Majális sörrel és virslivel egy olyan napon, amikor nem kell dolgozni, mert a munkát ünnepeljük. Nagyjából így lehet kontextusba helyezni a május elsejét hazánkban, ahol hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a munka ünnepe egyfajta szocialista vívmány, annak egyfajta mementójaként maradt ránk a rendszerváltást követően is, “a jót azért tartsuk meg alapon”. Bár az tény, hogy az ünnep abszolút korrelált a szocialista eszmeiséggel, a munkaalapú társadalom és a munkás, mint a társadalom hőse ideológiájával. Így nem volt véletlen, hogy az április 4-ék, az ún. Felszabadulás napja után a május 1. megünneplésének kerítettek a legnagyobb feneket az egykori szocialista országokban, így hazánkban is, ahol a majálisokat grandiózus felvonulások is övezték.
Nem volt ez másként “magyar szocialista ipar fellegváraként” számontartott Miskolcon sem, ahol a vasgyártás és az azt kiszolgáló szénbányászat ebben a korszakban szinte minden miskolcit érintett valamilyen formában. Kis túlzással élve: nem volt olyan miskolci család, ahol valaki nem dolgozott volna a gyárban vagy a bányában, megadva ezzel az ünnep társadalmi beágyazottságát. Mielőtt azonban elmerülnénk e korszak május elsejéinek vizuális felelevenítésében, tegyük tisztába, hogy honnan ered az ünnep, amely mind a mai napig munkaszüneti napként van jelen Magyarországon is.
Ausztrál munkások transzparense Robert Owen jelmondatával, Melbourne, 1856.
A nyolc óra bűvölete és a chicagói tragédia
Az ünnep gyökerei egészen a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor napi 10 vagy akár 16 órás munkaidő ellen lázadó Robert Owen gyártulajdonos 1817-ben megfogalmazta a korszakalkotó szlogent, amelyet mi leginkább Nagy Feró adaptációjában ismerünk:
„Nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés.”
Bár a mozgalom eleinte kudarcba fulladt a megtorlások miatt, 1856-ban az ausztráliai Melbourne-ben a kőműveseknek már sikerült retorziók nélkül kiharcolniuk a rövidebb munkaidőt. A döntő fordulatot azonban az 1886. május 1-i chicagói sztrájk hozta el, ahol 350 ezer munkás emelte fel a szavát. A békésnek induló demonstráció a Haymarket téri zavargásba torkollt, ahol egy bombamerénylet utáni rendőri sortűzben tizenegy ember vesztette életét, a későbbi koncepciós perekben pedig több anarchistát kivégeztek.
Az egyház is ünnepli
A II. Internacionálé 1889-ben Párizsban határozott úgy, hogy a chicagói áldozatok emlékére 1890. május 1-jén tartsanak nemzetközi felvonulást. Érdekesség, hogy bár az ünnepet ma a baloldali mozgalmakkal azonosítjuk, a katolikus egyház is sajátjának tekinti: XII. Piusz pápa 1955-ben ezen a napon vezette be Munkás Szent József, Jézus nevelőapjának, az ácsok és famunkások védőszentjének ünnepét. Fontos azonban elválasztani ezt a modern munkásünnepet az olyan ősi, európai pogány hagyományoktól, mint a Beltane vagy a májusfaállítás, amelyek eredete és jelentése merőben más tőről fakad.
A május 1-ék ünneplése világyszerte. Sötétkék: május 1. a munka ünnepe, világoskék: mást ünnepnek aznap, világosabb vörös: nem ünnep, de más napon megtartják az ünnepet, sötétebb vörös: egyáltalán nem ünneplik.
Világméretű szolidaritás
Mára a világ több mint 160 országában hivatalos ünnep május elseje, bár az USA-ban és Kanadában az ún. „Labor Day”-t szeptemberben tartják. A 20. század során a legkülönfélébb politikai rendszerek használták fel a saját céljaikra: Hitler 1933-ban fizetett nemzeti ünneppé nyilvánította, míg Franco Spanyolországában sokáig tiltott kategóriába esett. A keleti blokk országaiban, így Magyarországon is – ahol 1946-ban lett hivatalos állami ünnep –, a hatalom átkeresztelte „a munkások ünnepét” a „munka ünnepére”, ezzel is hangsúlyozva a parasztok és az értelmiség bevonását a rendszerbe.
Miskolci majális: A kötelezőtől a közösségiig
Miskolc, mint a nehézipar egykori fellegvára, különösen intenzíven élte meg ezt a kettősséget. Míg a délelőttöket a fegyelmezett, transzparensekkel kísért felvonulások és a politikai szónoklatok uralták, a délutánok már a valódi közösségi élményről szóltak. A rendszerváltás után a nap politikai éle elkopott, de az elnevezés megmaradt. A miskolciak számára május elseje ma már nem a „proletár nemzetköziség” harcos napja, hanem a tavasz, a sör-virsli kombó és a csanyiki kirándulások nosztalgikus emléke, ahol a „nyolc óra pihenés” Owen-i elve végre valódi tartalommal telt meg. Vannak akik a korszak ideológiájaának kötelező elemeként tekintettek az ünnepi felvonulásra, ám a legtöbben édes nosztalgiával gondolnak vissza ezekre a majálisokra. Az alábbi fotók talán segítenek eldönteni, hogy visszasírjuk-e ezt a korszakot.
Itt éppen az 1947-es miskolci felvonulás látható, élen a vasgyár élelmezési üzemének dolgozóival.
A Széchenyi utca a legtöbbször útvonala volt a felvonulásnak.
Itt épp a megboldogult Avas Szálló előtt jár a menet egy része.
Az ötvenes évek elején a Béke térre átkeresztelt Búza téren ilyen üzenettel várták a felvonulókat.
Ahol és akkor a korabeli tudósítások szerint 50 ezer ember vett részt.
1959-ben így nézett ki az ünnepi setup.
A felvonulásokat rendszerint sportolók is színesítették.
1947-ben Diósgyőrben is tartottak felvonulást.
Melynek tiszteletére egy kisvasútat is felöltöztettek.
Vonul az Acélváros.
Majd jöhetett a délutáni program, ahol nem pihent a sörcsap.
Megkezdődött a majális.
A Csanyik ikonikus helyszíne volt a majálisoknak.
Bár a világ proletárjai már nem egyesülnek, ma is itt tartják a május elsejei programokat.
Kiemelt kép: Majálisozók az ötvenes években. Fotó: magánarchívum.
