Így írtak Miskolcról a századforduló Amerikájában

Aki gyakran lapozott már fel különböző turisztikai, helyismereti kiadványokat, annak nem lehet meglepő, hogy az a saját célközönségéhez mérten igyekszik az adott település értékeit kidomborítani. A célzottan turistáknak készült kiadványokban így kap hangsúlyos szerepet a Lillafüred-Diósgyőri vár-Belváros szentháromsága, megspékelve némi Miskolctapolcával, amit egy helyi már-már unalommal lapozgat, sőt, ha viszonylag képben van a város múltjával is, akkor a tényleg minőségi illusztrációkat megtörő, alapvető információnak szánt helytörténeti adalékok is ismerősen köszönnek vissza.

De mit írhattak a városról abban az időben, amikor még nem volt Miskolc része sem a már emlegetett Tapolca, sem Diósgyőr, Lillafüred pedig még csak egy pár nyaralóval rendelkező, parányi kis pont volt az ország turistatérképén? Nos, a napokban bukkantunk rá egy hosszabb újságcikkre, ami ráadásul nem is Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban, Clevelandben jelent meg 1902-ben! A helyi magyarok által életre hívott Szabadság című újság közölt ugyanis egy hosszabb írást városunkról, ami több szempontból is óriási kuriózumnak számít.

Mindamellett, hogy élvezhetjük a majd’ 120 évvel ezelőtti sajtónyelv sokszor megmosolyogtató, mégis gyönyörú cirádáit, a szerző az átlagosnál nagyobb várostörténeti háttérismeretekkel rendelkezett, bár egy félmondatban el is árulja miskolci kötődését. A szépen felépített szövegen keresztül szinte sétálunk a századfordulós Miskolcon, komolyabb ismertetőt kapva a város nevezetességeiről. Teszi mindezt úgy a szerző, hogy olyan ritkán, vagy egyáltalán nem hallott/olvasott anekdotákat oszt meg az olvasóval, amik már önmagukban is unikummá teszik a írást. Kiragadva ezek közül egyet, számomra egy soha nem hallott verziója került elő a miskolci kocsonyalegendának. De a cikkíró túllép az ismeretterjesztés keretein azzal is, hogy sok esetben komoly kritikával él, így elemezve a helyi ipart és annak hitelrendszerét.

A tényleg nem rövid cikket azért is érdemes végigolvasni, mert a végén az addig alapvetően humoros sztorikat felsorakoztató szöveg a végére olyan szívszaggató kesergésbe megy át, hogy az akár 2022-ben is íródhatott volna. Teljes szívvel ajánlom tehát e könnyed írást mindazoknak, akik akarnak egy jót kuncogni, nosztalgiázni vagy éppen keseregni egy nagyot olvasás közben. Utóbbi manapság úgyis reneszánszát éli.

Nem is szaporítom tovább a szót, álljon itt a teljes eredeti szöveg, néhol illusztrációkkal, néhol egy-egy megjegyzésekkel felturbózva, egy kissé megformázva, ügyelve persze arra, hogy az ne menjen a korhűség rovására.

Miskolcz

Ott fekszik a lombkoszorúzta „Avas” domb aljában, a természeti szépségekkel oly gazdagon megáldott Bükk hegység tövében, egy kedves völgyben, mely egyik végével a Sajóra néz, túlsó vége pedig a Bükk rengetegeiben vész el. Talán nektek is dúdolták kedves véreim gyermek korotokban a fülbemászó dalt, amely szerint is:

„Miskolcz város szép helyen van,

Mert az Avas felette van…”

A magyar felföld az alfölddel itt ölelkezik össze. Egyfelől a komor Bükk, másfelől a rónán folyó szőke vizű Sajó jellegzetes képviselői a felföldnek és az alföldnek.

Borsodvármegye székhelyének, s népességre Magyarország tizedik városának a története, messze vissza visz a múltba. Büszkén hirdeti a miskolczi ember, hogy a honfoglalás után, midőn Miskolcz és környékét Bors vezér megszállotta, a mai Miskolcz helyén tartottak a párduczos ősök pihenőt, a Sajóból ittak, s az Avas alján legeltették lovaikat s csak később alakította ki Bors vezér Borsod várát, amelytől vette nevét Borsod vármegye. De már erre nemcsak a miskolczi, hanem minden borsodi ember büszkélkedik, s büszkeségöket legjobban sérti, ha a hagyományaikkal ismeretlenek, vagy őket megtréfálni szándékozók vármegyéjök nevét a borsótól származtatván hosszú „ó” betűvel írják, vagy ejtik ki. Borsodvármegye nagyhírű követét Palóczy Lászlót is igen sértette, az örökké emlékezetes 1848-49-iki országgyűlésen, amidőn őrá Veszprém megye egyik követe mint „borsódi” követre hivatkozott beszédében. Az öreg úr a többszöri helyre igazítást megunván, azt válaszolta a prémes díszmagyarban szónokló követnek:

Ha az én vármegyém Borsód, akkor a tiéd Vészprém!

Borsod vára alapját vetette a Szent István féle vármegyei szerkezetnek s bár ez időben Borsod felső részén voltak a minden tekintetben nagyobb fontossággal bíró helységek – mint Edelény, Rakacza, Borsod stb. 1242-ben a szerencsétlen tatárjárás és Muhi pusztai ütközet után találkozunk Miskolcz nevével. IV. Béla ugyanis a muhi pusztai ütközetből menekülve Miskolcz nevű főúrnak a róla elnevezett falujában tartotta az első pihenőt, s a másodikat a Bükk egyik kies völgyében, melyet azóta a mai napig „Király kútjának” [A Király-kút elnevezést ma már a legendák inkább Mátyás királyhoz kötik, aki az elbeszélések szerint ivott ebből a kútból. Szegény IV. Béla menekülését amúgy is sok helyi helynév kialakulásához kötik, mint pl. a Tatárdomb vagy a Tatárárok. Erről bővebben korábbi írásainkban olvashatsz − a szerk.] neveznek a melynek most is nemes tartású büszke szarvasok s a félénk őzikék leggyakoribb vendégei.

IV. Béla a tatárjárás után az ország benépesítése és helyreállítása czéljából igyekezett minden képen virágzóvá tenni, azokat védelmül kőfallal, sánczokkal, árokkal vette körül, melynek maradványa a „város árka” máig is föltalálható.

De Miskolcz még Nagy Lajos korában is csak pár száz jobbágyot számláló falu volt, melynek fontosságot csak az kölcsönzött, hogy a büszke királyi váriaknak, Diósgyőr várának tőszomszédságában feküdt. E pazar fénnyel berendezett várlakban tért a nagy fejedelem olykor-olykor pihenőre, egy-egy hadjárat után s midőn már „Magyar vizében hullott le éjszak, kelet, dél hulló csillaga” s midőn „négy tenger mosta a magyar birodalom határait” a vár környéke volt a legkedvenczebb vadászatainak színhelye. A miskolczi jobbágynép a nagy és bölcs fejedelem sok kegyét élvezte akkor.

Csak későbben a városok fejlődésével, az ipar terjedésével, a czéh rendszer behozatalával kezdett Miskolcz jelentősége emelkedni. Miskolcz sok kézműiparnak, de különösen a csizmadiaiparnak, országos nevű főfészke lett, történelmi szájhagyomány szerint a csizmadiák annyira elszaporodtak, hogy a miskolci csizmadia czéh határozatilag kimondotta, hogy:

a csizmadia ipart csak 999 csizmadia és egy özvegyasszony űzheti, mert ez utóbbi egy egészet úgy sem tesz ki, már pedig ha ezren volnának, akkor már sokan lennének!

De Miskolcz lakosai nemcsak a különböző kézműipar terén szereztek hervadhatatlan érdemeket az ország föllendítése körül, hanem ha veszélyben forgott a haza, soha nem késtek a szerszámot karddal fölcserélni, a magyar történelem lapjai egész a legújabb időkig ezt tanúsítják. 1848-49-iki szabadságharcz alatt a miskolczi honvédönkéntesek a halhatatlan veres sipkás honvédek között küzdöttek büszkén, bár fájó szívvel hozva vissza a golyótépte Szűz Máriás trikolort, elhelyezve drága ereklyeként Miskolcz város egy régi, szintén vihar tépte czímeres zászlója mellé.

Jellemző Miskolcz város czímere, mely egy magyar ruhába öltözött szép férfi alakot ábrázol, egyik kezében búza kalászt, másik kezében három fürt szőlőt tartva, jelképéül annak, hogy Miskolczot aczélos búzával és tüzes borral oly gazdagon megajándékozta a természet.

Tizenkét évvel ezelőtt, míg a filokszera Miskolcz szőlőit el nem pusztította, sokkal vidámabb volt az élet Miskolczon. Az Avason az a tömérdek sok pincze mind tele volt borral. Minden miskolczi polgárnak volt szőlője, kinek nagyobb, kinek kisebb. Nyári estéken visszhangzott az Avas a vidám borozó társaságok dalaitól, harminc pinczénél is húzta a cigány, egy banda rendesen 3-4 felé oszolva. És ebben a boldog világban egy korcsmáros volt az Avason, az sem tudott megélni, mert akkor sem a miskolczi ember, sem az idegen nem szorult korcsmára. A miskolczi pinczegazda örült, ha vendégeket kaparinthatott pinczéjébe, ha nem magában kellett a hegylevét homlítani, mert azt tartotta a magyar közmondás, hogy ökör iszik magába! Akkoriban minden pincze ajtó sarkig nyitva volt, egy-egy emelkedett hangulatban lévő társaság az arra vetődött s gyanútlanul sétálgató idegent gyakran erővel is behúzta a pinczébe, s hiába rúg-kapált az, úgy öntötték belé a hegy levét csupán vendégszeretetből.

Ebből az időből származik az avasi egyik pincze sornak „Embertelen sor” elnevezése. E pinczesort azelőtt középső sornak hívták, ennek legvégén volt az öreg Budai József bácsi pincéje. Az öreg úr minden este nyakába akasztotta a csikóbőrös kulacsot, hogy pinczéjében tele töltse, de a pinczéje a soron legutolsó lévén, odáig soha nem juthatott el, mert útközben a közbe eső pinczék gazdái mindig elfogták Józsi bácsit, s ott tartották egész este, búcsúzóba mindig megtöltvén kulacsát. Egyszer csúnya, zimankós időben, mikor a kutyát se verte volna ki a jó gazda, megindult Józsi bácsi a kulaccsal rendes útjára. És mi történt? Évek alatt ekkor az egyszer történt meg, hogy eljutott először a saját pinczéjéhez, mert a rossz idő miatt senki sem menvén az Avasra, nem foghatták el az öreget útközben. Józsi bácsi azonban pinczéjét, mivel a zárja teljesen berozsdált, nem tudta kinyitni, s így üres kulaccsal, szomjan indult hazafelé, bosszúsan dörmögve, hogy:

„Mégis embertelen sor ez, hogy az embert senki nem hívja be a pinczéjébe”. Ezóta hívják a középső sort „Embertelen sornak”.

Az öreg felvégesi jómódú földmíves gazdánál Pap Jánosnál se volt szívesebb vendéglátó pinczegazda a „régi jó időkben” a filokszera pusztítása óta. Ha télen megy a pinczéjébe, mikor a szekér úton a pinczéje elé ér, akkor háttal fordul a pinczéje felé és háttal megy be, hogy a havon a lába nyoma fordítva maradjon, s az arrajáró azt higgye, hogy már elhagyta a pinczét.

Bende Gyuri bácsinak rendesen 12 hordó bora termett, ha kevesebb volt, vásárlás útján egészítette ki tizenkettőre. Aztán krétával ráírta a 12 hordóra az év 12 hónapját, s minden ősszel erősen elhatározta, hogy minden hónapban csak egy hordó bort fog meginni, s a 12 hordó így kitart az újig, de bizony Bende Gyuri bá’ májusban már rendesen annál a hordónál tartott amelyikre szeptember volt fölírva, s így a 12 hordó sosem futotta ki az újig, dehát vendégszeretet dolgában ő sem maradt hátrább a többinél, azért volt ez így.

Miskolcznak a jó borán kívül egyéb nevezetességei a miskolczi puha czipó, a laczipecsenye, no meg a leghíresebb a miskolczi kocsonya! Ki ne hallotta volna az álmos emberre azt a kifejezést: „Úgy pislogsz, mint a miskolczi kocsonyában a béka!”. A miskolczi kocsonyával szeretik is bosszantani a miskolcziakat, akik szidják is ezért Kalina hentes emlékét, aki a kocsonyáját letette a pinczébe megfagyni, de szitával, vagy más egyébbel elfelejtette betakarni. Másnap, midőn az országos vásáron árulta, egyik kocsonyás táljában varangyos béka pislogott. A béka ugyanis a pinczében beleugrott az egyik kocsonyás tálba, de nem tudván kimászni, belefagyott, de meg nem döglött, másnap a legbarátságosabban pislogott a vásárosokra, akik a miskolczi kocsonya hírét szétvitték az országba.

Miskolcz már a kocsonyáján kívül arról is híres, hogy a magyarországi viszonyokhoz mérten nagy kereskedő város, mit nagyban előmozdított az a körülmény, hogy Miskolcz nagy vasúti góczpont. A város lakosainak száma negyvenezer, nemzetiségre mind magyarok. Vallásra római katholikusok, reformátusok, lutheránusok, görög keletiek és zsidók. Temploma 11 van. Ezek közül a reformátusok csúcsíves avasi temploma a legrégibb magyarországi műemlékek körébe tartozik, melyet a csehek [hogy ezt honnan vette a szerző az talány, de ebben a formában biztos, hogy nem igaz − a szerk.] építettek. Ez ősrégi templom árnyékában nyugosszák örök álmaikat Szemere Bertalan az első független felelős magyar minisztérium tagja, a szabadságharcz nagy alakja, továbbá Palóczy László Borsodvármegye büszkesége. Számos középiskolája és kulturális intézménye van. Van zeneiskolája. Most van alakulóban a „Borsodmegyei Muzeum” [Valójában a cikk megírásának időpontjában Borsod-Miskolczi Múzeum néven már 3 éve megalakult − a szerk.]. Büszkesége a városnak a Kossuth szobor. Van már villamos közúti vasútja, modern gőzfürdője, vágóhidja a Sajó partján és fájdalom, nagy csomó kaszárnyája, a főbb utczákon gázt, egyebütt azonban még csak a petróleumot használják. Legnagyobb hátránya, hogy egyenes és széles utczái, valamint terei nincsenek; ez igen szomorú, de a legkedvezőbb alkalmat a város részére elmulasztották, t. i. az 1878-iki nagy árvizet. 1878. augusztus hó 30-án éjjel ugyanis felhőszakadás következtében egy óriási árvíz Miskolcz nagy részét romba döntötte, magával sodorván nemcsak egész házakat, de egész utczákat is, az óriási anyagi káron kívül tömérdek emberélet is esett áldozatul a bősz elemnek, mely ellen védekezni annyival kevésbé lehetett, mert pár pillanat alatt elborította Miskolczot, melynek lakosságát éjjeli álmában lepte meg, mely álmukból igen sokan föl sem ébredtek. Az árvíz halottjainak száma óriási volt, sok ház maga alá temette az egész családot, e sorok írójának szomszédságában tizenhárman lettek a vész áldozatai.

Csak erősebb kőházak nem dűltek össze, s mivel ekkor egész utczák is hiányoztak, a város rendezésére igen szomorú, de kedvező alkalom kínálkozott; amivel nem éltek s így Miskolcz nem épült oly szépen ki az árvíz piszkos hullámaiból, mint Szeged.

Ipari tekintetben Miskolcz a változott viszonyokhoz mérten aránylag hátrébb áll, mint a régi czéh rendszer idejében. Egy nagy gőzmalom, két gép- néhány téglagyár, ezek a nagyobb iparvállalatai. A kézműipar általában hanyatlik. A csizmadiák bár hajdani hírökben megfogyatkoztak, most is ők mennek jó példával előre, mert számot vetve a tőke gazdag, virágzó gyáriparral bíró külföldi versenyével filléreiket összerakva, megalakították a Borsodvármegyei lábbeli készítők termelő és értékesítő szövetkezetét. Kezdetnek szerény, de üdvös kezdeményezés és egy jobb jövő hajnalának előre vetett sugarát látom benne, mert azt mutatja, hogy végre valahára a magyar is be kezdi látni a közmondás igaz voltát: „Segíts magadon, az Isten is segít!” Már nem várjuk összetett kezekkel a sült galambot, már kezd a magyar ésszel élni, számítani, szövetkezni, egyesülni. Felismerni a szövetkezeti eszméknek főleg ily tőkeszegény, s iparilag el maradt országban rendkívüli fontosságát, itt-ott egy-egy elkényesztetett úrficskát is odaadnak iparos tanoncznak, de fájdalom ezek közül még mindig csak azokat, akik rosszul tanulnak. Mikor leszünk már ott, hogy előkelő családok szellemi és anyagi tőkével bíró fiai ne tartsák méltóságon alulinak az ipari pályára lépni? Hiszen a magyar iparnak e nélkül is oly sok az ellensége, ott van például mindjárt a drága hitel.

Miskolczon 6 pénzintézet van, de ha egy földmíves a földecskéjére 100 forintot akar fölvenni, akkor a pénzintézet levon nyolcz százalék fejében 8 forintot, azután telekkönyvi vizsgálatok, kivonatok, zálogjog bekebelezése, bélyeg kincstári illeték fejében a fölveendő összeg az ötödét fizeti. Ez a dologi hitel, de a személyi hitel sem olcsóbb. Szóval szövetkezeti alapon nyugvó pénzintézet fölállítása Miskolczon, tekintve a nagy vidéket és kereskedelmét, immár égető szükséget képez.

A miskolczi iparosoknak két nagy hibájuk volt mindég, az egyik az, hogy ha a szerszámmal egy kis földet összeszereztek, akkor a tímárnak, a csizmadiáknak már büdös volt a bőr, mert úr akart lenni, még pedig földesúr, a vásárokat, a megrendeléseket, a műhelyt ekkor már elhanyagolta, pedig Miskolczon csak egy csizmadiából lett földesurat ismerek, Kökényesdy Papp Lászlót, a csizmadia ipartársulat érdemes elnökét.

A másik hibája az volt a miskolczi iparosnak, hogy végtelenül szeret politizálni. A politikának a sok borral telt avasi pincze valóságos melegágya volt. Mikor a fülek melegedni kezdtek, a politizálás is egyre nagyobb és lelkesebb fölkarolásra talált.

Országos hírű közmondássá is vált: „Politizál, mint a miskolczi csizmadia!”.

A város lakosainak a jelenlegi politikai párt állását tekintve a benszülött földmívelő gazda és iparos osztály (fájdalom, hogy nálunk még „osztályokról” kell beszélni), erős kuruc függetlenségi és negyvennyolcas érzelmű. A csizmadiák vezetnek ezen a téren is. Csizmadia még egy sem szavazott Miskolczon a kormánypártira, egyszer ugyan majdnem megtörtént. Elmondom ezt is! Pár választással ezelőtt a kormánypárti jelölt bőven el volt látva pénz dolgából, ámbár jól tudta, hogy egy csizmadiára nem számíthat, a hiúságának hízelgett volna ha 999 csizmadiából legalább egy reá szavazót tudott volna fölmutatni, sőt barátaival fogadást kötött arra, hogy lesz legalább egy csizmadia Miskolczon, a ki reá fog szavazni. A kortesei útján puhatolózni kezdett az iránt, hogy melyik csizmadia lenne a legkevésbé elvhű. Hosszú kapacitálás után az egyik kortes egy ropogós ezressel kézzel foghatólag bebizonyította Tóth János majsztramnak [Ennek a szónak a kialakulása igen érdekes: a majsztram szó a régi majszter szóból ered, ami mestert, kisiparost jelent. Mivel elég gyakran használták a korban a „majszter uram” kifejezést, így ez egy idő után összemosódott „majsztrammá” − a szerk.] a kormánypárti politikai egyedül üdvözítő voltát. A majsztram nagy titokban meg is ígérte, hogy a választás napján egy alkalmas percben, midőn társai nem látják, le fog szavazni a kormányra. De a kortes nagy sikerével elbizakodva ebből nem csinált titkot, s így történt, hogy a Tóth János majsztram a választás hajnalán még legédesebb álmát aludta, midőn a 998 csizmadia bőrökkel, szögekkel és kalapácsokkal a házára menvén, annak kapuját és ablakait úgy beszegezték, hogy a Tóth János uram 3 napig nem tudott a házból kijönni. De politikai hithagyását ezzel még nem büntették meg teljesen, ott kellett hagyni majsztramnak a csizmadiák társulatát, majd Miskolczról is el kellett hurcolkodni, mert vásárra nem tudott járni. A miskolczi csizmadiák ugyanis az ország minden híresebb vásárját felkeresték; rendesen négy csizmadia fogadott közösen egy nagy fedeles szekeret, melyre vaspántos ládáikat fölrakták, így a fuvarbér négyök között megoszolván, egyre kevés jutott. A képviselőválasztást követő vásár alkalmával csak várta Tóth János majsztram, hogy rendes megszokott vásáros társai mikor állnak meg már a kapuja előtt, hogy ő is feltegye a kocsira a vaspántos ládáját, de bizony azok többet nem jöttek érte. S mivel a csizmadiák közül egy szekéren senki sem akart vele menni, amiért szégyent hozott rájuk, s mivel egymaga négyszer annyi fuvarbért mint annak előtte nem tudott fizetni, a vásárról való járásról, így a jövedelmi forrásról le kellett mondani, végül Miskolczról valósággal megszökött.

Az utolsó képviselőválasztás alkalmával testvéries megegyezés jött létre, Miskolcz ugyanis két képviselőt választván, felküldték kormánypártinak a 23 éven át volt polgármesterét Soltész Nagy Kálmánt, függetlenséginek meg Bizony Ákost [aki a saját körzetében még a regnáló miniszterelnököt is megverte − a szerk.] tekintélyes ügyvédet úgyszólván egyhangúlag. A csendes választások szomjas toroknak cseppet sem tetszett, s filoxérát okozták a csendes választásért, amely a szőlőtől s így a harczra és politizálásra serkentő hegylevétől fosztá meg a kortesek kiszáradt gégéjét, az Avas is sokkal csendesebb volt a legutolsó választáson, mint régieken.

Az Avason kívül Miskolcz történetében szerepet játszik még a „Mindszent”, az „Akasztó domb”, a „Danyi völgy”, meg a Bábonyi bércz. Mindszent egy külön kis falucskát képezett a múlt század elején, ma azonban már Miskolcznak egy utcája, itt van a miskolczi r. kath. plébánia, melynek nagytekintélyű plébánosa a múlt század negyvenes éveiben Répánszky János volt. Az akkori heves választások alkalmával, az antiklerikálisok a következő kortes nótát csinálták Répánszkyra, mivel polgári kötelességének is eleget óhajtva tenni, társadalmi állásához mérten jelentékeny részt vett a választási harcokban; fújták is rá, különösen a kálvinisták, hogy:

„A Mindszenten, a Mindszenten

Répát főznek a papok,

De én azon, de én azon

Isten ugyse nem kapok.

Reverenda ráncza körül mi mász ki?

Jaj de hunczut ember ez a Répánszky.”

Mindszent a századfordulón.

Az Akasztó dombon történtek a kivégzések, ős idők óta sok feljegyzést találunk erre vonatkozólag abból az időből, amikor Miskolcz város pallos joggal bírt, azaz kimondhatta és végrehajthatta a halálos ítéletet a város bírája által. De a tiszta erkölcsöket jellemzi azon hagyomány, mely szerint Miskolcz város bíráját, amiért egy halálra ítélt fogoly nőt megbecstelenített, a föllázadt miskolczi nép a bírót a fogoly nővel együtt végezte ki.

A Danyi völgyben lévő összes borral telt pinczék egy Danyi József nevű egyszerű, de gazdag földmívelő gazda tulajdonát képezték, s azóta e helyet Danyi völgynek hívják.

A Bábonyi Bércz, Bábony község irányában emelkedik, melynek tetejéről Miskolczot és környékét le egészen a Tiszáig lehet látni.

Meg kell említeni még Miskolcz leghíresebb kiránduló és mulató helyét a „Veres Rákot”, mely arról volt nevezetes, hogy aki ott berúgott, hátrafelé ment mint a rák.

De már ez is megfogyatkozott hajdani hírében, s ámbár az Avasról is kihalt a víg élet, az idegennek sem kell attól tartani, hogy a miskolczi pinczegazdák lefogják, hogy a bort csupa vendégszeretetből beletölthessék, s ámbár minden pinczesort el lehet már „embertelen” sornak nevezni, s a 999 csizmadiából 99 is csak nagy küzdéssel, keservesen tud megélni, s elvhűségből se igen fogják már egymás házát beszögezni, s ámbár pusztuló félben vannak Budai Józsi és a Bende Gyuri bácsi féle alakok, s a régi kortes nóták; azért mégis szeretettel fog a csizmadiás, kocsonyás Miskolczra visszagondolni mindenki, akinek bölcsője az Avas alján ringott.