„Ez a pohár bujdosik,
Így éli világát,
Kézről-kézre adatik
Éljen a barátság”
(egykori bordal)
Ha a miskolciak Avasát vizsgáljuk, annak történeti sokszínűségéhez szervesen hozzátartozik a dombon kacskaringózó pincesorok világa. Ma is egyedülállónak mondható, hogy a belvárostól mindössze néhány méterre csaknem 900 pincére bukkanunk, ezek nagy része egyidős a miskolci szőlőműveléssel. És mindazon túl, hogy alapvető funkciójukat, a tárolást ellátták, szükség esetén meg is óvták a város lakosságát.
A békeidőkben azonban a „kőlikakra” négy ütemben épített bor- vagy présházak nem mindennapi hangulattal bírták maradásra az ide tévedőket, majd váltak komoly és komolytalan asztaltársaságok színterévé, megteremtve a maguk szubkultúráját. Így talán az sem véletlen, hogy időről időre az is felmerült az élelmes miskolciakban, hogy a vájatok (majd a présházak) egy részét akár lakhatóvá is varázsolhatnák. Miért ne, hiszen már ősember is lakott errefelé – gondolták. Megannyi ötlet, történet, legenda született ezeken a borgőzös helyeken. Voltak, amelyek már a Bacchus okozta mámor másnapján a jótékony feledés homályába vesztek. Voltak, amelyeket a tilosban járó tulajdonosok szerettek volna a pince falain belül tudni, ám a szemfüles újságírók és/vagy hatóságok ezt mégsem hagyták. Míg voltak – szerencsénkre – olyan történetek, amelyeket a népnyelv által néhol kiszínezve ugyan, de örömmel adtak szájról szájra a cserfes miskolciak. Így a titok nem maradt titok többé, a szimpla sztorik legendákká váltak, míg egyes történetekhez az Avas, mint mellékszereplő asszisztált a világtörténelem hatalmas, néhol szomorú eseményeket megörökítő színpadán. Ezekben a történetekben egy a közös: a pincék homályában születtek.
Ivós játék lett a legendából
A mai fiatalság talán sokat tudna mesélni az Alkoholy nevű társasjáték okozta élményekről, míg a kissé idősebbeknek ismerősen csenghet a „Dallasozás” (a Dallas című filmsorozat egy szabadon választott része közben a társaságnak is akkor kellett meghúznia a poharat, amikor a képernyőn is ittak), mint azon játékok egyike, amelyekkel házibulikon, kocsmákban kissé fel lehetett dobni az addig esetleg egykedvű italozást. Mindezen játékok országos népszerűségnek örvendtek az adott kor fiatalsága körében, így nem számítottak unikumnak. Ismerve azonban a miskolciak kreativitását, főleg, ha poharazgatásról volt szó, ők bizony nem elégedtek meg az országos trendekkel. „Egyedülálló pincesorokhoz egyedülálló játék dukál” – adhatták ki a jelszót akkor, amikor az avasiak szabadalma megszületett. A bujdosó pohár „járatása” egy kissé elfeledett (ivós) játéka a miskolci pincéknek.
Lényege, hogy egy olyan pohár ment körbe az asztaltársaság tagjai között, amelynek nem volt talpa, sem egyenes felülete, így azt lehetetlen volt letenni anélkül, hogy felborulna. Ha az ivócimborák gyorsan „járatták” a poharat úgy, hogy mindenkinek fenékig kellett annak beltartalmát ürítenie, akkor bizony gyors és csúnya elhajlásokba torkollhatott az este. Azonban furcsának tetszhet az elnevezés, hiszen ez a pohár pont, hogy nem bujdokolt, sokkal inkább a társaság központi szerepét betöltve írta meg az este hattyúdalát.
Vedd, vidd, viseld a miskolcit! – Megérkeztek a Mit Miskolc adhatott termékek
De akkor mégis mi szolgáltathatta a kedvelt játék elnevezésének alapját? E sorok írója nem az első, aki ezt a kérdést feltette. Szunyogh László, az Avas lelkes kutatója, ma Miskolc főépítésze bocsájtotta rendelkezésemre „kutatásának” eredményeit, aminek kivonata megjelent egy Avassal kapcsolatos periodikában is. Ebben az építész előbb ismertette a bujdosó pohár legendáját, majd számos példát hozott fel arra, hogy a pohár hol és mikor bukkant fel a török kortól kezdve 1945-ig. Majd a „tanulmány” végén a csattanó is megérkezett, miszerint magát a legendát és az azt követő fejtegetést is a képzelet szülte. Bár sok másik legendához hasonlóan valóságalapja nincs a leírtaknak, mégis álljon itt a bujdosó pohár legendája:
„Az Murat pohára igen spetzialéja Miskoulcz várasának – írja Bél Mátyás XVIII. századi geográfiájában, megemlítve még külön, hogy rejtélyes természete vagyon, s hogy a huncut miskolciak igencsak eldugják azt az idegenek szeme elől, s nem is nagyon szolgálhatnak lényegi információkat a híres pohárról. Látható, nem mai keletű a rejtélyes legenda. Ma alig-alig tudnak róla, nemigen hallani a titokzatos ivóedényről. Valamiféle szemérmes, vagy inkább összekacsintós, „hunczut” – ahogy Bél írja – hallgatás mindig is volt a témáról. Meg- megjelent a közvéleményben, az írott forrásokban, a sajtóban. A múlt századfordulós képeslapokon, ha nem is úgy, mint az ominózus béka vagy az ezredik csizmadia.
Török előkelő és magyar vitéz ábrázolása a 17. században.
Biztosan állítható, hogy a miskolci bujdosópohár, ha rokonítható is az 1848-as bujdosópoharakhoz, nem azonos azokkal, biztosan régebbi keletű. Az egykor jól ismert, ám elhalványult helyi monda szerint mikor Murrad egri beglerbég 1636-ban rajtaütött Miskolc és (Sajó)Szentpéter városain, maga elé gyűjtötte a város elöljáróit, hogy adják elő az avasi pincékben eldugott városi kincseket. Azt válaszolták, hogy ott igen drága kincset őriznek, amely azonban az igazhitű muszlimoknak nem érték, s ez a bor. Ahol bor van, ott pohárnak is kell lennie, s az lehet arany is, ezüst is, csak megtekintené a pincéket, válaszolta a bég. Fölvitték a kardos törököket a pincékhez, de akármelyikbe bementek, csak ócska fakupák, töklopók voltak föllelhetők. Ekkor odadörgölődött a nagyúr lábához egy miskolci (?) ember (esetleg magyar gyermekből lett janicsár?), hogy ne a poharakat keresse, hanem csak egyet, az igazság poharát (Mátyás poharát?) kérje, hogy abból ihasson. Mert aki abból iszik, az megismeri az igazságot. A pohár rejtekhelyét is elárulta: valahol a templom fölött volt. A miskolciak kénytelen-kelletlen előadták a poharat, töltöttek bele mustot, bort nem ihatott a török. Ezután történt a csoda. A bég belekortyolt az italba, megízlelgette, csendesen letette a poharat a gádorban lévő nehéz tölgyfaasztalra, intett az embereinek, s nagy csendben eltávoztak Miskolcról. Nem raboltak, nem fosztogattak, még a várost is elfelejtették fölgyújtani.
Ez a monda legismertebb változata. Van a helyi folklórban folytatása is. Mikor legközelebb a török sereg érkezett a városba, a vezetőjük azonnal Murrad bég igazságpoharából kívánt kóstolni. Hiába vezették azonban az ominózus pincékhez, ott a poharat nem találták (egyes változatok szerint el is tévedtek a pince labirintusában), a miskolciak azt semmilyen fenyegetésre elő nem adták, mondván, hogy a pohár valahol a pincékben bujdosik (!), senki sem tudhatja, hol bukkan föl megint. A törökök haragjukban kirabolták, s fölgyújtották a várost, s még a bírót is elhurcolták magukkal, mondván, hogy csak a pohár ellenében lehet kiváltani.
Érdekesség még Szunyogh László írásának utóélete, hiszen a kerettörténet azóta több, különböző műfajban alkotót megihletett. Az építész által megírt regét ma már a miskolci legendákat felelevenítő kötet, valamint színházi darab is feldolgozta a közelmúltban. Előbbiben jelent meg Csorba Piroska verse, amely lírai keretet ad ennek az elfeledett hagyománynak.
Csorba Piroska: Bujdosó pohár
’Ne bujdoss, pohár,
vár a bor, a száj!
Ne bujdoss, pohár,
vár a bor, a száj,
jót inni muszáj!’
Bujdosó pohár
kézről kézre jár,
le nem tehető,
se asztal, se kő
meg nem tarthatja,
mert nincsen talpa.
Szája tátva
italára,
fehér borra,
piros borra,
adják sorba,
kézről kézre
a pincébe.
Fenékig ürül,
nagyivó örül,
bujdosó pohár
kézről kézre jár,
soha meg nem áll,
dalol szív s a száj.
Most is ott bolyong
fenn az Avason,
régi pincékben,
eltűnt mesékben.
Ha előkerül,
a nép felderül,
és a nóta jár:
’Ne bujdoss, pohár,
vár a bor, a száj!
Ne bujdoss, pohár,
vár a bor, a száj,
jót inni muszáj!’
Forrás: Csorba Piroska: Arany Miskolc. Miskolc: Bíbor Kiadó, 2017.
Fontos kiemelni az értekezést lezáró sorokat is, amelyek küldetést adnak az ilyen formában megszülető történeteknek. „Most, amikor ismét polgári asztaltársaságok szerveződnek az Avason, ismét lehetne a pohárnak rendtartása. A városházán pedig az igazság pohara üríttetne áldomásként a város igaz ügyeire. De ha mindezek nem is, legalább az első korty „a kontyosára” löttyintett hagyománya föleleveníttethetne.” Mi pedig ezen ötlethez csak csatlakozni tudunk.
(A teljes történet elolvasható az Avasi Borút Egyesület kiadásában 2016-ban megjelent Avasi Értéktár második részében).
Kiemelt kép: Századelős képeslap, amely egy avasi szüretet ábrázol. Forrás: hellomiskolc.blog.hu
