Diósgyőriek a magyar válogatottban – Az első fecskék

Pénteken megkezdődik a 2024-es labdarúgó Európa-bajnokság, amelynek idén Németország ad otthont. A magyar válogatott zsinórban harmadik alkalommal, egyeneságon viszont 52 év után először jutott ki a kontinensviadalra, így ezúttal is értük szoríthatunk, ráadásul első ránézésre – az előző EB csoportkvartetthez képest legalábbis – még a továbbjutásra is komoly esélyünk lehet. Egy diósgyőrinek mégis üröm az örömben, hogy ezúttal nem kapott helyet a bő keretben diósgyőri játékos, holott Marco Rossi többeket is figyelt az elmúlt szezonban,így nem bővíthették a diósgyőri magyar válogatottak tizennyolc fős névsorát. Cikksorozatunkban – némi EB-re való hangolódást követően – bemutajtuk a klub történetének emagyar válogatott játékosait. Mivel annak első részében egészen a régmúltra nyúlunk vissza, így olyan érdekességekkel is találkozhatunk, amelyek jól példázzák azt, hogy mennyit változott a futball bő nyolcvan év alatt.  

Nem voltunk mindig EB-menők

Bár a fiatalabb generációnak ez már furcsának tűnhet, de egyáltalán nem jelenthető ki, hogy EB-menők lennénk. Az 1960 óta megrendezett 17 Európa-bajnokságból az elmúlt három tornát leszámítva csupán kétszer, 1964-ben és 1972-ben voltunk az elitben, utóbbin értük el a legjobb helyezésünket a Belgiumban megszerzett negyedik helyünkkel. Érdekesség, hogy ezt a helyezést úgy sikerült kiharcolni, hogy az EB-n minden meccsünket elveszítettük. Hogy hogyan lehetséges ez? Az egészen furcsa lebonyolítású tornán 32 csapat selejtezett, majd a nyolc csoportelső oda-visszavágós rendszerben küzdött meg a négy közé jutásért. Csak az elődöntőző négyes kialakulása után döntöttek a rendező ország kilétéről, így végül Belgium adott otthon az elég szűkre szabott, mindössze négy napig tartó tornának.

A magyar válogatott selejtezős csoportjában Bulgáriát, Norvégiát és Franciaországot utasította maga mögé, hogy aztán a nyolc között szembe kerüljön Romániával. A hazai 1-1 után Bukarestben ismét remiztek a csapatok (2-2), így sor került egy harmadik meccsre is (ekkor még nem játszott az idegenben lőtt gólok szabálya), amit semleges helyszínen, Belgrádban rendeztek meg, ahol drámai körülmények között, 55 ezer néző előtt, Szőke István 87. percben szerzett góljával tudtunk megnyerni.

Belgiumban végül az elődöntőben Szojetunió (0-1), majd a bronzmeccsen a házigazdák (1-2) bizonyultak jobbnak, míg a tornát a Gerd Müller vezette NSZK nyerte.

Az első válogatott fecskék

Miután láthattuk, hogy bő ötven éve mennyire más volt a futball, talán nem fogunk csodálkozni az alább leírtakon sem, hiszen az első diósgyőri válogatottig több mint nyolcvan évet, egészen pontosan 1941. március 23-ig kell visszamennünk az időben. Az 1940/41-es szezonban a tizennégy csapatos NB1-ben szereplő Diósgyőri M. Kir. Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak futballcsapata, azaz a DiMÁVAG első szezonját töltötte a legjobbak között és egész szépen berúgva az NB1 ajtaját a hatodik helyen végzett, a korabeli sajtó pedig a szezon kapcsán leginkább Berecz István játékát emelte ki, aki jobbösszekötőként játszva 24 mérkőzésen 16 gólig jutott, munkabírásával és elemi erejű lövéseivel pedig kitűnt társai közül. A jó teljesítmény pedig válogatott meghívót ért. A Csicsó becenévre hallgató Berecz a klub történetének első válogatott játékosaként csupán egyszer lépett pályára: Jugoszlávia ellen, Belgrádban, a Duna Kupán, ahol 1-1-re végeztek egymással a csapatok. A korabeli sajtó nem volt elragadtatva a meccstől, ám Berecz játékára egyetlen médium sem tért ki, így nem tudhatjuk, hogy milyen teljesítményt nyújtott, csupán az lehet beszédes, hogy többet nem számítottak rá a szövetségi kapitányok. Bár azt később látni fogjuk, hogy a jó játék sem ér stabilan meghívót.

Mai divatos kifejezéssel élve Berecz igazi vándormadár volt: a Somogyból származó labdarúgó pályafutása során megfordult Szegeden, Kaposvárott, a debreceni Bocskaiban és a DVSC-ben, valamint Franciaországban több csapatban is, miután későbbi feleségét is ott ismerte meg. Diósgyőrben csupán egy szezont töltött, az viszont elég ütősre sikerült.

Az 1940/41-es szezon másik nagy spílere Füzér János volt, aki Bereczet is túlszárnyalva 17 góllal zárta a Diósgyőr első élvonalbeli szezonját. Többek között az ő góljával vertük idegenben a későbbi bajnok Ferencvárost, visszavágva ezzel a hazai pályán elszevedett 3-6-ért, ahol szintén betalált Füzér és Berecz is, így túlzás nélkül állítható, hogy a Diósgyőr csatárának is érett a meghívó. Erre 1942 júniusáig kellett várni, amikor az Üllői úton Horvátország ellen csapott össze a nemzeti tizenegy. Füzér olyan korszakos legendákkal lépett pályára, mint Zsengellér Gyula, Sárosi Béla vagy éppen Szusza Ferenc, aki Füzérrel együtt ezen a meccsen debütált a nemzeti tizenegyben, góllal megspékelve a bemutatkozást. De Horvátország is debütált, hiszen önálló államként (ami ekkor még csak egy rövid ideig tartott) első mérkőzését játszotta le a magyarok ellen, és nem is vallott szégyent; kőkemény védekezéssel állták a sarat a gyenge napot kifogó magyar támadók ellen.

A diósgyőri támadó nem nyújtott kiemelkedőt a mérkőzésen, így nem is kapott többet válogatott meghívót. A temesvári születésű játékos végül hét évet töltött Diósgyőrben, ezalatt 92 bajnokin 45 gólt szerzett, ami ma egészen kiváló mutató lenne. Diósgyőrből az MTK-ba szerződött, majd egy rövid román (Ferar Cluj) kitérő után Olaszországba vezetett az útja, ahol megfordult a Genoa CFC, az AC Pisa, a Savona, az AC Parma csapatában is.

A következő válogatott játékosunkra öt évet kellett várni, ekkor a Diósgyőr hálóőre, Károlyi József  kapott meghívást a nemzeti tizenegybe. Június 23-án, a Jugoszlávia elleni idegenbeli derbin ő védte a válogatott kapuját. A meccset végül megnyertük 3-2-re, így győzzelemmel debütált a diósgyőri kapus. Ennek a válogatottnak már tagja volt egy húszéves kispesti fiatalember is, aki pályafutásával elérte, hogy mind a mai napig tízből kilenc külföldinek az ő neve jusson eszébe Magyarország kapcsán.

Ám Károlyi válogatott karrierje sem lett egy egynyári történet: egy évvel később még kétszer kapott lehetőséget a nemzeti tizenegyben, a Svájc ellen 7-4-re megnyert (ezzel az eredménnyel azt hiszem idén is kiegyeznénk) Európa Kupa, majd a Románia elleni 9-0-ra (!) megnyert barátságos meccsen is, igaz, utóbbin csak csereként lépett pályára.

Ötvenből kettő

Egy kicsit megint ugorjunk az időben, egészen 1955. október 2-ig. Ne feledjük, hogy az elég stabil alapcsapattal felálló Aranycsapat korszakában járunk, ennek ellenére elég tartalékos kerettel ment ki a válogatott a Csehszlovákia elleni Európa Kupa mérkőzésre. Így kapott helyet a csapatban a diósgyőri hátvéd, Dudás Zoltán is. A Stadión Československé armády Strahovban (ami a megalomán szocilaista építészet állatorvosi lovaként vonult be a sporttörténelembe, hiszen annak építésekor a stadiont 250 ezer néző befogadására tervezték) 50.000 néző előtt megrendezett mérkőzésen 3-1-re nyertek a magyarok Kocsis, Czibor és Tichy góljaival.

Dudás az első olyan diósgyőri játékos, akit Diósgyőrből hívtak be először, de válogatottságainak számát már más csapat mezében gyarapította. A tősgyökeres miskolci bekk 1956-ban igazolt az ötvenes évek világszinten is sztárcsapatának számító, ám az 56-os forradalom után széthulló Budapest Honvédba, ahol tíz évet töltött el, ezen idő alatt kupagyőzelmet (1964) ünnepelhetett, egy BEK, számos KEK és Közép-Európa Kupa (utóbbit meg is nyerte a Honvéddal 1959-ben) meccs mellett bronzérmes lett az olimpiai válogatottal Rómában, illetve még ugyanebben az évben (1960) egy Belgium elleni barátságos meccsen a nagyválogatottban is szerephez jutott,

Érdekességként álljon itt egy kis anekdota erről a meccsről, illetve az azt követő eseményekről:

Az egyik [belügyminisztérium – a szerk.] jelentés szerint Puskás 1960-ban egy Belgium elleni, vesztes válogatott meccs után Brüsszelben felkereste a magyar csapatot, üdvözölte a régi ismerőseit, bemutatkozott az újaknak, és jól leteremtette őket a lelketlen játék miatt. Kétéves madridi tapasztalatai alapján azt mondta, hogy neki az edzéseken is vért kell izzadnia, az edzőjének a két kezében és a szájában is korbács van, hogy ha véletlenül kiesik a markából az egyik, rögtön pótolni tudja.

Ezután pedig az új reménységnek, Albert Flóriánnak olvasott be.

Ne haragudj, öcsikém, hogy így szólítalak, de erre feljogosít az, hogy 10 évvel idősebb vagyok nálad, és egyszer-kétszer én is magamra öltöttem a válogatott mezt, de szembe köpném magam, ha így játszottam volna, mint te ezen a meccsen.

Azt is mondta, hogy lehet rossz formában játszani, de küzdeni akkor is kell. Ezzel a futballal, melyet Albert játszik, még a mindennapi kenyerét sem keresné meg a nyugati profi világában.

Forrás: Így focizott Kádár titkosszolgálata

Albert végül 1967-ben a magyar futball első és mindmáig egyetlen futballistája lett, aki elnyerte az Aranylabdát. Hogy volt-e köze hozzá a Puskás-féle atyai “jótanácsoknak”, azt ki-ki döntse el maga. Dudás Zoltán pedig mindmáig az egyik legsikeresebb Diósgyőrből induló futballista-karriert tudhatja magáénak (olimpiai bronz, Magyar Kupa győzelem, KK győzelem), ennek ellenére nem tennék rá nagy összeget, hogy túl sokan ismernék a nevét a miskolci szurkolók körében.

Talán ismerősebben csenghet Szigeti Oszkár neve. Igen, ő is tagja volt annak a legendás Werner-Paulás-Szigeti hátvédtriónak, akiket az idősebb szurkolók nagy része a mai napig minden idők legjobb hátvédsorának tart. Közülök Szigeti Oszi 1958-ban debült a magyar válogatottban egy Jugoszlávia elleni 2-0-ra megnyert mérkőzésen, amit nem kevesebb mint 100 ezer néző tekintett meg a Népstadionban. A Diósgyőrben rendre középhátvédként játszó Szigeti a válogatottban balhátvédként jutott szóhoz, ennek ellenére jó teljesítményt nyújtott:

A diósgyőriek erős fizikumú, kitűnő labdarúgója rendszerint a védelem tengelyében szerepelt. A válogatottban a balhátvéd helyén játszott. Pompásan rúgott és fejelt, kitűnően helyezkedett, jól szerelt. Fegyelmezett, higgadt, megbízható játékával csapatának nagyon értékes tagja volt – számolt be teljesítményéről a sportsajtó.

Épp ezért mind a Diósgyőr-szurkolók, mind a magyar futballszerető közvélemény értetlenül állt az előtt, hogy ezt követően nem jutott szóhoz a válogatottban. A Perecesi Bányászban debütáló, majd 1952-től tizenöt éven keresztül a Diósgyőrt szolgáló hátvédet joggal lehet emlegetni a legendák között még akkor is, ha 1956 decemberében vétett egy kis hibát azzal, hogy egy hónapig a FTC kölcsönjátékosaként szerepelt egy jugoszláv túrán.

Megjegyzés: cikkünkben csak a “nagyválogatottig” eljutó és ott pályára lépő játékosokat vettük figyelembe, az ekkor még létező B-, valamint olimpiai válogatottak nem kerültek bemutatásra. Cikkünk folytatódik.