Háború a gyárért: Miskolc és Diósgyőr ellentéte

“Legnagyobb büszkesége Miskolcznak és Borsodmegyének a diósgyőri vas- és aczélgyár, mely az egyedüli része Magyarországnak, hol igazi amerikai gyorsasággal, úgyszólván a szemünk láttára nő és fejlődik minden hatalmassá. Utcái száz évvel előzték meg rendezettség és tisztaság tekintetében Miskolcz utcáit, úgy, hogy minden miskolczi ember irigységgel vegyes reményekkel gondol arra, mikor lesznek Miskolcz utcái ilyen rendezettek” – így jellemezte a Diósgyőri Újság 1913-ban a vasgyárat és az azt körülölelő munkástelepet, melynek jellegzetes, vöröstéglás házaiban ekkor már 13 éve vezetékes víz folyt, míg a kolónia utcáit villanyvilágítással látták el. Ezt a fajta, állami pénzből megvalósult infrastruktúrális fejlettséget valóban megdöbbenéssel vegyes irigységgel nézhették a szomszédos Miskolcon, ahol csupán négy évvel ezelőtt sikerült kilobbizni az évtizedek óta vágyott törvényhatósági jogú városi címet, amellyel a település kikerült a vármegye fennhatósága alól, megtéve ezzel az első lépést a szintén évek óta megvalósításra váró várospolitikai vízió, a Nagy-Miskolc koncepció beteljesítése felé.

Ma már tudjuk, hogy utóbbira még 32 évet kellett várnia a városnak, amikor a történelmi Miskolc egyesült Diósgyőrrel, vele együtt pedig az addig közigaztásilag hozzá tartozó vas- és acélgyárral, illetve a környező szénbányák körül kialakult kistelepülésekkel, Perecessel és Lyukóbányával. A teljesség igénye kedvéért ide kívánkozó adalék, hogy ebben az évben még csatlakozott a “Nagy-Miskolc klubhoz” Hejőcsaba is, míg öt évvel később a Hámor-völgyi települések, valamint Szirma és Görömböly Tapolcával együtt lett Miskolc városrésze. A felsorolt településrészek szinte mindegyikének bekebelezésére lehetett egy jó, főként geopolitikai, illetve gazdasági oka Miskolcnak, ám leginkább arra a területre fájhatott a foga, amelybe már 1860-as évek közepétől úgy öntötte a pénzt az állam, mintha nem lenne holnap, megágyazva ezzel egy egészen bizarr hármas társadalmi szembenállásnak: a gyár a zömmel paraszti lakossággal rendelkező Diósgyőr része volt, míg a szomszédban ott féltékenykedett a polgárosodó, nagyvárosi címre pályázó Miskolc, ahonnan a jobb fizetésekkel és (munka)körülményekkel folyamatosan szívta el a szürkeállományt az 1868-ban megalapított Magyar Királyi Vas- és Acélgyár.

Ezt a fajta szembenállást mai szemmel már nehéz elképzelni, holott ekkor a vasgyár munkása “győri parasztnak” hívta az anyatelepülésen élőket, míg a teljesen más érdekeket képviselő Miskolc ott tett keresztbe a szomszédos településnek, ahol csak tudott. Bár a végeredményt ismerjük, a Miskolc-Diósgyőr-Vasgyár háború egészen érdekes történeteket rejteget.

A vasipar útja Fazoláéktól az ütközőzónáig

E hosszas felvezető után talán már nem nehéz megcáfolnom azt a divatos sztereotípiát, miszerint Miskolc egy “szocialista nagyváros” lenne. Bár az igaz, hogy a nehézipar 1945 utáni mesterséges felduzzasztásával akarták Miskolcot a “magyar Ruhr-vidék” központjává tenni – ez részben sikerült is -, a vasipar hagyományait nem kellett kitalálni, azok már a 18. század második felétől léteztek. Fazola Henrik már 1765-től vashámorokat telepített a Garadna és a Szinva patak völgyébe, Ómassa, illetve Újmassa környékére. Ezen települések, Alsó- és Felsőhámorral kiegészülve nevükben mind a mai napig őrzik ipari múltjukat.

Ahogy Fassole/Fassola Henrik, úgy a hámor szó is német területről érkezett hozzánk, ugyanis az a “hammer” (jelentése:kalapács) szóból ered. Érdekesség még, hogy korábban mint gyűjtőnév, Hámornak hívták Ó- és Újmassát is. Hogy miért?

“Kisebb, öntöttvas készítésére alkalmas kemencék korábban is voltak már az országban, Fazola kohója azonban ezeknél korszerűbbnek számító nagyolvasztó volt. Az üzemet massának nevezeték. A massa nagyon ritka, régi szavunk, a település nevén kívül ma már nem igen használják. A magyarba – német közvetítéssel – a latin nyelvből került be, ahol a massa ferri vasmasszát, azaz vaskohóban keletkező anyagot jelent.  A massa szót később a vasolvasztó kemencére, az ipartelepre és a környező településekre is ráértették.” – írja Várnai Judit Szilvia a környék helyneveivel foglalkozó könyvében.

Tehát ezekben a massákban előállított vas kinyerésére épült több hámor a környéken, először a mai Újmassán. Ez az oka annak hogy a mai két falucskát, Ó- és Újmassát a 20. századig szintén Hámornak nevezték. A négy település tehát nevében megőrizte a korai vasérc feldolgozás egyes elemeit, holott ma már csak az Őskohót vagy a Kohászati Múzeumot meglátogatva szembesülhetünk Hámor egykori ipari központi létéről.

Itt 1867-ig folyt a termelés, de a megnövekedett igények, és az elavuló technológia miatt új gyár telepítésére jelentkezett igény. Így ebben az évben meg is fogalmazódott a pénzügyminisztériumban, hogy “kizárólag vassínek és a hozzá való kapcsolószerek gyártására berendezett vasgyár létesíttessék”. A gyár helyszínének feltérképezésével megbízott bányamérnök, Péch Antal egy Diósgyőr és Miskolc közötti területet javasolt, amely kincstári tulajdonban volt. 1867 novemberében Lónyay Menyhért pénzügyminiszter “az új vasgyár műszaki keresztülvitelével” Glanzer Miksa bányatanácsost bízta meg, aki szintén a Péch Antal által megjelölt területet tekintette tökéletesnek, így 1868-ban gőzerővel láttak neki az építkezésnek.

A gyárral együtt megszületett Európa mintatelepe

Annak érdekében, hogy a munkásoknak ne a környező településekről kelljen bejárniuk, már a gyárépítés elején elkezdték a lakóházak építését is. Ezzel párhuzamosan, a zökkenőmentes szénszállítás érdekében kiépítették a keskeny nyomtávú vasútvonalakat Lyukóbánya és Pereces irányába. 1870-re elkészült a nagyolvasztó, kavaró eljárással állították elő az acélt, és 1871-ben termelni kezdett a “hengerde”. Mindez szűk három év alatt.

Glanzer Miksa írásaiból tudjuk, hogy a munkáslakások kérdését kezdettől fogva prioritásként kezelték, ennek érdekében 1853-ban Mülhausenben egy társulat is alakult, amely a munkástelep egységes szempontrendszer szerinti megépítésének tervezését hivatott szolgálni. A kolónia kialakítására vonatkozó elképzeléseket nagyban befolyásolta az 1867-es párizsi világkiállításon bemutatott koncepció, ami nagy visszhangot váltott ki idehaza is. Ennek az elképzelésnek a megvalósítását láthatjuk ma a vöröstéglás épületek képében.

1886 végén már 800 ház állt készen, amelyek általában egy- vagy kétemeletesek voltak, és négy-négy lakást tartalmaztak. Az építkezések azonban nem kezdődtek minden gond nélkül. Mivel a tervek szerint a vöröstéglával burkolt házak alkották a kolónia túlnyomó részét, így a nagymértékű építkezések ütemtervét a nyersanyag sorozatos késése miatt nem tudták tartani. Gond egy szál se, néhány hónap alatt felépült egy téglagyár, így innentől nem kellett a beszállítókkal bíbelődni.

Az építkezéseknek négy szakasza volt. Az első épületek építésének időszaka 1868 és 1877 közé tehető, ahol kiépült az “új vasgyári belsőtelek”. Az intézményhálózat kiépítése és a lakásépítések folytatása 1878 és 1908 között zajlott. 1887-ben épült fel a fiúiskola, 1895-ben a lányiskola. Ugyanebben az évben készült el a mészárszék is. 1896-ban gőz- és kádfürdőt létesítettek a mai Gózon Lajos utcában, majd rá egy évre épült fel az “Angyalvár”, amit eredetileg hat nős és három nőtlen tisztviselő elhelyezésére szántak (ez lett később a zeneiskola és a rendőrség épülete, ma egészségügyi gondozó). 1898-ban bővítették az addig is már több, mint ezer főt befogadni képes vendéglőt, amihez szabadtéri részt is hozzáépítettek. Ezt nevezték “Árnyaskertnek”. 1899-ben készült el a Vasgyári Kórház a fiúiskola szomszédságában, majd ide épült a gyógyszertár és a posta épülete is, szolgálati lakásokkal. 1902-ben bővítették a fogyasztási szövetkezet épületét, 1905 és 1908 között folyt a római katolikus templom építése. 1908-ban már kiépített villamosvonal működött Miskolc és Diósgyőr között, tehát dacára az érdekellentéteknek, folyamatosan épült ki az összekötettés a két település között, hiszen az mindkét félnek érdekében állt.

Ám a kolónián sem álltak meg az építkezések: további munkás és tiszti lakások nőttek ki a földből, 1900-tól bevezették a vizet és villanyt a telep házaiba, és kialakították a közvilágítást is. A kolónia-építés harmadik etapja 1909 és 1914 között ment végbe, ezt nevezi a szakirodalom a “száz ház építése” szakasznak, ahol újfent a lakóházépítés dominált. Az újabb száz lakóház felépítésére mutatkozó igény oka a megnövekedett munkáslétszámon kívül az volt, hogy a 6300 munkásból 5000 még mindig a telepen kívül, drága lakásokban élt.

A kolónia az 1910-es évek elejére már az Osztrák-Magyar Monarchia legkorszerűbb lakótelepévé vált, amelyet a határokon túl is (el)ismertek. Georges Benoít- Lévy, a francia kertvárosok társulásának alapítója, a kertvárosokról írott könyvében az angol, amerikai, ausztrál, orosz, belga, svéd, holland és német mellett bemutatta a Diósgyőr-vasgyári kolóniát is, mint kiváló magyar példát.

A már emlegetett hármas szembenállás fényében talán nem téved az olvasó, ha azt gondolja, hogy a felvezetőben idézett dicshimnusz egyfajta kárörvendő üzenet is lehetett Miskolcnak, ám elfogultsággal akkor sem lehet vádolni a cikk szerzőjét. A kolóniát már 1900-ban az Osztrák-Magyar Monarchia mintatelepeként emlegeti a Pallas Nagylexikona, ahol “mintegy 520.000 m2, északról délfelé kissé lejtős térségen terülnek el, melyeket széles, egyenes, szép fasorokkal szegélyezett utak szelnek át. A régebbi keletű 124 munkásház mindegyikében két lakás van, melyek egyenként 1 szobából, konyhából és kamrából állnak”. A Pallas hosszasan sorolja fel a századfordulón már kiépült lakás- és intézményhálózatot, kitérve a munkások kasztrendszerszerűen kategorizált lakóházainak elrendezésére. Ezt a környezetet festi le némi lokálpatrióta hévvel, 13 évvel később a Diósgyőri Újság:

“Amikor a Vasgyártelep rendezett utcáin elhalad az ember, önkéntelenül is az a megelegédettség hatja át a lelkét, hogy a gyár tüzes kohói mellett, idegölő és testet sorvasztó műhelyeiben dolgozó munkásezreknek olyan valamiben van részük, amiért nemcsak a kisvárosi, de még a nagyvárosi ember is méltán megirigyli őket: van rendesen épített, egészséges lakásuk, kis kertjük, ahol munka után igazán édes a pihenés.”

Ezekre a fejlesztésekre pedig a miskolci lakosság is kíváncsi volt. A századforduló helyi lapjai többször is cikkeztek arról, hogy a Miskolcról érkezettek csoportosan járják a kolónia utcáit, rácsodálkozva a közvilágításra, az utcák rendezettségére, a jellegzetes vöröstéglás házakra. Ahogy ebben az időszakban a miskolci lapok egyik slágertémája volt az is, hogy a gyár számottevő mértékben szívja el a munkaerőt Miskolcról, jobb fizetést és munkakörülményeket kínálva.

Se veled, se nélküled

Diósgyőr a XVI. századtól koronauradalmi város volt, később mezővárosi címet kapott, majd ettől 1886-ban fosztották meg, így nagyközségként illeszkedett be a vármegye törvényhatóságába (amelynek 1909-ig Miskolc is része) Felsőgyőrrel együtt. A gyár és a mai kolónia egy része ekkor már állt Diósgyőrtől néhány kilométerre, a kolónia igazgatását a gyárhoz tartozó településrészekkel, Perecessel és a Pocogóval együtt a helyettes bíró irányította. A 20. század elején épült hozzá Új(diós)győr, amely részben lefedi a gyári kolónia területét, egészen pontosan a már említett “százházas” szakasz alkotja ma részben Újdiósgyőrt. Ezen felbuzdulva az anyatelepülésként magára tekintő Diósgyőr 1938-ban tett egy halovány próbálkozást arra, hogy megyei jogú várossá váljon, ám végül ez a kezdeményezés gyorsan megbukott.

A Diósgyőzhöz csak közigatásilag kötődő, ezen túl minden tekintetben idegen testként működő, a tudatosan önellátásra berendezkedő gyári kolónia többször is megpróbált az önállósodás útjára lépni. Ennek oka összetett volt, de egyértelműen kikövetkeztethető:  A vasgyáriaknak sérelmezték azt, hogy míg épületeinek, közigazgatási egységeinek a költségeit saját maga fizeti, a közösségi terhekből, Diósgyőr részeként ki kell vennie a részét. A gyáriak azzal is érveltek, hogy abszolút elkülönül Diósgyőr mezőgazdasági munkából élő lakossága a gyár munkásosztályától. Utóbbiak sérelmezték, hogy “érdekeinek megvédését a gyárnak Diósgyőr községtől való távolsága igen megnehezíti”. Hogy mekkora volt a két településrész lakossága közötti ellentét, érzékelteti egy idős munkás mondata, amelyet Dobák Judit doktori disszertációja tár elénk: 

“győri paraszt, úgy mondtuk, persze ilyenkor előkerülhetett a bicska is”. 

Nem utolsó szempont, hogy a gyár ekkor már nem csak a környék, hanem a régió legnagyobb munkáltatója, ezáltal adófizetője volt, ám sem a diósgyőri, sem a vármegyei képviselőtestületben nem bírtak érdemleges befolyással. Így a kolónia lakói nem is vártak sokat az első, önállósodásra vonatkozó beadvánnyal, amelyre hat évvel az alapítás után került sor. 1874 februárjában tárgyalta először a vármegyei közgyűlés több lakos együttes kérvényét, amelyben “községi előljáróság megválaszthatására, illetőleg rendszeres községgé alakulhatás végett folyamodnak”. Ám ezeket a kérelmeket végül a vármegyei közgyűlés – miután megköröztette azt a belügyminisztériumnál is – formai és tartalmai hiányosságokra hivatkozva augusztusban végleg elutasította. Ezt követően a gyár és a kolónia, Perecessel karöltve újabb kísérletett tett arra, hogy önálló községgé alakuljon, amit a kincstár tulajdonában lévő gyári ingatlanok megvételével próbált elérni, ám ez a törekvés is zátonyra futott. A következő elszakadási kísérletre 1903-ban került sor, melynek részleteit Vay Elemér, Borsod vármegye főispánjának a pénzügyminiszterhez kelt levele ismereti. Ebben a levélben a főispán azzal érvel, hogy az elszakadási kísérlet hátterében miskolci ügyvédek állnak, így az sem elképzelhetetlen, hogy a Diósgyőrtől való elszakadás valójában a Miskolchoz való csatlakozást készíti elő, amely nem áll édekében sem a vármegyének, sem a kincstárnak, sem pedig Diósgyőrnek. Az 1903-as kísérletet a helyi sajtó is érdeklődéssel figyelte, így azt is megtudjuk, hogy a vasgyári, újdiósgyőri, újtelepi, pocogói és nyirjesi területek 137 háztulajdonosa közül 130 támogatja az önálló községgé alakulást, melynek előkészítésére 30 tagú bizottság alakult. Ekkor Vajkai gyári vezérigazgató véleményezésre kérte fel Fleischmann Győző gyárfőnököt a kialakult helyzetről. Fleischmann emlékirataiban hosszassan érvel az elszakadás mellett, melynek “elsősorban okozója ama kirívó különbség, mely Diósgyőr anyaközség és a vasgyár népének természetében, véralkatában, felfogásában és foglalkozásában fennáll. Egy földművesekből álló falu képviselete által gyárunk és az azt környező telepek népességének érdekei nem mozdíthatók elő.

[…]

A gyárra nézve főként hatékony érv a különválás mellett az, hogy a környező telepeken, mint önálló községben a fejlettség nagyobb és láthatóbb eszközei által a különben mozgékony munkás elem nagyobb erővel leköthetnék, igyekeznék ingatlant szerezni, ezáltal lekötött hasznos polgárai válnának e hazának, munkás törzsünk gyarapodnék és nem volnának oly könnyen csábíthatók az Amerikába való kivándorlásra, hanem tömörülve és erőiket egyesítve idővel virágzó gyárvárost létesíthetnének, amire nézve számtalan külföldi példával bírunk”.

Fleischmann emellett azt is megemlíti, hogy a “rosszul gazdálkodó Diósgyőr pénzkezelését nagy károk érték”, így az negatív hatással van a kolónia fejlődésére. Az elutasítás indokai nem, de annak ténye ismert, így fennmaradt az eredeti állapot, melynek megváltoztatására 1910-ben tette meg a kolónia az utolsó kísérletet. A vármegyei közgyűlés február 11-én tárgyalta a terület önálló község alapítására irányuló kérvényét, melynek kapcsán kikérte Diósgyőr képviselőtestületének a véleményét is. A megye közgyűlése júniusban, majd szeptemberben tárgyalta újra az önállósodás ügyét, amelyet végül névszerinti szavazással, 45-28 arányban elutasított. A döntésben közrejátszhatott az a trauma is, hogy a szomszédos Miskolc ekkor már kikerült a vármegye fennhatósága alól.

Az ellentétből kis híján megszületett Európa első metrója

A Miskolc és a gyár szembenállása rejteget egy egészen megdöbbentő közlekedéstörténeti adalékot is, amely egészen a gyáralapítás időszakáig nyúlik vissza:

„…vajon nem lehetne-e az egész vasúti vonalat a városon keresztül az utcák színe alatt, mint egy alagútban vezetni…”- írja az az 1868-ban kelt levél, amelyet Glanzer Miksa egykori gyárigazgatónak címzett Lónyay Menyhért. Ebben a levélben többek között felmerül a vasgyár közelében létesítendő kórház mellett a földalatti vasút létrehozásának gondolata is. Bár a levél egészét nem ismerjük – annak eredeti példányát sehol az országban nem sikerült fellelni -, a kiragadott, mai szemmel utópisztikus felvetés így is elgondolkodásra készteti a város- és közlekedéstörténet iránt érdeklődőket.  Már csak azért is, mert a vasgyár létesítésének előzetes költségvetésében biztosították a pénzügyi keretet egy földalatti vasút megépítésére.

A gyár építésénél ugyanis elsődleges feladat volt az üzemek összeköttetése a vasúttal, ám Miskolc nem engedte a vasútvonal átvezetését a város határain belül, így a fent idézett levélben felmerült, hogy mi lenne, ha a vasútvonalat a föld alatt vezetnék el.

„Nem lehetett, mert a város nem járult hozzá, ui. nem találták meg a módját a föld alatti tulajdon telekkönyvezésének.” – szólt a hivatalos indoklás.

Tény, hogy 1868-ban precedenst teremtett volna a beruházás, az már más kérdés, hogy a fent említett szembenállás okán mennyire volt igénye Miskolcnak ezt a helyzetet megoldani.

Végül egy másik alternatíva lett a befutó: megépítették a ma is működő vasgyári iparvágányt, amelyet az egykori Miskolc határain kívül vezettek el, ügyelve arra, hogy az egy centiméterre se nyúljon be Miskolcra, mégis szorosan a határ mellett fusson.

Az ellentét új a terepe: a futballpályák

A fentebb részletezett, főként a három terület lakossága közötti társadalmi különbségek okozta ellentétek az 1910-es években egy egészen új terepen szökkentek szárba, ezek pedig a futballpályák és azok lelátói. Ebben a korszakban ugyanis mind Miskolcon, mind Diósgyőrben egyre másra alakultak meg a különböző sportegyesületek, bár ezek nagy része több szakosztállyal is bírt, a labdarúgás térhódítása hozta el ezen egyesületek népszerűségét. 1908-ban megalakul a Miskolci Sport Egyesület, amely négy évvel később beolvad az 1890-es alapítású Miskolczi Athléta-körbe. A MAK 1926-tól Miskolci Attila Kör (vagy csak simán Attila FC) néven tíz éven keresztül működött professzionális egyesületként, sőt, ezalatt egészen eredményes időszakot produkált: 1928-ban Magyar Kupa döntőt játszott a Ferencvárossal, míg az 1931-32-es idényben az NB1-et is megjárta, így első miskolci csapatként jutott el ilyen magasra. Szintén ebben a korszakban, 1911-ben alakul meg a Miskolci Munkás Testedző Egyesület (MMTE), majd egy évvel később a Miskolci Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Sport Egyesülete (MMKASE), míg ma is létező csapatként, szintén 1911-ben alakul meg a Miskolci Vasutas Sport Club (MVSC). Ha ehhez hozzávesszük az 1923-as alapítású Perecesbányatelepi Testgyakorlók Körét (PTK), akkor jól láthatjuk, hogy maguk a sportegyesületek is társadalmi alapon szerveződtek. Nem volt ez másként Diósgyőrben sem, ahol a ma már az ország egyik legnépszerűbb csapatának számító, 1910-es alapítású Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Körét munkáscsemeték alapították. Ám nem sokáig maradtak helyi rivális nélkül, hiszen a munkásokkal nem feltétlenül vegyülő tisztviselők is megalapították saját csapatukat, amely Diósgyőri Atlétikai Club (DAC) néven próbálta felvenni a harcot az egyre népszerűbb DVTK-val.

Mivel ezen csapatok nagy része egyáltalán nem, vagy csak jóval később jutott el az országos szinten megrendezett első osztályokig, ezért jobbára egymással mérkőztek meg a Kerületi Bajnokságokban, így bőven nyílt alkalom arra, hogy az egymással konkuráló játékosok és szurkolóik kiéljék a társadalmi ellentétekből fakadó frusztrációjukat egy focimeccsbe bújtatott, “féllegális” csihipuhi keretében, amely leginkább a miskolciak és a diósgyőriek között zajlott. Az 1917-1918-as Hadi Bajnokságban (az első világháború miatt így nevezték el a három csapat, a DVTK, a DVSC és az MMTE részvételével zajló, helyi bajnokságot) október 14-i meccsén a DVTK fogadta a Miskolci Munkásokat. Sokat elmond a meccsről, hogy a tudósítás nem közli az eredményt, csak a körítést:

“Már a mérkőzés kezdetén látszott, hogy a két csapat nem a nívós, szép játékért állott ki, hanem, hogy egymás elleni haragjukat sportszerűtlen játékkal és botrányok rendezésével juttassák kifejezésre, persze a közönség rovására. (…) A játékosok viselkedése átcsapott a közönségre és ettől kezdve csak szidalmakat lehetett hallani, s közben sűrűn szidták a bírót is. (…) Sárosi bíró nem tudta megelégedéssel vezetni a mérkőzést”.  

Egy évvel később, szintén az MMTE és a DVTK közötti népkerti bajnoki “sok botránnyal tarkított mérkőzés volt”. Az 1921-22-es szezonban, a DVTK és DAC közötti meccsen volt balhé, ahol a tudósítás arra is kitér, hogy nem ez az első meccs a szezonban, amely nem megy végig: “Az alosztály két veretlenül álló csapatának mérkőzése durva játékot hozott, ami a mérkőzés rendőrileg való beszüntetését vonta maga után. Ez már a második eset a Kerületben, rövid három hét alatt.”

Nem volt balhéktól mentes a vasgyáriak miskolci vasutasok ellen vívott párharcai sem, ezek közül is kiemelkedik a két csapat 1925. november 1-én lejátszott meccse, amely 1-1-es állásnál, a 2. félidő 10. percében “durva játék” miatt félbeszakadt akkor, amikor az MVSC játékosának, Luteránnak lábát törték a diósgyőriek. A meccs krónikájához hozzátartozik, hogy mindkét csapat partner volt az adok-kapokban, ekkorra már több játékos is lesérült, így a játékvezető – a lelátón helyet foglaló ügyeletes rendőrtiszt erős ajánlására – jobbnak látta idő előtt lefújni a szó szoros értelmében vett összecsapást. A meccs a pályán ugyan nem, de a bíróságon folytatódott: Luterán László lábtörése miatt Dr. Kravecz Zoltán rendőrfogalmazó súlyos testi sértés gyanújával tett feljelentést. A gyanúsítottak Klemenik Ferenc és Chojka Rezső voltak, akik a tudósítások szerint különösen durván játszottak. A rendőrségi jelentés szerint a diósgyőri játékosok tudatosan, az ellenfelek lerúgásával próbáltak előnyt szerezni, és az MVSC játékosai még hetekig viselték magukon az összecsapás nyomait. Az ügy komolyságát jelzi, hogy a magyar futball történetében először nemcsak rendőrségi, hanem ügyészségi vizsgálat is indult egy mérkőzésen történt események miatt.

Ilyen és ehhez hasonló, kisebb-nagyobb balhék egészen 1945-ig tarkították a diósgyőri és miskolci csapatok közötti meccseket, amikor is gyökeres változás állt be mind a helyi, mind az országos, mind a világpolitika színpadán: a második világháború végének árnyékában, a Diósgyőr-Vasgyár-Miskolc “háborút” nevető harmadikként végül Miskolc nyerte.

A Nagy-Miskolc terv közel 50 év után lett befutó

Amíg Diósgyőr és a gyár a saját függetlenedési törekvéseivel volt elfoglalva, addig Miskolc is nagyra törő terveket szövögetett, miszerint a környező települések hozzácsatolásával létrejöjjön Nagy-Miskolc, mintegy ipari, kereskedelmi, egyetemi, kulturális és idegenforgalmi központi szerepet betöltve a régióban. Ennek volt első lépcsője a már emlegetett 1909-es törvényhatósági jogú városi cím elnyerése, amivel a város kikerült a vármegye fennhatósága alól. Ahhoz azonban, hogy Miskolc nagyvárosi törekvései felerősödjenek, külső hatásként komoly szerepet játszott nemzetünk legkomolyabb traumája. A trianoni határok meghúzásával ugyanis a város geopolitikai helyzete gyökeresen megváltozott, így észak-alföldi városból szinte egyik pillanatról a másikra vált észak-keleti régiós központtá, Kassa elcsatolásával pedig egy elég komoly rivális került az új határokon kívülre. Ez a megváltozott szerep pedig régi vágyakat, mégis új feladatokat rótt a város grémiumára.

Az 1922 és 1935 között regnáló polgármester, Hodobay Sándor az amerikai, ún. Speyer-kölcsön felvételével nagyon komoly tőkével rendelkezett ahhoz, hogy egy átfogó városrendezést vigyen végbe. Az elcsatolt településekről betelepültek nagy száma miatt egy komoly lakhatási válságot kellett kezelnie; a helyiek néha még ma is az ő nevén emlegetik a Pozsonyi utca környékén, 1924-től épült családi házas területet (Hodobay-telep), amely elsősorban az elcsatolt területekről menekült családok számára készült. Egy évvel később adták át a Vay (ma József Attila) úton az „ínséglakás-telepet”, amely 180, szintén menekült család számára nyújtott lakhatást, míg 1926-ban készült el egy 33 lakásos bérpalota a Tizeshonvéd utcán. Folytatta a háború miatt félbeszakadt infrastrukturális építkezéseket, a csatorna- és vízvezeték-hálózat korszerűsítését, 1927-re kikövezték és kivilágították a város minden utcáját, létrehozták a város új köztemetőjét, a ma is látható épületek közül ekkor emelték többek között a Búza téri Vásárcsarnokot, a Zenepalotát, az Erdészeti Palotát, az Erzsébet közkórházat, emellett pedig hidak épültek, parkok létesültek. Ezen fejlesztéseknek köszönhetően már jóval nagyobb esélyekkel indult a város a hőn áhított várospolitikai víziójának megvalósulása felé. Ám Hodobay ezt már csak kívülről szemlélhette, hiszen a polgármester időszaka alatt derült ki, hogy néhány tisztviselője tisztességtelenül kezelt bizonyos közpénzeket, ezért Hodobay – bár a polgármester maga vétlen volt az ügyben – 1935. május 23-án benyújtotta lemondását, majd 1943-ban elköltözött a városból.

A gyár-Diósgyőr-Miskolc “háborút” végül a nagypolitika döntötte el akkor, amikor kimondta, hogy Miskolcot ipari központtá, a “magyar Ruhr-vidékké” kell tenni, így 1945. január 1-jén Diósgyőrt a vas- és acélgyárral, Perecessel, Lyukóbányával, valamint Hejőcsabával együtt Miskolchoz csatolták, majd öt évvel később Görömböly, Hámor és Szirma is a város részévé vált. Hogy a számok nyelvén ez mit is jelentett: bár 1941 és 1945 között Miskolc lakossága mintegy 30 ezer fővel csökkent, az 1950-re már bőven elérte a 100 ezer főt. Ennek mintegy egynegyedét adta hozzá a közöshöz Diósgyőr, amely végül sosem lett város, ahogy a gyár sem önálló település, holott bő száz éve még turistaként jártak oda a miskolciak. Igaz, a vasgyári turizmusban még ma is lehetne látni fantáziát, csak ne felejtsük el hozzátenni a katasztrófa jelzőt, hiszen manapság már aligha találunk ott olyan látványosságot, amelyre irigységgel vegyes reményekkel csodálkozhatunk rá.