Századforduló megnevezéssel többnyire a 19. és 20. század fordulóját, az 1890-től 1914-ig terjedő időszakot illetik. Ez egész Európában – így a történelmi Magyarországon is – a fejlődés időszaka volt, nem véletlen tehát, hogy a magyar történelemben boldog békeidőként is emlegetik.
Ugyanebben az időszakban terjedt el Magyarországon az úgynevezett képes levelezőlap, közkeletű nevén képeslap, melynek használata csaknem egy időben vált általánossá Nyugat-Európában, a cári Oroszországban és az Osztrák–Magyar Monarchiában is. Ez az üzenetküldési forma nemcsak leegyszerűsítette a levélfeladást, hiszen az illusztrált oldala lehetőséget adott a települések számára, hogy bemutassák értékeiket, rejtett vagy éppen kiemelkedő látnivalóikat. Ilyen szempontból ezek a lapok fontos kortörténeti dokumentumoknak tekinthetőek, hiszen több mint száz év távlatából is elárulják, mit tartottak látványosságnak példának okáért a századfordulós Miskolcon. Ám művészeti értékként is érdemes tekinteni rájuk, hiszen sok esetben még kézzel rajzolt illusztrációkat használtak a fotók helyett.
Azért nem mindegy, hogy mit látunk először, ha vonattal megérkezünk Miskolcra. A Tiszai pályaudvar így nézett ki egy 1916-ban keltezett képeslapon, ám a rajta lévő ábrázolás minden bizonnyal korábbi.
A pályaudvar vágányok felőli része így nézett ki egy egy évvel korábban kiadott képeslapon.
Nézzük meg a város második pályaudvarát, az 1899-ben megnyitott Gömöri pályaudvar épületét. Érdekesség, hogy mind a Tiszai, mind a Gömöri pályaudvar fogadóépülete Pfaff Ferenc építész munkáját dícséri. Pfaff igazi pályaudvarmágusnak számított, hiszen ő tervezte a debrenceni, pozsonyi, szegedi és kaposvári pályaudvar fogadóépületét is.
A Gömöri pályaudvar egykoron a várost a történeti Gömör vármegyével és annak szénbányáival kötötte össze, ma már csekélyebb mértékű erre az utasforgalom.
A Gömöri pályaudvar egyik fontos “partnere” volt az 1864-ben alakult Borsod-Miskolci Gőzmalom, amely Európa-szerte szállította vasúton keresztül termékeit. A Zsolcai kapuban ekkor még álló főépület látható a képeslapon. Érdekesség, hogy az üzem számos robbantást és tűzesetet túlélve – igaz, változó néven és tulajdonosi strukturával – egészen 2011-ig működött.
Ezen az 1907-ben keltezett képeslapon a Búza téren ekkoriban rendszeresen megforduló lacikonyhások láthatóak. Ezek az egyszerű, olcsó vendéglátóhelyek az alsóbb néprétegek számára biztosítottak meleg ételt. A lacikonyha elnevezés eredete egészen a 15. századra vezethető vissza. Egyes feltételezések szerint II. Ulászló királyhoz köthető, akinek állítólag annyira megcsappantak az anyagi forrásai, hogy udvari konyháját utcai kifőzdékből kellett ellátni. Ez azonban nem állja meg a helyét, hiszen Ulászló udvartartása fényűző volt. Sokkal valószínűbb magyarázat, hogy a név a régi vidéki szokásokhoz kapcsolódik: a háztartásokban László napjától (június 27.) kezdve a főzést gyakran a szabad ég alá helyezték ki.
A történelmi belvárost az azt keresztül-kasul átszelő, akkor még befedetlen Szinva- és Pece-patak ágai miatt Kis-Velencének is nevezték. Igaz, ez a titulus nagy terhet is rótt a városra, hiszen nem egy áradás, árvíz sújtotta a várost története során.
Valami hasonló életkép fogadhatott minket az 1894-ben átadott Korona Szálló közvetlen közelében. Vajon mi lehetett a beszédtéma ekkoriban?
Az egykori Deák utcai részleten most is jól beazonosítható épületeket láthatunk – kivéve persze a lap jobb oldalán lebontott, földszintes épületeket a mai Hősök terén – , így könnyen rájöhetünk, hogy a ma Dérynéről elnevezett utcán járunk. A Deák (Ferenc) elnevezés mellett, az utca viselte már a Boldogasszony, a Zabari, a Színház nevet is, a magyar színjátszás egyik leghíresebb alakja csupán 1950-től névadója a belváros egyik leghangulatosabb részének.
A főutcát a századfordulón még zömmel egy- vagy kétszintés épületek alkották.
Igaz, már ekkor is kiemelkedett az utcaképből a városháza saroképülete. Érdekesség, hogy a Városház tér 10-12. szám alatti épület eredetileg nem városházának épült, azt a szomszédos épület, a 8. szám alatt építtette a város első polgármestere, Losonczi Farkas Károly. Mégis annyira reprezentatívra sikeredett ez a ház, hogy a köztudat egy idő után eleve a városháza részének tartotta, holott az eredetileg bérháznak és a MÁV hivatalházának épült, majd működött itt a városi rendőrség, a dohánytőzsde, katonai parancsnokság és a Miskolci Jogakadémia is.
A Rákóczi utca Miskolc egyik legrégebbi utcája, amely egykor az Alsó-Papszer nevet viselte a Papszer természetes folytatásaként, mely nevében is megőrizte ősi voltát. Bár mi már inkább utcaként emlegetjük, ezzel azonban duplikálunk; a szer ugyanis régi, elfedelett szavunk, ami eredetileg 5–10 házból álló kis, domboldali települést vagy településrészt jelentett, de az utca elnevezés elődjének is tekinthető. Utóbbi esetében az utca egyik oldalát, vagy az “egyoldalas” utcákat nevezték szernek.
A Széchenyi-Kazinczy sarok már ekkoriban is a város egyik csomópontjának számított.
A Szemere utcára ma már nehezen ismernénk rá, mégis vannak árulkodó “jelek” a képeslapon.
A századforduló egyik kedvelt pihenőhelye volt a Népkert, melynek közvetlen szomszédságában épült fel a Vigadó, amelyet 1903-ban adtak át a nagyközönségnek. Érdekesség, hogy a “nagy hodály” gyúnynévvel illetett épületet nehezen fogadta el a közvélemény, melynek gazdaságos üzemeltetése is szokszor gondot okozott a mindenkori bérlőnek. Bokross Károlyban, majd utódjában Böczögő Józsefben közös pont volt, hogy mindketten a már fent emlegetett Korona Szálló bérlői is voltak.
Ahogy a történelmi Avas is népszerű kirándulóhelye volt a miskolciaknak. A környék ikonikus borháza, a Polgármester-pince a századfordulón épült, viszont nevét ennél később kapta, Halmay Béla polgármestersége (1935-1938) idején.
