Aki nyomon követte városunk egyészségügyi intézményeinek történetét bemutató sorozatunkat, láthatta, hogy mind a háborúk, illetve az azzal szorosan összefüggő vagy attól függetlenül kialakuló járványos megbetegedések időszaka komoly próbátételek elé állította Miskolc betegellátását. Ennek tökéletes példája volt akár az első világháború idején, részben a városi kórházak tehermentesítésére épült barakk-kórház krónikája, vagy az Erzsébet közkórházból az Avas pincéibe menekített betegek izgalmakat sem nélkülöző története. Ma már nehéz elképzelni az ilyen ideiglenes kórházakban kialakult állapotokat, ellenben lehetséges, hogy az elmúlt években átéltekről is hasonlóképp fognak beszámolni a jövő történelemkönyveinek lapjai.
Ha az első világháború alkalmával kialakult hadikórházakról szót ejtettünk, érdemes kitérni a második világégés időszakára is, hiszen 1944-ben három ízben is légitámadás érte a várost, ami számos civil áldozatot követelt. Ezzel együtt a város környéki harcokban is aratott a halál, a számtalan sebesültről pedig úgy kellett gondoskodni, hogy a következő támadás árnyéka külön nyomásként folyamatosan ott tornyosult az orvosok és ápolók feje felett.
Miskolcon 1942 és 1944 között két magyar honvédkórház létezéséről tudunk, ebből is az első a Tóth Pálról elnevezett intézet épületében kezdte meg a működését. Az itt ápoltak létszámáról nincs tudomásunk, ellenben a korabeli források arról számolnak be, hogy ez az intézmény „orvosokkal, egészségügyi katonákkal és vöröskeresztes ápolónőkkel nagyon jól el volt látva. Jól felszerelt műtővel, külön tiszti és legénységi kórtermekkel rendelkezett”. A másik létesítmény a Kálvin utcában található ún. Vöröskereszt Hadikórház volt. Egyik intézményről sem tudjuk, hogy valójában meddig működtek, de az valószínűsíthető, hogy megszűnésük összefügg a szovjetek városunkba történő benyomulásával.
Csoportkép a Tóth Pál Leánylícemumból 1942-ben.
A szovjet és román erők az ideiglenes hadikórházak kialakításával a városi lakáshivatalt, valamint a mérnöki hivatalt bízták meg, hiszen ők mérték fel korábban a háború okozta károkat. Jelentésük szerint ekkor már több épület román és orosz katonák fennhatósága alá került, akik ezen túl is komoly követeléseket támasztottak a város irányába, így hadikórházak kialakítására is.
Így lett szovjet hadikórház a Fémipari és a Mezőgazdasági Iskola a Soltész Nagy Kálmán utcában, az Erdőigazgatóság épülete a Deák téren, a Pénzügyigazgatóság egy része a Fazekas utcában, a Tóth Pál Leánylíceum és Tanítóképző a Palóczy utcán, a mai Herman Ottó Gimnázium épülete, a Kun József elemi és ugyanitt a polgári fiúiskola, a Zenepalota a Bartók téren, a Hunyadi utcai Érseki leánynevelő intézet, a Kálvin utcai izraelita iskola épülete, a Vörösmarty utcai elemi iskola, a Rudolf laktanya valamennyi épülete, valamint városszerte több magánház is.
A mai Földes Ferenc Gimnázium történetét feldolgozó kötet szintén beszámol arról, hogy 1944 decemberétől 1945 októberéig nem a megszokott helyen zajlott a tanítás, mivel ott is hadikórházat alakítottak ki, ahogy ugyanilyen okból a Berzeviczy Gergely Közgazdasági Technikum is nélkülözni volt kénytelen megszokott iskolaépületét.
Csoportkép 1943-ból.
Ezen „kórházak” felszereltségéről, ágyszámáról nem sok adat áll rendelkezésre, részben ezen intézmények rövid életű üzemelése miatt, részben pedig azért, mert a szovjetek általában magukkal vitték, illetve megsemmisítették a kapcsolódó dokumentációkat. De az oroszok nem csak belvárosi épületeket sajátítottak ki. A Herman Ottó Múzeum Fotó- és negatív tára őriz egy mintegy félezer darabból álló gyűjteményt, amely a lillafüredi Palotaszálló mindennapjait örökítette meg a szálló nem mindennapi funkciójában. Ugyanis ekkor előbb katonai üdülőként, majd 1945 márciusától tüdőszanatóriumként használták az épületet. Szintén a szovjet katonák számára kialakított szanatóriumként üzemelt 1944 novemberétől a miskolctapolcai Anna-szálló is.
Tuberkulotikus betegek a Palotaszálló teraszán.
A már említett dokumentumok hiányában nehezen behatárolható, hogy a fent felsorolt intézmények pontosan meddig működtek. Az eddig feltárt adatokból, dokumentált visszaemlékezésekből csak annyi derült ki, hogy a belvárosi intézmények nagy részét 1945 végén, illetve 1946 elején számolták fel.
Kiemelt kép: Pillanatkép a Tóth Pál Leánylíceumból 1942-ben.
