Híres miskolci nők pantheonja

Számos olyan, országos, vagy nemzetközi ismertségre szert tevő hölgy volt a történelem során, akik valamilyen módon Miskolchoz köthetőek. A teljesség igénye nélkül szeretnénk néhányuk portréját bemutatni, elsősorban olyanokét, akik aktívan kötődnek Miskolchoz, hosszabb-rövidebb ideig részt vettek a város életében, és saját művészeti vagy tudományos területükön úttörőnek számítanak.

Laborfalvi Róza (1817, Miskolc – 1886, Budapest)

Laborfalvi Benke Judit néven született, édesapja laborfalvi Benke József, székely származású nemes, aki maga is színész volt, édesanyja weleszi Rácz Zsuzsánna, színésznő. Mire lányuk, Judit megszületett, édesapja már felhagyott a színészettel, és Miskolcon egy felsőbb leányiskola vezetője lett. Az édesapa hirtelen haragú, lobbanékony természet volt, aki, mikor látta, hogy lánya alkatából és kellemes beszédhangjából kifolyólag alkalmas a színészetre, rajta keresztül akarta megvalósítani saját, derékba tört ambícióit. Judit 16 éves korában került Budapestre Kántornéhoz, a kor meghatározó színésznőjéhez, aki mellett tanulni kezdte a mesterség fortélyait.

A lány első lépéseit azonban többnyire tehetségtelennek ítélték, és első szerepe után, 1833-ban, mikor Náni szobalányt alakította – Benke Róza néven – Cuno: “Benjamin Lengyelországból, vagy a “Nyolcgarasos atyafi”, elment a kedve a színészettől, mivel elmaradt a várt siker. Hazatért Miskolcra, a szülői házba, és édesanyját ápolta annak 1834-ben bekövetkező haláláig. Ezután visszatért a színészethez, játszott Budán, Kassán, majd a budai társulat feloszlása után Székesfehérváron. Az 1837-ben megnyíló Pesti magyar Színházban neki kellett átvennie Kántorné szerepét Schenk Eduárd „Belizár” című darabjában, miután Kántorné nem válaszolt a megkeresésre. Nagy feladat állt Róza előtt: mindössze három napja volt betanulni a szerepet. Megállta helyét, csupa elismerő kritikát kapott, és pályája innentől felfelé ívelt.

1848. március 15-én a Nemzeti Színház – eredeti terve, Soulié: Két anya gyermeke c. műve helyett – a Bánk Bánt tűzte műsorra, sőt, ingyenessé tette az előadást. A szereplők – még a Gertrúdist játszó Laborfalvi Róza is – nemzeti színű kokárdát tűztek ruhájukra.

Jókai Mór is a nézők között volt, és úgy döntött, a színpadon állva szól majd a közönséghez. Laborfalvi odalépett hozzá, és ruhájára tűzte saját kokárdáját, így kezdődött kettejük szerelme.

Bár a közvélemény eleinte rossz szemmel nézte, hogy Jókai egy nála majd’ tíz évvel idősebb, és egy házasságon kívül született gyermeket nevelő nővel házasodott össze, de idővel mindkettejük sikerei elfeledtették ezeket a körülményeket. 1869-ben lépett utoljára színre, utána csak jótékony célú előadásokon szerepelt. 1857-ben az ő vendégszereplésével nyitotta meg kapuit az újjá épített Miskolci Nemzeti Színház, ahol 1883-ban, egy búcsúfellépés erejéig ismét szerepelt. 2010-ben a városban tiszteletére a Déryné kertben mellszobrot avattak.

Váncza Emma (1863 Miskolc – 1943 Budapest)

Váncza Emma meghatározó fotográfussá nőtte ki magát egy olyan korban, mikor nők kevésbé érvényesülhettek ezen a pályán. Családjában nem ő volt az első művész, nagyapja festő volt, majd színműírással foglalkozott, és édesapja is értett a festészethez, bár foglalkozása ügyvéd volt. A család jó anyagi helyzetben volt, a városban is több házuk volt, de Lillafüreden is építettek egy villát. Édesapja sokat foglalkozott Emmával, felismerte rajzkészségét, és rendszeresen adott neki ilyen jellegű feladatokat: például a kirándulásokról hazahozott növényeket rajzoltatta le Emmával. A fényképészettel bátyja hatására kezdett foglalkozni, és édesapja is támogatta ebben, 1880-ban üvegfalú műtermet is építtetett neki a Rákóczi Ferenc utca 1. szám alatt álló házuk udvarán.

Bár nem kenyérkereső foglalkozásnak szánta a fotográfiát lánya számára – nem szorult rá, hiszen a család jó anyagi helyzetben volt – Emma műterme mégis rövidesen az egyik legdivatosabb lett Miskolcon és környékén. A korban szokatlan volt, hogy egy tekintélyes ügyvéd leánygyermeke 18 évesen iparűzésre adja a fejét.

A fényképeket kézzel színezte ki – ebben segítségére volt tehetsége a festészetben – valamint a fényképekről a kor szellemében festészeti, grafikai portrékat is készített. 1902-ben meghalt az édesapa, és Emma két fiútestvére Budapestre költözött. A lány azonban Miskolcon maradt, odakötötte az örökölt ház, a családi sírhely az Avasi temetőben, és a műterme is. 1912-ben azonban a jobb érvényesülés érdekében családjával ő is Budapestre költözött. Országos hírnévre a millenniumi kiállításon tett szert Diósgyőrt és Hámort ábrázoló hatalmas, több fotóból összeragasztott, és kiszínezett panorámaképeivel.

„A panoráma képek nemcsak a kiállítási elismerést hozták meg a szerzőnek, hanem egyébként is jó üzlet lehetőségét is, mert az ez idő tájt divatba jött képes levelezőlapok első motívumai ezek a fényképek voltak, és Ferenczi Bernát könyvkereskedése kiadá­sában jelentek meg.”

„Ha képein egyéni vonásokat akarunk keresni, akkor mindenekelőtt az tűnik fel, hogy mindenki másnál ritkábban használt kulisszákat, kedvelte a semleges fehér hátteret. Nagyon gyakran komponált a képbe élő virágokat, amelyek a műteremlakásban még a téli időszakban is, bőven álltak rendelkezésre. A műtermi sablonokkal való szakítás – minthogy többre tartotta magát a hétköznapi kézműveseknél – abban is kifejezésre jutott, hogy gyakran indult felfedező útra a város utcáin és a közeli Bükkben, vagy a környékbeli falvakban. Nem volt forradalmár alkat, nem akarta a műtermi fotográfiát megújítani, de ami újat megismert és elfogadott, azt mértéktartóan alkalmazta.”

1943-ban halt meg, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Karacs Teréz (1808 Budapest – 1892 Békés)

A magyar nőnevelés egyik úttörő alakja. Nemesi családja széles kapcsolati hálóval rendelkezett a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből, gondolkodásmódjuk erősen felvilágosult polgári volt. 1814-től a Széna (mai Kálvin) téri iskolába járt, itt tanítottak Pesten egyedül magyarul ebben az időben. Édesanyja nagy műveltségű asszony volt, aki fontosnak tartotta a nőnevelés reformálását. Az ő hatására kezdett Teréz is az irodalom, a művészetek és a tudomány iránt érdeklődni. Verseket és drámákat írt, és maga is érdeklődést mutatott a nőnevelés témaköre iránt.

1844-ben meghívták a Miskolcon felállítandó leánynevelő intézet vezetőjének.

1845-ben Párizsból kérte fel De Gerandóné gróf Teleki Emma Karacs Terézt a francia király unokájának nevelésére.

Miskolcon a református nőnevelő intézet 1846. szeptember 8-án nyílt meg. Hozománya egy részét is felhasználta az iskola hiányos eszközeinek bővítéséhez. 1848-ban „a Miskolc körüli véres harcokban növendékeivel fehérneműket varrnak, tépést és kötszereket készítenek és gyűjtést rendez a lakosság körében. A bevonuló oroszoknál sikerült elérnie, ne vegyék igénybe intézetét. A nála bujdosó honvédtiszt sógora beállt színésznek, a miskolci színházban Karacs Teréz I. Lajos szerelme darabját is műsorra tűzték. 1848 áprilisában Kossuth és Szemere javaslatára egy országos nőnevelde élére szemelték ki. A nehéz helyzetben lévő intézet támogatására a miskolciak kötelező irattal kérték maradásra. „Tanítványai Karacs Teréznek szólították, s reggelenként kézfogással fogadta az érkezőket. Az ötvenes években az anyagi háttér biztosításáért már jómódú vidéki bentlakókat is fogadott. Az oktatásban a legjobbak, a vezértanítványok segítették. Intézetét sikerült egy tágasabb helyre, a főispán 13 szobából álló szállására költöztetnie. 1857-ben már 11 ingyenes növendéke is volt.” Tizenhárom évig volt a miskolci intézmény vezetője, de anyagi nehézségek miatt lemondott, és Kolozsvárra költözött. Később számos más településen tevékenykedett, majd 1892-ben tért végső nyugalomra. Jelentősége abban, hogy a tanulatlan, csak a háztartással foglalkozó, engedelmes feleség képe lassan kikopott, és a nők oktatása előtérbe került, felbecsülhetetlen volt. Miskolcon nevét ma is őrzi egy leánykollégium.

Fügedi Márta (1949 Eger – 2000 Miskolc)

A magyar néprajztudomány egyik neves alakja, a borsodi – főként a matyóföldi – népművészet kutatásának, és ezáltal megőrzésének úttörője.1949-ben született Egerben, az általános-és középiskolát Putnokon végezte, az egyetemet pedig Debrecenben. Már ötödéves hallgató korában a Miskolci Herman Ottó Múzeumba került dolgozni, 1981-ben lett a néprajzi osztály kinevezett vezetője. 1994-től a tudományos osztály vezetője. Fő kutatási témája a matyó népművészet volt, de nem izoláltan vizsgálta azt, hanem „azt kutatta, hogy a magyarság és az európai műveltség jegyei, összefüggésrendszere miként tükröződik, – mint cseppben a tenger – a kultúrának ebben a szeletében. […]

Egyszerre tudta részleteiben megvilágítani a matyó hímzést, s rámutatni annak a korszaknak az eszmerendszerére, amiben a népművészetnek ez az ága felvirágzott, s a kultúrát hordozó népcsoport önmaga identitását kifejezte.” Nem csak tudományosan kutatta a matyók művészetét, de nagy szerepet vállalt abban is, hogy az a gyakorlatban is fennmaradjon a népi ipari művészeken keresztül – és vele együtt a matyó identitás is. Munkássága összefonódott a kiállítások rendezésével is, mely által igyekezett megismertetni azt az egyedi hagyományt a szélesebb közönséggel is. 1995-től a Miskolci Egyetem Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszékén töltött be vezető docensi posztot 2000-ben bekövetkezett haláláig. Nevét ma a miskolci Fügedi Márta Népművészeti Egyesület viseli.

Déryné Széppataki Róza (1793 Jászberény – 1872 Miskolc)

1793-ban született Jászberényben, édesapja osztrák származású patikus, Josef Schenbach, édesanyja Riedl Nina. Édesanyjának ez a második házassága volt, melyből Rózán kívül még egy lány született. Róza helyett édesapja fiút szeretett volna, és elhatározta, hogy fiúi jogokkal fogja felnevelni lányát.

Bár a korban nők nem járhattak egyetemre, Schenbach mégis orvosnak szánta lányát. „Három esztendős korától fogva erre terelte Róza figyelmét, s kisgyermekkorától fogva fiúgyermekként neveltette Rózát, hogy ha majd eljön az idő hitelesen tudja “alakítani” a kamasz fiút az egyetemen.

Rövidre nyírt hajjal, fiú ruhákban járhatott, és jobbára fiúkkal barátkozhatott. Öt éves korában azonban édesapja meghalt, így megszűnt a fiúsítás kényszere. Tizenhat évesen került Pestre, a családi régi barátjához, Rothkrepfékhez. Általuk jutott el először színházba, és elhatározta, hogy nem csak nézőként akarja ismerni ezt a világot. Édesanyja azonban nem támogatta törekvését, és hazavitte magához Jászberénybe, hogy kirángassa a „pesti erkölcsi fertőből”.

Róza sokat veszekedett anyjával, mert nem volt hajlandó feladni színészet iránti vágyát. Anyja végül belegyezett, hogy aláírjon egy éves szerződést a pesti Nemzeti Játszó Társasággal. „Segédszínészként első találkozása a színpaddal keserű csalódást hozott. Udvari dámaként lépett színre, Shakespeare: Hamlet-jében, de ez a színpadra lépés inkább színfalak mögötti ácsorgássá vált. Kolléganői meglátván őt, egyszerűen megtiltották az ügyelőnek, hogy kieresszék a színpadra.” Végül egy idősebb színésznő, Murányiné vette pártfogásába. „1810. április 8-án került sor első igazi szerepére. Pajkos kis szobalányt alakított Spiess: Egyiptomi út, vagy így fogják az egeret – című vígjátékban. Róza jól tudta rolléjának (szerepének) szövegét, de a fényre nem számított, amely a színpadon várta.

A nagy világosság hatására a közönségnek hátat fordítva elhadarta szerepét, úgy, hogy senki mást nem engedett szóhoz jutni. Amikor elérkezett az utolsó mondathoz, súgva kérte a kollégákat, kezdjék a jelenetet elölről, akik egyébként a döbbenettől, no meg Rózától meg sem nagyon tudtak szólalni.

Róza ekkor megfordult a közönség felé, és a lehető legtermészetesebb hangon, jól tagoltan, és hangsúlyozva, a párbeszédek szövegeire, figyelve eljátszotta ezúttal jól a szerepét. A közönség többször is megtapsolta Rózát, aki ezt követően több mint harminc éven keresztül szerepelt estéről estére nagy sikereket aratva színpadokon.” Ettől kezdve karrierje felfelé ívelt, Róza egyre sikeresebb lett. 1815-ben megszűnt a pesti magyar színház, és ezután a társulat először Eger és Miskolc irányába indult, és éveken át városról-városra vándorolt. Ekkor váltak szét útjaik férjével, Déry Istvánnal, akivel nem szerelemből házasodott. „A pesti társaság jó része tehát Eger felé vette útját, ahol kis időre megállapodtak. Innen Miskolcra vezetett útjuk, ahol viszont nem volt színjátszásra alkalmas épület. Végül is úgy döntöttek, hogy a Korona szálló udvarán lévő kocsiszínt alakítják át színházzá. Erős József a város főszolgabírója állt mindenben a színészek rendelkezésére. A Tündérkastély Magyarországon című vígjátékkal kezdték meg a miskolci működésüket a pesti színészek. […]Az ország más részeit járó egyéb más társaságokból többen csatlakoztak a miskolciakhoz később, mert Déryné személye és sikere mágnesként vonzotta a nézőket, kollégákat egyaránt. Mellette a teltház, biztos megélhetést jelentett. A megerősödött társulat azután már nehezebb feladatokat is el tudott látni, jobb előadások születtek, és a közönség igénye is egyre fokozódott. Közeledvén a tél, egy nagyobb fedett vásárcsarnokba, az un. csizmadia színbe költözött át a társulat. Az egyszerű épület sem bizonyult ideális színháznak. A nézők vastag kabátban ültek telente, az énekesek fejére pedig megesett, hogy a tetőn ritkás cserepei között átszűrődött a hó.” Déryné itt érte el népszerűségének csúcsát, messzi városokból is jöttek nézők, hogy láthassák. Kilényi Dávid színdirektor látva tehetségét, ráígért miskolci fizetésére, és Róza az ő társulatához szegődött. „Amikor kiderült Miskolcon távozási szándéka szinte az egész város ellene fordult. Kollégái, a közönség, a választmány megharagudott rá. Háromhavi felmondási ideje alatt egyszer sem léphetett fel, s erre az időre fizetést sem kapott. 1819-ben hagyta el Miskolcot, s Komárom városában csatlakozott Kilényi társulatához.”

További vándorlások után ismét Pesten lépett fel a megalakuló Nemzeti Színházban. 1838-ban, a nagy pesti árvíz idején is épp fellépett, mikor elérte a gát átszakadásának híre. Mint mindenki más, ő is hazarohant, hogy mentse, ami menthető, de a házból már nem tudott kijutni. Napokig várta fázva, étlen-szomjan, hogy megmentsék. Csúnyán megfázott, hónapokig alig tudott beszélni, és hangja, mely híressé tette opera szerepeiben, már sosem lett a régi. Ezután ismét vándorlás következett, de nem aratott már olyan sikereket, mint régen, mások voltak az ünnepelt színésznők. „1847-es év végén csöndben visszavonult a színpadtól. Nem búcsúztatták nagy hírveréssel, talán észre sem vették. Köszönő szó sem kísérte.” Később Diósgyőrbe költözött, visszavonultan élt. „1862-ben eltemette férjét, majd Diósgyőrből Miskolcra költözött húgához, özvegy Kilényi Dávidnéhoz. Jóformán húga kegyelemkenyerén élt, nagy szegénységben.
Húsz évvel visszavonulását követően, 1868-ban keresztfia, Egressy Ákos, amikor Miskolcra érkezett vendégszerepelni felkérte lépjen fel vele, működjön közre jutalomjátékán. Ölbe vitték fel a színpadra, ahol 75 évesen eljátszotta élete utolsó szerepét, egy apáca fejedelemasszonyt. A szemtanúk szerint nagy lelkesedéssel formálta szerepét, és játékával mindenkit csodálatba ejtett.” Anyagi helyzetén azonban ez sem javított, míg meg nem ismerkedett Egervári Emíliával, aki kijárta, hogy évi százhúsz forint segélyt kapjon a Nemzeti Színháztól. 1872-ben halt meg, egyszerű tölgyfa koporsóban temették el a Szent Anna sírkertben. 1921-ben a hálásabb utókor végre méltóbb sírhelyről gondoskodott. Nevét ma is utca őrzi Miskolcon.

Írta: Keresztury Ágnes