„Az őrök vigasztaltak, hogy nem is olyan súlyos dolog az akasztás”

Emlékszem, hogy mekkora poénnak tartottam néhány évvel ezelőtt, amikor egy messziről jött barátomnak mutattam meg a várost, majd a séta csúcspontjaként a színház udvarába vezettem őt, ahol rámutattam Nagy Attila szobrára. A viccet a névazonosságunkban láttam, amire már több ismerősöm is felhívta a figyelmem. Nehéz örökség ebben a városban ezt a nevet viselni – mondták.

Addig nem is tudtam igazán, hogy mennyire, amíg el nem kezdtem beleásni magam névrokonom életútjába. Amikor tök véletlenül szembe jött velem egy 1989-es nagyinterjú, ami az akkor már 56 éves színésszel készült, annak elolvasása után az volt az első gondolatom, hogy mennyi ember tört volna meg azoktól a megpróbáltatásoktól, amit ő kiállt élete során. Emiatt úgy éreztem – és erre a névazonosság csak ráerősített –, hogy kötelességem egy hosszabb portrét készíteni arról az emberről, aki nem csak a különböző színdarabok, hanem az ’56-os forradalom és szabadságharc miskolci eseményeinek is főszereplője volt.

 

Véletlenül az események sűrűjébe

1956. október 25-én került sor az első nagyobb tömegmegmozdulásra Miskolcon. Az ekkor már 2-3 napja szerveződő vasgyári munkásság és az egyetemista diákok egymástól függetlenül alkották meg a 21, illetve 11 pontból álló kiáltványukat, amelyekben többek között a szovjet alakulatok kivonását, valódi titkos és általános választójogot követeltek. A DIMÁVAG dolgozói eredetileg a Béke (mai Búza) térre tervezték a demonstrációjukat, de Fekete Simon diákparlamenti elnök és a városi pártbizottság közötti tárgyalások eredményeképp az egyetemre irányították a tüntetőket, így végül a munkások és a diákok ügye helyszín tekintetében is összetalálkozott. A Vasgyárból az Egyetemváros felé haladó tömeghez hozzácsapódott több száz helyi is, így az egyetem nagyelőadója előtt soha nem látott, 35-40 ezer fős tömeg gyűlt össze.

Ezelőtt néhány órával Nagy Attila még Madách Az ember tragédiájának Luciferjeként készült a Miskolci Nemzeti Színházban, amikor a két próba közötti szünetben színésztársai bekapcsolták a rádiót, amely a budapesti tűzharcokról tudósított.

“Félbeszakadt a próba, a rádió reggeltől estig ellenforradalmi csőcselékről, ultimátumról, a szovjet csapatok segítségéről beszélt. 24-én délután már személyes kapcsolatom is keletkezett a budapesti eseményekkel, mert az én húgom taxisofőrként dolgozott Miskolcon, és 23-án reggel valakit Budapestre fuvarozott. 24-én átlőtt karral érkezett haza” – emlékezett vissza később Nagy.

Ekkor érkezett meg két barátja, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula is, akikkel előző este még felolvasóesten szerepeltek. Mikor meglátták az egyetem felé vonuló tömeget, úgy érezték, hogy nekik is menniük kell, így csatlakoztak a főutcán vonuló ezrekhez, akik a „Sajtószabadságot!” és a „Mars ki, ruszki!” jelszavakat kántálták. A színész elbeszélése szerint ekkor történt, hogy Szabó Lőrinc odafordult Illyéshez, majd ezt mondta:

„Mars ki, ruszki! Te Gyula, hogy ezt a rímet miért nem én találtam ki?!”

Bár e költői kérdés általános derültséget okozott, a helyzet mégsem volt ennyire vidám. A felbőszült tömegben tapintható volt a feszültség, ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy a tüntetők minden útba eső vörös csillagot levertek. „Ezt én primitívségnek, gyerekes, öntudatlan cselekvésnek éreztem. Érdemes ezért 30-40 ezer embernek összejönni, hogy megsemmisítsen egy üvegcsillagot? Mi oldódik meg? Túlméretezettnek éreztem a bátorságot, miközben a ruszkik haza kiáltás hallatszott, arra gondoltam, hogy beletaposhatnak bennünket a földbe. Nem hittem, hogy a Nyugat a potsdami és a jaltai egyezmény után felvállalja a világháború veszélyét értünk” – vallotta a színész, mely jól mutatja, hogy bár a forradalom eszmeiségével mélyen egyetértett, a féktelen erőszakot elítélte.

Mikor az egyetemre értek, a munkások és a diákok képviselői épp a követeléseiket olvasták fel, majd a Nemzeti dal elszavalására egy hallgató állt ki, azonban kétszer is belesült a szövegbe. A tömeg ebben a pillanatban kezdte el skandálni az ekkor még csak 23 éves színész nevét, aki végül beadta a derekát, majd hatalmas éljenzések közepette, kifogástalanul adta elő Petőfi költeményét. Az eskü szövegére magasba emelkedő több tízezernyi kéz látványa a színpadon már sokat megélt színészt is ámulatba ejtette. Innentől nem is akart kimaradni az eseményekből.

„Én nem színésznek készültem”

Az 1933-ban, Pácinban született Nagy Attilának már a gyermekkora sem volt könnyű. Pedagógus szüleit folyton áthelyezték, így 6 gyermekükkel állandóan költözött a család. Majd a szülők nehéz döntést hoztak: nevelőintézetbe adták Attilát, hogy a további gyötrelmektől és a háború borzalmaitól megóvják. Innen került 1944-ben az összeomlás szélén tántorgó Németországba, ahonnan két évvel később, 13 éves korában keveredett haza, majd egy, a Vöröskereszt által közvetített rádióadásból tudta meg, hogy családja Miskolcon telepedett le, ahová követte is őket.

„Annyi volt, hogy én nem színésznek készültem. Amikor apámék intézetbe adtak, a vonaton írtam egy versecskét arról, hogy egy csillagos éjszakán elhagyott a jóanyám. Németországban a kinti kószálások alatt is rengeteg verset, aforizmát, elbeszélést írtam. A batyumban életem viharaiból egész papírtömegeket hoztam haza. […] Az irodalomhoz kötődtem és ez determinálta az egész színészi pályámat”.

Majd 16 évesen érte az első olyan impulzus, ami eltántorította az írói pályától.

„Tizenhat éves koromban láttam először színházi előadást. Az előadás élményétől napokig úgy kóvályogtam, ahogy csak életem első nagy szerelmétől szokás. […] Az irodalmi szakkörben egyszer meglátogatott bennünket egy Pagonyi Nándor nevezetű nagyon tehetséges miskolci színész. Verseket olvastunk fel, én a saját verseimet is, és a beszélgetés végén azt mondta neked Pagonyi Nándor, öcsém, te elmebajos vagy, ha nem leszel színész. Ez érettségi előtt öt-hat hónappal volt”.

A Színművészeti Főiskolára azonnal felvették, az ott töltött évek alatt végig csodagyereknek tartották. Színötössel, de tizenhat főigazgatói megrovással járta ki, mert a száját sosem tudta féken tartani. A főiskolai évek alatt szinte mindig éhezett, így hiába alkalmazták volna tanársegédként a Színművészetin, ő a hazatérés mellett döntött. Ennek az elhatározásnak a legnagyobb nyertese pedig a miskolci színház lett, ahol 1956. október 24-ig egy fiatal, tehetséges színész életét élte.

„Nagy Imrével egyszer beszéltem telefonon, ez pedig nem volt éppen barátságos”

Újra az egyetemi nagygyűlésen vagyunk. Miután Nagy Attila elszavalta a Nemzeti dalt, benézett az egyetemi sztrájkbizottság ülésére, ahol hatalmas káosz uralkodott. „Negyven ember a padok hátán állt, egymás szavába vágva veszedektek, kiabáltak. A teremben is zajlott a forradalom. Javasoltam nekik, hogy a parlamenti szabályokat tartsák be és hallgassák végig egymást. Egy karszalagos egyetemi hallgatót az auditórium asztalához állítottam, és javasoltam, hogy csak az beszéljen, akinek a fiatalember szót ad. Otthagytam őket és 15 perc múlva általános sztrájkot hirdettek és magukévá tették a budapesti diákifjúság követeléseit”.

A tömeget az egyetemi nagygyűlés vége után a belvárosi Petőfi-szobor felé irányították, ahol a demonstráció befejezését tervezték. Nagy Attila a menet elé sietett, hogy elejét vegye bármiféle rendbontásnak. Miskolc határában a tüntetők egy szovjet katonai alakulattal találkoztak. A tömeg szidalmazni kezdte az orosz katonákat, ismét felhangzott a „Mars ki, ruszki” skandálás. Nagy az egyik teherautóra állva csitította az embereket, kérésére a dobálás és szidalmazás abbamaradt, a tömeg rendben elvonult. A demonstrálók így rendbontás nélkül értek a Petőfi térre, ahol a szobor elé állva Nagy Attila ismét elszavalta a Nemzeti dalt, majd a felvonulás véget ért.

Még aznap kérték fel, hogy vegyen részt a diósgyőri munkástanács alakuló ülésének levezetésében, ahol szintén felfigyeltek a szavaira. A munkástanács tagjaként történt meg vele, hogy magával Nagy Imrével keveredett vitába:

„Egyszer beszéltem vele telefonon, mert följelentettek engem, hogy nem engedélyeztem a helyi rádióban a szerveződő pártok programnyilatkozatait leadni. Lehordott magatartásomért, és amikor mondtam neki, hogy érzésem szerint először a közvetlen környezetében kellene konstruktív rendet csinálnia és csak utána beleavatkozni távoli megyék életébe, indulatosan lecsapta a kagylót. Ez a beszélgetés nem volt éppen barátságos”.

Másnap került sor az első fegyveres összetűzésre a városban. Itt ismét átadnám a szót Nagy Attilának: „Miskolcról fiatalemberek indultak Budapestre harcolni, de elfogták őket, egy részüket hazakergették, kisebb hányadukat viszont letartóztatta a rendőrkapitányság és az ÁVH. Amikor ennek a híre elterjedt, [a tömeg] először elment a városi rendőrkapitányságra, [ahol] a rendőrkapitány […] közölte velük, hogy az épületben nincsenek letartóztatott emberek. […] Ezek után a megyei rendőrkapitányságra vonultak, mire a tömeg odaért, az épületben nem volt senki. De hiába mondták, a tömeg nem hitte el nekik és megrohamozták az épületet. Amikor a kapuban álló őr géppisztolysorozata felcsattant, az emeleti helyiségekben elhelyezett biztonsági őrök is tüzet nyitottak. Meghalt, megsebesült emberek, lótetemek hevertek a kapitányság előtt. Olyan zűr támadt, hogy a katonai helyőrség parancsnokságáról valaki áttelefonált a rendőrségre, hogyha nem hagyják abba a tüzelést, akkor ők szétlövik a kapitányságot. Erre abbamaradt a tüzelés, a menekülő tömeg összeszedte magát és újra ostrom alá vette a kapitányság épületét. […] Az első lövöldözés után […] a tömeg újra összeverődött és szétdúlták az egész épületet, mindent fölforgattak. És elkezdtek vadászni az ávósokra. De a rendőrök és az ávósok addigra már megszöktek a kapitányság épületéből. Miskolcon ekkor elkezdődtek a lincselések, és ezek 27-én délutánig tartottak.” – utalt vissza 16 emberéletet követelő sortűzre, majd a hét halálos áldozattal járó lincselésekre Nagy.

Látva a történteket, a következő 2-3 napban szüntelenül a rend helyreállítására törekedve vett részt a különböző forradalmi eseményeken, így többek között neki volt köszönhető a tömegközlekedés és a viszonylagos közrend helyreállítása is a városban. Bár a nevével ellátott dokumentumokat titulus nélkül írta alá, azokat egyetemes érvényűnek tekintették. Ez egészen az új Borsod Megyei Munkástanács megalakulásáig, október 29-ig tartott, amelynek hivatalosan is az egyik vezetője lett, egészen november 3-ig, amikor lemondott tisztségéről, mert nem vette be a gyomra, hogy a tanács vezetői már kocsikról és fizetésük mértékéről tárgyalnak. Másnap, mikor értesült az oroszok bejöveteléről, mégis ellátogatott a megyei tanács ülésére.

„Ott 6-8 szovjet tiszt diktálta, hogy mit hajtson végre a megyei munkástanács. Akkor fölment a pumpa a fejemben, és azt mondtam nekik, hogy elnézést kérek, önök a Szovjetunió közmegbecsült tisztjei, de ez itt tudomásom szerint Magyarország” –  idézte fel a történteket Nagy.

Bár a forradalom végkimenetele nem érte váratlanul, az annál inkább, hogy november 8. éjjelén pufajkások kopogtattak albérleti ajtaján.

„Artyiszt, itt vagyunk!”

„Le van tartóztatva!” – kiabálta a nyolc gépfegyveres Kádár-huszár, amikor Nagy Attila alsógatyában ajtót nyitott. Megvárták, amíg felöltözik, bevágták egy teherautóba, ami meg sem állt a megyei rendőrfőkapitányságig. Innentől tragikomédiába illő események játszódtak le. A kihallgatószobában tiszt adta rendőrnek, majd rendőr a tisztnek a kilincset, de igazából sem senki tudta, hogy miért hozták be a színészt. Volt, aki elnézést kérve kávéval kínálta, volt, aki belépett a szobába, majd szó nélkül ki is ment, végül a biztonság kedvéért bedugták egy cellába. Másnap reggel 7-kor betették egy mentőautóba, majd két fegyveres kíséretével elvitték a Rudolf laktanyába, ahol reggeltől délután 3-ig a falnál kellett állnia, mielőtt elkezdődött a kihallgatása. Nyugati kapcsolatairól, az elfogadott dollárok mennyiségéről, valamint a megbízójáról faggatták, mert nem akarták elhinni, hogy amit ő csinált, azt 23 évesen saját maga tervelte ki. A fogsága ideje alatt kiderült, hogy ő „artyiszt”, így több katona is kérte, hogy énekeljen, mondjon verseket, majd fényképeket adtak Nagynak, amire ráírták az őrök a címüket. Azonban egy motozás során megtalálták a színésznél a fényképeket, így a fogvatartóit is bevágták a szomszédos cellába. „Artyiszt, itt vagyunk!” – kiabálták át a falakon.

Egy reggel újra kocsikázni vitték. 4-5 órán keresztül zötykölődtek a semmibe, majd egy puszta kellős közepén átültették egy katonai teherautóba. Újabb néhány óra kocsikázás után áttették egy ponyvás teherautóba, és ez így folytatódott 3 és fél napon keresztül, míg végül újra bevágták egy zárkába. Néhány nap múlva onnan kihozták és a változatosság kedvéért egy katonai mentőautóba ültették. Amikor feleszmélt, ismét a Rudolf laktanyában találta magát. „Később tudtam meg, hogy elterjedt a híre, hogy az oroszoknál vagyok és tüntetés kezdődött. Ennek a hírére vittek el.”

December 4-én aztán hirtelen felgyorsultak az események: egy Csajkából kiszálló tábornok tíz tiszttel körülvéve a zárkájába vonult, ránézett Nagyra, majd ennyit mondott: „Vot, Nagy Attila! Ej, ej, tovarasi, tovarasi, ócsiny malagyozs, ócsiny malagyozs”. Majd kifordult és elment. Két nap múlva kiengedték. Mint kiderült, nem találták ideálisnak a főfasiszta szerepére.

„Kedves Dalma, ha kiszabadulok feleségül foglak venni”

Börtönbüntetését a váci fegyházban kellett megkezdenie. Darvas Iván távozása után a könyvtárban dolgozott, így némileg karban tudta tartani elméjét, sőt, a dohányzásról is leszokott csak azért, hogy ezzel ne tudják cukkolni a katonák, akik folyton lefölözték a cigiadagját.

Ebben az időszakában más különös dolog is érte: „Két és fél hétig voltam a férje [Galambos Erzsébet színésznőnek – a szerző], amikor engem elvittek. […] Mivel az ítéletre várva három napig ő nem jutott eszembe, Vácról írtam neki egy levelet, hogy a házasság fenntartásának semmi értelmét nem látom, s mivel neki ez jogilag könnyebb, kérem, váljon el tőlem. […] Ugyanez alatt a három nap alatt eszembe jutott Dalma, akinek főiskolás koromban udvaroltam. […] Akkor egy öt éve elhagyott kolleginának, színésznőnek írnom kellett egy levelet a börtönből, hogy 12 évvel a nyakamban szeretnék vele kapcsolatot létesíteni”. Mivel negyedévente csak 32 sort lehetett a börtönből elküldeni, így Attila röviden csak ennyit küldött a Pécsett játszó színésznőnek:

„Kedves Dalma a váci börtönben vagyok, 12 évre elítélve, ha kiszabadulok feleségül foglak venni, csókol Nagy Attila”

És ez az idő hamarabb elérkezett, mint azt ekkor bármelyikük gondolta volna.

„Lelkes Dalma színművésznő és Nagy Attila segédmunkás házasságot kötöttek”

Nagy Attila 1961. március 28-án kapott egy zaklatott hangvételű levelet Dalmától, majd három napra rá egy újabb, talán életének legfontosabb üzenetét kapta: váratlanul amnesztiát kapott. Attilának első dolgai között volt, hogy táviratozott egy rövid üzenetet rég nem látott szerelmének: „Hamarosan meglátogatlak, Attila”. A színházban azonban volt egy szabály, miszerint közvetlenül az előadás előtt nem adhattak át a színészeknek semmilyen üzenetet, kivéve akkor, ha annak semleges a tartalma. Mivel a portás az idézett háromszavas üzenetet semlegesnek ítélte meg, így átadta azt a színésznőnek, aki pár perccel az előadás előtt elájult annak tartalmától.

Szabadulása után első útja a művelődési központba vezetett, ahol közölték vele, hogy három évig nem állhat a színpadra, így Attila kénytelen volt más munka után nézni. Egy újsághirdetésen keresztül jelentkezett az Építőipari Vállalatnál szállítómunkásnak, majd az első adandó alkalommal megkérte Dalma kezét, aki igent mondott. Az esküvőről a pécsi újság így számolt be: „Lelkes Dalma színművésznő és Nagy Attila segédmunkás házasságot kötöttek”.

Miután 1962-ben feloldották a színháztól való eltiltását, a Veszprémi Petőfi Színházhoz szerződött, ahová követte újdonsült felesége is. 1964 és 1969 között a budapesti Thália Színház, 1969-től 1971-ig pedig a Szegedi Nemzeti Színház tagja volt. 1971-ben visszatért a Tháliába, amelynek 1986-ig volt tagja. 1986-tól a kecskeméti Katona József Színház színésze és rendezője, 1988 és 1990 között pedig művészeti vezetője volt. Munkásságának elismeréseként kétszer is Jászai Mari-díjban részesült. Miskolcra soha nem költözött vissza, mert nem akart egy „hamis hősszerepben” tetszelegni, miután szüleit a forradalmat követően elűzték a városból.

Kecskeméten hunyt el 1992. május 13-án. Emlékét ma szobor őrzi a Miskolci Nemzeti Színház udvarán. Az a bizonyos szobor, amelyet olyan büszkén mutattam egykoron a barátomnak.

Update: Kedves kollégám, Mikita Gábor színháztörténész hívta fel a figyelmem egy videóra. A forradalom 50. évfordulójának apropóján, egy flashmob keretében idézték fel a miskolci eseményeket, többek között Nagy Attila szerepét is. ,,1956 miskolci eseményeinek két hősét közelítette egymáshoz a ,,Mára esőt mondanak” c. flashmob jellegű előadás összeállítója és rendezője, Fandl Ferenc: a lelőtt kislányt, Misley Emesét, és a forradalmi történések helyi irányítását vállára vevő – később négy és fél év börtönt letöltő – Nagy Attila színművészt. A koncepció szerint a fiatal Nagy Attila (Farkas Sándor) cselekszik, az idős Nagy Attila (Salat Lehel) (vissza)gondolkodik.” – írják a videó leírásában.