Miskolc és a nagy háború poétája

Úgy száztíz évvel ezelőtt napvilágot látott egy poéma az Avasról, melynek utolsó sorai a következők voltak:

„Valamikor, ha elsuhint / Fejem felett a kaszás, / Ide jövök megpihenni, / Csak itt szép az álmodás. / Latabár sírboltjára / Kiülök majd éjszakára… / Onnan hallgatom a dalt, / Onnan nézem, mikor egy-egy / Pógár éjjel haza tart.”

50 évvel később, egészen pontosan 1960. június 23-án, csendben, mindenféle miskolci híradás nélkül temették el az idézett sorok íróját. Bár erről legkevésbé az elhunyt tehetett, hiszen ha áttekintjük Sassy Csaba életútját, láthatjuk, hogy széles körű tevékenységei egyazon téma, szűkebb pátriája köré összpontosultak.

Sassy Csaba 1884. január 26-án született Miskolcon. Édesapja, Sassy Árpád újságíróként, míg testvére, Attila „Aiglon” művésznéven festőként alkotott. A helyi református gimnáziumban tanuló Csaba minden bizonnyal édesapja hatására lett még az érettségi letétele előtt a helyi napilap, az Ellenzék munkatársa, elindítva ezzel újságírói karrierjét.

A tapasztalatszerzés vezérelhette, amikor 1905-ben a Budapest című fővárosi magazin, majd 2 évvel később az Arad és környéke újságírója lett.

Ezt követően tért vissza az Ellenzékhez, ahol humoros írásaival, verseivel hamar a miskolciak szívébe lopta magát. Ekkoriban lett élharcosa az Avas ügyének. Publicisztikáiban, verseiben folyvást a domb felvirágoztatásával foglalatoskodott. Ebben az időszakban ugyanis rendre előkerült az Avas, mint a város központi helyén lévő, mégis kihasználatlan természeti kincsének rendezési terve, amelyre számos ötlet született. A domb népszerű kirándulóhellyé avanzsálásához rendszerint felmerült egy sikló vagy libegő építése, amely a dombtető könnyebb megközelítését szolgálta volna. Hogy némi képet kapjunk Sassy írói stílusáról, álljon itt egy versrészlet, amelyet olvasói levélnek álcázva írt az Ellenzék hasábjaira:

„Szerkesztő ur! Hát lesz-e sikló?
S mikor lesz sikló, hogyha lesz?
Megépül-e mostan? Vagy őszszel?
Életkérdésem nékem ez.

Lesz-e sikló? Mikor lesz sikló?
Ugy várom már a siklovat…
Mert addig az energiámból
Pocsékká megy sok kilowatt…”

Az Avas mellett Sassy minden olyan nemes ügy szószólója volt, amely Miskolc és környékének fejlődését szolgálta. Így lett többek között felelős szerkesztője a Tapolcai Fürdőújságnak, szintén publikált annak lillafüredi „testvérlapjába”, így a mindig jól értesült újságíró ismert és elismert közéleti személyisége lett városunknak. Azonban miskolci karrierjét kettévágta a „Nagy Háború”. A 10-es honvéd gyalogezred katonájaként 1916 áprilisában került a galíciai frontra, ahonnan folyamatosan tudósította lapját az eseményekről. Kisvártatva létrehozta az ezred lapját is, a 10-es honvéd című tábori újságot. Ettől kezdve munkásságának középpontjába került a háború és bajtársainak jelene, jövője. A frontról írt verseit, annak részleteit képeslapokon sokszorosították, az ebből származó bevételek pedig az ezred hadiözvegy- és árvaalapját gazdagították. Ekkor jelent meg két, háborús tematikájú verseskötete is, a Dalok a táborból és a Frontról frontra. A háborúról írt kétkötetes naplója (Hét ország frontján), valamint az 1939-es ezrednapra megjelent A volt m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred világháborús emlékalbuma a mai napig fontos hely- és hadtörténeti forrása a kutatóknak. Előbbiből tudhattuk meg például azt, hogyan telt a honvédek karácsonya a háborúban, vagy éppen annak a 35 hősi halált halt „tízesnek” a nevét, akiket az Úz-völgyi temetőben temettek el.

A két világháború közötti években Sassy a Lévay József Közművelődési Egyesület főtitkára és Zeneszerző Szövetség helyi megbízottja lett. A sokoldalú író, költő hathatós közbenjárásának köszönhető, hogy a Nyugat írógárdája Miskolcra is több ízben eljutott. Az általa írott (bor)dalok megzenésített változata ekkor már slágere lett az avasi pincéknek, ezek java részét barátja és harcostársa, Thurzó Nagy László dallamosította.

Majd jött az újabb világégés, melynek utolsó évében a nyilasok máig nem ismert indokok miatt néhány hétre börtönbe zárták, majd 1952-ben „reakciósként” megbélyegezve a Hortobágyra toloncolták úgy, hogy röviddel előtte súlyos agyvérzést kapott. 1953-ban végül egy pécsi szeretetotthonba szállították, ott is hunyt el 7 évvel később. A mindig jó kedélyű, ízig-vérig lokálpatrióta Sassy Csaba halálhíréről egy Baranya megyei napilap, a Dunántúli Napló utolsó oldalán megjelent anyakönyvi hírek halálozási névsorából értesülhettek az olvasók. Pécsett temették el, így nem valósult meg az Avas poétájának is nevezett Sassy azon kívánsága, hogy a Latabárok sírboltjára kiülve hallgassa a dalt. A dalt, amely akár az ő költeménye is lehetett.

A miskolci városvezetés törlesztett némi adósságot azzal, hogy 2022-ben a Tizeshonvéd utcán, a Herman Ottó Gimnázium tornacsarnok melletti kis teret, ahol Vass Viktor 10-es honvéd szobra áll, Sassy Csabáról nevezték el, így fenntartva a nevét Miskolc kissé elfeledett, csupaszív poétájának.

Ha csak egy verset kéne választani, ami jellemzi szűkebb pátriájának szeretét, akkor én személy szerint a Himnusz az Avashoz című versére voksolnék. Íme.

Nézd, mennyien zarándokoltak Hozzád,

Örökké hangos, nótás szép hegyünk…

Mert megcsodáljuk mindnyájan az orcád,

Akik tönkre, a semmibe megyünk.

Ki napjait már megszámláltnak érzi,

Akit a végzet húz a föld felé…

Tehozzád jön a bánatát felézni

S a borodba a könnye hull belé.

 

Az öröm útja és a bánat útja

Tehozzád visz itt régtől fogva már,

Italodból mind a kettőre futja,

Nótád mindenkinek eszébe jár.

Az öröm itt találja meg a hangját,

Itt sírja el a bánat könnyeit…

Aki már hallja a lélekharangját,

Jöjjön és búját borba ölje itt.

 

A bánatot te ízre-porrá zúzod…

Nálad csak a mámornak van helye,

Olyan nagy, mint egy szőllőkoszorúzott

Ittas bachánsnő kacagó feje.

Nótával, borral gyógyítod a lelket,

Mely úgy érzi, hogy veszendőbe megy,

Nincs oly fagyos szív, mely itt fel nem enged.

Te vén varázsló! Kedves, drága hegy!

 

Mi, kik egy napról a másik napra élünk,

Sokszor, de sokszor gondolunk reád…

De sokszor kíván, megáhít a vérünk

Egy ilyen kedves, ős korhelytanyát.

Ha aztán néha ide elvetődik

Eltikkadva egyikünk, másikunk,

Szent mámorodtól átizzunk velőkig,

A pincéidben áldomást iszunk.

 

Nótát tanulni az Avasra járunk…

Borús kedvünket vígra váltani…

Nagyobb rajongód nincs neked minálunk,

Mi nem tudunk téged csak áldani…

Veszendő lelkünk, szép, fiatal éltünk,

­ Amit a végzet rég halálra szánt ­

Felujjong, amért mámort nem kíméltünk

És itta habzó italát a szánk.

 

De jó is gyakran idejönni, hozzád,

Öreg Avas, te hangos, víg hegyünk,

Nótát tanulni, szakítani rózsát,

Örömet inni tehozzád megyünk

Ki napjait már megszámláltnak érzi,

Aki fölött a gond kuvikja szól…

Mámort tetézni, bánatot felézni

Töltsön az Avas ó boraiból.

 

Miskolcz, 1919. március 4.

 

Kiemelt kép: Sassy Csaba katonai portréja. A fotót Békési Gábor, a Herman Ottó Múzeum irodalomtörténésze bocsájtotta rendelkezésemre, amelyet ezúton is köszönök!