DVTK: Itt az ideje a számvetésnek

Április 12-én országgyűlési választásokat tartanak. Bármi is lesz az eredmény, az már most biztos, hogy egy korszak biztosan véget ér: a magyar gazdasági adatok és a közszolgáltatások állapota alapján nagyon sokáig nem fog annyi pénz belefolyni a magyar futballba, mint amennyi az elmúlt 16 évben. Arról, hogy a magyar futball úgy összességében hogy használta fel ezt a soha nem látott állami pénzesőt, lehet – és kell is – vitázni, de mivel az alapvető, már-már hungarikumnak mondható strukturális problémák a legtöbb futballklubot egyformán érintik, ezért a DVTK teljesítményét is ilyen adottságok közt kell értékelni. Tehát fel lehet tenni a kérdést: hogyan sikerült a többiekhez képest rosszul sáfárkodni a soha vissza nem térő lehetőségével a miskolci futballnak? A rövid válasz nyilván a “nem”, de ennek is vannak még mélységei, ha áttekintjük a teljes mezőnyt. Fekő Ádám cikke.

Egy NB2-es csapat ellen sem voltunk már favoritok

A DVTK ugyanis nemcsak egy, a befektetett pénzt rosszul hasznosító klubok közül, hanem valószínűleg arányaiban az elmúlt 16 évben Miskolcon rontották el a legjobban minden egyes lehetőségüket a sportban utazó szerencsések. Erre a 16 évre tette fel a koronát a Magyar Kupa, ahol talán soha nem látott szerencsés ágon juthattunk volna el a döntőig, de aztán a másodosztályú Honvéd nemcsak kiejtette a Diósgyőrt, de simán le is focizta.

Az egész ország egyik legnagyobb stábjával dolgozó, kifejezetten nagy költségvetéssel rendelkező csapata még csak versenybe sem tudott kerülni egy NB II-es ellenféllel szemben.

A még ott maradt szurkolók soha nem látott érdektelenséggel követték az egészet, és valójában senki nem számított másra: pontosan ugyanezt a focit láthatták hónapok óta, emiatt a legtöbben már előre elkönyvelték a kiesést. A fogadóirodák meccs előtt 2,5-szörös pénzt ajánlottak a Diósgyőr és a Kispest győzelmére is, ami világos üzenet: nem favoritként léptünk pályára egy alacsonyabb osztályú ellenfél ellen.

16 év számokban: 1 semmitmondó Ligakupa-győzelem

A foci nagy problémája, hogy szemben a gazdasági adatokkal, a társadalmi problémákkal és hasonló világi dolgokkal, van egy egészen egzakt adat, amin keresztül mérhetővé válik a teljesítmény: a bajnokságban és kupában elért helyezések, esetleg – bár ilyet félve írok le, mert csak mélyíti a sebet – a megnyert kupák száma. Egy-egy meccsen lehet egy csapatnak pechje, még a világverőnek gondolt klubok is egészen meglepő pillanatokban tudtak botlani előzetesen sokkal gyengébbnek gondolt alakulatokkal szemben, de ezek a nagyképet csak ritkán torzítják el. Tehát ha rendben mennek a dolgok, akkor előbb-utóbb már nincs az a kudarcsorozat, ami a jó szereplés útjába tud állni. És akkor le is írnám a leginkább egzakt mérőszámot: az elmúlt 16 évben a DVTK semmit nem nyert, és összesen egy alkalommal, 2014-ben járt legalább a közelében annak, hogy bármit is nyerjen. Akkor emlékezetes módon a Magyar Kupa döntőjébe jutottunk. Már hallom a felhördülést, hogy de ugyanabban az évben megnyertük a Ligakupát, de lehűtenék mindenkit: annak a sorozatnak az értékéről nem is az mond el a legtöbbet, hogy azóta már be is szántották, hanem az, hogy még a mindig lelkes szervezett szurkolói csoportok sem tartották annyira, hogy kimenjenek a megtekinteni a nagy menetelést egy olyan kiírásban, amit túlnyomó részt a sportfogadási maffia igényeinek kielégítésére hozott létre az Magyar Labdarúgó Szövetség.

Az, hogy bajnokságot nem sikerült nyerni, nyilván nem meglepetés: oda olyan klubok jutnak el, amik legalább egy, de inkább két szezonon keresztül tudatosan építkeztek, alakítgatták a keretüket, és valamiféle – szigorúan magyar szinten értendő – minőségi szakmai munka folyt. Az, hogy a Fradi, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiemelt klubja leuralta az NB I-et, magától értetődik, mint ahogy az anyagi lehetőségek miatt a Felcsút – mindannyiunk szerencséjére megnyert kupákban még meg nem mutatkozott – erős szereplése is borítékolható ebben a környezetben, a 2010-es évek első felében pedig még a Videoton is a közvetlen elithez tudott tartozni. Nézzük a maradékot tehát! A Budapest Honvédnak 2017-ben még ebben a torz rendszerben is kijött egy bajnoki cím, főleg a saját nevelésű játékosok és pár nagyszerű igazolás teljesítményére építve. A 2010 óta tartó időszakban egy bajnokságot tudott még nyerni a Győri ETO – róluk még lesz szó – és a 2000-es évek nagy sikereit még egyetlen alkalommal amolyan utórezgésként megismétlő DVSC.

Még a Kisvárdának és a Kecskemétnek is sikerült az, ami a Diósgyőrnek nem

Miskolcon valószínűleg már egy dobogós hely is utcabált okozna, úgyhogy ennek fényében érdemes nézni, kiknek sikerült a 2010 óta rendezett első teljes bajnokság óta odaérni a második vagy a harmadik helyre: a Videoton öt, a Fradi és a Felcsút négy alkalommal hozta ezt össze. A Paks és a Debrecen háromszor, a Győr kétszer, majd jönnek az igazán fájó adatok: a Honvéd mellett általában az NB I. és az NB II. között liftező MTK, a klubtörténet egyik legsötétebb időszakát élő Újpest, a Vasas, sőt, még a Kecskemét és a Kisvárda is összehozott 16 év alatt vagy egy dobogós szereplést.

Még az MK-ban sem

Van itt még egy Magyar Kupa. Szemben a bajnoksággal, itt tényleg szerencsével is el lehet menni a döntőig, csak egy jó sorsolás kell. Például olyan, mint amilyet a DVTK kapott az idei kiírásban, hogy aztán ne éljen vele. Azt tudjuk, hogy a Diósgyőr nem nyerte meg egyszer sem 2010 óta, megnyerte viszont négyszer a Fradi, háromszor a Debrecen és az Újpest, kétszer a Paks, egyszer pedig Zalaegerszegen, Kispesten, Székesfehérváron és Kecskeméten is ünnepelhetett a város. Mivel a Diósgyőr abban a furcsa helyzetben van, hogy egy elveszett kupadöntőre – és egy mellé hozott ötödik helyre – szokás könnyes szemmel aranykorként gondolni, ezért vegyük értelmezhető eredménynek már a döntőbe jutást is: ebben a tekintetben olyan nagyágyúkkal vagyunk egy szinten, mint a Budafok, a Mezőkövesd, a Vasas vagy az MTK: ők mind bejutottak egyszer-egyszer egy döntőbe, még ha ott ki is kaptak. Van egy vesztes döntője az Újpestnek és a Honvédnak és a Felcsútnak és a Győrnek is egyébként. Kupakérdésben fontos kiemelni az Újpestet: bár a MOL érkezésével oda az elmúlt két évben elkezdett érkezni a pénz, ezt az eredménysort úgy sikerült összehozni, hogy a belga Roderick Duchatelet tényleg csak a minimális összeget volt hajlandó beletenni a levitézlett légiósok parkolójaként üzemeltetett focicsapatba. A Budafok és az MTK egyébként másodosztályú klubként menetelt el a döntőkig, ami megintcsak utal arra, mennyire nem csak az elit játszótere ez a műfaj.

Az ETO a csődből hamarabb jutott el oda, ami Diósgyőrben csak álom

Győrben – esetleg Győrött? Soha nem tudom ezt – idén a bajnokságért megy a csapat, nyáron pedig kicsin múlt, hogy nem jutnak be a Konferencia Liga csoportkörébe. Ez azért is fontos adat, mert az ETO nemcsak később jutott vissza az NB I-be, mint a Diósgyőr, de az elmúlt 16 évben megélt egy teljes csődöt is, amikor a pénzért felelt aktuális káder, Tarsoly Csaba vállalkozásairól derültek ki kellemetlen dolgok. Az ETO a harmadosztályt is megjárta ebben a 16 évben tehát, az évek során kissé elhasználódott stadionja felét most sem használhatja. Miközben Miskolcon türelmet kérnek, Győrben két szezon alatt bajnokesélyes csapatot építettek, ami természetesen a kupában is áll még. Bizonyára nem volt akkora pechjük, mint a DVTK-nak ugyebár.

Az akadémia teljes csődje

Lenne még mire büszkének lenni ennek ellenére is Miskolcon: kiemelt állami futball akadémiaként a DVTK a teljes borsodi régió egyetlen valamirevaló egyesülete, döbbenetes mennyiségű fiatal focista áll papíron a rendelkezésére. Ehhez képest a klub a saját univerzumán belül sem volt képest játékosokat nevelni 16 évig. Az akadémia teljesítményét 2024-ben a Mit Miskolc Adhatott blog nagyon decensen összeszedte, az összkép azóta sem módosult sokat. A Nemzeti Sportügynökség fiatalpercekkel és az MLSZ magyar játékosokkal kapcsolatos elvárásai miatt mostanra valamit javult a helyzet papíron, de nem lehet nem észrevenni, hogy a diósgyőri mikrokozmoszon túl azonnal elbuknak a játékosaink. Az akadémia legnagyobb sikere ugyebár az a Szűcs Kornél, akinek ifjú focistanként majdnem leépítette a Diósgyőr a karrierjét, hogy aztán már játékpercek nélkül engedjük el Kecskemétre. Ott kiderült, mégis tud focizni, és egy angol kör után jelenleg a szerb bajnokságban focizik, a DVTK egy forintot sem látott belőle. Kiemelt akadémiaként Szűcs az egyetlen játékos, aki miskolci nevelésként egyáltalán a felnőtt válogatott közelébe jutott 16 év alatt. Az ifjú diósgyőri játékosok az esetek nagy részében csendben szokták felbontani a nagy dérrel-dúrral beharangozott profi szerződéseiket, hogy aztán valamelyik NB3 vármegyei csapatban teljesedjenek ki.

Nem a Diósgyőr alkotta a válogatott gerincét

Hány játékosnak sikerült bejutnia a válogatottba Diósgyőrből? Szinte vicces belegondolni, de volt időszak, amikor a miskolci keret három tagja is kezdőjátékos volt: Elek Ákos, Kádár Tamás és az egy szezon után csúfosan távozó Rudolf Gergely is. Ők értelemszerűen a legkevésbé sem miskolci nevelések, Rudolf karrierje mélypontját hozta a Diósgyőrbe. Elek és Kádár szereplése szép emlék, az már jóval kevésbé, hogy külföldre távozásuk után eszükbe sem jutott visszatérni a klubhoz. Előbbi nyíltan beismerte, hogy a klubban uralkodó figurák és az általuk teremtett közeg az ok. DVTK kerettagként pályára lépett három meccsen Futács Márkó, kicsit később pedig Ugrai Roland és a közvetlen közelmúltban Gera Dániel is képviselhette Magyarország focielitjét. Rajta kívül megemlíthetjük még Bognár Istvánt, aki eljutott a válogatott keretig, de végül pályára nem lépett.

Összességében kimondható, hogy 16 év alatt csak elvétve számoltak a DVTK játékosaival a szövetségi kapitányok, Gera Dánielen (és talán a Bódog Tamás edzette Ugrai Rolandon kívül) kívül pedig egy olyan focista sem játszott nálunk, aki kifejezetten a Diósgyőrben mutatott teljesítményével került volna a válogatott látókörébe először.

A scouting rendszer is megbukott

Ironikus módon a legtöbbször csak lelketlen zsoldosként hivatkozott légiósokkal álltunk a legjobban: Elton Acolatse – az ő részéről teljesen indokolható – klubváltása mégiscsak onnan indult, hogy Miskolcon az egész mezőny egyik legjobb játékosa lett belőle, nyilván szép emlékeket hagy maga mögött a spanyol kontingens a 2010-es évek elejéről. Az már más kérdés, hogy minden sikeres külföldi történetre jut három-négy nevetséges, kezdve a már elfeledett grúziai ifjoncokkal például, megérkezve Bitok Stephen történetéig, akinek úgy bontotta fel egészségügyi okokra hivatkzova a klub a szerződését, hogy egy héttel később már a török első osztályban focizott. A műfaj csúcsa természetesen az idei évtől a DVTK-nál fizetést kapó Szakály Péter scouting produkciója: ő a fagyos Magyarországot cserélte egy rövid időre Lagoszra, hogy két nigériai próbajátékossal térjen vissza Miskolcra. Közülük végül senkire nem tartott igény a vezetés, Szakály tehetségkutatói munkájának ezen felül a világon semmi nyoma nincs.

Az egyedüli túlélő és az örökös visszatérő

Jöjjön itt még pár száraz szám: az egyedüli biztos pont a klub életében Sántha Gergely, aki a 2010-es nagy rendszerváltással együtt érkezett a Diósgyőrhöz. Cserélődőtt már ki a feje felett a tulajdonos is egyszer, de a nagy csodák az alatta üzemelő rendszerben történnek:

16 év alatt kilenc sportigazgató és 23 edző dolgozott alatta, bár mindkettőben vannak visszatérő nevek. Sportigazgatói szinten az egyik ilyen Kovács Zoltán, aki jelenleg második körét futja Miskolcon, miután Székesfehérváron és Újpesten is “megtette a magáét”.

Nála sokkal fontosabb visszatérő név Benczés Miklós, akiről az előző évtized elején a legtöbben azt hitték, klublegenda lesz. Nos, nekik igazuk volt, de valószínűleg nem erre a legendára számítottak: a miskolci-felcsúti “kettős állampolgár” Benczés 2012-ig a DVTK kötelékében dolgozott, utána jött először Felcsút, majd miután 2015-ben onnan menesztették, 2016-ban megint a DVTK-nál lett sportigazgató. 2018-ban újra bizalmat szavaztak neki Felcsúton, ezért közös megegyezéssel szerződést bontott Miskolcon, hogy aztán 17 meccs után megint véget érjen a kalandja az ország legfontosabb falujában. Ennek ellenére Miskolc újra visszavárta: 2019-ben ismét a DVTK sportigazgatója lett, ezt a pozíciót egészen 2022-ig töltötte be: ezalatt többek között az ő sportszakmai tevékenységének is köszönhetően simán kiesett a klub az első osztályból, de karrierjének még ez sem vetett véget, és egy teljes csődöt jelentő másodosztályú szezon kellett ahhoz, hogy az év áprilisában távozzon a klubtól. Bár Felcsútra harmadik körre nem hívták vissza dolgozni, némi játékosügynöki munka után 2025 októberében a klub büszkén jelentette be, hogy a DVTK sportegyesület – tehát a focit, a hokit és a többi sportot is magába foglaló szervezet – alelnöke Benczés Miklós lett. Mivel időközben játékosügynökséget alapított, ezért egészen döbbenetes konstrukcióban született meg az új munkahelye: a nemzetközi szabályozás miatt ügynökként nem vállalhatott tisztséget, hiszen az nyilvánvaló lehetőség lett volna a saját ügyfelei kifizetésére, ezért papíron egyáltalán nem foglalkozhat Miskolcot a futballal, hanem a DVTK küzdősport-szakosztályainak összefogásáért felel.

Elszalasztott lehetőségek, elégetett százmilliók

Az edzőváltásokkal kapcsolatban érdemes kiemelni még egy finomságot: 2010 óta egyetlen alkalommal fordult elő, hogy ugyanaz ült a kispadon a szezon elején, mint annak végén: ez a siker Fernando Fernandez nevéhez kötődik. Vladimir Radenkovic szerződését cikkünk írásakor bontották fel hivatalosan is, így ő sem kaphatja már meg a második “egész-szezonos” edzőnek szóló kétes elismerést.

Az, hogy a DVTK sáfárkodott a legrosszabbul a rászakadó lehetőségekkel, már a Győri ETO emlegetésekor egyértelmű, vagy ha eszünkbe jut, hogy Kecskeméten egy kupagyőztes és egy ezüstérmes csapat is kijött úgy, hogy a kettő között egyszer őket is kizárták az első osztályból. Vannak még rosszabbul teljesítő, vagy épp nagyobb bázissal rendelkező klubok, de a Nyíregyházába vagy a nemzeti tőkésosztály magánéleti viszálya miatt csődbe ment Haladásba a töredéke folyt annak a pénzmennyiségnek,  mint ami ezen időszakban Miskolcra jutott.

A tavalyi adatok szerint a DVTK a második legtöbbet költötte játékosbérekre a 2024/2025-ös idényben, ezzel megelőztöbb tradicionálisan erős fővárosi és nyugat-magyarországi klubot. Tehát egyedül a Fradi költ több pénzt fizetésekre.

A klub szórakoztató magyarázata szerint valójában csak a középmezőnybe tartozik a DVTK focistafizetésekben – mondjuk ez is felveti a kérdést, hogy akkor miért nincs meg legalább a középmezőny eredményekben is – és szerintük a fiatal focistáknak adott profi szerződés miatt tűnik magasnak ez az összeg. Hogy ez megint csak mit mond el a fiatal focistákhoz való hozzáállásról, azt inkább hagyjuk.

A hvg.hu 2023-ban összesítette az akkori helyzetet: ezek alapján az addig beérkező különféle bevételekből a Diósgyőr tudott az egyik legkevesebbet elérni arányosan. Két UEFA-pontért 24,1 milliárd forint ment el. Az összeg azóta értelemszerűen csak nőhetett, miközben az eredmények nem lettek jobbak. Sztojcsev Iván cikkét itt inkább szó szerint idéném:

“A Money for Nothing-díj abszolút győztese: 2015-ben ötödik magyar csapatként érte el az egymilliárd forintos éves határt, 2020 óta már 3-4 milliárd forintból él meg évente. Ennyi pénzből évekig volt az NB I alsóházában, a nemzetközi selejtezőben pedig csak azért indulhatott, mert 2014-ben az Újpestet kizárta az UEFA, így a kupadöntő veszteseként mehetett helyettük. 2017 és 2019 között három egymást követő szezonban is az utolsó fordulóban izzadta ki a bennmaradást, majd 2021-ben ez sem jött össze, így az ország 4-5. legnagyobb költségvetésével az NB II-ben nézett körbe két évre. Erre szokták azt válaszolni, hogy Miskolcon legalább nézők vannak – képzeljük el, mi történne, ha még foci is lenne.”

Azóta már el se tudjuk képzelni.

Már a lelátó sem a régi

Ami sikernek mondható, az tulajdonképpen maga a beton: lett új stadion, igaz, ennek a nézőszámhoz vajmi kevés köze van. Miközben épp nézőszám-bumm történik még Magyarországon is, egészen meglepő helyeken jön össze egy-egy meccsre sokezer ember, addig a DVTK-nak azt sikerült elérnie, hogy nem csökkent radikálisan az átlagnézőszám. Ennek nyilván köze van Miskolc általános hanyatlásához is, hiszen az országban lassan egyedüliként nem sikerült megtalálni a tömeges elvándorlás ellenszerét, de azért így is elég kellemetlen tény, hogy a régi, jelentős részben lerohadt stadionba is kiment 2011-ben meccsenként majdnem 8000 néző, miközben a szupermodern, 14 ezres arénában inkább a 4000-5000 a reális.

A legendásan jó diósgyőri meccshangulatról még él valamiféle önámítás, de azt például épp most láthattuk Kispesten, hogy ez már valójában közel sem olyan egyedi és megismételhetetlen, mint 15 éve volt. Tömegek szoktak le a meccsre járásról, a hatástalan – ráadásul célt tévesztett – szurkolói bojkott miatt pedig valószínűleg továbbiak jönnek most rá, hogy pédának okáért a Bükkben is lehet kirándulni meccs helyett.

Ez nem annyira a becsületes táboron múlik: tulajdonképpen a 2014-es európai szereplés óta nincs igazán közös pozitív élménye a miskolci szurkolóknak. Míg általános az a tendencia, hogy az is, hogy ahol hosszú ideig relatíve messzire – mint a Diósgyőr esetében Mezőkövesdre, illetve Debrecebe – kényszerül egy csapat az új stadion építése alatt, ott még az új létesítményekkel sem sikerül visszacsábítani annyi nézőt a stadionba, mint annak előtte. Ezt a tendenciát pedig nem segítették a 2010-es elején behozott sporttörvények és az MLSZ túlszabályozásai sem.

Az elmúlt 16 év számvetésében gyakorlatilag lehetetlen megtalálni a pozitívumokat azon túl, hogy nem mentünk csődbe egyszer sem, miközben a klubvezetés egészen elképesztő döntéseinek köszönhetően még a szimpatikus vesztes kategóriából is ki tudott kerülni a DVTK: emlékezetes, hogy a koronavírus-járvány idején simán behúztuk az Újpest ellen a három pontot, amiért az ellen nem tudott kiállni játékosai fertőzése miatt a meccsre, a DVTK pedig nem fogadta el a halasztási kérelmet. Egy ország sportszertő népe látta örömmel, hogy ez a potya három pont sem volt elég a bennmaradáshoz. Ahogy kifejezetten sokan figyelték értetlenül, hogy a másodosztályú szezonunkban úgy próbáltunk feljutni, hogy leigazoljuk a közvetlen riválisaink kulcsjátékosait, de még a végén az edzőjét (Dragan Vukmir, micsoda karrier volt az is!) is, hogy aztán így se sikerüljön az azonnali visszajutás.

Akciók helyett folyamatos (pánik)reakciók

A minimum kétséges minőségű szakmai döntések rendre ugyanabban az ütemben érkeznek: a vezetés megvárja, ameddig az aktuális szezon már teljesen menthetetlenné válik, hogy aztán érkezzen az aktuális megmentő, akitől majd valamikor a következő szezon közben szabadulnak meg. Ennek a 16 évnek három olyan szezonja volt összesen, ami nem hasonlóan zárult: a már említett 2013-2014-es idényben tömegek hitték el, hogy végre elindult valami, és talán lesz még feljebb. A másik két másodosztályú szezon, ezeken a feljutás után kivételesen volt mit ünnepelni. Az összes többi klasszikusan pár hónap után ment a levesbe úgy, hogy az utolsó meccseknél már kifejezetten örült a közönség is, amiért végre vége lett ennek a szenvedésekkel teli szezonnak is. Talán mondhatjuk, hogy az idei etap ebben is állatorvosi ló lett: bár az egész város látta az első pillanattól, hogy Radenkovicnak nincs se játéka, se ötlete, a vezetés mégis megvárta, amíg már nem az a kérdés, katasztrofális lesz-e a végeredmény, hanem az, hogy mennyire lesz az. Újabb szezon, amikor az első osztályban való bennmaradás lehet az egyetlen kitűzött cél, a menetrendtől talán az tér el, hogy ezúttal mintha már ígérni sem mernének semmit a klub részéről.

Az önvizsgálat alapja az őszinteség: Miskolcon még a magyar futball általában rossz működésén belül sem sikerült legalább egy kifutott eredményt elérni semmiben, amire büszkének szokás lenni.

Se átlátható koncepció, se átlátható gazdálkodás nincs, ahogy egy ideje már az sem egyértelmű, hogy egyáltalán kinek a tulajdonában van a DVTK.

És hogy mennyi idő 16 év? Nos, ez esetben tényleg sok idő: azok a fiatalok, akiket most szerződtet az akadémiáról a DVTK, 2-3 évesek voltak ennek a komédiának a kezdetekor, míg ennek a diszfunkcionális rendszernek az első áldozatai ma már nagy valószínűséggel családapák.

Volt néha pechünk is, de 16 év alatt nem lehet valakinek mindig pechje. Ha ezt elfogadjuk, azonosítjuk ennek a felelőseit, és nevén is nevezzük őket, nem elbujtatva a bábként cserélgetett sportigazgatók és még náluk is jelentéktelenebb edzők mögé, az már jó lépés lehet a megfelelő irányba. A siker akkor sem garantált, de őszintének lenni még ilyen körülmények közt is felemelő érzés.

 

Kiemelt kép: Somló Ádám / 1910.hu

 

Fekő Ádám