Revolverek, mérgezések, búcsúlevelek és lángoló házak Lillafüreden

A Miskolctól mintegy pár kilométerre található Lillafüred időtlen idők óta azon helyek közé tartozik, melynek festői látványa megdobogtatja a szívünket. A természet szerelmesei által kedvelt terület már a 19. század végétől vonzó célpont volt a pihenni vágyóknak, de igazán akkor került fel a turistatérképre, amikor 1930-ban átadták a Hámori-tó mellett ma is koronaként ékeskedő Palotaszállót. Ám Lillafürednek is megvannak a sötét történetei, amelyekről keveset beszélünk. Blogunk legújabb szerzője, Tóth Zsuzsi történeteit olvasva, olyan érzése támad az embernek, hogy az egykoron “magyar Tempének” is nevezett Hámor völgye nem csak a Meseautónak, hanem erős krimiknek is nyugodt szívvel adhatott volna díszletet. Ahogy adott is, csak itt a forgatókönyvet az élet írta. 

Ahol sláger az öngyilkosság

Ismerős lehet a magyar irodalomból Karinthy erős akaratú hőse, aki közel félszáz alkalommal volt képes leszokni a dohányzásról. Többször próbálkozott, ahogyan az a hölgy is, aki megpróbált „leugrani” a Molnár-szikláról. A vérbe borult, testén durva horzsolásokkal teli nő, mielőtt követte volna az öreg molnár példáját, lélekerősítőként egy üveg mennyiségű konyakot ivott. A sziklakeresztig el sem jutván, folyton visszacsúszott az úttestre egészen addig a sokadik kísérletig, míg végül is feladta a heggyel való küzdelmet. Ez volt a 32. sikertelen öngyilkossága.

Lillafüred magas sziklaszirtjei, feneketlen mélységűnek látszó tava sokszor nem csupán a lelkes természetszerető turistákat vonzotta, de azokat a végső elkeseredetteket is, akik már feladták a reményt és lelkük örök nyughelyét vélték megtalálni Lillafüreden. A Taj-tó (így hívták leánykori nevén a Hámori-tavat) smaragdzöld, sötét mélysége, vagy a Molnár-szikla csábítóan kiszögellő oromcsúcsa csak néhány pont, mely bizonyára bőven tudna mesélni a levegőért vagy éppen fogódzóért kapkodó pára utolsó kiáltásairól. Ahogyan 1911-ben is, amikor két életunt kamaszlány nem látva kiutat, a Hámori-tó vízébe vetette magát. Sajnos még fájdalmasabb a sztori abból az apró körülményből adódóan, hogy a 17 és 18 éves Magyar Julianna és Kádár Margit, hogy biztosra menjenek, kötényeikkel egymáshoz is kötözték magukat.

Tragédiák a Taj-tó körül

Később, az 1920-as évektől egyre többször számolt be a sajtó a Taj-tóhoz  köthető tragédiákról. 1929-ben például Dálnoki József napszámos fürdés közben merült úgy el, hogy már csak holtestét hozták fel a mélyvízből. Azonban nem mindig találtak rá azonnal az áldozatra. Lipták Dezső, aki öngyilkossági szándékkal vetette magát a Hámori-tóba, sajnos csak 15 nap után került fel a  vízből. Fáradhatatlanul sorolhatnánk azon tragédiákat, melyekben egy dolog mindig közös volt: a biztos halállal végződtek.

Maradjunk most a Hámori-tónál, melynek vízén a csónakázás ma sem veszélytelen. Azonban a harmincas években bizony mentőmellény nélkül is gyakorta beültek a csónakba a laza kis evezésre vágyakozó fiatalok. Így indult 1934 májusában Morvai Emil bányász esete is, aki két barátjával és három leánnyal a hámori búcsú délutáni mulatságában csónakázásnak indult. A kis társaság önfeledten szórakozott egy csónakban, amikor is az megbillent és felborult. Mindenki megmenekült, kivéve Morvait. S, hogy mikortól volt tilos hivatalosan is a fürdőzés, azt pontosan nem tudjuk, de 1972-ben már tábla próbálta visszatartani a mélyvízű tóban való lubickolásra és úszásra vágyókat. Tiltó tábla ide vagy oda, ugyanezen évben Arlett Imre mégis megpróbálta a lehetetlent, s beúszott a tó közepére, ahol elsüllyedt. Testét csak másnap reggel tudták csáklyákkal felhozni.

Tragikus románc

Természtesen ma már nem lepődünk meg, ha arról mesélnek nekünk, hogy annak idején − egészen pontosan 1934-ben − a Palotaszálló liftkezelő inasát könnyű románc kötötte az egyik szobalányhoz, akivel hamar össze is melegedett. A nem egészen happy enddel végződő történet alapján, az alig 17 éves Tivadar és a szobalány csónakázni mentek, azonban délután megunhatták mindezt, s a parton kezdtek incselkedő kergetőzésbe. A lány fröcskölni kezdte a fiút, aki a lányhoz akart volna ugrani, azonban őt magával rántva a tóba esett. A hét méter mély vízben hamar tovább sodródtak mindketten. Míg a lányt hamar kimentették, a fiúra sajnos csak az esti órákban találtak rá. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a szobalánynak az izgalmakon kívül semmi baja nem esett.

Bíróság előtt

Az öngyilkosságokon és a meggondolatlanságból adódó tragédiák mellett itt is történt olyan bűneset, melyről több sajtóorgánum is beszámolt. 1926-ban valószínűleg kiemelt cikként olvashattuk volna arról a lillafüredi gyilkosságról is, amelyet egy szabósegéd követett el gazdatársával szemben. Hisszük vagy sem, a két férfi annyira haragos viszonyban állt egymással, hogy erőteljesen birokra keltek, s a szabósegéd egy ollót döfött társa gyomrába, majd egy rántással felmetszette azt. S, hogy a gyilkosság nyomait eltüntesse, szalmaköteget hozott, majd felgyújtotta a házat. A szomszédok azonban észrevették és eloltották a tüzet, majd megtalálták Nagy András szörnyen összeszurkált holttestét. A gyilkos hamar bevallotta tettét, aki először gyújtogatás miatt állt statáriális bíróság elé, mely egyetlen tárgyalás alatt hozta meg a döntését. Érdekessége a statáriális bíróságnak, hogy abban az időben csak halálbüntetést vagy felmentést hozhatott ítéletként, nem volt lehetőség sem fellebbezésre, sem kegyelemre.

És amiről még nem beszéltünk: a mérgek és fegyverek…

Az 1900-as években igencsak gyakorinak számítottak a különféle mérgekkel, illetve revolverrel elkövetett gyilkosságok.  Ez utóbbi fegyver lett a biztos eszköz annak a 25 éves lánynak a kezében, aki búcsúlevelet sem hagyva, szíven lőtte magát Hámor egyik munkásházában. 1934-ben Martin Gizella, a családja számára is ismeretlen okból hajtotta végre tettét.

Sokáig foglalkoztatta a korabeli sajtót, annak az Amerikából visszavándorolt magyar úriasszonynak az esete is, aki a Palotaszállóban egy egyszerű altatószerrel mérgezte meg magát. A Veronált egyébiránt 1903-ban hozták forgalomba, ami újdonságként hatott az álmatlanságban szenvedőknek. Hírét azonban annak köszönhette, hogy rengetegen követtek el vele öngyilkosságot, köztük példának okáért Juhász Gyula költőnk is. Ez a rossz szokás adott alapot arra, hogy az alvászavaros betegek szinte kényszerképzetüknek tartsák azt az elgondolást, hogy az altatók rendkívül veszélyesek lehetnek. Visszatérve az ötvenév körül járható Kőszeghi-Winkler Eleknére, miután ura elhunytát követően visszaköltözött hazánkba, vagyonának nagy részét felélte, és nem igazán tudta az itthonlétet megszokni. Gondolatai az elmúlás körül keringtek, sokszor hangoztatta rokonainak, hogy miután egyedül marad, senkire sem szeretne rászorulni. Az asszony búcsúlevelében megkérte a hatóságokat, hogy elhunyt férjével a Hámori temetőben szeretne nyugodni, majd az említett Veronállal vetett véget életének.

Gondoljunk vissza Agatha Christie, gyógyszerészetben is jártas, világhírű krimiszerzőre, akinek az 1920-as évektől publikált regényeiben is gyakorta olvashattunk az italokba csempészett mérgekről. Ebből az aspektusból talán nem is kell csodálkoznunk azon, hogy bizonyos reményvesztett emberek, a Poirot-filmekbe is tökéletesen beleillő Palotaszállót keresték fel és nyelték le a számukra minden szenvedés végét jelentő vegyületet.  Igy tett Dr. Weiser István is, akinek története hatalmas port kavart 1927-ben. A fiatal orvos háromszor próbálta meg lelkét a túlvilágra juttatni, s öngyilkosságai kísérleteinek egyik helyszíne a Palotaszálló volt. Első alkalommal morfiummal mérgezte magát, majd féléven belül kétszer kokainnal próbálkozott.  Ám kanyarodjunk vissza most egy margitszigeti rendőrgázolás ügyére, itt ugyanis a fiatal orvos neve többször is felmerült. Egy korházi altiszt a rendőrségen tett bejelentése alapján őt látta elkövetőként. Az Új Szent János Kórház alorvosa azonban sziklaszilárd alibivel rendelkezett, így hamar ejtették ellene a vádat.

Az ügy utóéletének tudható be, hogy dr.  Weiser revansot vett és ún. “később-bíróság” (nagy valószínűséggel a másodfokú bíróság korabeli, újságírói megnevezése) elé állíttatta a vádaskodó altisztet. A szegény orvos azzal viszont nem igazán számolt, hogy idegeit a kihallgatással járó izgalmak megviselhetik, továbbá az anyagi terhek is egyre intenzívebben gyötörték. Az már csak hab volt a tortán, hogy az ügynek köszönhetően az Új Szent János Kórház nem újította meg az orvos szerződését, autóját pedig, amely miatt annak idején a margitszigeti rendőrgázolással gyanúsították, lefoglalták. Summa summarum, Weiser egyre gyakrabban nyúlt morfiumhoz felé, majd egy csütörtöki nap feldúltan elszaladt otthonról. A szülők hamarosan hírt kaptak felőle egy miskolci távirat formájában, mely szerint a fiúk a Palotaszállóban nagy dózísú morfiummal mérgezte meg magát. 1931-ben interjú készült a sebészorvossal, amely során a riporter rákérdezett arra, hogy miért pont Lillafüred ? Erre a kérdésre eképpen válaszolt Weiser:

Messze akartam menni attól a helytől, ahol orvos van. Tudtam, hogy Lillafüreden nincs idény és gondoltam, itt majd elintézem a dolgot. Kedden érkeztem meg és szobát vettem. Úgy látszik azonban, hogy az, hogy csomag nélkül érkeztem, feltűnhetett, mert – mint később kiderült – minden lépésemet figyelték. Ha sétálni mentem, követett valaki, ha lefeküdtem, hallgatóztak, szóval, semmit sem tehettem anélkül, hogy észre ne vették volna.

Epilógus

A természet gyakorta lesz gyógyír fájdalmainkra, egyfajta kitörési pont, ahol mindig önmagunk lehetünk, ahol megújúlhatunk. Sohasem kéri tőlünk, hogy ott vágjuk el az életünkhöz való ragaszkodásunkat, hiszen mindig Mi döntünk. Folytatjuk, küzdünk, avagy sem. Mi döntünk, hogy szívünket célozzuk-e meg a revolverrel, s hogy összekötözzük-e a kötényeinket, hogy mégbiztosabb legyen az a halál, mely lássuk be, hamis megoldást kínál. A Hámori-tó most békés és csöndes víztükre, a vízesés friss robaja, a Palota gyönyörű és pazar szobái megőrzik a titkukat, s azon döntések miértjeit, melyekre mi, itt maradt élő emberek sohasem tudunk majd válaszolni. A körülöttünk élő természet viszont folyamatosan emlékezik, újra és újra látja, láttatja azon perceket amikor az ember elveszítette azt a fonalat, amely egy olyan élethez kötötte, amit már semmiképpen sem akart folytatni.

Hámor, Lillafüred  tisztelettel őrzik az emléküket.

Írta: Tóth Zsuzsanna

Kiemelt kép: A Hámori-tóban fürdőzők, háttérben a frissen átadott Palotaszállóval. Fotó: Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége / Fortepan