Tudjátok-e, hol van Diós-Győr?
Láttátok a regényes tájt:
A bércet és barlangot, melyet
Az őserő építe, vájt?

Az óriási hegymedencét,
Vizének zöld mélységivel,
Melyen egy-egy benyúlt merész ág
Rezgő képét teríti el.

Hol a mély titku rengetegben,
A vadkomló s az iszalag
Hűvös szagos bolttá foly össze,
Melyen vadméhek zsonganak.

Őzek szálalnak a pataknál,
Melynek forrása jéghideg;
Kotyog, pityeg a szunnyadó fajd
Elszéledő csirkéinek.

Hol a zöld fák közt, mint halott váz
Sárgúl egy-egy vár-omladék;
Multjáról csak regék beszélnek,
S halk gyenge viszhang lakja még.

Láttátok a tájt? bércet, ormot
Csendes völgyek s halmok felett?
Szelid s vadon szépségiben a
Mindenható természetet?

Tompa Mihály: Diósgyőr (részlet)

 

Amolyan preambulumként megosztanék egy személyes történetet.

Gyermekkorom egyik kötelező programja volt, hogy Vásárosnamény mellé jártunk nyaralni és én ezt nem is igazán bántam. Azonnal megfogott a Tisza-Szamos torkolatánál fekvő kis falu hangulata, ahonnan jó negyedórás sétával máris a homokos Tisza-parton találtuk magunkat, de előtte azért mindig megálltunk a falu híres-hírhedt halászának presszójában, a róla – általunk – elnevezett Bangeszben egy-két frissítőre. Szép nyarak voltak, telis- tele fagyival (amit az évek során már inkább a sör helyettesített), lányokkal, a miskolci fülnek megmosolyogtató tájszólással, beregi kifejezésekkel.

Aztán amikor szeptemberben újra az iskolapadban találtam magam, sorstársaim feltették az ekkor kötelező körkérdést, hogy ki merre volt nyaralni. Az ilyenkor kötelező klasszikusokat, a balatoni, görög-, horvát-, olaszországi élményeket végighallgatva adtam meg a slusszpoént: Gergelyiugornyán.

– Gergely min?! – jött az azonnali kérdés.

– G-E-R-G-E-LY-I-U-G-O-R-NY-A – próbálkoztam, de ismét értetlen tekintetekkel találtam szemben magam.

Ez az élmény olyannyira belerágta magát a fejembe, hogy a következő nyáron a Bangeszben az ott tivornyázó nagy öregek közül fülön csíptem egyet, elvittem a pulthoz, letettem elé a számára csak ünnepekkor élvezhető Unikumot és feltettem a nagy kérdést, ami egy évig nemhogy furdalta, egyenesen hasogatta az oldalamat:

– Honnan van ilyen furcsa neve a falunak?

Az öreg ráhelyezte lapát kezét a vállamra, majd szemrebbenés nélkül, hetven-nyolcvan év minden rutinjával megáldva rántott le még egy Unikummal. Úgy tűnt, Beregben ez az elixír segít abban, hogy megeredjen valakinek a nyelve.

– Kedves fiam! Kevesen tudják, de én tudom! Mikor Árpádék bevonultak a Honfoglaláskor, ezen a tájon is áthaladtak. Egy Gergely nevű vitéz lovagolt előre, hogy felderítse a tájat, majd jelentette a vezéreknek, hogy nagy problémába ütköztek, ugyanis híd nélkül nem tudnak átkelni ezen a hatalmas folyón. A vezérek persze kinevették mondván, hogy ha eddig eljutottak, nehogy kifogjon már rajtuk a víz, így “szépen” megkérték Gergelyt, hogy mérje fel a folyó szélességét. Magyarán hátba verték a következő felkiálltással: “Gergely! Ugorj, na!”  

Hogy mi lett végül Gergely sorsa, azt már sosem tudtam meg. Bár ez az enyhén sántító történet abszolút nem ért meg két Unikumot, arra azért jó volt, hogy elindítson bennem valamit. Ugyanis Miskolcon és annak közvetlen környezetében is vannak furcsa csengésű helynevek, melynek eredete nem egyértelmű. Csak az én személyes példámból kiindulva: az Észak- kiliáni lakótelepen születtem, majd elköltöztünk Berekaljára, most pedig a Bulgárföldön lakom, a Szarkahegy alján. De ott van a Tatárdomb, a Bábonyi-bérc, az Avas, Majláth, Martintelep, a Középszer, Pereces, Tapolca, Lyukó vagy éppen a kapuk. A zsolcai, a szentpéteri, a győri, a csabai, a Fábián, illetve a Sötétkapu. És még egy anekdota: egy egyetemista társam, mikor a Győri kapuról esett szó, a lehető legkomolyabban kérdezte meg tőlem, hogy mi köze van Miskolcnak Győrhöz. A választ azért minden miskolci legalább sejti: semmi.

Ezeket a helyneveket fogjuk körüljárni több részletben, kezdve a történelmi Diósgyőrrel. Valaki azt mondta nekem, hogy önmagában Nagy- Miskolc (az 1945 után több környező településsel egyesült Miskolc) helyneveit kutatni luxus, mert erre fókuszálva elsikkadok olyan információk felett, ami a helytörténet szempontjából sokkal inkább prioritást élvezne. Igazat adok, meg nem is. Ahhoz ugyanis, hogy átfogó képet kapjunk a helynevek eredetéről mind időben, mind perspektívában szélesre kell tárni az ajtót. Mondákat, elbeszéléseket ütköztetek majd nyelvészeti, történeti vagy éppen földrajzi magyarázatokkal. Nem szándékom bármelyik mellett állást foglalni, bár néhol a tudományos magyarázat erősebb mint az mesebeli, de  – mint tudjuk – minden mondának van valóságalapja.

Előre bocsájtom, nem biztos, hogy egyes miskolci helynevek eredetének minden verziójával találkoztam. Sőt, akad majd olyan is, amiről nulla információ lesz. Ennek oka, hogy egyelőre nem született még Nagy-Miskolcra levetített, a helynév keletkezésének magyarázatot adó, átfogó mű. Bár az elmúlt 300 évben több országos vagy (vár)megyei helynévtár íródott, azok nem foglalkoztak az egyes helynevek eredetével. Sok esetben a helynevek keletkezése annyira a régmúltra nyúlik vissza, hogy azokat még nem volt mód lejegyezni. Vagy éppen nem volt rá igény. Mindemellett azt is fontos megemlíteni, hogy ahogy a városkép, úgy a helynevek is gyakran változtak. Sok belőlük feledésbe merült, újak keletkeztek vagy átalakultak (gondoljunk csak a ’45 utáni időkre, ahol hirtelen Marx tér lett az Újgyőri főtérből).  Ennek ellenére némi utánjárással igyekszem a legtöbb elnevezés keletkezésére opciókat felvázolni.  Bár nem ez a szándék vezérel, azért remélem egyszer majd én is jó leszek valakinél két Unikumra…

Diósgyőr

Pesty Frigyes történész, országgyűlési képviselő 150 évvel ezelőtt vállalkozott arra a feladatra, hogy Borsod vármegye össze településének és azok helyneveinek eredetét összeírja. Több-kevesebb sikerrel, de ez legkevésbé az ő hibája. Pesty elképzelése ugyanis az volt, hogy a vármegye településeinek jegyzőitől kéri be a kívánt adatokat, akik tudatlanságuk vagy lustaságuk okán nem feltétlenül látták el hasznos információkkal. Bár Diósgyőr esetében felsorolja a fontosabb helyneveket, a várossal szomszédos településeket, sőt, némi történeti áttekintést is nyújtanak, de példának okáért magáról a Diósgyőr elnevezésről így ír Szabó Josef, Diósgyőr jegyzője és Trajter István, a város bírája:

Egyetlen neve Diós Győr.
Nem vólt, hanem legrégebbi időben /Diós Geuur/ irmodorral találtatik feljegyezve, kimondás szerint azonban a mai ideig is folytonosan Diós Győr név alatt ismeretes országszerte, német, vagy más nyelv szerinti elnevezéssel nem bír. 

Pesty Frigyes (1823-1889)

Úgy tűnik, hogy Diósgyőr elöljárói sem voltak tévedhetetlenek, de ne szaladjunk ennyire előre, inkább nézzük a két tagból álló helynevet, melyből a források szerint a “Győr” utótag létezett előbb, már a 13. századtól említik változatos formában. Győr (és Miskolc) nevét Anonymus említi először a honfoglalásról szóló Gestájában.  A Gesta Hungarorum 31. fejezetében Anonymus így ír:  „Ezután a vezér (Árpád) és főemberei elhagyták Szerencset, s átkeltek a Sajó folyón azon a helyen, ahol a Hernád vize beleömlik. A Héjő vize mellett ütöttek tábort, egészen a Tiszáig és Emődig, s egy hónapig maradtak ott. A vezér még ott Böngérnek, Bors apjának nagy földet adott a Tapolca vizétől a Sajó folyóig, amelyet most Miskolcnak hívnak, azonkívül odaadta neki azt a várat, melyet Győrnek mondanak. Ezt a várat Böngér fia, Bors a maga várával, Borsoddal egy vármegyévé tette.”  A szövegben szereplő Böngér a Miskóc nemzetség őse volt.

Az idézett részlet a Gesta Hungarorum 31. fejezetéből.

Bors vezér leszármazottainak az egyik ága, a Miskóc nemzetség egyik központja volt a a mai város területének első települése, mellette egy földvárral, melyet Geurunak (Győrnek) hívtak. Anonymus valamikor 1200 körül írta krónikáját, tehát arra, hogy 896 környékén valóban Győrnek nevezték a várat, arra nincs közvetlen bizonyíték, főleg, mert a Győr az egyik legvitatottabb eredetű szavunk. A legelterjedtebb nézet szerint a szó avar (vagy hun) eredetű és gyűrűt jelent, ami gyűrű (kör) alakú erődítményre, várra utal, mások szerint személynév volt. Győrt a Geurun kívül említették még Geur, Gewr, Gyewr, Gyer, Geőr, Giőr néven is a különböző összeírások. Egyébiránt Diósgyőrt egy ideig Nagygyőrnek is nevezték, hogy külön tudják választani a közelben lévő Kisgyőrtől, majd később alakult ki tőle nyugatra Felsőgyör, majd a 1900-as években kiépülő Újgyőr, melynek nevét ma az Újgyőri főtér őrzi.

Itt merül fel a teljesen jogos kérdés, hogy mi újság a dunántúli Győrrel? Hogy létezhetett egymás mellett a két Győr az országban?

Nos, a kérdésre igyekszem kimerítő választ adni. A dunántúli Győr ókori latin neve Arrabona, nevét az Arrabo folyóról kapta melynek torkolatánál feküdt, és amit ma Rábának ismerünk. Egyes történészek ebből vezetik le mai nevét, míg mások a Geur személynévhez kötik (Geur lovag volt az első várispán). 1824-ben Tubolyszegi Tuboly László (1756-1828) így ír Győr nevének értelmezéséről: „a Rába folyónak Dunába szakadtánál, hol akkor (t. i. a Rómaiak idejében) Arrabona, most Győr a régi német Ringtől magyarázott Gyűrű, vagy Gyűr, városa állott.

A városnak csak az ókorban volt a latin neve Arrabona, a középkorban már Jaurinumnak nevezték, így egy időben két Győr nevű település nem létezett.

Győr 1594-ben, Jaurinum-ként feltüntetve.

Ennél jóval líraibb, egyben szövevényesebb a város “Diós” előtagjának a története, amihez három monda is kötődik. Vahot Imre színműíró, ügyvéd, lapszerkesztő 1854-ben megjelent művében a következőket jegyzi fel Diósgyőrről: 

A rege és a néphagyomány azt tartja, miként a diósgyőri várat a régi korban egy Diós György nevű gazda ember építé, ki álmában kincset látván a háza előtti nagy diófa tövében, ezt a valóságban is fölkereste és találta. Emberünk e kincsből építé föl a várat s leányát hatalmas nagy urnak adta nőül.

Diósgyőr és környéke egy 1818-as térképen.

Ennél jóval líraibb, egyben szövevényesebb a város “Diós” előtagjának a története, amihez három monda is kötődik. Vahot Imre színműíró, ügyvéd, lapszerkesztő 1854-ben megjelent művében a következőket jegyzi fel Diósgyőrről: 

A rege és a néphagyomány azt tartja, miként a diósgyőri várat a régi korban egy Diós György nevű gazda ember építé, ki álmában kincset látván a háza előtti nagy diófa tövében, ezt a valóságban is fölkereste és találta. Emberünk e kincsből építé föl a várat s leányát hatalmas nagy urnak adta nőül.

Bár Vahot azonnal hozzáteszi, hogy valószínűleg Diósgyőr nem így kapta a nevét, azért ez a kis történet is jelzi, hogy a néphagyomány nem volt híján képzelőerőnek.

Ehhez kísértetiesen hasonló történetet jegyzet fel Solymossy Sándor még az 1930-as  években. Ennek a legendának a kissé kibővített változatát Dr. Csorba Csaba készülő könyvéből szó szerint idézném: 

“A Bükk rengetegének szélén élt valamikor egy vadász, akit Diós Pálnak hívtak.
Kicsiny házának udvarán állt egy terebélyes diófa, amely annyit termett, hogy a dióért cserébe mindent be tudtak szerezni, amire csak szüksége volt a kis családnak.
Történt egyszer, hogy egy szép nyári délutánon a családjával együtt éppen a diófa
árnyékában hűsöltek, amikor Pál sóhajtott egyet:
– Óh, miért nem adtál nekem soha kincseket istenem!
– Oh, te ember! Miket beszélsz? Hová tetted az eszedet? – szólt rá az ábrándozó férjére
a felesége.
– Lásd csak, anyjuk! Milyen termékeny, milyen szép ez a vidék! De mi haszna, ha nem
lakja senki. Nincs, aki szántson, vessen, arasson. Szőlő teremhetne a hegyoldalban, a sziklás tetőn vár emelkedhetne! A víz mellett malom állhatna. Mennyi mindent lehetne tenni, ha
kincsünk lenne…
Aztán fölállt, s elindult befelé az erdőbe. Ott bolyongott a sűrűségben, s egyre a
kincsen gondolkodott. Addig-addig, míg elálmosodott, s elnyomta az álom.
Álmában egy ősz embert látott, aki azt mondta neki: Kérésed meghallgatásra talált.
Menj fiam, és üljél Nagyvárad kapujában harmadnapig!
Ahogy fölébredt Pál, elbúcsúzott a családjától, föltarisznyált, s elindult Várad felé.
Ment és ment, szinte éjjel-nappal egyre csak vándorolt, míg aztán jó néhány nap múltán
Váradra ért. Ahogy az álom megjövendölte, leült a város kapujában.
Az első napon, szürkületkor üres tarisznyával leste a jó szerencsét, s akkor harsány
hangot hallott:
– Mit kérsz egy napra? – a hangot hallva megmerevedett. Hiszen ez az ősz ember
hangja, aki őt ide küldte, s álmában kincseket ígért neki!
Aki szólott, egy kis ember volt, s Pál gazdának hat polturát ígért!
Közben sokan odagyűltek a városkapu előtti térségre: asszonyok, leányok, legények,
öregek, hogy elszegődjenek napszámra a szőlőbe, rétre, oda, ahová kell. Pál csak nézte.
Szégyent és csalódást érzett. Hol van itt az ígért kincs?
Másnap megint rászólt a kis ember:
– Hát kend, fiam, miért van itt? Pál csak ennyit felelt erre:
– Engedelmet, uram! Várakozom, várok valakit.
Hej, pedig nehogy várt, dehogy várt. Bezzeg most szidta magát, s bánta már szörnyen,
hogy hebehurgyán idáig, ilyen messzire gyalogolt. Hogyan is hihetett egy álomnak!
– De ha már itt vagyok, – sóhajtotta – mindegy, bevárom a harmadik napot is. Lesz,
ami lesz…
No bezzeg a harmadik napon a kis ember lehordta szörnyen, ilyen-amolyan korhely
csavargónak nevezte.
– Már megkövetem uram, nem vagyok én afféle senkiházi! Megkövetem! Egy bolond
álom miatt van az egész, azért vagyok itt!
Aztán Diós Pál elbeszélte az álmát. A kis embernek nevettében a könnye is folyt,
amikor meghallgatta:
– Hát te aztán okos egy ember vagy, barátom! De senkinek se áruld el, mekkora nagy
az eszed! Ha teljesülne az álom, akkor én herceg is lehetnék talán, s enyém lenne Dárius
kincse. Hiszen én háromszor is álmodtam, hogy valahol fönn, ahol nagy hegyek vannak, s
rengeteg erdő. Bükknek mondják. No, ott nagy kincs van. S induljak el, de egyedül induljak…
Él ott valami vadász, Diós Pál a neve. Az ő házacskájának az udvarán áll egy vén diófa. Hát azt a fát ki kell vágni, s a tövében három kád arany van. No de apám se hallotta hírét sem a Bükknek, sem Diós Pálnak. No hát földi, kell-e neked az a kincs? neked adom mindet, csak menj el oda!
Így tréfálkozott a kis ember. Pál meg alighogy meghallotta, már indult is egyenesen
haza. Alighogy hazaért, máris neki kezdett a fa kivágásának. Egymás után omlottak a földre a hatalmas fa ágai. Majd elkezdett ásni. Már egy ölnyi mélyre jutott, de nem talált semmit. Még egy ásónyomot haladt, amikor valamin koppant a szerszám. Megtalálta az első kádat, arannyal tele. Aztán a másodikat, s a harmadikat. Éppen úgy, ahogyan megálmodta. Aztán mesterembereket fogadott, s a közeli sziklás dombra fölépítette a várát, amelyet Diósgyőrnek neveztek el, Diós Pálról. Az elhagyott vidék benépesült, a mezőn búzát érlelt a nap, a
hegyoldalban szőlő termett, a patak vize vígan forgatta a malom kerekét.”

Ha már diósgyőri mondák: állítólag a régi 200-as hátulján is elrejtettek egy biciklit. Te megtalálod?

De a kincstalálósdi itt még nem ér véget. Fölföldy Sándor diósgyőri tanár, cserkészcsapatával szintén az 1930-as években gyűjtötte össze a környék mondáit. Az itt leírt monda szerint szintén Diós Pálnak és diófájának köszönhetjük a környék benépesülését és ezzel együtt a Diósgyőr elnevezést, ellenben itt hősünk nem lelte annyira örömét abban, amit a fa kiásása után talált: 

“[..]A csalódás és elkeseredés majdnem megőrjítette Diós Pált. Szidta az álmát, szidta az öregembert, hogy így felültette. Tehetetlen dühében toporzékolni kezdett, és toporzékolása közben egy sötét színű különös kődarabot, amelyet a nagy diófa helyéről ásott ki, az udvaron pislákoló tűzbe rúgott. 
Különös szag üti meg az orrát Diós Pálnak. Elámulva látja, hogy a kődarab nagy lánggal kezd égni. 
Azóta temérdek kőszenet bányásztak már ki a diósgyőri hegyekből: így vált százaknak és ezreknek áldott kenyerévé Diós Pál álma és a kidöntött diófája helyén feltárt kőszéntelepe.”

Diósgyőr egy korabeli ábrázoláson.

Azért valljuk be, ez utóbbi verziót még Benedek Elek (egyébként a nagy mesemondónak is van némi köze Miskolc egyik ikonikus forrásának elnevezéséhez, de erről majd később) is megmosolyogná. De akkor mi rejtőzik Diósgyőr a elnevezés mögött valójában? A legvalószínűbb verzió – mint oly sok egyéb diósgyőri helynév esetében is – a pálosok jelenlétével magyarázható. Mint ismert, Diósgyőr 1261 után lett az Ákos nembeli Ernye báné, és a várat IV. Béla várépítési kezdeményezésére és vetélytársai, a Miskolc nembeliek éleskői vára ellensúlyozására építette. Pontosan nem lehet tudni, hogy a fiatalon még szegénynek számító Ernye milyen lépésekben építette ki hatalmas birtokrendszerét (élete végére az egyik legtehetősebb földesúr lett, hatalmas vagyont hagyott hátra), de fia, István is folytatta apja – nem ritkán erőszakos – terjeszkedő politikáját. Az ő idején volt a rezidenciajelleggel kialakított diósgyőri vár első fénykora, amikor István egyenesen borsodi nádornak címezte magát. Tekintélyét és személye fontosságát jelzi, hogy Bajorországból választhatott feleséget, a bajor herceg lányával kötött fényes esküvőjét a várban tartotta, és több oklevelet is kibocsátott itt. Például azt az okiratot, amelyben a még éppen alakuló pálos rend számára rendházakat alapított. 1313-ra felépült a Szentlélekről elnevezett kolostor, a régi vár helyén pedig Diósgyőrben alapított rendházat. Ákos István halála után sok minden megváltozott, fiai a királyi lojalitás helyett Csák Mátéval kötöttek szövetséget. A háborúzások befejeződésével I. Károly (téves, de elterjedt nevén Károly Róbert) király elkobozta vagyonukat.

Egy szemernyi pálos hagyaték Diósgyőrben.

Ernye bánnak – akinek neve Erenyő nevű helynevünkben is fennmaradt – köszönhető tehát a pálosok megtelepedése a környéken, akik többször részesültek birtokadományokban, de emellett voltak malmaik, mészárszékük, téglaégetőjük, de még sörfőzdéjük is. A gyümölcstermesztéssel is foglalkozó barátok a környékre számos diófát telepítettek, ezzel függhet össze hogy a 14. századtól már sok helyen Diósgyőrként említik a környéket, ami száz-kétszáz év alatt ki is szorította a köztudatból az egykori Győr elnevezést. A pálosok gyümölcstermesztési szokásairól árulkodik még a Szilvás-völgy, a Meggyes(alja) helynevünk is. Felsőgyőr (a mai Majláth) környékén a Barát-hegy, a Barát-erdő és a korábbi Barátok földje is a pálosok jelenlétről árulkodik.  

A Remete Szent Pálról elnevezett, egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet Boldog Özséb alapította.

Még ha csak szorosan a Diósgyőr elnevezést vizsgáltuk is, láthattuk a hely- és településnevek eredetének többrétűségét. Azért is érdekesek a körülöttünk élő helynevek, mert valóban élővé tudják varázsolni névadójukat. A nyelvi formában megtestesülő történelem önmagában sokat mesél, az emberi emlékezet által őrzött mondák színesítik, ám sok esetben félrevezetik a téma iránt érdeklődőket. Persze, ha hagyják magukat. 

A következő részben megvizsgáljuk majd Diósgyőr és környékének (Felsőgyőr, Újgyőr) helyneveinek eredetét is, bár többre már ebben a bevezetésnek szánt, konkrétan a Diósgyőr névre koncentráló írásban is utaltam.

Folytatása következik.

Források, irodalom

  • Herman Ottó Múzeum Történeti Tár
  • B-A-Z megyei levéltár
  • Miskolcz régi térképeken 

  • Dobrossy István (szerk.) : Miskolc története I.
  • Fölföldy Sándor (1934) : Diósgyőri mondák-regék
  • Pesty Frigyes (1988) : Borsod vármegye leírása 1864-ben
  • Solymossy Sándor (1935): Monda in: A magyarság szellemi néprajza III.
  • Szendrei János (1886): Miskolcz város története és egyetemes helyirata
  • Tompa Mihály összes költeményei
  • Várnai Judit Szilvia (2014) : Fehér barátok földjén