Pincekórház az Avas gyomrában

A város történetében akadtak olyan fejezetek, amikor a történelem vérzivataros eseményei szomorú ködfátyolként ereszkedtek le a város vigalmi negyedeként is ismert Avasra. Így a miskolciak öreg dombja vállára vette az óvó, védő szerepet is, köszönhetően pincejáratainak, amiben a lakosság el tudott rejtőzni a közelgő vész elől.

Nem volt ez másként akkor sem, amikor 1944-ben a város lakossága már saját bőrén tapasztalhatta meg a második világháború borzalmait. A város vezetősége – tartva a szövetséges erők légitámadásaitól, amely 1944 júniusában, majd szeptemberében be is következett több mint kétszáz emberéletet követelve – igyekezett menteni a menthetőt, így nagyban felértékelődtek a városban megtalálható óvóhelyek, barlangok, pincék, köztük az avasiak is.

 

Eleinte csak élelmiszer tárolására, majd katonai alakulatok elhelyezésére sajátítottak ki pincéket, majd sorra következtek az intézmények. Példának okáért az Evangélikus Líceum és Tanítóképző Intézet számára a Jézuskút sor 705. sz. pincéje lett kijelölve óvóhelyként, míg a Gyöngyvirág és Avasalja utca lakosai a Nagyavas Alsósor 737/2. számú pincében lelhettek menedékre.

1944. szeptember 12-én Dr. Honti Béla alpolgármester határozata értelmében a Vöröskeresztes hadikórház műtőjét a Kisavas I. sor 16. és 17., illetve a II. sor 35. és 37. számú pincében helyezték el. Miután október 1-én a várost hivatalosan is hadműveleti területté nyilvánították, megkezdődtek az előkészületei az Erzsébet (a mai Semmelweis) közkórház áttelepítésének is, hiszen a közeli vasút miatt joggal lehetett tartani az újabb bombatalálatoktól. Ekkor már az „égi áldás” a földdel tette egyenlővé a járványkórházat, de az Erzsébet kórház sebészeti épülete is kapott bombatalálatot, gyakoriak voltak a légiriadók, a betegek féltek, az orvosokkal veszekedtek. Így elmondható, hogy lincshangulat kezdett kialakulni. Nem beszélve arról, hogy a németek géppuskás megfigyelőállást telepítettek a szülészeti (!) osztály tetejére, totális célponttá téve azt, míg a környéken civil gyakorlatilag már csak a kórházban maradt, hiszen ekkor már a környék lakosságát kitelepítették az avasi pincékbe. Logikus lépés volt, hogy a kórház is költözzön. Felmerült, hogy más közintézményekhez hasonlóan a kórházat is a Dunántúlra telepítik át, azonban ezt az ötletet az intézmény vezetőjének, Kopáry Józsefnek sikerült megvétóznia, hiszen nem akarta kórház nélkül hagyni a várost. Ezzel a nyilas vezetés akaratával ment szembe.

A kórház frissen alakult öt tagú „tanácsa” (Kopáry József igazgató, Pálossy János főorvos, Magyar Gyula telepfelügyelő, Fleischer Béla gondnok és egy ismeretlen mérnök) járta körbe a szóba jöhető pincéket figyelembe véve a praktikusság szempontjait. Ez alapján a város Négyessy ügyvéd pincéjét jelölte ki a kórháznak. A pincetulajdonos azonban hevesen tiltakozott a döntés ellen.

„Négyessy ügyvéd feljelentést tett a rendőrségen a kórház néhány személyzete ellen. Miért tette, mert a kórház részére a felsőbb hatóságok régebbi tárgyalás alapján kiutalták az ő pincéjét. Utolsó napokban megnéztük a pincét és az háromágú volt. Négyessy elfalazta a pincéjét és egyágú lett belőle. Letagadta, mikor kérdeztem, hogy háromágú volt. Lehetetlen volt a helyzet a személyzet és Négyessy között.” – idézi Kopáryt Kis József a témában írt kiváló cikke.

Mindezek ellenére az ügyvéd nem tudta megakadályozni pincéje kisajátítását, így november 16-án megkezdődhetett a költözés, amely 2-3 napig tartott. Mivel a németek a lovakat elvitték, így az egész hercehurcát ökrös szekerekkel hajtották végre. Az ágyakból, matracokból mintegy 30 darab került át, hogy az első ízben a sebészetről átszállított, kezelésre szoruló betegeket legyen hova fektetni, ezt követték a különböző felszerelések.

Az avasi pincékben egy műtőt is berendeztek, ahol számos műtétet hajtottak később végre, az itt dolgozó orvosok közül a már említett Kopáry József igazgató (aki a költözésben személyesen is részt vett), dr. Székely József sebészeti osztályvezető, valamint dr. Molitor István és dr. Pálossy János főorvos neve ismert. Végül a Négyessy-pincében mintegy 300 beteg kapott helyet, leírhatatlanul zsúfolt körülmények között. Ezen némileg segített, hogy a szomszédos Pataki-pincének az egyik ágát is sikerült berendezni, ahol már ventilátor és vészkijárat is volt. Az itt uralkodó körülményekről Magyar Gyula számolt be a már említett Kis József-cikkben:

„Aki azt mondja, hogy fejetlenül ment az áthurcolkodás, az nem mondja jól. A körülményekhez képest rendezetten volt. A betegek ezzel sem szenvedtek kárt, mert oda a robbanás hangja nem hallatszott. Idegállapotuk nyugodt volt. A fal mentén, egymás után voltak az ágyak. Szélessége a pincének krb. 3 és félméter lehetett. Az ágyak között nem volt hézag, mert egymás mögött voltak az ágyak. Kezelést oldalról végezték. Négyessy pincében szellőző lukon volt szellőztetve, az ajtó is nyitva volt. A sebészeti osztályon nem volt a levegő teljesen jó. Pataki pincében villanyventillátor volt. Ott ahol az orvosok voltak elhelyezve, nem voltak betegek. Nem voltak ők sem kényelmesebben. Élelmiszert a kórházból hoztunk (a konyha nem költözött, továbbra is a kórház területén üzemelt – a szerk.), lisztet burgonyát, cukrot, kekszet, rizst, zsírt, amennyire a kórháznak raktárkészlete megengedte.”

Bár az orvosok emberfeletti munkát végeztek, mégsem veszítettek emberségükből, hiszen 11 munkaszolgálatra ítélt embert is befogadtak, majd bújtattak a németek elől. A már korábban idézett Magyar Gyula számolt be arról, hogy a költözés ellenére mégsem maradt teljesen üresen a kórház. A viszonylagos biztonságot nyújtó pincék ígérete úgy 30-40 embert nem győzött meg arról, hogy nekik menniük kellene. Ők néhány dolgozóval és Dr. László Dániel munkaszolgálatos orvossal együtt a kórházban maradtak, dacolva a nagyon is közeli halál fuvallatával.

Végül december 3-án a szovjetek bevonulásával lassan megszűnt a fegyverropogás a városban, Miskolc számára véget ért a világháború. Egy héttel később a kórház is visszaköltözött régi helyére, ahol hamarosan megindult a kár felmérése és rendezése.

Bár a pincekórház csupán három és fél hetet üzemelt az Avason, az egészen bizonyos, hogy ez az időszak az ott betegeskedőknek, bujkálóknak és szolgálatot teljesítőknek örökre az emlékezetükbe vésődött. Jóllehet, ők voltak a szerencsésebbek. Hiszen nem sokkal a kórház költözése előtt, a domb másik oldalán meghúzódó vasgyári iparvágányon indultak el azok a „halálvonatok”, amelyeknek vagonjai – úgy tizenöt és félezer utasukkal – meg sem álltak a náci haláltáborokig.

Borítókép: Az Erzsébet kórház szülészeti osztályának dolgozói egy évvel a költözés előtt. Forrás: HOM HTD