Sajnos a mai kor embere is megtapasztalhatta már, hogy milyen szinten befolyásolja életünket egy világjárvány. Még élénk rémképként elevenedik fel a kijárási tilalom okozta üres utcák látványa, az utazás tilalma, vagy éppen az, hogy ilyen-olyan szabályozások okán napokig, vagy akár hetekig nem találkozhattál még a közvetlen családtagjaiddal sem. Kifejlődött a home office intézménye, már-már meztelennek érezted magad, ha maszk nélkül léptél ki az utcára, vagy éppen gyanakvó tekintettel néztél a melletted utazó idegenre, aki eleresztett egy ártatlan tüsszentést. Számokkal keltünk és feküdtünk; x halott, y új megbetegedés, ebből z kórházban, lélegeztetőgépen. Egy olyan láthatlan ellenség tört rá az emberiségre, ami ellen nem volt egyértelmű védelem. Barátokat, családtagokat ragadott el a járvány, így a hozzátartozóknak nem maradt más, csak a tehetetlenség érzésével keveredő gyász. A gyógyszeriparba soha nem látott mértékű pénzeket öntöttek világszerte, a gazdasági nagyhatalmak versengése színteret váltott azzal, hogy ki, milyen gyorsan és milyen hatékonyságú vakcinát fejleszt ki. Ellenpólusként megjelentek az “oltásellenesek”, a járványszkeptikusok, egy újabb harcteret nyitva az amúgy is megosztott társadalomban: beadassam vagy ne adassam?
Ahogy a Covid idején, úgy korábban is előfordult már, hogy egy addig még nem ismert válsághelyzet okozta erőpróba hozta meg az egészségügyi rendszer átalakulását, fejlődését, kényszerítette ki új kórházak építését. Nem történt ez másképp városunkban sem, így jelen kórháztörténeti áttekintésével – félig-meddig beígérve annak folytatását – azoknak a fehérköpenyes ismeretleneknek szeretnék tisztelettel adózni, akik a különböző idők krízishelyzeteiben vállukra vették az ápolás, gyógyítás súlyos terhét.
Hol és hogyan gyógyultunk a kórházak előtt?
A mai értelemben vett kórházak létrejötte előtt a különböző szociális és egészségügyi feladatokat az ún. ispotályok és szegényápoldák látták el, amelyeket egyes társadalmi csoportok, vallási felekezetek hoztak létre. Ezek az intézmények mindenféle állami kontroll nélkül látták el feladataikat, amik gyakorlatilag egy jótékonysági intézményként működve javarészt szegény, nincstelen emberek ápolását végezték, a bentlakók ellátásban, valamint esetleges orvosi segítségben részesültek.
Az ispotályok és szegényápoldák korszakának határvonalát az első komolyabb állami beavatkozásnál, az 1855-ös „közkórház-törvény” (6382/1855 cs. k. BM rendelet) megalkotásánál érdemes meghúzni.
A mai Miskolc területét tekintve az első ispotályt a tapolcai bencések üzemeltették a 13. századtól, ahol a gyógyítást maguk a szerzetesek végezték, amelyet a magister hospitalis irányított. A bencések ápoldája a mohácsi csatavesztést követő trónviszályok időszakában semmisült meg, ekkor azonban már létezett a mindszenti apátsági ispotály.
Ispotály Mindszenten
A Mindenszentekről elnevezett egyház oltalma alatt álló ápoldának a 16. század közepén már 50 lakója volt, vakokat, némákat és mozgássérülteket egyaránt ápoltak itt. Az ispotályt a 18. század második felében felújították, ennek és működésének költségeit a diósgyőri koronauradalom, mint kegyúr finanszírozta egészen 1855-ig. Ekkor a már említett törvény ezen ispotályok működését más megítélés alá helyezte (mai áthallással amolyan magánklinikáknak minősítette, így állami támogatásban nem részesülhettek), ami további működésüket, funkciójukat nagyban befolyásolta.
Az egykori ispotály épülete még ma is áll, a Mindszenti templom melletti földszintes épületben működött egykoron.
A zsidóság Chevra Kadisája
A kronológia szempontjából második ilyen intézménye a zsidó hitközségnek volt városunkban (1768). Az izraelita ispotály ingyenes orvosi kezelésben, ápolásban és segélyezésben részesítette hittársaikat. A Chevra Kadisa (Szent Egylet) tagjainak sajátos feladata volt a haldoklókkal és a halottakkal való foglalkozás, ami 1830-ig, az új kórházuk megépítéséig működött ebben a formájában. A 4 szobás kórház először a Palóczy utcában épült fel, ám ez az intézmény az 1843-as tűzvésznek esett áldozatául. 1874-től a Chevra Kadisa kórháza újra megnyitott, azonban a felekezeti irányítású kórházak egyre inkább jelentőségüket veszítették a nagyobb és korszerűbb állami intézmények mellett. Ennek ellenére 1902-ben egy másik izraelita jótékonysági egylet, a Bikur Cholim is létrehozott egy új kórházat a Csabai kapuban, ám ez csak másfél évig működött, majd a létesítmény a Vízgyógyintézet Szanatórium Rt. tulajdonába került. Ez az épület adott helyet később az 1920-as években létrejövő miskolci Művésztelepnek, ma a Herman Ottó Múzeum kezelésében álló ún. Alkotóház található itt.
A vízgyógyintézet, ma alkotóház egy korabeli képeslapon.
A városi görögség gyógyítói
A 18. század utolsó éveiben az akkor még jelentősebb számban megtalálható miskolci görögség hozott létre a fentiekhez hasonló ispotályt, amely a kompánia befizetéseiből működött a következő mintegy fél évszázadban. Érdekesség, hogy az 1848-1849-es szabadságharc idején felekezetre és származásra való tekintet nélkül gyógyították itt a rászorulókat, így akár azokat az orosz katonákat is, akik a császárral szövetségben rohanták le az országot. A miskolci görögség számának csökkenése, asszimilálódása, valamint a közkórház létrehozása vetett véget az intézmény működésének. Az ispotály földszintes épülete ma is áll a Jókai utcában. Az 1855-ös törvénynek Miskolc elég hamar eleget tett, hiszen a következő évben létrejött a város első közkórháza.
Kőedénygyárból szegényápolda
A „Butykay-féle” néven emlegetett Miskolczi Porczellán és Kőedény Gyárat 1832-ben alapították a mai Győri kapuban, az alapítók Butykay József és Biszterszky Imre voltak. Annak ellenére, hogy ez volt a város első kőedény-, egyben porcelángyára, az intézmény folyamatos pénzhiánnyal küzdött, így az üzem nem volt hosszú életű. 1862-ben tűz ütött ki a gyárban, s noha a pusztítás nem volt nagy mértékű, Mildner egy év múlva bezárta kőedénygyára kapuit, a berendezéseit eladta. Miskolc város ekkoriban keresett helyet a 10-es honvédek kaszárnyája számára, és Mildner felajánlotta üresen álló gyárépületeit erre a célra, ám a város a közelben lévő régi sörház épületét választotta. A tulajdonos megpróbálta elárvereztetni a telket és a „gyárházakat”, végül 1867-ben szabadult meg a telephelytől, a városi szegényápolda számára adta el 6000 forintért az egykori gyárépületeket.
A Győri kapuban lévő szegényápolda épületéről fennmaradt, elég silány minőségű ábrázolás.
A város első közkórháza
1848. május 20-án, a szabadságharc hevében Klauzál Gábor miniszter felkérte az ország vármegyéit, hogy készítsenek egy összeírást a különböző településeken megtalálható olyan kórházakról, amelyek fekvőbeteg ellátást végeznek. Katona Mihály megyei főorvos válaszában arról tájékoztatott, hogy a vármegyében nem található ilyen intézmény, holott ekkor már a fentebb bemutatott ispotályok mellett a katonai nosocomium (régies, de magyar elnevezéssel kóroda, tehát kórház) és a megyei rabápolda is működött.
Azt azért gyorsan tegyük hozzá, hogy ezekben az intézményekben enyhén szólva sem voltak ideális körülmények. A különböző ápoldák, ispotályok inkább amolyan karitatív módon működtek, a szegény nincstelen betegeket ápolták, míg a módosabbakat otthonukban gyógyították a „kirendelt” orvosok, ami valahol érthető is. Az ispotályok ugyanis sötét, áttetsző hártyával ellátott kis ablakokkal rendelkező, dohos helyiségekből álltak, ahol még olajmécses vagy gyertya szolgáltatta a világítást.
Hogy milyen közegészségügyi állapotok uralkodtak városunkban az 1850-es évek elején, azt jól példázzák Henszelmann Aladár főorvos sorai: „a vagyontalan, hajléktalan betegekkel nem törődnek, kocsmákban, lebujokban húzódnak meg, s ott is múlnak ki. Az elmebetegek felügyelet nélkül szaladgáltak, s utcai botrányokat rögtönöztek. […] Sokszor megtörtént, miről egy régi irat tanúskodik, hogy a kocsma mögötti szemétdombon találtak egy-egy embert meghalva”.
Ezen állapotokon kívánt segíteni az a dr. Schnirch Emil, aki 1854-ben került Miskolcra. Ő járta ki azt, hogy a már emlegetett Tetemvár téri (ma Petőfi tér) katonai kórházat bővítsék és korszerűsítsék, így az öt szobás, húszágyas kóroda 1856 februárjában hivatalosan is a város első közkórházává avanzsált. Vezetője az a miskolci születésű Popper József lett, aki Schnirchhez hasonlóan Bécsben tanulta ki a gyógyítás tudományát. Ebben az évben már 185 beteget láttak el az intézményben, de a zsúfoltság csökkentése érdekében a szomszédos házat is megvásárolta a város, ahol az elmebetegeket helyezték el, így 14 ággyal bővült a kórház.
A megnyitást követő évben egy nem várt, impozáns vendége lett a kórháznak. Mikor Ferenc József 1857-ben Miskolcra látogatott, a fogadására igyekvő gróf Szirmay István hirtelen rosszullét következtében leesett a lováról.
A helyszínen tartózkodó Schnirch Emil gutaütést (agyvérzést) állapított meg nála, a grófot a tetemvári kórodába szállíttatta. A hivatalos program végeztével a császár azonnal utána sietett a kórházba, ahol komoly kritikával illette a romos állapotban lévő épületet. Az uralkodó szomorúságát még az is fokozta, hogy a grófot nem sikerült megmenteni. Talán e fájó emlék lehetett az oka annak, hogy az uralkodó második, egyben utolsó miskolci látogatása alkalmával újfent felkereste a kórházat 1881-ben, ami ekkor már a mai Hősök tere 3. szám alatt található MÁK-épület elődjében, az ún. Fáy-kúriában volt elhelyezve. 1858-ban ugyanis a kórház kiköltözött a tetemvári romos épületből, hogy az új helyén a korábbinál jobb körülmények között folyjon a gyógyítás. Itt már 16 szobában összesen 60 ágy állt rendelkezésre, így 4 év elteltével mintegy ezer fővel több beteget tudott a közkórház fogadni. Az eközben már egy nagyszebeni kitérővel Budára költöző Schnirch közbenjárásának köszönhetően egy 30 ágyas tébolydával bővült az intézmény, így a közkórház ágyszáma a korábbi 20-ról 116-ra emelkedett 1877-re.
Ahol ma a Berzeviczy Szakközép és a Magyar Államkincstár épülete áll, ott állt egykoron a Fáy-kúria, benne a város első közkórházával.
Ám sajnos ez sem volt elég. „Újból szíves tudomásukra hozom, hogy a közkórházban a betegellátás és a gyógyító munka emberhez méltatlan körülmények között történik. Zemplén, Sáros, Gömör-Kishont, Heves, Nógrád, Borsod vármegyék szegény emberei tolonganak ezerféle betegségükkel a kapunk előtt. Nem ágyat, de szalmazsákot sem tudunk alájuk tenni, a puszta földön, leterített szalmán feküsznek. Az ápoló személyzet éjt nappallá téve talpon van. Díjazásuk alig éri el a cselédbért. Kérem az új kórház felépítésére vonatkozó ígéret foganatosítását, az ápoló személyzet béremeléséhez és a XIX. század színvonalához megfelelő betegellátás megteremtéséhez szükséges anyagi fedezet biztosítását”. E kérésekkel fordult Popper József a megyehatósághoz 1874-ben, néhány hónappal azt megelőzően, hogy a tífuszjárvány Miskolcot is elérte, nem kímélve sem beteget, sem azok orvosait, ápolóit. 2 orvos és 8 ápoló lett a betegség áldozata, annak ellenére, hogy Popper és csapata emberfeletti munkát végezve igyekeztek megfékezni a tífusz pusztítását, amiért később Ferenc József lovagkereszttel tüntette ki a kórházigazgatót.
Amíg a járvány a betegekkel, addig a négy évvel későbbi árvíz a létesítménnyel volt kíméletlen. Az épületben komoly károk keletkeztek. Ezt követően merült fel komolyabban egy új kórház építésének a lehetősége. A terveket maga Popper József készítette 1881-ben, ám az építési terveket és annak költségvonzatát csak 16 évvel később hagyták jóvá, így az időközben elhunyt Popper József azt már nem élhette meg, hogy a Népkert mellett megvásárolt telken elkezdték lerakni az új Miskolczi Erzsébet Közkórház alapjait.
