A két fotó készítése között 107 év telt el.
A Kerekdomb legelőitől az első pályáig
1907-ben a diósgyőri már az ország legnagyobb vasgyára volt, lakótelepein, a kolóniákban 10.000 fő élt. Ez év augusztusában költözött Budapestről a vasgyári Schulek családhoz a játék szabályait ismerő Bende Antal: az általuk közösen megrendelt labdával már szabályszerű keretek között kezdtek el a vasgyári ifjoncok játszani. Futballpálya híján azonban a legények csak a Kerekdomb alatti réten tudtak egymás között focizni, innen azonban rendszerint elzavarták őket a legelőtársaság dolgozói. A leglelkesebb fiatalok úgy döntöttek, hogy – a Miskolci Sportegyesület mintájára – hivatalos egyesületi formában szervezik meg tevékenységüket. Mivel nem volt felnőtt az alapító tagok között, felkérték Vanger Vilmos elemi iskolai tanítót, hogy töltse be az újonnan alakuló sportegyesület elnöki tisztségét.
Az alapító Vanger Vilmos portréja.
Bár a Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Köre (DVTK) már 1910. február 6-án megalakult, még másfél évig a Kerekdombnál kialakított futballpályán kellett játszaniuk. Vanger felismerte, hogy kevés tekintéllyel bír a gyárigazgatóság előtt egy új pálya megépítéséhez, így az elnöki tisztséget csak ideiglenesen vállalta. 1912-ben a DVTK élére Oka Simon főmérnök került, aki hamar megnyerte Allender Henrik akkori gyárigazgatót az új futballpálya megépítésére, ami a DVTK jövője szempontjából létkérdésnek számított.
A DVTK első hivatalos mérkőzése még a Kerekdombon: 1910.05.01. DVTK – MSE 2-1
A vasgyári vezetők két területet jelöltek ki: az egyik a Nagyiroda (I. sz. hivatalház) és az Újdiósgyőr között húzódó vasútvonaltól nyugatra eső szakasz, míg a másik a sínpár–munkás étterem–mészárszék és a Szinva patak által határolt terület: a talajvizsgálatok után végül ez utóbbit találták alkalmasabbnak futballpálya építésére.
A „munkás étterem mögötti” pálya
A sportpálya 1911 tavaszán induló építését páratlan összefogás övezte. Maguk a játékosok nagy lelkesedéssel végezték a földmunkákat, a salak szétterítését és az egyéb munkálatokat is. Így az év augusztusára elkészült a várva várt sporttelep, amelyen egy 96×46 méteres, salakos futballpálya, valamint egy ahhoz tartozó futókör kapott helyet. A pályának a villamos sínpár felőli oldalán egy 60 méter hosszú, fából készült, 5 sorból álló lelátót, ezzel szemközt, a mészárszék felőli oldalon állóhelyeket alakítottak ki. A „munkás étterem mögötti” pályát ünnepélyes keretek között, 1911. szeptember 3-án vették használatba a DVTK sportolói.
A “munkás étterem mögötti pálya” háttérben a vasgyári református templommal. Ma a pálya helyén bérházak állnak.
1922-ben a labdarúgópálya méretét – a kor szabványainak megfelelően – 110×55 méteresre növelték. A DVTK ebben az évben nyerte meg először a Kerületi Bajnokságot, majd játszhatott a Vidék legjobbja címért, így nem csoda, hogy nem csak a pályát, hanem a nézőteret is át kellett alakítani. Négy évvel később, amikor a DVTK sorozatban a negyedik kerületi bajnoki címet szerezte meg, hozzáfogtak a nézőtér bővítéséhez. A mészárszék felőli oldalra építettek egy új tribünt, míg a villamos sínpár felőli oldalon nagyobb állóhelyeket alakítottak ki, így az addigi ülő- és állóhelyeket lényegében megcserélték.
Nem is lehetett volna méltóbb mérkőzéssel felavatni az újjávarázsolt sportpályát, mint a két, örök rivális vasgyári csapat mérkőzésével. 1927. június 16-án a munkáscsapat DVTK és a tisztviselői csemetékből álló Diósgyőri Athletikai Club (DAC) összecsapásából a DVTK jött ki jobban, 6-3-ra megnyerte a tribünavató mérkőzést.
Teltház előtt avatták a vasgyári pálya új tribünjét.
Bár a régi sporttelepet többször fejlesztették, mégsem jelenthetett hosszabb távon megoldást. Mivel a pályát folyamatosan két egyesület több mint tucatnyi futballcsapata és számos atléta használta, így az nem bírta el a folyamatos terhelést. 1935-ben a DVTK már negyedszázados jubileumát ünnepelte, tizenkétszeres kerületi bajnokként pedig joggal lobbizott az országos bajnokságba való felkerülésért.
Kell egy stadion!
Az egyre növekvő nézőszám és a DVTK jó szereplése indokolta egy új stadion építését, hiszen az NB-s bajnokságba kerülésért küzdő vasgyáriak felnőtt csapata nem tudott zavartalan edzésmunkát végezni. A klub vezetősége jelezte is igényét a gyárigazgatóság felé egy új, korszerűbb, nagyobb befogadóképességű stadion építésére. Markotay-Velsz Jenő, a MÁVAG akkori igazgatója azonban csak abban az esetben egyezett ebbe bele, ha a két vasgyári sportegyesület fuzionál. Hosszas egyeztetések után, de a két addigi rivális, a DVTK és a DAC vezetői végül elfogadták a feltételt, így elkezdődhetett az építés előkészítése.
Az új diósgyőri stadion “alapkőletétele” 1937-ben. Ez a stadion már a mai helyén épült.
A stadion terveit illetően hamar döntés született. Lucsányszky Gézát, az atlétikai szakosztály elnökét berlini tanulmányútja – az 1936-os berlini olimpiára épített stadion – ihlette. Így a diósgyőri stadion füves pályájának méretei azonosak lettek a berlini stadionéval, főbejáratnak pedig maratoni kaput építettek. A stadion főépülete lelátóként és klubházként is funkcionált: a kor igényeihez mérten öltözőhelyiségeket, vizesblokkokat építettek, az emeleti helyiségekben a vendégcsapatnak, illetve a nem vasgyári illetőségű hazai játékosoknak alakítottak ki szálláshelyet.
A stadionavató beharangozója a Magyar Élet 1939. június 24-i számában.
Az új sporttelepről Némethy Imre, a DIMÁVAG ügyvezető elnöke a következőket nyilatkozta a Sporthírlapnak egy hónappal a tervezett megnyitó előtt: „Közel másfél évi munka után jutottunk el a mai állapotig, amikor már a megnyitó ünnepség műsoráról kell gondoskodnunk. Június 8-ra tervezzük az ünnepélyes megnyitást, erre a napra olyan műsort hozunk össze, amilyet vidéki egyesület még nem látott. (…) Remélem, hogy az új pálya nemcsak a csapat játékában, hanem a közönség viselkedésében is kedvező változást fog hozni.”
Végül az ünnepélyes pályaavatóra 1939. június 25-én került sor 6000 néző jelenlétében. Az építkezés költségeit 625.000 pengőre taksálták. A korabeli sajtó következőképpen emlékezett meg az eseményről: ,,A DiMÁVAG pályaavató ünnepélyének nagyszabású előkészítő munkája a mai napon befejeződött. (…) A kultuszminisztérium képviseletében vitéz Tárczay Felicidesz Román dr. miniszteri tanácsos vesz részt az ünnepélyen. A délutáni sportnapon a magyar sport kiválóságai találkoznak és mérik össze erejüket az új stadionban. A diósgyőri sportünnepély elé élénk érdeklődéssel tekint Miskolc és az egész megye sporttársadalma. A sportközvélemény ugyanis azon a véleményen van, hogy a stadionavatás egyben biztató előjele kell, hogy legyen a magyar sport örvendetes fellendülésének.” (Magyar Jövő, 1939. június 24.)
Az avatásról így tudósított a Magyar Jövő:
Nagyarányú érdeklődés, impozáns keretek és fényes külsőségek között avatta fel a Diósgyőri MÁVAG Sport Club a diósgyőri vasgyárban épült hatalmas és teljesen korszerű sporttelepét. A pályaavató ünnepély megmozgatta a magyar sporttársadalom színe-javát. A gyönyörű napsütéses időben több ezer ember gyűlt össze a zászlódíszbe öltözött sporttelepen, hogy szívvel, lélekkel részt vegyen a magyar sport szép ünnepén.
Az avató ünnepség 1939. június 25-én.
A berlini mintától a montreali „bástyákig”
A céltudatos diósgyőriek nemcsak az új stadionjukkal, hanem a csapatukkal is be akartak kerülni a legjobbak közé. Ez többszöri nekifutásra sem sikerült, de úgy tűnt, hogy az új környezet szerencsét hozott. A Diósgyőri MÁVAG Sport Club (DiMÁVAG) új otthonának első évében még másodosztályban, az NBB Felvidéki csoportjában szerepelt, a következő év meghozta az áttörést. Szépséghiba, hogy ezt a csapat nem a pályán érte el: mivel a Bocskai tönkrement, a Hungáriát kizárták, a megüresedett helyekre többek között a piros-fehéreket is felkérték, akik természetesen boldogan éltek a lehetőséggel.
Az első NB1-es szezonjában (1940/41) nem is akárhogyan tette le a csapat a névjegyét, hiszen a Ferencvárost idegenben győzték le, majd a következő szezonban hazai pályán is, akárcsak az Újpestet. Sőt, 1942-ben az Újpest 6-3-as legyőzésével a DIMÁVAG bejutott a kupadöntőbe, ahol kikapott ugyan a Ferencvárostól, de a legjobb amatőr együttesként elnyerte a Corinthian-díjat.
A Corinthian kupáról
A Corinthian-serleg a Herman Ottó Múzeum stadiontörténeti kiállításán
A serleg névadója, az angol Corinthian FC csapata 1904-ben járt hazánkban egy bemutató mérkőzésen. A serleget ekkor adományozták a Magyar Atlétikai Clubnak azzal a kikötéssel, hogy azért csak amatőr csapatok versenghetnek, az ebből származó bevételt pedig jótékony célokra kell fordítani. 1940-től az MLSZ összevonta a Corinthian Kupát a Magyar Kupával, így a serleget az MK-ban legjobb helyezést elérő amatőr csapat kapta meg. Hogy honnan a diósgyőri kötődés? A DiMÁVAG 1942-ben hatalmas bravúrt végrehajtva kiverte az Újpest csapatát (6:3) a Magyar Kupából. Bár a döntőben a Ferencváros ellen 6:2 arányban alulmaradt, legjobb amatőr csapatként mégis elnyerte a Corinthian-díjat.
A második világháború végéig a csapat az első osztályban szerepelt, majd 1946-ban kiesett. A feljutás négy évvel később újra sikerült, akkor már Diósgyőri Vasas néven. Az ezt követő években az első- és másodosztály között „ingázott” a csapat.
Ettől függetlenül a csapat mérkőzéseit egyre többen látogatták, így 10 év után újra kinőtte akkori pályáját a Diósgyőr. 1950-ben először újrafüvesítették, majd az állóhelyi részeket – amik addig a pálya körüli földtöltéseket jelentették – betonlépcsős nézőtérrel bővítették, továbbá a fedett lelátó felőli oldalon korzóüléseket alakítottak ki.
Teltház a frissen átadott stadionban.
A klub fennállásának 50. évfordulóját egy 5. hellyel ünnepelte az NB1-ben, elnyerve ezzel a Vidék Legjobbja címet. Ez a helyezés nemzetközi kupaszereplést is ért, így történelme során először mérkőzhetett meg tétmeccsen a Diósgyőr a nemzetközi porondon, ahol a Közép-Európa Kupában a Palermo ellen játszott.
Bár a DVTK idegenben 2-1-re kikapott olasz ellenfelétől, a visszavágóra 1960. július 10-én 22.000 néző sereglett össze. Ez a nézőszám az akkori stadion kapacitásán is túlnőtt, de a ’60-as évektől egyre megszokottabbá vált az a jelenség, hogy egy-egy rangadót a teltházas stadionból kiszorult nézők egy része a környező fák tetejéről követte. A fokozott szurkolói érdeklődés – nem feltétlenül időrendi sorrendben – a sportág népszerűségének, Miskolc, Diósgyőr és a Vasgyár egyesülésének, a lakosságszám növekedésének, a többi miskolci sportegyesület fokozatos megszűnésének tudható be. Így a hatvanas évek derekán újfent időszerűvé vált a DVTK stadionjának bővítése.
Egy jellemző kép Diósgyőrben: amikor a stadionban már nem jutott hely, a fákra felmászva nézték a meccset a szurkolók.
1967 szeptember végén Dézsi János későbbi Ybl-díjas tervezőmérnök és Kovács Lehel statikus tervei alapján kezdődtek el a korszerűsítési és bővítési munkálatok. Érdekes adalék, hogy míg az 1939-es stadion terveit a berlini, úgy ennek bővítését a montreali stadion terve ihlette. Ekkor készültek el azok az állóhelyi, jellegzetes bástyaformájú szektorok, amelyek évtizedekre megalapozták a stadionképet. A következő évre elkészült a futópálya és az „eredményjelző villanyújság” is, valamint az addigi deszkakerítéseket korszerűbbre cserélték. Így, a korabeli sajtó számai szerint, az addigi 10-12 ezerről 25 ezer férőhelyesre bővült a korszerűsített aréna. A stadion építési munkálatait – éppúgy, mint elődeit – kiemelt társadalmi munkában, az ún. kommunista szombatokon végezték a gyár akkori dolgozói, sokan közülük a DVTK sportolói is voltak.
A Diósgyőr csatárai, Szurgent Lajos, valamint örökös gólrekorderünk, Horváth András is besegített az építkezésbe.
A vidék fellegvárra
Az újjáépített stadion első mérkőzését a DVTK a Csepellel vívta 1968. május 26-án, amely 1-1-es végeredményt hozott, a diósgyőriek gólját Szurgent szerezte a 26. percben 27.000 néző előtt. Ekkor a győri Rába ETO stadion felépüléséig (1977) a vidék legnagyobb stadionjának számított a diósgyőri, melyet rendszerint meg is töltöttek a szurkolók.
Hivatalosan csak pár nappal később, június 7-én, egy nemzetközi torna keretében avatták fel az újjávarázsolt sporttelepet Az ünnepségen beszédet mondott Pesti György, a klub elnöke, egykori kiváló játékosa, aki ezzel jelképesen „birtokba vette” az új arénát. Az erre az alkalomra rendezett „minitornán” a Poprad és a Trinec csapata vendégeskedett Diósgyőrben. Ez az év hozta meg minden idők legnagyobb nézőszámát is: a Ferencváros vendégjátékát a helyi tudósítások szerint 35.000 néző látta a helyszínen.
A kibővített stadionnal kezdődött meg a klub történetének legsikeresebb korszaka. A 70-es évek második fele és a 80-as évek elején igazi futballfellegvárrá alakult Miskolc. A kupagyőzelmek és a bajnoki helyezéseknek hála tiszteletét tette itt többek között a Crvena Zvezda, a Dundee United, a Besiktas, a Hajduk Split, a Rapid Wien, a Kaiserslautern és a Celtic is. E felsorolásból a német sztárgárda, a Kaiserslautern kivételével mindegyik csapat megégett a diósgyőri katlanban, a jobb erőkből álló Besiktas például egy ötössel mehetett haza.
Ilyen plakáton hirdették a Rapid Wien elleni derbit.
A nemzetközi porondhoz tartozik még, hogy a nagyválogatottban 5 diósgyőri játékos (Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár, Borostyán) is bemutatkozhatott 1979 őszén, pedig ez korábban csak hét (Berecz, Füzér, Károlyi, Dudás, Szigeti, Solymosi és Tamás) labdarúgónak sikerült összesen. Az olimpiai együttes pedig teljesen a DVTK-ra épült. Példátlan a magyar labdarúgás történetében, hogy egy válogatottban kilenc játékos szerepeljen egyetlen klubcsapatból. Márpedig a Lengyelország elleni diósgyőri selejtezőn Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár, Borostyán, Veréb, Oláh, Fekete és csereként Fükő is pályára lépett. Az olimpiai csapat három meccset vívott Diósgyőrben: Romániát 3-0-ra, Lengyelországot 2-0-ra és a későbbi olimpiai bajnok Csehszlovákiát 3-0-ra verte meg.
A diósgyőri Oláh Ferenc közeli fejese a lengyelek elleni 2-0-ra megnyerte olimpiai válogatott meccsen.
Viharos időszak után Napos oldal
A 2000-es évek elején a szó szoros értelmében viharos időszak következett. Az ezredforduló évének tavaszán hatalmas szélvihar söpört végig Miskolcon, amit a tribün tetőszerkezete sínylett meg: „Orkánerejű, egészen pontosan 94 km/h sebességű szél söpört végig tegnap délután Miskolcon. Ennek látta kárát – többek között – a diósgyőri stadion, amelynek tetőszerkezetét meg is bontották a széllökések…” – írta 2000. március 10-én az Észak-Magyarország.
Látkép vihar után.
De nem csak ekkor került sor nem várt bontásra a stadionban. Amikor 2001-ben a Dunaferr ellen kiesett a DFC, a szurkolók dühükben kezdtek hozzá a stadion „átrendezéséhez”, így a mérkőzés félbeszakadt. Sokáig ez volt az utolsó élvonalbeli mérkőzés a stadionban, ugyanis a klub rövid időn belül csődbe ment, majd megszűnt, hogy főnixmadárként éledjen újjá a szurkolók jóvoltából – a hetedosztályban… A gyors visszakapaszkodást fúzióknak köszönhette a klub, így hamarosan újra a másodosztályban találta magát. Ebben a szezonban került sor az első villanyfényes mérkőzésre is. 2003. november 15-én a Kecskemét rontotta el az ünnepet: 10.000 néző előtt rabolták el a 3 pontot Miskolcról. Ezt a nézőszámot ekkor sok NB1-es csapat megirigyelte volna.
Az első villanyfényes mérkőzés a stadionban 2003. november 15-én.
2004 és 2010 között viszonylag hosszabb ideig az élvonalban szerepelt a csapat. Ekkor került sor a stadionrekonstrukció második fázisára, mely a klubház és a tribün teljes felújítását jelentette. A korzó nevű lelátórészt elbontották, a tribünön a régi padokat pedig műanyag székekre cserélték, így valamelyest csökkent a stadion befogadóképessége. A klubház teljes külső és belső átalakításon esett át, szerkezete megerősítésre került, továbbá a játékosoknak és a játékvezetőknek új öltözőket és vizesblokkokat alakítottak ki. Korszerűsítették a gépészeti, erős- és gyengeáramú hálózatot, illetve megújult a csatornarendszer is. A felújított épületet 2006. április 22-én a Ferencváros elleni mérkőzésen (0-1) vehették birtokba a szurkolók.
2009. augusztus 10-én kapta meg a kivitelező azt a területet a stadionban, ahol 7 bástyaszektor elbontásával megkezdte az új, fedett lelátó építését, amit később Napos oldali lelátórésznek neveztek el a szurkolók. A rekonstrukció keretében a 3.137 ülőhellyel, korszerű mosdókkal és büfével ellátott lelátórész komfortosabbá tette a stadiont, de ezzel is csökkent a stadion kapacitása. A 2010. március 6-án átadott lelátót szintén vereséggel avatta a csapat a Videoton ellen (0-1). Ebben az évben ünnepelte a klub fennállásának 100. évfordulóját is. A centenáriumi szezonban a szurkolók nagy bánatára a csapat ismét kiesett az első osztályból, hogy egy év múlva, megerősödött tulajdonosi háttérrel ismét visszajusson a legjobbak közé.
Épül a Napos oldali lelátórész (Fotó: Juhász-Léhi István).
Bár az Andrássy úti stadiont a 2000-es években sokat csinosítgatták, az 1939-ben átadott, majd 1968-ban kibővített stadion sok esetben korszerűtlennek bizonyult. Ennek egyik legékesebb példája, hogy amikor a csapat a 2013/14-es idényben kiharcolta az Európa Ligában való indulás jogát, a selejtezők hazai mérkőzéseit kénytelen volt Debrecenben játszani, hiszen a diósgyőri stadion nem felelt meg az Európai Labdarúgó Szövetség minimális elvárásainak sem.
Mivel 2013 decemberében a kormány kiemelt állami beruházássá nyilvánította az új DVTK stadion építését, így eldőlt, hogy egy teljesen új aréna fog épülni a korábbi helyén.
Szimbolikus jelenet a stadion bontásánál: Közel 50 év után lekerül a DVTK Sporttelep felirat a stadionról.
Volt élet a focin túl is
A stadion hosszú pályafutása során nem csak a DVTK futballcsapatának biztosított otthont. A sporttelep mindenkori korszerűségét jelzi, hogy a labdarúgás mellett más sportágakat is kiszolgált, sőt politikai, társadalmi és kulturális rendezvényeknek is helyszíne volt.
Mivel a DVTK több sportszakosztállyal rendelkezett, így a sporttelep egyes átalakításainál kiemelt szempont volt, hogy a lehető legtöbb sportágat kiszolgálja a létesítmény.
Példának okáért ezt a törekvést reprezentálta az 1939-es stadionavató is, ahol minden egyes szakosztály felvonult, és a Kispest elleni futballmérkőzést megelőzően atlétikai versenyeket is rendeztek, sőt egy bokszmérkőzést is lebonyolítottak. Az ezt követő években az is előfordult, hogy nagypályás kézilabda mérkőzéseket láthattak az érdeklődők ugyanitt. Kiemelendő még az 1994-es III. Nemzeti Speciális Olimpiai Játékok, amelyet szintén a stadionban rendeztek meg.
A sportrendezvények mellett több kulturális, közéleti valamint politikai rendezvénynek is helyt adott a sporttelep. A második világháború előtt több cserkésztalálkozóról tudósított a helyi média, a politikai töltetű rendezvények leginkább a szocializmus éveit jellemezték. Már a világégést követő években tartottak a stadionban pártgyűléseket, de a korszakot jellemző május 1-i, április 4-i ünnepségeket, spartakiádokat is gyakran a sporttelepen rendezték. Látványában ezek közül is leginkább kiemelkedik a „felszabadulás” 25. évfordulójára rendezett felvonulás. Ha a szurkolók nyelvén fogalmazunk, ez volt a DVTK sporttelepének első „egész stadionos koreográfiája”.
(Fotó: Farkas Gyula)
Kulturális és zenei rendezvényeknek is gyakran helyszínéül szolgált a létesítmény. Ezek közül leginkább kiemelkedik az 1973. június 10-én rendezett első magyar pop-rock fesztivál, amit a mai napig a magyar Woodstockként emlegetnek. Ez a nagyszabású rendezvény emelte a „magyar rock fővárosává” Miskolcot, amelyre az ország minden szegletéből érkeztek a szórakozni vágyók fiatalok, végül az egész napos koncertsorozaton több mint huszonötezren vettek részt. A nagy érdeklődésre nem is lehet rácsodálkozni, hiszen a fesztiválon az ország akkori legnívósabb zenekarai és számos miskolci együttes fellépett: többek között Koncz Zsuzsa, Delhusa Gjon, a Neoton, a P. Mobil és az Illés együttes. Az esemény házigazdái B. Tóth László, Dévényi Tibor és Keresztes Tibor voltak.
Kulisszatitkok az egykori DVTK Sporttelepről
- Kevesen tudják, hogy a régi stadionban, az egyik kispad mögötti kerítésen egy postaláda kapott helyett, de az nem eredeti rendeltetése szerint funkcionált. Egy ötlet alapján a Miskolc- Budapest rádió-összeköttetést szolgáló áramforrást alakították ki benne, mely a régi sajtófülkéhez vezetett.
- A DVTK alapítójáról, Vanger Vilmosról készült portréfestmény egészen hihetetlen utat járt be addig, amíg a Herman Ottó Múzeumba került. A festmény a DFC megalakulásáig ékesítette a mindenkori klubvezetők irodáját, ekkor azonban ismeretlen és egyben érthetetlen okból az új klubvezetés nem tartott igényt a festményre. Nem sokkal később egy konténerben talált rá Juhász László, aki hazavitte, hogy megmentse és állagát megőrizze. A DVTK alapítójának portréja az ő felajánlásából, 2016 őszén került a múzeumba. A mai napig ez az egyetlen ismert portré, ami a klub alapítóját ábrázolja.
- A stadion bontását megelőző értékmentés során a Herman Ottó Múzeum birtokába került egy ikonikus rézkorlát is, mely az egyik lépcső kapaszkodójaként funkcionált. Ez a korlát ugyanis a klubház felépítése óta olyan helyen volt, ahol azt valamennyi játékos legalább egyszer egészen biztosan megérintette. Éppen ezért a 2006-os felújítás során eredeti állapotában építették vissza a kivitelezők. Elmondható tehát, hogy ez a kapaszkodó korlát az egyetlen olyan relikvia, amely egyidős az egykori stadionnal, rajta 77 év játékosállományának az ujjlenyomatával.
- Sokan emlékezhetnek még rá, hogy a régi klubház felújítása előtt a játékosok egy föld alatti alagúton keresztül vonultak ki a pályára. A 2006-os átalakítások során azonban ezt a „járatot” betemették, ahogy a mellette lévő helyiséget is, ami öltözőként funkcionált. Sőt, bizonyos elbeszélések szerint még arra sem jutott idő, hogy az öltözőben lévő sportszereket kipakolják. A klubház 2016-os elbontása után kiderült, hogy mindez csak legenda: a régi játékos-kijáró helyén semmilyen befalazott helyiséget nem találtunk.
- Többen kételkednek abban, hogy a nézőcsúcsként nyilvántartott 35.000 néző erős túlzás lehetett a médiában. Erről volt lehetőségem megkérdezni tavaly az 1968-as stadionbővítés statikusát, Kovács Lehelt. Kérdésemre azt felelte, hogy bár a stadiont hivatalosan 25.000 főre kapacitálták, a bástyaszektorok betonlépcsőit úgy tervezték, hogy elférjen egymás mögött két, akár három néző is. Mivel akkor még nem voltak szigorú előírások, beléptetőrendszerek, így nem volt kizárt, hogy 35.000 néző is összezsúfolódhatott a stadionban. A statikus tavaly hunyt el, emlékét és információit örökké megőrzöm.
Az egykori DVTK stadionja majd’ nyolc évtizedig adott helyet a rangos eseményeknek, felejthetetlen mérkőzéseknek, több tízezer sportolónak, több százezer szurkolónak. Ezen időszak alatt generációk nőttek fel a stadion betonlépcsőin, örömöt és bánatát egyaránt átélve. Az egykori sporttelepet a Ferencváros ellen (2-3) búcsúztatta Miskolc sportszerető közönsége 2016. október 29-én, a bontási munkálatok november 2-án kezdődtek meg. A Csáki és a nyugdíjas szektor, a tribün, a Napos oldal, a bástyalelátók betonlépcsői véglegesen átadták helyüket valami újnak, amit remélhetőleg szintén „második otthonának” tekint majd minden szurkoló. Ezt az új stadiont ma veheti birtokába a nagyérdemű, nézzük meg, hogy mutat egy csodás drónvideón:
A hatalmas sporttörténeti értékkel bíró fotókat külön köszönöm Juhász-Léhi Istvánnak, Pecz Dezsőnek, Homoky Györgynek, Sike Gábornak , Balogh Attilának és végül, de nem utolsó sorban Baranczó Benedeknek a Herman Ottó Múzeum kiváló fotósának!
