Úgy egy éve történt, amikor elfogaltam megszokott helyem a diósgyőri stadion ultraszektora melletti „ficakban”, hogy az élet nagy dolgait fejtsem meg azokkal a ritkán látott barátokkal, akiket – az elmúlt évek, évtizedek szomorú tendenciáját igazolva – elsodort Miskolcról az élet. Bárki bármit mond, Magyarországon a focimeccs még mindig egy társadalmi esemény, a közös identitástudat úgy hozza össze az embereket, mint semmi más.
Bár emlékeim szerint különösen hideg volt, mégsem az év ezen szakaszának időjárása miatt hűlt meg a levegő az ország egyik legforróbb hangulatú katlanjában. Még szinte bele sem kortyoltam a sörömbe, az épp aktuális ellenfél, a Szolnok már kettőt is berámolt az egyébként feljutásért küzdő, diósgyőri aranylábúak kapujába, általános sokkot okozva a lelátó népének. Szerencsére azonban hamar egalizáltak a piros-fehérek, sőt, a második félidőben behúzták a meccset, így (ekkor még) életben tartva a reményt, hogy csak átszálló jegyet vettünk a másodosztályba.
A futballban nem mindennap történik meg, hogy 0-2-ről fordítva nyer egy csapat, így minimum elvárható lett volna, hogy egy jókora ünnep veszi kezdetét a lefújás után. Ehelyett a valamivel több mint kétezer néző nagy része két tapssal letudta a győzelmet, majd sietve távozott a stadionból.
Aki nem tudná, itt ez nem szokás. Miskolcon a foci szent és sérthetetlen. Van, aki az esküvőjét igazítja a meccsek időpontjához, így egy igazán nagy dolognak kellett történnie ahhoz, hogy a szurkolók ilyen gyorsan lelépjenek a második otthonukból. Mint alább kiderül, végül az is történt.
Szerelem második látásra – egy győztes kupadöntő
A szurkolók ugyanis nem haza siettek, hanem a stadiontól pár száz méterre lévő DVTK Arénába, ahol éppen a kosaras lányok vívtak ádáz csatát az Európa-klasszis játékosokból álló (egyébként ebben a szezonban később Euroligát nyerő) Sopronnal a Magyar Kupa döntőjében. Amikor a focimeccsnek vége lett, a döntő épp a félidejében járt, minimális diósgyőri vezetéssel (38-34), így, miután erről tudomást szereztek a stadionban lévő szurkolók, a szó szoros értelmében megrohamozták a csarnokot. Sosem felejtem el a látványt, ahogy több száz drukker árkon-bokron keresztül, sprintereket megszégyenítő gyorsasággal suhan át a 2021-ben átadott arénához. Mivel az ultrák már a feljáratnál megállították a tömeget, a focimeccsről átruccant drukkerhad egységesen, elemi erejű hangorkánnal vonult be a nézőtérre.
Egy soproni támadás is elhalt ezen az antrén, hiszen az egyik játékosuk úgy lefagyott a beözönlő szurkolók láttán, hogy észre sem vett egy neki szánt passzt, így a labda érintés nélkül pattogott ki az oldalvonalon túlra. Később még senki sem sejtette, hogy ennek mekkora jelentősége lesz. Amikor a negyedik negyed közepén már 9 ponttal lépett el a Sopron, már senki nem hitt a győzelemben, kivéve a pályán lévő diósgyőri lányokat, akik egy hihetetlen hajrát produkálva hosszabbításra mentették a meccset. Innentől pedig nem volt megállás. Az extázisban játszó csapat 2500 örjöngő szurkolója előtt bedarálta a jóval esélyesebb dunántúliakat, így végül 78-75-re megnyerte a meccset.
Őszintén megvallom, a diósgyőri kosárlabdával való viszonyom hosszú évekig abban merült ki, hogy néhanapján ránéztem a tabellára. De ez a kupadöntős élmény, a leírhatatlan miliő, valamint a tény, hogy a lányok még akkor is hittek a győzelemben, amikor már senki más, valahogy kinyitotta nálam is azt a fiókot, amit úgy tizenöt évvel ezelőtt zártam be, mikor a diósgyőri kosárlabdázás eltűnt a süllyesztőben. Innentől pedig elvi kérdést csináltam abból, hogy az utóbbi években kissé háttérbe szoruló kosárlabdáról megemlékezzek, törlesztve ezzel valamicskét e gyönyörű sportág felé.
A kezdetek
Bár a DVTK kosárlabda-szakosztálya hivatalosan csak 1945-ben alakult meg, már az azt megelőző években – elsősorban az atletizálók – pattogtatták a labdát a Vasgyárban, amolyan melléktevékenységként. Az önálló szakosztály végül Verbőczi (Wéber) József vezetésével alakult meg, ebben az évben pedig a nők megnyerték a kerületi bajnokságot, így első ízben lehettek részesei az NBI és NBII osztályozóinak. A DVTK vette is akadályt, így már a magyar szervezett kosárlabdázás hajnalán bebiztosította a helyét az első osztályban.
Az első évek sikere után némi hanyatlás következett, ám ekkor Kamarás István szakvezető újra felívelő pályára helyezte a sportágat. Ám ez sem tartott sokáig, hiszen a frissen megalakult, “enyhén” főváros-centrikus MKOSZ úgy döntött, hogy megszünteti az országos bajnokságot, helyette előbb 8 város, majd 8 megye tornáját szervezte meg. Utóbbit egy ízben a női kosarasaink meg is nyerték. Szerencsére a szövetség hamar elismerte a hibás koncepciót, így 1954-ben ismét meghirdette az NBI-et, amelynek egy sikeres osztályozót követően a DVTK női csapata is tagja lett. Az ezt követő években a fővárosi csapatok uralta bajnokságban többször lett “a vidék legjobbja” a DVTK, sőt az 1958/59-es idényben a klub történetének első bronzérmét is megszerezte a Kamarásné, Vinyei, Pappné, Soós, Czirják, Horváth, Hegedűs, Benke, Lajkó, Pusztai, Bartha, Berzi, valamint a Kaló- és Szukup-testvérek fémjelezte csapat.
Ekkoriban kerültek ki Diósgyőrből az első válogatott játékosok is: Kaló Ilona és Kaló Mária, majd Kamarásné Rohonczi Mária, illetve Soós Éva is magára húzhatta a címeres mezt.
Az 1959-es bronzérmet a következő két szezonban majdnem sikerült megismételni az egymás után megszerzett negyedik helyekkel, de az ezt követő idények már változó eredményeket hoztak. 1967-ben még sikerült elcsípni egy ötödik helyet, ám egy évvel később mindenki általános megdöbbenésére kiesett a DVTK az első osztályból, hogy oda csak négy év múlva, kicserélődött kerettel és új edzővel, Molnár Miklóssal kerüljön vissza 1973-ban. Amikor három évvel később újra ötödik lett a csapat, már a válogatott állandó tagja volt Medgyesi Judit és Lőrinczné Winter Ilona. Utóbbi játékos 15 évet húzott le Miskolcon, 267-szeres válogatottságával, olimpiai negyedik, valamint Európa-bajnoki harmadik helyezésével a miskolci kosárlabdázás egyik legeredményesebb játékosa, egyben ikonja lett.
A nyolcvanas években, bár stabil első osztályú csapat volt a Diósgyőr, mégsem szállított komolyabb eredményeket. A rendszerváltás pedig komoly változásokat hozott a DVTK különböző szakosztályai, így a kosárlabdázás életében is.
A liftező férficsapat
Ma már joggal hihetnénk azt, hogy nincs komoly hagyománya a férfi kosárlabdának Diósgyőrben, holott 25 évig a férfiak is szervezett keretek között űzték a sportágat.
Azonban, amíg 1946-ban a nők egyből feljutottak az első osztályba, a férfiaknak ez egyetlen dobott ponton múlott, így a másodosztályban kezdték meg szereplésüket.
Mivel a férfi bajnokság – ahogy manapság is – sokkal kiegyensúlyozottabb volt, így komoly bravúrnak számított, amikor férfi kosarasaink is az első osztályban szerepelhettek. Hogy a nőihez hasonlóan mennyire volt fővárosorientált a bajnokság, arról sokat elmond, hogy mind 1951-ben, mind 1952-ben megszerzett hatodik helyével a vidék legjobb csapata lett a DVTK.
A bajnokság átszervezése itt sem jött jól a miskolciaknak, akik ezzel évekig a másodosztályba kényszerültek. Ám 1957-ben újra a legjobban között folytatták a diósgyőriek, de rendre csak az utolsó mérkőzéseken sikerült kiharcolni a bennmaradást. 1961-ben még a hetedik helyen végeztek, három évre rá újra a másodosztály következett. Ekkor még sikerült az azonnali visszajutás, majd az azonnali kiesés is, amit újabb három év másodosztály követett. 1969-ben ismét sikerült a feljutás, majd jött az újabb kiesés. A liftezés 1971-ben ért végleg véget, ekkor szerepelt utoljára az első osztályban a csapat, de ott az utolsó helyen végzett, majd nem sokkal később a DVTK megszüntette a szakosztály férfi csapatát.
Az időzítés már csak azért is érdekes, mert épp a ’71-es visszajutáskor született meg a döntés, hogy a csapat a meccseit a Kilián Gimnáziumból átviszi a frissen átadott Miskolci Sportcsarnokba (ma Generali Aréna), előbbiben ugyanis már nem fértek el a csapat szurkolói.
A DKSK-korszak
A rendszerváltást követően felbomlott a DVTK, így a szakosztályok önálló útra léptek, külön gazdasági társaságokká váltak. A teljesség igénye nélkül megalakult a DFC (futball), a DBC (birkózás), a DIAC (atlétika), a DKC (kézilabda), a DTC (tájfutás) és számos egyéb szakág különböző rövidítésekkel. 1991. november 1-én a diósgyőri kosárlabda is az önállósodás útjára lépett, így megalakult a Diósgyőri Kosarlabdázók Sport Köre, azaz a DKSK. Bár félő volt, hogy a rendszerváltást követő első évekre jellemző gazdasági bizonytalanság a női kosárlabdát is felemészti, mégsem ez történt; a kilencvenes években kimondva-kimondatlanul kosárlabda fővárossá avanzsált Miskolc.
A DKSK ugyanis ebben az időszakban háromszor is bajnoki ezüstéremig (1992, 1994, 1996), míg kétszer bronzéremig (1993, 1995) jutott egy Budapest, de inkább Nyugat-Magyarország uralta szakágban. Emellett kétszer bezsebelte a Magyar Kupát (1993, 1994), míg egyszer a fináléban maradt alul (1997) a sorozatban.
A korszak egyik, ha nem a legnagyobb kulcsfigurája az a Király Sándor volt, aki 1989-től kilenc éven át volt a csapat vezetőedzője. Ekkor játszotta a csapat (beleértve a DVTK-korszakot is) első nemzetközi kupamérkőzéseit, majd ezt követően folyamatos szereplője volt az Európa Kupa akkori megfelelőjének, a Ronchetti Kupának.
Nem csoda hát, hogy a Király(i)-gárda meccseire ömlöttek a nézők a kilencvenes években. Egy-egy Pécs, Sopron vagy Fradi elleni derbire aranyáron mérték a jegyeket a csarnok körüli üzérek, aki ezekre a találkozókra bejutott, igazán szerencsésnek mondhatta magát. Bár a miskolci sportcsarnok befogadóképességét úgy 3500 főben maximalizálták, volt olyan PVSK elleni meccs, amin az akkor még mértékadónak számító Nemzeti Sport tudósítója szerint 5000(!) szurkoló látogatott ki.
Amikor elment az áram a Fradi ellen
A DKSK, azok a szép ’90-es évek nevű Facebook-csoportban találtam rá egy történetre, ami nekem ennyi év távlatából már csak halványan derengett.
1999. szeptember 26-án a Ferencváros vendégszerepelt Miskolcon, ami már önmagában megadta a meccs pikantériáját, ugyanis legyen szó bármilyen sportágról, a két tábor sosem cseresznyézett egy tálból. A csarnok természetesen zsúfolásig megtelt, vendégszurkolók is érkeztek bőven, majd hirtelen vaksötét lett, miután elment az áram az épületben.
A kezdeti döbbenet után a mintegy 3000 ember előbb a Himnuszt énekelte el, majd sorban jöttek a lelátói nóták, de stílszerűen elhangzott a “Kell egy kis áramszünet néha mindenkinek…” strófa is a népszerű Hofi-klasszikusból.
Eközben mindenki azt találgatta, hogy a sötétet kihasználta-e a két tábor, hogy a kilencvenes évek rivális táboraira jellemző módon békés eszmecserét folytassanak az élet nagy dolgairól. Néhány visszaemlékező szerint a diósgyőriek néhány kukát átdobtak a vendégtáborba, persze csak nevelő célzattal, hogy a fradisták ne a földre szemeteljenek. Sokan mások pedig előzékenyen átdobálták a különböző, már megunt tárgyaikat a fővárosiaknak, hogy azok semmiben ne szenvedjenek hiányt az itt tartózkodásuk alatt. Valamiért azonban a diósgyőriek úriemberi gesztusait nem vették jó néven a zöld-fehérek, így védelmet kértek a rend éber őreitől, és maradtak is szorosan mellettük addig, amíg vissza nem jött az áram.
Egy korszak vége, majd egy új kezdete
A 2000-es évek elején sem hagyott alább sokkal a szenvedély, közel telt ház előtt játszott a DKSK és próbált versenyre kelni a riválisokkal, talán sokan jól emlékeznek ma is Csávás Andreára, Bukovszki “Kicsi” Mónikára, Brosovszky Mónikára vagy Brankica Hadzsovicsra, akik akkoriban még a focistáknál is nagyobb sztárok voltak a városban.
2007-re azonban a diósgyőri kosárlabdát is elérte a gazdasági világválság, így tarthatatlanná vált egy minőségi csapat fenntartása, a klub lényegében a csőd szélén táncolt, a felnőtt kosárlabdát a Miskolc Városi Sportiskola tartotta lélegeztetőgépen; alacsonyabb osztályokban, helyi fiatalokkal, hat éven át.
A miskolci kosárlabdát tetszhalott állapotából az az egyesület támasztotta fel, amely majd’ hét évtizeddel ezelőtt világra hozta. Az ekkor két éve tulajdonosváltáson átesett DVTK a női kosárlabda “hazahozatalával” tette meg első lépéseit a multisportklubbá válás felé. Ez pedig nem csak múltat, hanem jövőt is jelentett. A spanyol Maikel López vezetésével mind a bajnokságban, mind a Magyar Kupában ezüstérmes lett a Diósgyőr 2015-ben, majd a következő szezonban megszerezte a klub fennállásának harmadik trófeáját azzal, hogy 1900 néző előtt 69-60-ra legyőzte a már akkor is bivalyerős Sopront a Generali Arénában.
Az ezt követő időszak a csapat újjáépítéséről szólt, főleg fiatal magyar játékosokkal igyekezett megragadni az élmezőnyben, de ez kiugró eredményt nem hozott magával. Lopezt először a korábbi szövetségi kapitány, Stefan Svitek, Cziczás László, majd a feltörekvő fiatal edző Földi Attila váltotta a DVTK kispadján, ám hosszú távon mindhármójuknak beletört a bicskája a csapatépítésbe.
Majd jött az aduász
2021 decemberében lépte meg a klubvezetés azt, hogy ideiglenesen kinevezte vezetőedzőnek a klub sportszakmai igazgatóját, Völgyi Pétert, ami olyannyira jól sült el, hogy “ideiglenes” megbizatása még most is tart.
Nem csoda, hiszen Völgyi irányítása alatt a lányok játéka látványosan feljavult, de azt, ami ezután következett, már a legelvakultabb szurkolók sem remélték. A már a felvezetőben felidézett kupadöntőt egy bajnoki bronz is követett, majd az új idény kezdetén az izraeli Ramla (80-54) és a török Botas (75-54) meglepően sima legyőzésével sikeresen átverekedték magukat a hazai pályán megrendezett Euroliga-selejtezőkön, így a klub történetében először szerepelhettek a kosaras lányok az Euroliga főtáblájában.
Bár eleinte mindenki pofozógépnek gondolta az újonc diósgyőrieket, ők ismételten rácáfoltak a várakozásokra. A belga Mechelent oda-vissza verte, idegenben nyert a spanyol Girona ellen, de igazán a hazai pálya volt sokáig bevehetetlen erőd, hiszen itt elvérzett a francia Landes, az olasz Schio, majd a címvédő Sopron is. Ráadásul mind a bajnokságban, mind a Euroligában sorra olyan meccseket játszott a Diósgyőr, ami jobb reklámot nem is teremhetett volna a sportágnak. Volt, hogy zsinórban három meccsüket is a sírból visszahozva nyerték meg a lányok, és ebben rengeteget segített az az atmoszféra, amit a szurkolók teremtettek mind a EL, mind az élesebb bajnokik alatt. Nem csoda hát, hogy a nemzetközi szaksajtó egyre terjedelmesebb cikkeket jelentetett meg arról, hogy milyen üde színfoltja a legrangosabb európai kupasorozat mezőnyének az újonc miskolci alakulat. Ráadásul jelen sorok írója fociközegben szocializálódott, így mindenképpen kiemelném azt, hogy ezeket a sikereket csendben, szerényen és alázattal viselték a lányok. Egy idő után direkt figyeltem a játékosok nyilatkozatait, ahol egyetlen egy nagyképű kiszólással nem találkoztam.
Már csak az volt a kérdés, hogy az ilyen fokú kettős terheléshez nem szokott játékosokból álló csapat meddig bírja a nyomást, vagy egy esetleges sérüléshullám okozta gödör mikor éri el a csapatot. Az már más kérdés, hogy ezt senki sem egy válogatott szünet után várta. Bár sokáig komoly esélye volt a továbbjutásra a lányoknak, az utolsó mérkőzéseken kiütközött a fáradtság, így egy találkozóval a csoportkör vége előtt eldőlt, hogy első EL-idényében nem jut tovább a gárda, ráadásul a bajnokságban sem tudta itthon legyőzni a Sopront. Persze ezekből egyik sem volt elvárás.
Így sincs ok a panaszra, hiszen a lányok két fordulóval az alapszakasz vége előtt harmadikok a tabellán, míg a MK-ban is a négy között vannak, így reális esélyük van arra, hogy újra bearanyozzák a diósgyőri szurkolók mindennapjait. Nekünk szurkolóknak, pedig nincs más dolgunk, mint megteremteni, fenntartani azt a hangulatot, amiről az elmúlt hónapokban egész Európa beszélt.