Kriminek való vidék – ilyen volt miskolci szemmel a Sorsod Borsod

Sorsod Borsod. Felhangzik a Diósgyőr meccsein, szembejön veled levonókon (hogy a pestiek is értsék, matricákon), pólókon, a helyi gettószlengbe valahogy mindig belecsempészik rapperek, vagy éppen magára varratja az ember, ezzel is büszkén hirdetve kötődését. A szlogen, ami helyi, mégis univerzális, hiszen mindenkinek más jelent. Bár mindenkinek mást jelent, mégis egy közösség erejét mutatja. Az erő, amit akkor veszel észre igazán, amikor a sors az ország, vagy akár a világ más részére vezényel. Hiszen élj bárhol, egy idegen szájából elhangzó csőcsőre mindig felfigyelsz, hiszen azt jelzi, hogy az idegennel közösek a gyökereitek. Innen pedig már nem sok választ el attól, hogy az idegennel azonnal a legjobb barátok legyetek, majd az otthonról hozott pálinkától opálos szemmel énekeljétek az Edda-klasszikust mondjuk Németország kellős közepén: “Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom a várost…”.

Ismerős a sztori?

Amikor először jött velem szembe a hír, hogy Sorsod Borsod címmel jelenik meg egy könyv, egyszerre két, egymást azonnal kioltó gondolat cikázott végig az agyamon. Egyrészről zseniális marketingfogásnak gondoltam a címadást, hiszen egy igazi lokálpatriótát azonnal meg lehet venni ezzel a két, egymással rímelő szóval. Másrészről viszont felmerült bennem a kérdés, hogy mi újat tud mondani egy olyan könyv, ami ilyen − miskolci fülnek legalábbis − elcsépelt szlogent használ? Utóbbi kérdésre akkor kaptam meg a választ, amikor még csak belelapozni készültem a frissen megszerzett példányba, majd kisvártatva azon kaptam magam, hogy a vacsorám odaégett, mert az eredeti tervemmel ellentétben a sütőben felejtett melegszendó helyett az oldalakat kezdtem el falni. Nem kellett sok ahhoz, hogy tudjam, Bánhidi Lilla első könyve bizony működik.

Ugyanis azonnal lúdbőrözni kezdtem, amikor a ma slágernek számító skandináv helyszínek, vagy éppen a Böszörményi Gyula-féle (egyébként óriási kedvencnek számító) századfordulós budapesti nyomozásai helyett azonnal hazai pályán, a Népkertben találtam magam, hogy onnan szinte azonnal bulizni menjek az egyetemi Rokiba. Így mindamellett, hogy máris egy bűntény kellős közepébe csöppentem, a könyv előhozta a régi, vagy nem is olyan régi emlékeket is. Ezt követően a szerző szépen sorban végigvezet a város ismert, vagy épp kevésbé transzparens helyszínein.

Azt természetesen nem tudom megítélni, hogy Miskolc krimibe bújtatott tourist guide-ja mennyire mutatja meg a várost egy kívülállónak, azt majd megteszik helyettem mások. „Hazaiként” azt azonban ki merem jelenteni, hogy a szerző igencsak jól felkészült a helyszínekből.

Szinte minden leírás tűpontos, naprakész, nem kertel. Ami csúnya az csúnya, hiába is próbáljuk mi, itt élők takargatni. Bár a regényben − illeszkedve a műfajhoz − nem éppen a város napos oldala van kidomborítva, mégis teret kapnak azok a helyszínek, amiket büszkén mutogatunk a messziről jött vendégeinknek. Mondhatnánk persze azt, hogy úgy könnyű, hogy a szerző maga is elszármazott miskolci, ennek ellenére simán megtehette volna, hogy az emlékeiből dolgozik. De nem ezt tette. A könyv bizonyos részletei elárulják, hogy az író számos kilométert beletett abba, hogy történetének helyszínei naprakészek legyenek.

A könyv előnyére vált az is, hogy Bánhidi Lilla nem csak a helyszín, hanem a szakmája tekintetében is hazai pályán maradt. Mivel a főszereplő, Alexa a szerzőhöz hasonlóan a médiából érkezett, így e terület minden mozzanata hitelesen jelenik meg. De nem csak itt találunk párhuzamot az író és az általa megformált karakter között. Mindketten elhagyták Miskolcot, előtte azonban gyakornokként dolgoztak a helyi rendőrkapitányságon. Mivel a nyomozati munka hangsúlyos a regényben (milyen meglepő ez egy krimi esetében), így érdemes kitérnünk arra is, hogy mennyire életszagúak a könyvben szereplő rendőrök szájába adott szavak.

Ahogyan maga az író is kihangsúlyozta: a kötet megírása során készített számtalan interjú egyik legérdekesebb tanulsága az volt, hogy a Hollywood által téves sztereotípiaként fejünkbe ültetett „Kezeket fel! Itt a rendőrség.” mondatok helyett bizony sokkal durvább szavak hangoznak el egy tettenérés során, még ha nem is éppen elegáns leírva viszontlátni azokat.

Arról pedig egészen eddig nem ejtettünk szót, ami a jó krimi egyik legfontosabb fokmérője, miszerint az olvasó a mű mely részén kezdi el legalább sejteni a gyilkos kilétét. Csak a magam nevében beszélhetek, de még a műfaj gyakorlottabb olvasójaként is belesétáltam Bánhidi Lilla csapdájába, amit nem csak annak tudok be, hogy elterelték a figyelmem a miskolci helyszínek. Az író végig ügyesen ködösített azzal, hogy mintegy háromszáz oldalon keresztül megvolt a gyilkosságsorozat „egyértelmű gyanúsítottja”, holott pontosan tudnom kellett volna, hogy egy jó krimiben bőven lesz még csavar. Márpedig ez egy jó krimi volt annak ellenére is, hogy bizonyos karakterek kidolgozottságánál maradt némi hiányérzetem.

Összességében elmondható, hogy Bánhidi Lilla egy igazán különleges ajándékot adott Miskolcnak. Első könyves író létére egy olyan műfajban mutatja meg a várost, ahogyan még előtte senki sem tette. Bár sokáig volt félelmem azzal kapcsolatban, hogy a könyv „borsodisága” csak a sok esetben erőltetett “tájnyelvben” fog kimerülni, de ez az aggodalmam hamar eloszlott. Ez a könyv igenis élő, sok esetben kiábrándító pontossággal mutatja be szűkebb régiónkat. Hiszen kár lenne tagadni, a Sorsod Borsod életérzést nem csak a turisztikai kiadványokban bemutatott büszkeségeink szülik, hanem az az életforma, ami egykoron, az Avasi kilátó falára felrajzolt, a Sorsod Borsodhoz hasonlóan ikonikussá váló mottó testesít meg: Nem haldoklunk. Mi így élünk. 

 

Borítókép: A Sorsod Borsod című kötet borítója. Forrás: Bánhidi Lilla író Facebook-oldala.