Az 1956-os forradalomról legtöbben Budapest eseményeire emlékezünk, de a szabadság lángja nemcsak a fővárosban, hanem az ország iparvárosaiban is fellobbant. Miskolcon a munkások, diákok és civilek közösen emelkedtek fel az elnyomás ellen, és a forradalom napjaiban a város saját drámai történelmet írt. Sortűz, hősies kiállás, megtorlás és emlékezés – ez Miskolc 1956-os története.
Feszültség az iparvárosban
Az 1950-es évek közepére Miskolc az ország egyik legfontosabb ipari központjává vált. A DIMÁVAG dolgozói az egész ország gazdasági életében kulcsszerepet játszottak. Ugyanakkor a központi irányítás, a termelési kényszerek és a politikai elnyomás miatt a munkásság körében egyre nőtt az elégedetlenség. 1956 októberében már a városban is érezhető volt a változás szele.
A forradalom eseményeinek közvetlen előzményei Miskolcon október 22-én kezdődtek, amikor az egyetemisták követeléseiket 11 pontban állították össze. Egyik fő céljuk a szovjet csapatok kivonulása volt. A gyűlésen megválasztották a diákparlamentet, amely régiónk egyik legfontosabb forradalmi szervezetévé vált. Október 23-án a DIMÁVAG Gépgyárának munkásai összeállították a saját követeléseiket előbb 17, majd 21 pontban. Ők a szovjet csapatok kivonása mellett többek között valódi titkos és általános választójogot követeltek. Ekkor alakult meg a demokratikus Munkásszervező Bizottság is, amely másnap munkástanáccsá alakult. A DIMÁVAG dolgozóinak pontjaival Földvári Rudolf, a megye pártbizottságának első titkára is egyetértett.
Október 24-én a vasgyári munkások demonstráció keretében akarták kinyilvánítani szolidaritásukat a harcoló fővárosiak mellett, de ekkor még nem került sor komolyabb tiltakozásra. A mintegy 150-200 főt számláló tüntetést az ÁVH komolyabb erőfeszítés nélkül feloszlatta. Az országban elsőként üzemi munkástanács jött létre a DIMÁVAG-ban, tagjai elhatározták, hogy követeléseiket Nagy Imrének bemutatják.
A tüntetések napjai
Október 25-én zajlottak az első komolyabb demonstrációk. A munkások által eredetileg a Búza térre tervezett tüntetést végül az Egyetemvárosban, a diákokkal közösen tartották, így mintegy 35-40 ezer ember hallgatta a szónoklatokat.
Elhangzott a dolgozók 21 és a diákok 11 pontja, majd Galánffy Lajos zeneiskolai igazgató tudósított a debreceni történésekről, és felolvasta a követeléseiket, Zombori Sándor is felszólalt. Nagy Attila színész elszavalta a Szózatot és a tüntetők követelésének engedve a Nemzeti dalt is. A demonstráció itt véget ért volna, azonban a tömeg elindult a belvárosi Petőfi-szobor felé, ahol újabb felszólalások, szavalatok következtek. Eközben a fővárosba utazott a DIMÁVAG, a Nehézszerszámgépgyár és az egyetem közös küldöttsége, amelyet elkísért Földvári Rudolf, a megyei pártbizottság első titkára is. A delegációt Nagy Imre miniszterelnök fogadta, aki elismerte a DIMÁVAG 21 pontos követelését.
Este több fiatal is megindult a fővárosba, azonban a legtöbbjüket elfogták és rabosították a rendőrök.
Az egyetemi nagygyűlés október 25-én. (forrás: 1956-os Intézet Fotóadatbázis)
A miskolci sortűz – egy város gyásza
Október 26-a reggelén több ezren vonultak előbb a városi, majd a megyei rendőrfőkapitányság elé, hogy kikényszerítsék a politikai foglyok szabadon engedését. Bár ezt a rendőrség már megtette korábban, a demonstrálók nem hittek nekik, így megrohamozták az épületet. Erre válaszul – egy tévesen értelmezett figyelmeztető lövés hatására – érkezett a sortűz, amely 16 halálos áldozatot követelt, köztük a 13 éves Misley Emeséét, aki az 56-os miskolci események mártírjává, szimbólumává vált később. A sortüzet követően a tömeg elmenekült, de újra visszatért, ostrom alá véve az épületet. Október 26-án, illetve 27-én összesen újabb hét személy lett lincselés áldozata. Az események hatására a megyei munkástanács vezetői Papp Miklós és Nagy Attila kivételével elmenekült.
Lincselés Miskolc utcáin 1956 októberében. (forrás: 1956-os Intézet Fotóadatbázis)
A város kezébe veszi a sorsát
Október 30-án megalakult az úgynevezett Defenzív csoport, amely az államvédelmisek és a besúgók letartóztatására jött létre. Rövid működésük alatt összesen 72 rendőrt és ÁVH-tagot fogtak el részben azért, hogy megvédjék őket a lincseléstől. Október 31-én megválasztották a Miskolci Városi Nemzeti Bizottságot, élén Gálffy Imre (1944-49) korábbi polgármesterrel. Másnap az Észak- és Kelet-magyarországi Nemzeti Tanács jött létre, hogy összehangolja a régió forradalmi szervezeteinek a munkáját. November 3-án a megyei munkástanács már mérlegelte az ellenállás lehetőségét egy esetleges szovjet bevonulás esetén. Mint kiderült, a város védtelen a szovjet csapatok ellen.
A szovjet bevonulás és a megtorlás
November 4-én Miskolcra is bevonultak az oroszok, fegyveres harc csupán az Egyetemvárosban alakult ki, ahol két hallgató vesztette életét.
A megyei munkástanács vezetői nem ismerték el a Kádár-kormányt, ezért előbb letartóztatták, majd a Szovjetunióba szállították őket, de hamarosan el is engedték őket, mert a gyári dolgozók sztrájkba kezdtek. Decemberben a munkástanácsok feloszlatására irányuló rendelet miatt ismét tüntetés kezdődött. A Borsodi Nyomdánál történt zavargások következtében két szovjet és négy magyar vesztette életét. Az október 26-27-ei lincselések résztvevői közül 7 embert ítéltek halálra, majd végeztek ki.
A szovjet csapatok bevonulása csupán az egyetem ütközött elllenállásba.
A forradalom után hosszú évekig tilos volt beszélni az eseményekről. A miskolci sortűz áldozatait családi körben, míg a kivégzettek névtelen sírokba temették el, előbbiek nevét meg sem lehetett említeni. Csak a rendszerváltás után, az 1990-es évektől kezdve állítottak emléktáblákat és szobrokat a városban.
Ma a városban több helyen is emlékhelyek őrzik azoknak az emlékét, akik életüket adták a szabadságért. Miskolc minden október 23-án méltósággal emlékezik hőseire. A forradalom napjai ma is részei a város identitásának, annak az időszaknak, amikor a munkások, diákok és civilek együtt merték kimondani: elég volt az elnyomásból.
Közel hetven év telt el azóta, de az 1956-os forradalom miskolci eseményei tovább élnek a város kollektív emlékezetében. Nem csupán történelmi adatok ezek, hanem személyes sorsok, családi történetek, amelyek a szabadságvágy erejéről tanúskodnak. Miskolc 1956-ban bebizonyította, hogy a szabadságért való kiállás nemcsak Budapesten, hanem az egész országban közös ügy volt.
Az acélváros hősei ma is figyelmeztetnek: a szabadság nem magától értetődő, és mindig vannak, akiknek újra és újra meg kell küzdeniük érte.
Kiemelt kép: Vonulnak a demonstrálók a Petőfi-szobor felé 1956. október 25-én.
