Miskolctapolcával a blog fennállásának 6 évében méltatlanul keveset foglalkoztunk, holott bőven van miről mesélnünk. Kissé mentve azért a mundér becsületét, közreadtunk már gyönyörű, száz esztendővel ezelőtt készült képeslapokat a településről, ahogy írtunk már a világhírű Barlangfürdő történetéről is korábban, Viktor kollégánk betesztelte 2015-ben a frissen átadott szabadtéri strandfürdőt, ahogy nem hagytuk ki az urbexesek legtrendibb miskolci helyszínét, a strand tőszomszédságában található Juno szálló múltjának és jelenének áttekintését sem, legutóbb pedig Ági vette számba a tapolcai szökőkutakat is “vízi túrája” során.

Ennek ellenére azt mondom, hogy a miskolciak − és persze, a turisták − gyöngyszeme megérdemel egy komolyabb történeti áttekintést. Miskolctapolca múltját a pusztulás és a csillogás gyomorrázó hullámvasútja járja át, ahogy azt ebben a két epizódból álló írásban is látni fogjuk. Történhetett bármi a területen az elmúlt évszázadokban, egy dolog mindig is dominált itt: a víz, amely a maga nemében nem csak az országban, hanem az egész világon egyedülálló. Így talán nem is a véletlen műve, hogy városunk névadói, a Miskócok is itt alakították ki központjukat egykoron.

Rajz Tapolcáról (Vasárnapi Ujság, 1869)

Ahol a víz az úr

A természeti szépségekben bővelkedő tájat meleg- és hidegvizes források egyaránt formálták az évezredek alatt, majd az ember megjelenésével létrejött az a páros kapcsolat, ami meghatározta Tapolca rendeltetését.

Ha a víz és az ember kapcsolatához társítjuk az időt is, akkor kapunk képet igazán a „világfürdőnek” is nevezett terület történetéről. Amíg a meleg vizű források az őskorban a védelmet és az életben maradást, úgy a későbbi korok látogatóinak a pihenést, kikapcsolódást, vagy éppen a gyógyulást jelentették. Csak egyetlen példa szolgáljon erre bizonyítékként: azokban a víz által kivájt barlangrendszerekben fedezték fel az ősember nyomait, amelyeknek egy részét ma már a Barlangfürdő vendégeként csodálhatjuk meg.

Ha mindez még mindig nem lenne elég bizonyíték, nézzük meg mit jelent maga a helynév: a délszláv Toplica szóból eredő Tapolca ugyanis „meleg vizet” jelent (érdekesség, hogy a hasonló adottságokkal rendelkező, egykori diósgyőri strandfürdő területét is sokáig Diósgyőrtapolcának nevezték). Ugyanígy a tapolcai források vizeit összegyűjtő és azt elvezető Hejő patak elnevezése is önmagáért beszél, a Hejő ugyanis a „hévíz” és a „folyó” szócskák összeolvadásából keletkezett, így jelentése „meleg folyó”. Túlzás nélkül kijelenthető tehát, hogy Tapolcán a víz az úr, amihez a különböző korok embere előbb alkalmazkodott, majd igyekezett azt kihasználni.

A Miskócok temetkezési helye

Régészeti feltárások igazolják, hogy Miskolctapolcát a neolitikum, a késő bronzkor és a késő keltakor embere is lakta, a közeli Várhegy elnevezése is beszédes, ugyanis itt, illetve a szomszédos Szentkereszt-hegyen „több katasztrális holdra terjedő földvárra akadtak”.

A fentiek alapján talán nem véletlen, hogy ezt a területet jelölte ki városunk névadója, a Bors-nembeli Miskóc (Miskolc) nemzetségük központjának, ahol monostort is létesített. Az épület közös temetkezési helyként szolgált a 13. század végéig a tíz ágra szakadt nemzetségnek, a hamvakat és a Miskócok legfontosabb dokumentumait az ide telepített bencés szerzetesek őrizték.   Bár a monostor és a hozzá tartozó gazdaság fölötti kegyúri jog többször gazdát cserélt ezt követően, az itt élő szerzetesek továbbra is folytatták tevékenységüket, egészen az 1530-as évekig. A mohácsi csatavesztés utáni zűrzavaros időkben többször is támadás érte a bencés apátságot, helyrehozhatatlan károkat okozva. Valószínűsíthetően ekkor veszhettek oda a Miskolc nemzetség azon iratai is, amelyek a városalapításra vonatkoztak. Ez az oka annak, hogy Miskolc nem ünnepelheti alapításának évfordulóját, így a május 11-én megrendezett, ún. város napja az önálló törvényhatósági jog elnyerésének és az új címerhasználatot magában foglaló adománylevél 1909-es aláírásának évfordulója.

“Ezután a vezér (Árpád) és főemberei elhagyták Szerencset, s átkeltek a Sajó folyón azon a helyen, ahol a Hernád vize beleömlik. A Hejő vize mellett ütöttek tábort, egészen a Tiszáig és Emődig, s egy hónapig maradtak ott. A vezér még ott Böngérnek, Bors apjának nagy földet adott a Tapolca vizétől a Sajó folyóig, amelyet most Miskolcnak hívnak, azon kívül odaadta neki azt a várat, melyet Győrnek mondanak. Ezt a várat Böngér fia, Bors a maga várával, Borsoddal egy vármegyévé tette…” – írja Anonimus az 1210 körül kelt krónikájában, a Gesta Hungarorumban

A fürdő „őstörténete”

A monostor pusztulását követően Tapolca elnéptelenedett, azt visszahódította a természet.  A bencések a szomszédos Mindszentre, valamint Miskolcra telepedtek át, így több évszázados tevékenységük emlékei nyomtalanul eltűntek az elmocsarasodó területen. Sokáig csak Görömbölyhöz tartozó pusztaként (Pusztatapolca elnevezéssel) jellemzik a korábbi nemzetségi központot, „aminek vize soha nem fagy be”, a környező dombok pedig „különösen jó bort teremnek”. A szomszéd települések asszonyai hol mosni, hol különböző betegségeiket kúrálni jártak ide.

Egyes 16. századi leírások szerint a melegvizes forrásokat használták a törökök fürdőzésre, ahogy később az itt megforduló császári csapatok vagy a környéken megtelepedő görög kereskedők is.

A források által táplált fürdővel kapcsolatos legkorábbi említés 1711-ből származik. Ekkor Kollonich Zsigmond váci püspök, egyben tapolcai apát levélben hívja fel a vármegye figyelmét a fürdő leromlott állapotára. „Mindenekelőtt ennek a tekintetes vármegyének – amelynek magam is tagja vagyok – a figyelmébe ajánlanám a tapolcai fürdőt már csak a közjó és a jótékonyság miatt is; mely dologra úgy kell alkalmassá tenni, hogy egyrészt a hideg vízű patakokat el kell vezetni onnan, másrészt pedig valamely házakat kell építeni mindazoknak a nagyobb kényelméhez és használatára, akik hosszabb időt szándékoznak ott tölteni.” Az apátság 1717-es összeírásában olvashatjuk, hogy „E pusztán van egy természetes melegvizes fürdő. Ha a földből felbugyogó forráshoz fürdőépület létesülne, nem megvetendő haszonnal járna”.

 

 

Nem is kellett sokat várni az első fürdőépület megépülésére. „Azelőtt egyetlen tó volt ott, amelybe a szemben lévő szikláról folyt a víz. A püspök parancsára a vizet három tavacskába vezették, és ugyanennyi kamrácskát építettek hozzájuk, hogy ki-ki státuszához és rangjához méltóan egyedül, vagy az övéivel külön medencében folytathassa vagy élvezhesse a fürdőzést. […] A víz színe áttetsző, nitrátos szagú, ereje a bőrt összehúzza és a lázat lehúzza, az étvágyat meghozza. A közelben van egy forrás, amely segít a szembajon.” – írja Bél Mátyás 1723-ban, hozzátéve, hogy a fürdő közvetlen közelében a püspök egy hat szobás fogadót is építtetett.

Hogyan nézhetett ki egy 18. századi fürdőépület? Szerencsére egy 1743-as apátsági összeírás ezt is szépen részletezi. Az építmény egy nagyobb, két kisebb gőzfürdőből állt, melynek teteje zsindellyel volt fedve. A fürdő mellett „két tractus épületek” vannak, melyben 4 szoba „közönséges veres kályhával” szolgált a vendégek elszállásolására. Emellett 2 konyha és egy külön lakrésze volt a fogadósnak. Bár az összeírás felsorolja a helyiségeket, kiemeli azok rendkívül rossz állapotát.

Ezek alapján joggal merülhet fel a kérdés az olvasóban, hogy ilyen állapotok mellett hogyan lett végül „világfürdő” Miskolctapolcából.

„Babonás ez a táj, melynek látványa is gyógyít”

A fenti idézet egy 19. századi naplóíró hölgytől származik, akit ittjártakor egy Miskolc-környéki sétára vittek, majd részletesen leírta a látottakat: a táj gyönyörű, csupa szőlőskertek és erdők, a fürdő fölött mészkősziklák, a tavak környékén különös növényvilág, és néhol egy-egy vad is felbukkan. Az idézett sorokon érezhető, hogy Tapolcának nem csak a története, hanem a földrajzi környezete is sajátos, amit ebben az időszakban visszahódított a természet.

„A Miskoltz szomszédságában fekvő tapoltzai hévízben kéntelenítettem hosszas kúrát tartani” – írta szűkszavúan itt tartózkodásáról korának egyik legnagyobb költője, Csokonai Vitéz Mihály 1801 júliusában, rámutatva a terület forrásainak gyógyító erejére. A vadregényes táj és az itt található gyógyvizes források adta komplexitás jelentette Tapolcának azt a vonzerejét, amelyre támaszkodhatott az elkövetkezendő évtizedekben.

Arról, hogy a természeti kincsekben bővelkedő területet hogyan akarták kiaknázni a 19. században, sokatmondó leírást hagyott az utókorra Popovics Vazul tapolcai apát, mikor számba vette az apátság javait 1837-ben: „a kisszerű és silány tapolcai fürdőélet jobb karba helyeztetett és több épülettel szaporítatott.” 

A magyarországi közgazdasági statisztika első jelentős képviselője, a földrajzi leírásairól is ismert Fényes Elek írja meg a fürdő első „reklámanyagát”, amelyből megtudhatjuk, hogy az 1840-es években a fürdőkomplexum két részből állt, a fedett belső fürdőből és a szabadtéri forrásból, előbbit a tehetősebbek, utóbbit a „köznép” használta. Mégis a legnagyobb reklámértékű, egyben legszebb korabeli leírása az országos sajtóból maradt ránk. A Vasárnapi Újság egyik 1896-os száma így mutatta be Tapolcát az országnak: „A miskolczi Tapolcán a források, melyeknek a fele hév, fele pedig jéghideg, oly számmal buzognak fel a sziklaoldal lejtős részein, hogy a perczenkinti víztartalmuk 15 akóra tehető. Közülük azok, melynek közvetlen a hegytövében fakadva, 24-27 0R. hőmérsékletűek, nagy tükörfürdőkké alakítatott szobákba vannak bevezetve, míg a többi 10-15 hőfokú források vizei csak a szabad ég alatt vannak tavakká összegyűlve; s ép ezek kölcsönzik Tapolczának legfőbb kellemét, mert e mindenütt sistergő és fortyogó tavak, mint megannyi kis óczeánok, vagy szűkebb hegyekre összeszorult patakok és folyók környezvén a hajlongó égerek árnyába rejtett apró parti szárazföldeket, az egész hegymedenczét oly valami kis kedves mulatóhellyé varázsolják, a minőkben még természeti szépségekben gazdag hazánk sem bővelkedik felettébb… E vizeknek, kivált a külső szabad ég alatti ún. köszvényes fürdőknek gyógyerejéről igen sokat tart a vidéki nép s kétségkívül egész sajátságos természetéért elsőrendű gyógyvizeink közé tartozik a miskolcz-tapolczai víz.”

A „léggyógyfürdő”

A 19. századi leírások közös jellemzője, hogy kiemeli a víz jótékony hatását. Több olyan hellyel is találkozhatunk szerte az országban, melynek gyógyító ereje a népnyelv által keletkezett, azonban azok tudományos bizonyítékai a mai napig vitatottak. Tapolca esetében nincs ez így, a forrásokból fakadó hévizek gyógyító hatásait már a 18. század elején tanulmányozták. 1711-ben Kollonich Zsigmond tapolcai apát levelezéséből tudjuk, hogy Kassáról hivatott orvost, hogy megvizsgálja a víz összetételét, ennek eredményeit sajnos nem ismerjük. A szintén 18. században tevékenykedő Domby Sámuel, Borsod vármegye egyik főorvosa részletesen leírta a tapasztalatait a tapolcai gyógyvízről: „E vegybomlások után a tapolczai hévízek a közönyösök rovatába sorolandók. Vegyileg közönyös hévvizeknek neveztetnek azon gyógyvizek, melyek nagy vegytani tisztaságuknál fogva bírnak gyógyerővel. Ezen vizek jegecz-tiszták, íz és jobbadán szagnélküliek, vagy csak igen csekély könkéneg szagot árasztanak; aránysúlyok igen közel áll a lepárolt vízéhez…”

Mégis milyen betegségeket gyógyít a tapolcai víz? A korai leírásokból ismert, hogy a korszak elitje körében népbetegségnek számító köszvény, és egyéb ízületi megbetegedések mellett leginkább a szív és érrendszeri betegségek kezelését említik. Henszelmann Aladár a 20. század első évtizedeiben tevékenykedett Miskolctapolca fürdőorvosaként, így nyílt alkalma a víz jótékony hatását vizsgálni. Henszelmann saját megfigyelései alapján hitt abban, hogy Tapolca-fürdő a „szívbetegek Mekkája” lehet, ő nevezte el „léggyógyfürdőnek” Miskolctapolcát, melynek vize egyformán jó alacsony és magas vérnyomásúaknak is, „mint radioaktív és erőben gyöngyöző akrodotermia fürdő, izom és ízületi reumáknál a legjobb vízgyógyeljárás.”

Mára már azt is tudjuk, hogy mindezen betegségek mellett a gyógyfürdő vizét bizonyos bőr- és idegrendszeri betegségek kezelésére is használják.

Szerződéssel a fejlődésért

Ez azonban csak az egyik oka volt annak, hogy az ekkor még a munkácsi püspökség tulajdonában álló területre szemet vetett a szomszédos Miskolc. A város ugyanis amellett, hogy komoly turistaparadicsomot szerette volna kialakítani Tapolcán, gyógyírként tekintett a tapolcai vízre, amely megoldhatja a város ivóvízellátási problémáit. Az 1908-ban létrejött megállapodásban 17 pontban rögzítették a püspökség és a város feltételeit, így Miskolc azonnal nekilátott a vízmű építésének, az üdülőfalu pedig soha nem látott fejlesztések helyszínévé vált a 20. század első évtizedeiben.

A Miskolc város és a görögkatolikus egyház közötti adásvételi szerződés részlete 1908-ból

Ekkor alakultak ki Miskolctapolca mai arculatának alappillérei: a termál- és a szabadtéri strandfürdő, az unikális növényvilággal körülölelt csónakázó tó, vagy a fejlesztéseknek köszönhetően fellendült turizmust kiszolgáló vendéglátó létesítmények. A különböző építkezések hozták magukkal azokat a régészeti feltárásokat is, amelyek támpontot képeznek a terület őstörténetének rekonstruálásában.  Az üdülőfalu 20. századi, mozgalmas történetét megismerhetik a Miskolctapolca történetét taglaló írásunk második részében.

Források, irodalom

  • Dobrossy István (2000): Tapolca. In: Miskolc írásban és képekben 7.
  • Draskóczy István (1996): A Miskolchoz csatolt települések középkori története. In: Miskolc története I., A kezdetektől 1526-ig, Kubinyi András (szerk.).
  • Nagy Attila (2019): “Ahol a víz az úr”. In: Miskolci Napló XVI. évf. 2. szám. 7. o.
  • Nagy Attila (2019): “Babonás ez a táj, melynek látványa is gyógyít”. In: Miskolci Napló XVI. évf. 3. szám. 8. o.