Mivel a “gyárlátogatás” jó ideje ott szerepelt a bakancslistámon, így kapva kaptam az alkalmon, de mindaz, amivel szembesültem szombat délelőtt, minden előzetes elképzelésemet felülmúlta. Képes beszámolónk következik.

Vasgyári szafari elnevezéssel hirdetett programot a Herman Ottó Múzeum az Észak-Keleti Átjáró Egyesülettel karöltve. A múzeum papszeri épületében októberben megnyílt, a diósgyőri vasgyártás 150 éves történetét bemutató kiállítást kísérő program igazán érdekesnek ígérkezett, hiszen az egykori gyártelep olyan területeire juthatott be az az 50-60 szerencsés érdeklődő, amik egy évtizede nem látogathatóak.

Egy elhagyatott üzemcsarnok a DIGÉP I-es egységében

A program a múzeum papszeri kiállítóépületében indult, ahol a szervezők ismertették azt a projektet, melynek keretében a gyárlátogatás megvalósult, majd tárlatvezetést tartottak abban a két kiállításban, amelyből az egyik a gyár történetét mutatja be Amikor még fújt a gyár címmel, míg a másik egy munkáscsalád életkörülményeit imitálja, illusztrálva ezzel a nehézipar hatását a társadalomra. A két kamarakiállítás egymást kiegészítve ad némi képet arról, hogy mennyire jelentős hatást gyakorolt Miskolcra a nehézipar jelenléte.

Kapusi Krisztián történész mutatja be projektet a szép számú közönségnek.

Az elmúlt hetekben testközelből tapasztalhattam, mit is jelentett ez a gyár a miskolciaknak. Mind a kiállítások megnyitóin, mind az azokat kísérő rendezvényeken óriási volt az érdeklődés. Sőt, a gyár újraindításával kampányolva még manapság is választásokat lehet megnyerni Miskolcon. Hogy ezt a kohéziós erőt megértsük, kell némi háttérismeret, emiatt indítok egészen Mária Teréziától.

Az egyszer biztos, hogy az 1700-as évek derekán a bükki hegyekbe települő Fazola-család még nem tudhatta, hogy tevékenységük később ekkora hatással lesz Miskolc városképének és társadalmának formálására. A vasgyártás ugyanis 1867-re kinőtte az ipari tevékenységet ma már csak nevében megőrző területet (Ómassa, Újmassa, Alsó- és Felsőhámor, erről bővebben itt olvashatnak), így azt az állam felvásárolta, majd áttelepítette a Diósgyőr és Miskolc közötti területre (mai helyére), ahol az évtizedek alatt sorra épültek az üzemek, a gyári dolgozók ún. munkáskolóniái (az itt eltöltött egy napomról itt olvasható egy beszámoló), valamint a különböző igényeket kiszolgálni hivatott létesítmények.

A Diósgyőri vasgyár látképe 1896-ban.

Az 1900-as évek első évtizedeiben névleg és közigazgatásilag Diósgyőrhöz tartozó, a gyakorlatban azonban teljesen önálló településként létezni tudó Vasgyár (akkor nevén DiMÁVAG) a Monarchia legfejlettebb gyáróriásává vált, melyre még az első világháborús konjunktúra sem hatott negatívan, sőt. A termelés csúcsra járatása végül a második világháborút követően indult meg. A Lenin Kohászati Művekre átkeresztelt Ógyár, valamint az abból kinövő Újgyár, a gépgyártást végző DIGÉP, majd a fegyvergyár a nehézipar fellegvárává varázsolta az 1945-ben egyesülő Diósgyőrt és Miskolcot, ennek minden hozadékával. A lakosságszám robbanásszerű megugrásának kezelésére panelházak tömkelege nőtt ki az addig falusias képet öltő Diósgyőrben, valamint a polgári stílusjegyekkel rendelkező Miskolcon. Ha csak a várost körülvevő, a gyárat kiszolgáló szénbányák munkásaira, a Selmecbányáról okkal Miskolcra települt Nehézipari Műszaki Egyetem hallgatóira vagy egy szimpla DVTK-drukkerre gondolok, akkor talán nem túlzás kijelenteni: volt időszak, amikor nem volt élő ember a városban, akinek ne lett volna közvetve vagy közvetlenül köze a gyárhoz. Bár a statisztikák eltérőek, csak a két gyáregységben 20-30 ezer ember dolgozhatott a 1960-as években, amikor a termelést maximalizálták. Így nem véletlen, hogy idővel ráaggatták Miskolcra az Acélváros elnevezést. Mindent összevetve, ha nincs a gyár, ma leginkább egy Szekszárd vagy Kaposvár méretű város lennénk, és ki tudja, hogy a DVTK helyett kinek szurkolnánk.

 
Kis betekintés nyújt a gyár életébe a fenti dokumentumfilm az 5. perctől

Azt már a történelemből tudhatjuk, hogy valaminek a tündöklése természetszerűleg hozza magával a bukást is, nem volt ez másképp a gyárral sem. A rendszerváltást követően a kormányzat országszerte nem tudott mit kezdeni a nyakukba szakadt örökséggel, ennek egyik legnagyobb vesztese Miskolc lett, köszönhetően annak, hogy addig mindent egy lapra, az iparra tettek fel. Mindebben persze nagy szerepe volt a rendszerváltás előtti gazdaságpolitikai víziónak, a magyar “Ruhr-vidék” megteremtésének. Ami hibát el lehetett követni, azt 1990-től sorra elkövették. A sűrű tulajdonosváltások közepette a hatalmas területet “szétprivatizálták”, kibogozhatatlan tulajdonviszonyokat okozva. Egyik csődeljárás követte a másikat, majd 2008-ban végleg lehúzták a rolót ott, ahol még azt nem lopták el. Immáron 10 éve, hogy a miskolciak nem hallják a gyár fújását. Azt a jellegzetes hangot, amely évtizedekig legalább olyan szerves része volt a városképnek, mint az avasi templomtorony harangjátéka vagy egy “Hajrá, Diósgyőr!” kiáltás.

Nem csoda hát, hogy keserű nosztalgiával átitatott izgalmat véltem felfedezni azoknak a szemében, akik felszálltak a múzeumból induló különjáratra. Mindezt még fokozta a tény, hogy az utasok közül senki sem tudta, hogy pontosan a gyár mely területére indulunk. Bár a gyárat körülvevő, jellegzetes vörös téglás kolónia a mai napig lakott és látogatható, a gyártelepre bejutni már ennél jóval komplikáltabb, lévén a terület bizonyos részei magánkézben vannak vagy épp egy bank ül rajta.  Épp ezért nagy meglepetésként ért az a balkanyar, amely a DIGÉP, úgynevezett III-as egységébe vitt, az egykori fegyvergyár területére.

Az egykori fegyvergyár legnagyobb üzemcsarnoka

A fegyvergyár területe ugyanis pont nem az a része a gyárnak, ahova csak úgy kérés nélkül be lehet jutni. A Mexikó-völgyben található ipartelepet fénykorában – érhető okokból – őrtornyok őrizték minden oldalról, ma sem lehet csak úgy kérés nélkül végigmenni rajta, ezt a tényt tapasztaltuk is, amikor az üzemcsarnokhoz értünk. A lepukkant csarnok kerítésénél láthattuk, hogy azt ma is használja valamilyen vállalkozás, így oda belépni nem lehetett, az ott posztoló biztonsági őr még a fényképezést is megtiltotta, több-kevesebb sikerrel.

A kutyát itt már csak egy “vau”-felirat helyettesíti

Más irány nem lévén elindultunk a visszafelé, a terület bejárható részét megnézni. Kibelezett, szerkezetéig lerabolt épületek vegyültek még használatban lévőkkel, amelyeket kisebb autójavító cégek, összeszerelő üzemek vettek birtokba. Ezek közül nyújtott egészen szürreális látványt egy ciklámenre mázolt garázs előtti, oszlopra felakasztott csontváz, teljesen újraértelmezve a halloween-i kompozíciót.

A dekorációt látva jegyezte meg mellettem kissé morbid humorral valaki: Íme a gyár utolsó dolgozója.

Néhány méterrel arrébb találtuk meg az egykori irodaházat. Volt, aki megjegyezte, hogy 25 évet dolgozott a III-as egységben, mégsem járt sosem az irodaházban. A mellette lévők erre azonnal reflektáltak, hogy addig jó, hiszen akkor semmilyen renitens tevékenységet nem követett el ilyen sok idő alatt.

Egy jó kétszáz méterre az irodaháztól ért a legújabb meglepetés, ezzel pedig nem voltam egyedül. Az elhagyatott, lepukkant épületek sorát egy abszolút csinos lakópark szakította meg a gyártelep kellős közepén.

– Mégis ki költözik ide?

– Ez milyen utca hány szám?

– Bejön ide a postás?

– Úgy egyébként, hogy költöztek be ide jól szituált családok, amikor ide még a Google streetview sem lát be? – záporoztak a kérdések egymást követve. Mindez persze a kertben játszó kisgyerekeket vagy a csoportunkra rácsodálkozó anyukákat nem zavarta. Ez is jól példázza, milyen az, amikor új funkciót kapnak az egykori gyárépületek.

Ha önmagában nézzük ezt a fotót, meg nem mondanánk, hogy egy gyártelep kellős közepén vagyunk.

A lakóparkkal szemben azonban folytatódik a sorminta, csak a tartalom kissé más. Itt például számítástechnikai eszközök egész tárházát látjuk, hogy milyen célból raktározzák itt, az talány marad.

A III-as egység végül egy büfében és egy elhagyatott portaépületben ér véget. Itt még “hatnegyvenért” ehettek azok sült kolbászt, akik a büfét nyitva találták. Ezt követően újra buszra szálltunk, hogy bejárjuk a régi gépgyár I-es egységét.

 

Átérve a I-es egységbe már sokkal többet ültünk buszon, így jóval kevesebb lehetőségünk volt fotózni. Ennek oka az idő hiánya, az ipartelep nagysága és a szúrós tekintetek egyvelege volt. Mint már említettem, manapság több kisebb cég is működik a gyártelep egy-egy épületében, akik nem feltétlenül voltak felkészülve egy 60 fős csoportra, több helyi médiummal kísérve. 

Mindemellett egyedül az idegenvezetőnk tudta, hogy hová megyünk, mi, kevésbé jártasak már a bejáratnál elvesztettük a fonalat. Lelkes kalauzunk percenként bombázott minket információkkal, ennyi időnk volt a gyári szakzsargont elsajátítani. Így hallottunk életünkben először a nagyedzőről, a fehér hőüzemről, a porfestőről vagy éppen a koromgyárról. Hogy mindezek nem ismerete mennyire a fiatalabb generáció szegénységi bizonyítva, azt nem tudom megítélni, mindenesetre a buszon ülő “nagyöregek” jókat derültek azon, ahogy észrevették az egyre nagyobb homályt a szemünkben. 

“Csókolom. Hol találom a nagyedzőt?”

Az anekdoták háttérzajával kísérve úgy tapadtunk az ablakra, mint a kisiskolások. Egyik ámulatból estünk a másikba az elhagyatott monstrumok mellett elhaladva, melyek vívták ádáz harcukat a természettel. Persze itt is akadt számos épület, amelyet valamilyen formában használták vagy éppen újrahasznosítottak. Ezen a ponton történt is egy kisebb törés az életemben, hisz nem volt alkalmam megörökíteni személyes kedvencemet: a kisebb üzemcsarnok egyik felét levakolták, nyílászárókat cseréltek rajta, sőt még a tetőteret is beépítve rendezték be lakóházzá, míg a másik fele megmaradt olyannak, amilyen volt, így cca. 30-40 évnyi időutazást lehetett átélni egyetlen falfelületen. Ekkor is felmerült bennem a “ide egynapi járóföld, mire beér a postás” kérdésköre, de ezt a dilemmámat lassan kezdtem elengedni. 

Már csak azért is, mert a busz egy hatalmas térre kanyarodott (ami mint utólag kiderült, nem volt tér, csupán eltűnt a föld színéről egy nagyobb üzemcsarnok). Itt végül a katasztrófaturisták népharagja ledöntötte a buszozni vágyók szolid ellenállását, melynek eredményeképp birtokba vehettük a területet. 

Itt-ott még felfedezhetőek azok az ipari vágányok, amiken egyik gyáregységből a másikba szállítottak a legkülönfélébb termékeket.

Ezen a helyen akadtunk rá az egyik legmonumentálisabb csarnokra, amit belülről is láthattunk, ugyanis a hajdanán patinás épület egyik oldalfala hiányzott. Itt aztán mindent fel lehetett fedezni. Elhagyott lábbeliket, felborult kocsit, régi feliratokat, emléktáblákat, és olyan hatalmas ódon órákat, amelyekre egykor több száz ember nézhetett fel, várva a műszak leteltét. De beszéljen helyettünk az alábbi képgaléria.

Miután teljesen beszippantott a hely varázsa, fotós társammal úgy döntöttünk, hogy “véletlenül” lemaradunk az épp indulni készülő buszról, így volt még időnk visszasétálni egy pár helyre, ami mellett a busszal vérző szívvel haladtunk el. Ilyen volt az a vasúti szerelő műhely, ahol ma is leharcolt mozdonyok sorakoztak. 

Itt azonban bámészkodásunknak – némi fáziskésés után – egy pár mozdonnyal arrébb hevesen tiltakozó őr vetett véget. Ekkor döntöttünk, úgy hogy helyismeret hiányában a biztonságot jelentő kijárat felé vesszük az irányt. Elindultunk tehát azon az úton, ahol 30-40 évvel ezelőtt, egy-egy műszakváltás alkalmával még több ezren indultak el a frissen felépített munkáslakások egyikébe kipihenni a munka fáradalmait.