ugyanis gyakran kimaradtak sötétedés után, ekkor pedig komoly bátorságpróbának illett be a környék elhagyatott temetőjének meglátogatása, amelyről mindenféle rémtörténetek keringtek már akkor is. Egy temetőről, amelyet nem látogat soha senki, megkopott sírköveire számukra ismeretlen nyelven rótták fel a betüket.

– Ugyanmár! Hisz’ erre nincs is temető! − gondoltam magamban, mikor szokásosnak mondható, kiliáni körömet róttam Djangoval, az emberekkel barátságos, ám fajtársaival annál nehezebben kijövő Jack Russelemmel. Szerettem erre bóklászni, hiszen a környék nekem is nyújtott némi nosztalgiafaktort, mivel életem első 5-6 évét én is a Szinyei Merse Pál utcában töltöttem. A szomszédos tejüzem másik oldalán egy nagyobb rét szolgálta ki a környék kutyásait, így praktikus volt erre venni az irányt. Most azonban a futtatót elárasztották a négylábúak, így jobbnak láttam továbbmenni, hogy a kutyát megóvjam egy esetleges nevelő célzatú veréstől.

 A környékre nehéz páncélként ereszkedő köd némileg engedni kényszerült, s mint egy nehéz harc után, a pajzson ütött réseken átengedett néhány vékony, mégis erőtől duzzadó napsugarat. Ekkor lehetett csak igazán látni az égbe magasodó nyárfákat, amelyek már egy ideje az ernyedés útjára engedték az addig őket csinosan öltöztető leveleiket, hogy ezután meztelenül várják a természet örök körforgásaként rendszerint visszaköszönő tavaszi újjászületést.

Ahogy a hirtelen előtörő, metsző szél mintegy húrként pengette meg az elárvult ágakat, szinte azonnal jelezte, hogy a természet dalnoka még az évszak utolsó taktusait játssza. E süvítő dallamhoz pedig a színskála minden pompájában játszó levélágyások adták meg a festői díszletet. Ahogy továbbmentünk a Diósgyőr felé vezető úton, a rét és a környék nemrégiben épült családi házai között járva az előtörő napsugarak, mintegy irányjelzőként világítottak meg egy kisebb domboldalt, amire ezidáig sosem figyeltem fel. A fákkal körbenőtt területet drótkerítés határolta, melynek tetejére több helyen is konzervdobozokat aggattak fel. Hogy mi célból tették, azt legalább annyira övezték kérdőjelek, mint azt, hogy egy látványosan gazdátlan, dudvás-gazos területet miért kerítettek így körbe. Csak közelebb érve lehetett észrevenni, hogy a domboldalból nem csak gyomok, hanem régi sírkövek is kiemelkednek. Néhányról még a kerítésen keresztül is ki lehetett venni a héber betűket.  Apám emlékeinek mégis volt valóságalapja.

– Az lehetetlen. Mégis létezik − ámultam el. Majd megszaporázva a lépteimet elindultam hazafelé, hogy a kutyát letéve egyedül térjek vissza azzal a nem titkolt célal, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a régi temetőt. Megtettem. Azóta többször is. Mivel egyre inkább érdekelt, hogy egy ma már minden irányból körbeépült kis domboldalon miért “rejtőzik” egy olyan népcsoport temetője, ami tudomásom szerint nem volt jelentősebb számban jelen ezen a környéken (értve ezalatt Újdiósgyőrt és Diósgyőrt), így egyre jobban piszkálta a fantáziámat a temető története. Megkérdeztem a közelben élőket, felnyitottam a vonatkozó szakirodalmakat, kérdeztem a témában jártas kollégákat és a Miskolci Autonóm Orthodox Izraelita Hitközséget is. Bár sokszor zárt ajtókat döngettem, szépen lassan mégis feltárult előttem a temető titokzatos múltja.

Eddig ugyanis én is úgy tudtam, hogy Miskolcon két izraelita temető létezik, ami igazából mára már csak egy, hiszen a hejőcsabai zsidótemetőt az Avasra helyezték át − kegyeleti szinten elég kétséges körülmények között −, miután útban volt egy új útnak; az átfogó városrendezés részeként kialakított miskolctapolcai útépítés áldozataként “költözni” kényszerült még 1972-ben. Ma az avasi Tesco áll a helyén.

Bár a miskolci zsidóság történetének jelentős szakirodalma van, az 1945-ig különálló településként létező Diósgyőr történetét feldolgozó kötetek csak szórványosan emlékeznek meg az ott élő zsidó közösségről. Ahhoz azonban, hogy megértsük a tejgyár mellett lévő temető létjogosultságát, ezek az adatok némi fogódzót nyújtanak.

Mivel előtte sem Miskolc, sem Diósgyőr területén nem lakhattak, így a diósgyőri zsidóság jelenlétéről csak a 18. századból vannak szórványos adatok: 1744-ben 3 főt, 1786-87-ben szintén 3 főt, 1767-68-ban egy zsidó családot jegyeztek fel a különböző összeírások. Ahogy Miskolcon, így Diósgyőrben relatív növekedés volt tapasztalható a 19. században: egy 1847-es népszámlálás szerint a Diósgyőrben élő 2886 lakosból 53 fő (a lakosság nem egész 2%-a) vallotta magát izraelita vallásúnak, ebből 6 fő iskolás korban volt. Ekkor már a zsidó közösség saját imaházzal is rendelkezett, de önálló hitközséggé 1870-ben szerveződtek, amikor már van Chewra Kadisájuk (temetési szentegyletük) is. Vélhetően ekkor jött létre a temető. Kilenc évvel később már saját iskolával is rendelkeztek, ám ezt az állami iskola megalapítása után 1909-ben megszüntették.

1928-ban a hitközségnek 78 adófizetője volt, ami az ekkor már 20.000 lelket számláló Diósgyőrnek az 1%-át sem teszi ki, míg 1939-ben az akkor már 25.000 főre duzzadó településen 264 zsidó élt, ami éppen csak átlépi az 1%-ot.

Ahogy az adatokból is kitűnik, bár kis számban volt jelen Diósgyőrben a zsidóság, mégis külön temetkeztek, mely mutatja közösségi erejüket, ami a vallásukból adódó összetartásukban rejlett. Ápolták szokásaikat, megtartották ünnepeiket, amik eltértek a keresztény ünnepektől. Volt rabbijuk, egyházfijuk, metszőjük. Pihenőnapjukon, szombaton minden boltjuk zárva volt. Ekkor érzékelte csak igazán a diósgyőri lakosság szerepüket a helyi kereskedelemben.

De mégis kik voltak ezek az emberek, és mivel foglalkoztak? Keresztes Vencel soha meg nem jelent, 1928-as Diósgyőr történetét feldolgozó monográfiájában név szerint említi meg őket: “Müller József könyvnyomdász, Müller Józsefné, szódagyáros, Cin Ignác ruhakereskedő, Weis József mozis, Róth Samu mészáros, Kaiser Lipótné szódagyáros, Keszler Géza szén- és fakereskedő, Róth József pék, Stemberg a bankár, Gáti a szatócs és italboltos, Gernter a kocsmáros, Schlésinger építőanyag- és fakereskedő, Altmann fűszerkereskedő, Hemlik szatócsboltos és kocsmáros, Lusztig papírboltos, Brukker ruhásboltos, Horn szatócsboltos és kocsmáros, Bródy kocsmáros, szeszfőzdés, Goldstein szatócsboltos, Rósenwasser az ócskás, Kóhn mészkereskedő, Groszmann Ella kereskedő, Ungár kereskedő, a “feketekutyás” Schwarc szatócsboltos, Neuman, Gottlieb, Fleiser, Reichnam, Fried és a Rosenberg családok.”  

Szintén Keresztes Vencel kézirata tesz említést a temetőről:

A hitközségnek különálló temetője volt az Előhegy keleti végénél, ahol a hegy tövénél vezető szekérút elágazik, fölfelé Erenyő felé, ahol bokrokkal övezve a sírkövek ma is láthatóak. Temetőjük a községtől és a többi egyházak temetőjétől távol létesült, ami a vallási elkülönültséget is kifejezi.

Az Előhegy keleti lábánál, ahol a földút az erenyői völgy felé ível, drótkerítésekkel, betonoszlopokkal, fákkal, bokrokkal övezett füves területen héber és magyar feliratú sírkövek jelzik a diósgyőri izraelita hitközség temetőjét.

Ez a fajta elkülönültség a történelem vérzivataros időszakában magával hozta a megbélyegzést is: sokakat hurcoltak el munkaszolgálatra, majd 1944 májusában a diósgyőri izraelita hitközség szinte valamennyi tagját deportálták Auschwitzba, ami mintegy 70 zsidó vallású vagy zsidónak minősülő személyt érintett. Köztük voltak azok is, akik felmenőik emlékét ápolva gondozták volna sírjaikat.

 

 

A háborút követően mindössze 15 fő tért vissza, akik még megkísérelték újjászervezni a hitközséget 1945 februárjában. A Diósgyőr Község Vezető jegyzőjének küldött jegyzőkönyv kivonatából kiderül, hogy az újjáalapítók mely feladatokat tartották a legfontosabbnak:

“Elintézendő ügyek: 1. Hitközségünk és hitéletünk folytatásának bejelentése. 2. Elhagyott zsidóvagyonok gondnoksági kérése. 3. ezek gondozása. 4. Templomunk udvarán egy helység rendbehozatala Istentisztelet és hitközségi ülések tartására. 5. Pászkabeszerzés Miskolcról. 6. Minden péntek este és szombat délelőtti Istentisztelet megtartása…”

Bár a hitközség 12 taggal megalakult, csekély létszámukból adódóan nem tudtak sokáig fennmaradni, mindössze 2-3 évig működtek. E rövid idő alatt egy fontos dolgot mégis megtettek: ún. mártírsírköveket állítottak azoknak, akik nem tértek vissza 1944 után. Az egykori Szabó Dezső utcában álló ingatlanokba, az imaházba és az iskolába már más családokat költöztettek be, majd az 1970-es években ezeket a házakat elbontották, hogy a helyén panellakásokat építsenek.

Ekkor már álltak azok a kiliáni bérházak is, amelyben édesapámék élték gyerekkorukat. Innen nem messze, “a réten túl”, a kietlen domboldoldalon állt az elhagyatott temető, amit sosem látogatott senki. Teltek az évek, évtizedek és a temető szépen lassan körbeépült családi házakkal. A gazdátlannak tűnő temetőt évekig gondozták a szomszédos lakók, hogy az ott burjánzó gaz ne érjen el az égig. Majd egy idő után ők is feladták, így manapság minimum egy bozótvágóval kell felszerelkeznünk, hogy végigjárhassuk a területet.

A temető színében, alakjában, méretében rendkívül változatos sírköveiről Kunt Gergely írt korábban, ebből emelnék ki egy gondolatot:

Kezdetben minden sírkő csak egy elhunytnak állított emléket. Ez alól kivétel a Jákói testvéreké. Később azon sírok tartalmaztak több nevet, melyeket 1944/45. után emeltek, s rajtuk állítottak emléket a koncentrációs és munkatáborokban, a munkaszolgálatban elhunyt rokonaiknak. E sírok mindig csak magyar szövegeket tartalmaztak. S van olyan sírkő, amelynek hátuljára vésték rá a neveket pl. Wellesz Hermannál, aki valószínűleg korábban hunyt el, mint elhurcolt rokonai, kiknek nevét – valószínűleg utólag – a sír hátulján tüntették fel, a haláltábor nevével együtt. A diósgyőri temetőben a többi ilyen típusú síremlék az elhunytakat a sírkő előlapján tünteti fel.

Ha megtekintjük a lenti képgalériát, láthatjuk a sírkövek és a temető környezetének méltatlan állapotát. Bár a fent leírtak feloldják elhagyatottságának misztériumát, mégis szomorú így látni egy egykoron kis létszámban, Diósgyőr életében mégis tevékenyen résztvevő társadalmi és vallási közösség utolsó, gazzal benőtt mementóit. Ahogy a sírköveken a feliratok, úgy kopik az emlékezet is.