Kit Miskolc adhatott: Weidlich Pál

Régiúj cikksorozatunkban olyan miskolci embereket szeretnénk megismertetni Veletek, akik tenni akarásukkal és kitartó munkával elérték és valóra váltották álmaikat. Hogy ezzel, vagy éppen ezen felül járultak-e hozzá Miskolc fejlődéséhez, szépüléséhez, és hírnevének öregbítéséhez, ezt az utókornak, azaz nekünk kell eldöntenünk. Ami viszont kétségtelen, hogy ezek a történetek bármelyikünknek példaként szolgálhatnak. Első alkalommal egy egészen különleges férfit szeretnék bemutatni Nektek.

Weidlich Pál 1862-ben született Vas megyében, a család 11.(!) gyermekeként. Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy nem voltak éppen földön futók, hiszen a papa gróf Erdődy István jószágigazgatója volt. Ez afféle kisfőnökszerű hivatal, tulajdonképpen ő tartotta egyben az egész birtokot. Az ifjú Pál Szombathelyen, kereskedőnek tanult. Elnézve későbbi utazásait, könnyen előfordulhat, hogy a kalandvágy motiválta, hiszen hiába a jólét, 11. gyermeknek lenni úgy sem egyszerű. Az iskolák befejeztével Bécsben töltötte inas éveit Josef Voigt, „zum Schwarzen Hund” (a Fekete kutyához) nevű csemegeüzletében, és innen került városunkba 1881-ben. Ambíciózus fiatal ember lehetett, hiszen 19 évesen vált üzletvezetővé Máhr Károly nagy múltú, Fekete kutya nevű fűszerboltjában. A bolt a Széchenyi utca 20. szám alatt működött, a ma itt álló épületben egy albán pékség található.

Néhány évvel később egy ösztöndíj segítségével beutazta (csak emlékeztetésképp, még bőven a repülőgép feltalálása előtt járunk) a Balkán országait, Törökországot, a Közel-Keletet kereskedővárosait, sőt, még Kínába is eljutott.  A Magyarországtól keletre eső vidékekről már akkoriban sem volt szokás tudomást venni, így az, hogy Weidlich a nyugati nyálcsorgatás helyett épp ellenkező irányba indult el, újdonságnak számított. Az utazás egyik fő tanulsága az volt, hogy bizony bőven lenne igény a magyar árukra az általa meglátogatott vidékeken. Bolond lett volna kihagyni a kínálkozó lehetőséget, így azon melegében üzleti és baráti kapcsolatokat kötött az ottani kollégákkal. Miután hazatért, rögtön a dolgok közepébe vágott. Átvette a Fekete kutya irányítását és eljegyezte a város egyik legbefolyásosabb emberének a lányát, Fűrész Idát. Az esküvőt 1892-ben tartották, és a városi elit színe-java képviseltette magát.

A boltban saját termékeit is forgalmazni kezdte. Országos ismeretségre tett szert, amikor az 1896-os millenniumi kiállításon érmet nyert Tokaji borával. Négy évre rá, a párizsi világkiállításról hazánk képviseletében díszoklevéllel tért haza. Saját példáján felbuzdulva ösztöndíjat alapított, hogy segíthesse azokat a fiatal miskolci kereskedőket, akik szintén külföldön szerettek volna üzleti kapcsolatokat építeni. A jelöltek közül személyesen választotta ki az arra érdemes tanulókat. Végül egyikük sem követte Őt a keleti kapcsolatok építésében. Mindemellett részt vett az első bükki túrista térkép elkészítésében, és tagja volt a tapolcai fürdők létrehozására alapított társaságnak is.

A Fekete kutya csemegeüzlet

Miután átvette a boltot, a régi értékek megtartása mellett folyamatos újításra törekedett. Már maga a berendezés is egy csoda volt. Évtizedekkel később, amikor a bolt állami kézbe került, és egy túlbuzgó üzletvezető szétbarmolta az egészet, műemlék elpusztítása miatt vádat emeltek ellene. Olyan, korát megelőző megoldásokat alkalmazott, amik addig nem voltak jellemzőek a város üzleteire. A polcok mögé tükrök kerültek az optikai csalás miatt, s hogy szemmel tarthassa alkalmazottait. A szellőztető rendszer a pince hűvösségét használta fel, odalent pedig síneken futó csillék vitték a raktárrészekbe a teli zsákokat. Egész Európában párjukat ritkító tea- és kávétartályok tartották frissen az árut, s az üzlet csemege részlege budapesti színvonalú volt. A legkeresettebb áru a mezőgazdasági vetőmag volt, melyeket a külföldi tanulmányútjain megismert legjobb cégektől szerzett be. Ez azonban még mindig csak a felszín. A Weidlich-féle Fekete kutya igazi különlegességét maga Weidlich Pál adta. 

A híres üzletvezető a távozó vendégtől – még a tízdekás teavajat vásárló kisdiáktól is – megkérdezte, miközben kinyitotta előtte az ajtót, hogy megkapott-e mindent, elégedett-e, s hozzátette, hogy legyen máskor is szerencséje. Ez a mentalitás nem hogy akkor, még ma is kuriózumnak számít. Sőt, leginkább csak pislognánk, hogy akkor most hogy is van ez? Még is csak a boltos van értem, és nem fordítva?

A Weidlich-villa

A századforduló környékén kezdte magának felfedezni a közvélemény Lillafüredet. Minden valamire való miskolci fejesnek volt itt nyaralója, és hát a mi Weidlich urunk sem lógott ki a sorból. 1906-ban készült el a Hámori tó partján a Weidlich-villa, ami ettől fogva sok érdekes történet helyszíne volt. Szinte minden nyáron itt tartotta a házassági évfordulóját a Weidlich házaspár, sőt télen a szánkózás és a tavon korcsolyázás örömeit is itt élvezték együtt a gyerekekkel. A vendégek mind a harmonikus családi légkört és az egymás iránti szeretetet hangsúlyozzák az ekkor íródott emlékkönyvben. A világ minden tájáról megfordultak itt üzletfelek és barátok, de volt ez táborhelye cserkészeknek, leányegyesületeknek, sőt, egy-egy jól sikerült palotaszállói buli után az aftert is itt tartották. Apropó, Palotaszálló: egy városi legenda szerint az első tervek a Weidlich villa helyére kívánták felhúzni az épületet. A családfő azonban hallani sem akart a dologról, és végül a magyar államnak új építési területet kellett keresnie, így került a szálló a mostani helyére. Minden esetre annyi bizonyos, hogy az Eger felé tartó országutat a Weidlich villa miatt kellett egészen a hegyoldalba vájni egy éles balkanyarral, megteremtve ezzel sok súlyos baleset helyszínét. Az épület egyébként a mai napig áll, a Hotel Tókert üzemel benne.

A Weidlich-palota

Egyre nagyobb befolyásra tett szert, 1911-ben, 30 évvel érkezése után már apósát is megelőzve a 33. helyen szerepel Miskolc legbefolyásosabb, leggazdagabb polgárai között. Ekkor épül fel a fűszerbolttal szemközt, a Széchenyi utca a 19. szám alatt a Weidlich-palota. Nevezhetnénk akár a város első plázájának is, hiszen a 24 különböző üzlet mellett itt volt a város első mozija, az Apollo, de itt üzemelték be az első liftet is. A főutcára két üzlethelyiség nyílt. Nem nagyon kell megerőltetnünk magunkat, hogy kitaláljuk, az egyik az ide átköltöztetett Fekete kutya „Fűszer-, bor-, ásványvíz és magkereskedés”. Szomszédja, a kapualj bal oldalán a „Fehér galamb” divatkereskedés volt. A többi üzlet az udvarban kapott helyet. A teljesség igénye nélkül volt itt bútorkereskedő, biztosító, pékség, borbély, mosoda, mészáros, női divatáru, dohánybolt (de nem ám nemzeti…), tejivó és zongorakészítő műhely is. A felső emeleteken kaptak helyet a lakások, és ide költözött át a család is a két kis Weidlich utóddal, Lacival és Idával. A belső udvar nem véletlenül hajaz a tipikus fővárosi gangos bérházakra. A házat a budapesti Hajós Alfréd tervezte, aki ezen kívül csupán két másik miskolci épületen dolgozott. Egyébként Hajós se volt egy egyszerű figura: építészmérnök, gyorsúszó, focista, spori és szövetségi kapitány, újságíró, és az első magyar olimpiai bajnok egy személyben. Mondhatni a kor szupersztárja. Így tehát Őt felkérni erre a munkára nem kis befolyásra utal. Talán ennek is köszönhető, hogy rangot jelentett, ha valakinek a Weidlich-udvarban volt üzlete. Az épület szintén áll a mai napig, sőt, 100 éves évfordulójára egy tatarozáson is átesett.

A “bakancs-csalók”

1915 tavaszán hatalmas közfelháborodást okozó botrány robbant ki Magyarországon, mely „bakancs-csalók” néven híresült el. A lényeg, hogy a fronton harcoló egységek felszerelései elhasználódtak, ezért új, kevésbé megbízható beszállítók áruival kellett pótoltatni a hiányt. Közülük többen ebben látták a meggazdagodás lehetőségét, így fordulhatott elő, hogy katonáinknak papírtalpú bakancsokban és silány minőségű öltözetben kellett harcolniuk a benyomuló orosz hadseregen túl a Kárpátok zord időjárásával is. Ebbe a botrányba keveredett bele névtelen feljelentések által Weidlich Pál is. Az ügy hónapokon át elhúzódott, végül bizonyíték hiányában felmentették a miskolci illetőségű vádlottakat.

Egy évvel később a Miskolci Napló így emlékszik meg a történtekről:

„A határozat […] megokolásában nyomatékkal van kifejezve, hogy a katonai élelmezési raktár részére általuk szállított összes áruk: minőség, mennyiség és árak tekintetében teljesen kifogástalanok és a legjobban megfelelők voltak. […] Weidlich Pál, Nagy Miklós és Berzy Sándor emelt fővel viselték a méltatlan szenvedéseket. És most emelt fővel foglalhatják el ismét a társadalomban azt a helyet, melynek eddig is egész életük tisztességes munkájával csak tiszteletet és becsülést szereztek.”

Az I. világháború és az azt követő trianoni békediktátum borzasztó nehéz helyzetbe hozta Magyarországot, és azon belül Miskolcot is. A Weidlich-család az eladósodás szélére sodródott, így az elkövetkező években a családfő az anyagi biztonság helyreállításáért dolgozott. Mindemellett azonban továbbra sem feledkeztek el a sokkal rosszabb helyzetben élőkről. Egy 1930-ban íródott tudósítás arról számol be, hogy Weidlich Pál a bérpalota udvarán saját kezűleg osztott szét 100 mázsa burgonyát, segítve ezzel 400 nehéz helyzetben lévő családon.

A gyermekekről, illetve a leszármazottaikról rendkívül kevés dolgot tudunk. László fiuk 1937-ben kapta meg apjától az üzletvezetést, két évre rá pedig tulajdonosává vált a családi vállalkozásnak. A II. világháború során az orosz frontra került, ahol 1944-ben hősi halált halt. Ida nevű lányuk 1932-ben házasságot kötött Demes Bélával. Részben Demes nevéhez fűződik a ’34-ben átadott új Avasi kilátó, illetve ’44-ben egy rövid ideig Ő volt a város nyilas polgármestere. A szovjet csapatok közeledtével Argentínába menekült.

Weidlich Pál 1946. október 25-én hunyt el, a mindszenti temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírja már nincs meg, a temető gondnoka szerint azóta rátemetkeztek. A boltot 1949-ben államosították, berendezéseit elcsúfították vagy széthordták. A ház azonban ma is büszkén magasodik a színház szomszédságában, visszaadva valamit abból a sikerből, melyet egy család 11. gyermeke ért el.

Zárásként szeretném a családfő II. világháború alatt, a villa vendégkönyvébe rögzített gondolatait idézni. Azt hiszem, így ír egy hálás férfi, aki családjával együtt valóra váltotta álmait.

 “Amiért annyi imádságot mondottunk el titkon és nyilvánosan; Istennek hozzánk való nagy kegyelméből: valóság lett! Házasságunk 50 éves évfordulónapján, szeretteinkkel együtt, hálaünnepet mondunk és tartunk.[…]
Miről emlékezzünk e jeles napon az 50 éves múltból? Emlékezzünk a sok tervről, melyet kitermelt ifjúságunk ideje? Vagy a sok sikerről, melyet Isten kegyelméből munkás éltünk elért? Emlékezzünk a fáradalmainkról, amiken keresztül vágyaink eléréséért áldozatot hoztunk? Emlékezzünk a csalódásokról, az élet nehézségeiről, amelyek újabb küzdelemre sarkalltak? Hiszen mindezekben lett gazdaggá az Isten áldása rajtunk. Emlékezünk a tiszteletről, amellyel körülvesznek az emberek, akik ismerik tiszta családi életünket; a megbecsülésről, amellyel elismerik sok küzdéssel és áldozattal vívott közéleti munkásságunkat. Mindezekért csak hálát tudunk adni a jó Istennek, hogy ezt a munkát bízta reánk és ennek a munkának elvégzésére adta az ő nagy segedelmét. […]”

1942. aug. hó 20.

Írta: Madarász Viktor