Nagy miskolci retro mozikörkép

Miskolc mozitörténete annak kezdetétől számos érdekességgel bír. Akik követik a CineFesttel közös mozitörténeti sorozatunkat, olvashattak már arról, hogy botrányba fulladt a város történetének első vetítése a színházban, beszámoltunk a Búza téren felállított “sátras mozi” sikeréről, ahogy az Apolló, majd az Uránia megszületéséről egy külön cikkben emlékeztünk meg. Bár a századfordulótól egészen a második világháború végéig voltaképpen ez a két, teljesen más adottságú filmszínház versengett a nézők kegyeiért, ez a tendencia a háborút követő politikai berendezkedés változásával szűnt meg. “Az összes művészetek közül számunkra a legfontosabb a film” – adta ki a jelszót ekkor a korszak politikai ideológiájának egyik megalkotója, Lenin “apánk”, nem minden hátsó szándék nélkül. A kommunista/szocialista kultúrpolitika ugyanis rájött, hogy a legjobban egy-egy nagyvásznas film előtt, közben és után lehet elmesélni azt, hogy milyen jó dolog ezen eszmék mentén élni az életünket. Ennek folyományaként pedig úgy elkezdtek szaporodni a mozik, hogy kis túlzással minden kis falu minden olyan épületében vetítettek filmeket, amelynek volt legalább egy egybefüggő fehér fala, és az elé legalább 40-50 széket le lehetett tenni. És nem volt ez másként az 1945 után kialakult, a környező településekkel összenőtt Nagy-Miskolcon sem, ahol szinte minden városrészre jutott egy mozi annak ellenére, hogy piaci alapon ezek aligha lettek volna hosszú távon életképesek. De a korszak művelődéspolitikájának hozzáállását jelezte, hogy a fentebb kiragadott Lenin idézet szinte minden moziban ki volt jól látható helyre helyezve, így a popkultúra ezen válfajának volt célja az, hogy a támogatott (és néha tűrt) filmekhez járó popcorn mellé az állampárt központi üzeneteit is eljuttassa a nép felé, éljen bárhol. Nagy miskolci (vagy ha így jobban tetszik: nagy-miskolci) mozikörképünk következik.

A ’45 előtti mozik einstandolása

Az átlag magyar, s benne az átlag miskolci persze leginkább szórakozni járt a moziba, az ott vetített propagandát egy amolyan kötelező elemként kezelte. Ahogy különösebben az sem izgatta, hogy 1945 áprilisában gyakorlatilag az összes addig működési engedéllyel rendelkező mozit einstandolták, majd azokat – kibővülve a cikkünk alanyait jelentő mozikkal – állami irányítás alatt üzemeltették tovább. Ez Miskolc esetében azt jelentette, hogy addigra lefoglalták, majd az akkor még megtűrt politikai pártok kezelésére bízták a városban található négy mozi felszereléseit. Ezek közül egyedül a Korona Filmszínház volt üzemképes állapotban, az Uránia, a Fészek és a Corso kisebb-nagyobb renoválásra szorult. Az Urániát a Kisgazda Párt, a Koronát a Kommunista Párt, a Nagyváthy utcán lévő Fészek mozit, valamint a Hadirokkantak útján álló, 1933-ban megnyílt Corsót a szociáldemokraták kapták meg.

A “kis cukros doboznak” is becézett, felsővárosi Fészek ezt követően Táncsics mozivá avanzsált, míg az alsóvárosi, egyébként ekkor a város egyik legszebb, legmodernebb mozijának mondott Corso a Fáklya nevet kapta a keresztségben, sajnos annak nincs módunk utánamenni, hogy ezeket a briliáns elnevezéseket hogyan kapták ezek a filmteátrumok. A Corso/Fáklya történetéhez megemlítendő adalék még, hogy annak korábbi társtulajdonosát – miután nem akarta elsőre átadni a mozit – vitéz Viola Istvánt épp véletlenül ekkor tartóztatták le, miután a vádak szerint ügyeskedett a jegybevétellel “a mindenre elszánt, munkásnyúzó, német-fasiszta rendszert kiszolgáló, elvetemült kalandor”, akit ráadásul sokan még amerikai “gangsternek” is neveztek.

De kik és hogyan üzemeltették a mozikat?

Miután a drasztikusság széles skáláján mozgó módszerekkel sikerült a négy meglévő mozit megszerezni, ezek államosítását úgy hajtották végre, hogy még létre sem jött erre hivatott szervként az Állami Üzemi Vállalat, így azt végül a Magyar Filmiroda intézte. Ám értelemszerűen ezeket a létesítményeket, majd az egyre bővülő mozihálózatot el kellett látni üzemképes felszerelésekkel, alkalmazottakkal, és nem utolsósorban tartalommal is. Ez eleinte országos, majd a hálózatbővüléssel megyei szinten történt: 1952. szeptember 1-én alakult meg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Moziüzemi Vállalat, mely központjául a rendkívül romantikus környezetben fekvő Timármalom utcát választotta, javítóműhelye pedig a már fent említett Táncsics Moziban kapott helyet, ahol a megye összes vetítőgépét javították. A vállalatnak 1957-től Filmszínházi Tájékoztató néven saját lapja is volt.

Ami pedig a tartalmat illeti: 1948-ban alakult meg a MOKÉP, amely központi irányítás alatt intézte a magyar, illetve külföldről beszerzett filmek kölcsönzését és forgalmazását. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az éppen aktuális film beszerzését követően azt megfűszerezték egy kis propagandával, és csak azt követően indították útjára központi tervszámok és irányelvek mentén az adott moziba.

Mint azt már korábban említettem, ez a fajta központi irányítás alatt futó moziüzemeltetési struktúra nem volt piacképes, így bőven kellett áldoznia arra az államnak, hogy ezt a rendszert bő négy évtizedig fenntartsa úgy, hogy az ötvenes évektől folyamatosan nőtt a mozik száma. Persze ebből az átlag honpolgár csak az olcsó jegyárakat érzékelte és azt, hogy lakjon bárhol, induljon bármerre, félóra sétatávra teljesen biztosan belebotlik egy olyan helybe, ahol rendszeresen vetítenek filmeket.

Több mint 30 helyen mozizhattunk

És itt érkeztünk el cikkünk központi, egyben legizgalmasabb részéhez, miszerint hol és milyen mozik üzemeltek abban a mintegy 40 évben, amíg a fent felvázolt rendszert életben tartották? Igyekeztünk ezt a cseppet sem könnyű gordiuszi csomót a különböző szakirodalmakat, visszaemlékezéseket és a korabeli sajtót segítségül hívva kibogozni.

Nyugatról keletre haladva első állomásunk a felsőhámori Bükk Mozi, amely mintapéldája annak, hogy ebben a korszakban egy majd’ 200 fős településnek is lehetett saját mozija. Bár arról nincs adatunk, hogy pontosan mikor nyitott meg, de az biztos, hogy a hatvanas évek közepén már üzemelt, ahogy az is, hogy a nyolcvanas évek második felében még vetített filmeket. A helyiek a nyikorgó székeit, mint különleges ismertető jelet emelték ki, illetve tudni lehet azt is, hogy az épületet ma a helyi iskola használja raktárként.

A város nyugati határán fekvő Papírgyárnak is volt hajdanán saját mozija, amelyről csak említésszinten emlékeznek meg a korabeli lapok, illetve az tudott, hogy 1985-ben már nem működött. Az ötvenes években létezett Diósgyőrben egy Kultur nevű Mozi is, de sajnos annak helyét nem sikerült beazonosítanunk. Hasonlóan kevés információval rendelkezünk a megboldogult diósgyőri strand mellett egykoron létező Diadal moziról, aminek 1965-ös bezárásáról e sorokkal emlékeztek meg:

Forgalomtól távoleső, fejlesztésre alkalmatlan adottságú épületben volt, a távlati fürdőfejlesztési terv szerint lebontják az épületet, ezért volt időszerű a mozi megszüntetése.

Tehát volt idő, amikor Diósgyőrben egy strandfejlesztés kárára bontottak el épületet, és nem fordítva.

Egy 1974-ben kelt Déli Hírlap-cikk kiemeli a diósgyőri lakosok azon aggályát, hogy a majláthi (feltételezem, hogy ez megegyezik a papírgyárival), a Diadal, a vasgyári Lovarda – erről majd később – elbontása után félő, hogy nem lesz a környéknek saját mozija. Érdekesség, hogy ugyanezen cikk meg sem említi a diósgyőri mozik egyik legnagyobb reprezentánsát, az egykor az Árpád út 124. szám alatt megtalálható Ságvárit.

Mindez persze a szintén központi irányítás alatt álló sajtókritikával magyarázható: ugyanis a Ságvári eltűnése jó példa arra, amikor a szocialista szociálpolitika felülírta ugyanezen rendszer kultúrpolitikáját, amelyet a központilag vezérelt sajtó kelletlenül ugyan, de elhallgatott. A diósgyőriek kedvenc mozija ugyanis az Árpád utcai panellakás-építések áldozata lett. A rendszer mentségére szóljon, hogy a diósgyőriek nem maradtak sokáig mozi nélkül, ugyanis az  1964. október 4-én átadott, Ady Endréről elnevezett művelődési házban is tartottak vetítéseket, igaz, ez leginkább a nyolcvanas-kilencvenes évekre volt jellemző.

Érdekesség, hogy a magyar filmtörténethez cseppet sem köthető Ady névvel nem csak ez az egy mozi üzemelt a városban: Ady-kertmozi üzemelt Miskolctapolcán, sőt talán még kevesebben tudják – a vonatkozó szakirodalmak közül is kevesen említik -, hogy a Széchenyi utca 26. alatt, a Miskolczi Takarékpénztár egykori épületében is vetítettek filmeket a költőről elnevezett moziban, ahol az ötvenes években általában vasárnapi matinékat tartottak.

De kanyarodjunk vissza Diósgyőrbe, hiszen még korántsem végeztünk azon a környéken. Újdiósgyőrben is üzemelt egy filmszínház, amely az egyik személyes kedvencem. A mai piac mellett állt egy épület, amelyet egykoron Keresztény Otthonnak építettek, majd a korábban említett vasgyári Lovardából költözött ide a mozi, amely a Szikra nevet kapta.

Itt bő 40 éven át forgott a film, ezen idő alatt pedig számos miskolcinak az egyik kedvenc mozijává vált még akkor is, ha telente bizony bőven be kellett izzítani azokat a hatalmas cserépkályhákat (lásd. az alábbi képgalériát).

Ám az idő nem a Szikrának kedvezett. A kilencvenes évekre az épület a környékkel együtt amortizálódott, majd a helyi piac rehabilitálásával az épületet elbontották, így ma egy áruház van a helyén. Mint a város egyik megboldogult, mégis kultikus mozijának története mégsem itt ér véget, annak utólélete épp az elmúlt hónapokban bővült egy új fejezettel. Ez volt az a mozi, amelyről Aranyosi Péter nem kis rasszista éllel mesélt egy vele készült interjúban. Az interjúból így óriási botrány lett, majd a pénzbüntetés mellett a közmédia visszavonta 2025 júniusában Aranyosinak a nyolc évvel korábban odaítélt Karinthy-gyűrűjét.

De Újdiósgyőrben volt moziélet a Szikrán túl is: a Diósgyőri Vasas Művház Sikerfilmek Mozija néven tartott vetítéseket a nyolcvanas években, míg a szomszédos, mára már bezárt Bartók Béla Művelődési Ház Híradó Mozit üzemeltetett a hatvanas évek első éveiben. Ahogy a DVTK Sporttelep sem maradhatott mozi nélkül: itt a hatvanas évek végétől a hetvenes évek közepéig szezonális jelleggel kertmozi üzemelt, ahol minden nap este fél 9-es kezdéssel lehetett az épp aktuális sikerfilmet megtekinteni.

Ugyanilyen rendszerben üzemelt kertmozi a vasgyári Szabadságkertben is.  A nagy területű parkot 1947-ben adták át, játszótér, gyerekpancsoló és fák közötti sétára alkalmas területek voltak benne, sőt 1955-ben szabadtéri színpadot is avattak, itt folyt a vetítés is, ahol a DVTK sporttelepihez hasonlóan rövid- és egészestés filmeket is adtak a hatvanas-hetvenes években. A Szabadságkerttől néhány száz méterre, egészen pontosan a Sétány utca 2. szám alatt üzemelt a hetvenes-nyolcvanas évek nyarain a Vasas Parkmozi, ahol fél 9-es kezdéssel várták a filmszerető közönséget.  És ha már a Vasgyárban vagyunk, akkor most már tényleg emlékezzünk meg hosszabban a népnyelvben csak Lovardaként nevezett Munkásétteremről is. Ma már ugyanis kevesen gondolnák, hogy a gyár és annak közvetlen környezetében elhelyezkedő vöröstéglás kolónián milyen gazdag kulturális élet folyt. Ennek kiszolgálására 1885-ben jött létre a mintegy 3000 főt befogadni képes vasgyári munkásétterem.

Azok a munkások étkeztek itt, akik nem a kolónián laktak, így az ebédszünetben komfortos keretek között fogyaszthatták az ebédjüket. Ez volt a helyi népnyelv által „Lovarda” néven emlegetett épület, amelyben később mozi működött, sőt a Miskolci Nemzeti Színház 1950-es évek közepén végzett rekonstrukciója idején itt játszott a színház is, mindamellett, hogy számos helyi kultúrkör otthonául is szolgált. Helyi sportkedvelőknek külön adalék, hogy ebben az épületben kiáltották ki a DVTK megalapítását is. Aki esetleg kedvet kapott, hogy felkeresse ezt a minden tekintetben érdekfeszítő létesítményt, az ne induljon útnak. Az épületet ugyanis 1970-ben elbontották, így ma már csak egy parkot találunk a helyén.

Ám azok sem maradtak mozizás nélkül, akik nem szerettek volna kimozdulni a Győri kapuból. Az ott megtalálható szolgáltatóházban, a legendás Tokajban ugyanis nem csak disco és bisztró, hanem Disco-mozi néven filmvetítéseket is tartottak a nyolcvanas években. Gyorsan tegyük hozzá: a disco-mozi nem volt újkeletű dolog a városban. A hetvenes évek végén ugyanilyen kezdeményezés indult a Vörösmarty Művelődési Házban, ennek kapcsán pedig képet is kaphatunk arról a helyi sajtóból, hogy hogyan kell elképzelni egy ilyet:

Szeptember 23-án, délután öt órától „útnak indul” az első disco-mozi, Miskolcon elsőként a Vörösmarty Művelődési Házban. A discot különösebben nem kell megmagyaráznunk mit jelent, se a fiataloknak, se az időseknek. A discomozi viszont aránylag új dolog, legalábbis városunkban. Míg a lemezlovas Kovács László vezeti a discot, konferálja a számokat, ezalatt peregnek a filmkockák, mégpedig a disco-számhoz illő filmekből. Aki megnézi az újdonságot: a disco-mozit, reméljük nem fog csalódni!

Diósgyőri Munkás, 1979. szeptember 18.

Külön kultúrtörténeti érdekesség, hogy a Győri kapuban nyílt a város (és talán az ország) egyetlen környezet- és természetvédelmi mozija is Szivárvány elnevezéssel, amelyről az Észak-Magyarország 1982. március 31-i száma emlékezett meg, ennek értelmében a “Városi Művelődési Központ Úttörőház nagytermében (azaz a mai Ifiházban – a szerző) minden hónapban egyszer, szombaton délután 4 és fél 6 órakor 3 film egy műsorban kerül bemutatásra az ifjúságnak és felnőtteknek”. A mozi létrehozásának célja pedig nem volt más, mint segíteni “a dolgozók környezetvédelmi felvilágosításában, nevelésében, egyéni magatartás formálásában és mozgósít a környezet megóvására.”

Ahogy a Diósgyőrrel együtt 1945-ben Miskolchoz csatolt perecesieknek sem kellett nagyot kirándulni, ha szélesvászonra vágytak. A vasgyártással párhuzamosan 1868-ban létrehozott bányatelepen 1970-ig folyt a széntermelés, a Miskolchoz való csatolásáig pedig egy önálló mikroközösségként élte az életét. Ehhez pedig hozzátartozott a mozi is. A bányaszakszervezet által üzemeltetett moziban 1974-ig tartottak vetítéseket, legalábbis abban az épületben, ami az alábbi fotón található. Pedig hat évvel korábban még a Táncsics mozi széksorait is megvásárolta a bányaigazgatóság, hogy minél komfortosabb körülmények között nézhessenek filmeket a dolgozók. Ekkor azonban már egy előregedett városrészben átlag 48 nézőről cikkeztek a lapok, így a szénbányák kimerülésével, ezzel párhuzamosan a bányászat súlypontjának Lyukóba való áthelyezésével a mozi látogatottsága is csökkent, emiatt pedig a bányavállalat takarékossági intézkedésként áthelyezte azt a perecesi kultúrházba, ahol még a nyolcvanas évek közepén is vetítettek filmeket.

A perecesi “ómoziról” egy 2015-ben tett urbex túra alkalmával egy egykor ott dolgozó ismerősöm mesélt: „Itt volt lent a buszmegállóban. Nem az emeletes épület, hanem a másik, amelyik közelebb van, az volt a mozi terem, meg kulturális épület és oda jártunk.” 

A szomorkás perecesi kitérő után visszatérünk a városba oda, ahol már egyszer jártunk, így sokat nem is időznénk Táncsicsban. A korábbi népszerű mozi kapcsán azért érdemes megemlíteni az annak helyet adó, Miskolcon különleges stílusú épület pályáját, hiszen annak funkcióváltásai igazán pikánsak. A római katolikus kultúrház, a Felsővárosi Dalkör otthonából lett a Fészek mozi, majd azt keresztelték át Táncsiccsá, amely egészen a rendszerváltásig működött “rendes” moziként, majd bezárt. Itt még koránt sincs vége a történetnek:

Előbb a kilencvenes évek közepén mintegy 25 millió forint értékben “privatizálták”, vagy ha jobban tetszik, ellopták a mozi felszereléseit, majd egy kisebb szünet után pornómozit hoztak itt létre, de nem a művészfilmes fajtából.

Ezt a bérlők nagyjából egy évig tudták finanszírozni, majd a kétezres évek elején New York néven discoként üzemelt, hogy aztán átadja helyét az Újszövetség Gyülekezet által működtetett Forrás Háznak. Az ide bejegyzett, azonos nevű kft. a cégkivonata alapján saját tulajdonú, illetve bérelt ingatlanok bérbeadásával és üzemeltetésével, az interneten fellelhető fotók alapján pedig rendezvények lebonyolításával foglalkozik.

Retro mozikörképünkben legnagyobb helyet a város két, legikonikusabb mozijának kellene szentelnünk, ezt azonban azért nem tesszük meg, mert már külön-külön beszámoltunk a történetükről. A Weidlich-palota pincéjéből induló, majd onnan a Korona Szálló emeletére költöző Apolló Filmszínház 1945 után Kossuthra változtatta a nevét. Ám a szálló nevében ez nem maradt így sokáig, mert a politikai megítélés nem tartotta helyesnek, hogy Kossuth nevét egy vendéglátóipari üzemegység használja. Innentől Avas Szálló néven működött tovább egészen 1987-ig, ám a mozija mégis megmaradt Kossuthnak, és lett a város egyik legközkedveltebb, bársonyszékeivel, gipszstukkós kialakításával a szó szoros értelemben vett filmszínháza. A Kossuth két, több mint százfős, mozitermével a 60-70-es évek kulturális életének, szórakozási lehetőségeinek egyik fontos helyszíne volt, s tovább élt a szálló bezárása után is, egészen 2008-ig.

Itt pedig mindenképp meg kell emlékeznünk a magyar film- és fotóesztétáról elnevezett, egy kiállítási teremből mozivá alakított Hevesy Iván Filmklubról is, ahol zömmel művészfilmeket adtak, sokszor eredeti nyelven, felirattal. De sokan amiatt a luxus miatt szerették, ami az alábbi fotón is látható, itt ugyanis egy-egy bőrfotelbe “süllyedve” lehetett élvezni a mindenféle nációk által gyártott filmeket. De a Hevesyben sokáig Mesemozi is létezett, ahol a legkisebb korosztálynak kedveskedtek rajzfilmekkel.

Az Uránia Filmszínház története is jóval korábbra nyúlik vissza, mint a cikkben tárgyalt időszakunk kezdete. Az Uránia a Széchenyi utca 82. szám alól 1925-ben költözött át a város máig egyetlen, kizárólag mozinak épült létesítményébe, majd ’45 után Béke néven vált a másik legnépszerűbb mozijává, amely egészen 2001-ig üzemelt a Rákóczi utcában, hogy aztán átadja a helyét a Művészetek Házának. Külön dicséretes, hogy a MüHa az Uránia, illetve a Béke elnevezéseket megtartotta a mozitermeik elnevezésében, így a korábbi épület elbontásával nem ért véget e két ikonikus mozi több mint 110 éves története, csupán átalakult. Az Uránia 1913 óta íródó történetéről itt számoltunk be részletesebben.

Bár a két nagy ikon mellett több kisebb belvárosi mozit már korábban megemlítettünk, itt még korántsem ér véget a felsorolás. Példának okáért Art Kino néven szabadtéri művészmozi üzemelt a Kossuth utcában, míg a Széchenyi utcai Rendezvények Házában Szinva Videomozi néven tartottak tiszavirág életű vetítéseket 1988-tól. Egy videomozi annyiban különbözött az átlagos moziktól, hogy ott a filmeket videokazettáról játszották, majd projektoron keresztül vetítették a vászonra.

És ha már a belvárosi mozikról van szó, újfent meg kell emlékeznünk a bevezetőben már emlegetett Fáklyáról is. Bár akkor a város egyik legmodernebb mozijaként aposztrofáltuk, Benedek Miklós 1986-ban írott visszaemlékezéséből kiderül, hogy addigra ez már korántsem volt így:

Hasonlóan eltűnt a környezete az elmúlt évtizedekben a Fáklya mozinak, az egykori Corsónak. Ezt alapításától ismerhettem, azaz több mint ötven éve. Nem is egyszer írtam már róla, hogy miként szervezhette meg hajdan Viola István lakatos- és szerelőmester, miként alakította át autóbuszgarázsát mozivá a Hadirokkantak útcáján, a Szinva partján és sok ügyes üzleti fogással, csalogató szervezéssel, vonzó reklámmal és jó műsorkínálattal miként tette azt az alsóváros lakóinak kedvenc szórakozóhelyévé. Aztán Viola úr már nem izgatta a Fáklyává lett Corsót (a valóságban letartóztatták, hogy a mozit államosíthassák, de erről még a nyolcvanas években sem volt ildomos beszélni – a szerző), a mozi közönsége lassan átalakult, majd itt is jöttek a dózerek, megkezdődött a városrendezés, a Szinva déli partjáról eltűnt egy városnegyed és felépült egy új. A  Melinda utca sarkán viszont – kis nehézségek árán – megmaradt az akkor már ütött-kopott, kicsit lerobbant, ma is nagyon árvának tűnő mozi és így valósult meg – talán egyedül az országban – hogy nem az új telep lakóinak kellett instanciázni moziért, hanem az készen várta őket. Más kérdés, hogy ezzel kevesen éltek, és élnek. Sokáig rossz híre volt a kismozinak (ezért hívták “Kisbolhásnak” sokan – a szerző), de “azok a látogatók” már eltűntek a környékről (most főleg a két nagymozit látogatják!); akik miattuk maradtak távol, mág ma is előíételettel viseltetnek iránta. Pedig ez a mozi Miskolc művelődéstörténetének egy érdekes darabkája és egy hatalmas új lakótelep mai művelődési életének fontos tényezője lehetne.

Idézve innen: Benedek Miklós: Miskolci macskakövek

Hasonlóan “késdobáló” mozi hírében állt a MÁV telepen található, a vasutasok művelődési házaként is funkcionáló Erkel, amit nemes egyszerűséggel Bunkónak is neveztek a helyiek – hogy miért e név, arról nem sikerült hitelt érdemlő információt találnunk. Az épületet 1964-ben lebontották, így az ott üzemelő mozi története is ebben az évben ért véget.

A szabadtéri mozi egyik legnagyobb reprezentánsa volt városunkban a népkerti, amely az ötvenes években élte fénykorát, ekkor több száz ember mozizott egyszerre a szabad ég alatt, ám az itt található nézőtér és a szabadtéri színpad a hatvanas évek közepére erősen leamortizálódott. Egy jóideig nem is igazán erőltették a rendbehozatalát, hogy aztán újra a nézők rendelkezésére álljon a nyolcvanas években.

És ha már elértünk a Csabai kapuig, mindenképp érdemes megemlékeznünk az itt egykoron megtalálható Barátság, illetve Petőfi néven futó “kultúrmozgóról” is, mint a miskolci peremmozik helyi képviselőjéről. Innen nem kellett már sokat menni a Gárdonyi Művelődési Házig, melynek impozáns kertjében szabadtéri vetítéseket is tartottak. Ugyanilyen “jófajta” kertmozi volt Miskolctapolcán is, ahol az Akropolisz szabadtéri színpadot vehették igénybe a filmek szerelmesei. De nem maradtak mozi nélkül a görömbölyiek sem, ahol a Krúdyban vetítettek.

The end

Bár igyekeztünk a teljességre törekedni, félő, hogy egy-két kisebb mozi így is kimaradt körképünkből. Ám így is jól látható, hogy az 1945 és 1990 között több mint harminc mozi állt a miskolciak rendelkezésére, ha épp egy film megtekintését választották programként. Böngészve a közel négy évtized moziműsorait, valamint a vonatkozó szakirodalmakat, az egyszerre üzemelő mozik legnagyobb számát a nyolcvanas évekre érte el. És itt hadd hozzunk egy példát: Ha valaki 1985-ben egy átlagos nyári hétköznapon úgy gondolta, hogy beül egy filmet megnézni, akkor egyazon napon válogathatott a Béke nagy- és kamaraterme, a Kossuth, a Hevesy Filmklub és annak Mesemozija, a Táncsics nagy- és kamaraterme, a Szikra, a Fáklya nagy- és kamaraterme, a Tokaj discomozija, a diósgyőri vagy a miskolctapolcai Ady, az Avas déli mozi, a felsőhámori Bükk, a perecesi Bányász, a görömbölyi Krúdy, a Vasas Parkmozi, vagy épp a népkerti szabadtéri kínálatából.

Ami a mai szemnek elsőre megdöbbentőnek tűnik, az – mindamellett, hogy másodjára is az – teljesen fenntarthatatlan volt még akkor is, ha a nyolcvanas években még egy majd’ kétszázezres Miskolcról beszélünk. A megyei Moziüzemi Vállalat is bevallottan nyilatkozott arról ekkoriban, hogy az összes általa üzemeltetett mozi közül a két gigász, a Béke és a Kossuth nem termelt egyedül veszteséget, így ebben a majd’ negyven évben bőven kellett állami mecenatúra az egész rendszer fenntartásához. Ez az állami kezességvállalás szűnt meg a rendszerváltással, így nem is csoda, hogy épp az a két mozi maradt talpon piaci alapon is, amelyek 1990 előtt is profittal működtek. Ám ez sem tartott sokáig: a jóval nagyobb felhasználói élményt nyújtó multiplex mozik megjelenése megadta a végső kegyelemdöfést az ekkorra már bőven lelakott, “hagyományos” moziknak, így azok a kétezres évek elejére leginkább a nosztalgázni vágyók, vagy épp a suliból lógó fiatalabb korosztály elenyésző tömegét szolgálták csak ki. Így 2008-ban a hagyományos értelemben vett mozik közül utolsóként a Kossuth is végleg kikapcsolta a vetítőgépet abban az épületben, ahol már azon kívül más nem is működött, hiszen a szállodai funkcióját már rég elvesztette az Avas.

Valamivel szerencsésebb sorsa lett a Békének, ahol az épület 2006-os újjáépítésével, ezzel együtt a funkcióbővítéssel átadott Művészetek Házában a mai napig forog a film, így központja lehet az idén szeptember 4. és 12. között 22. alkalommal megrendezett nemzetközi filmfesztiválnak, a CineFestnek. Mozikörképünk talán bizonyítja azt is, hogy nem is lehetne ennek a fesztiválnak jobb helye egy olyan városnál, ahol volt idő, hogy egyszerre akár húsz moziba is beülhettünk.

Kiemelt kép: A Béke Filmszínház bejárata 1958-ban.