Az Avas nyugati lábánál, az egykori Gyöngyvirág utcában található egy regényes múltú kút, amely ma már nem sokban különbözik a város más területein található ivókutaktól. A kristálytiszta vizéről (el)ismert kút sok viszontagságon ment keresztül az elmúlt évszázadokban, egyvalami sosem változott. Mindig is Jézus kútjának nevezték. Nem csoda hát, hogy a kút vizét az évszázadok során gyógyító erővel ruházta fel a helyi folklór. Sőt, egyes beszámolók szerint volt idő, amikor a kútból egyenesen bor fakadt, ami nem is annyira elképzelhetetlen az Avason.

Már a 17. században megvolt

A Jézus kútja eleinte, mint viszonyszó szerepel a XVII. századi forrásokban, ami arról mindenképp árulkodik, hogy a kút már ekkor is ismert volt. Hogy mekkora szerepet játszott a kút tiszta vize, azt nem tudhatjuk, de egy biztos, hogy a XVIII. században (1745, 1767, 1775, 1783) többször is említenek egy uradalmi korcsmát, ami a kút mellett állt. Végül is a tiszta víz, valamint a „kútra járó” törzsközönség adott volt, így lehetett üzleti érzéke annak a korcsmárosnak, aki kigondolta a létesíteni kívánt ivó helyszínét.

Minden valószínűség szerint a kút túlélte e hosszú évtizedek azon megrázkódtatását, hogy volt, aki ide érkezve nem az ő vizét akarta fogyasztani, hiszen az 1832-33-as uradalmi összeírásban már korcsmával nem találkozunk, de a kút még létezik. Bár az idők során többször próbálták a kút vizét – a szó átvitt értelmében – bemocskolni, ennek cáfolataként segítségül hívjuk a város egyik legnagyobb helytörténészének, dr. Szendrei Jánosnak a terjedelmes monográfiáját, amelyben így ír a Jézus kútjáról:

„kútaink között különben mindenesetre első helyen áll a „Jézus kutja” a Megyes-alja utczán, a melynek vize oly kevés szilárd ásványi és szerves alk részeket tartalmaz, hogy azt mondhatni: csaknem megközelíti a destillált vizet.”

1912-ben már kulcsos házat emeltek a kút köré, hogy vizének tisztaságát megóvják. Ennek a rendszernek a hátulütőiről számol be egy 1934-es Reggeli Hírlap-cikk:

„most, hogy a tiszta iható víz keresett cikk lett, nagyon sokan keresik fel a vizes edényeikkel ezt a kutat. Azonban nem olyan könnyű dolog hozzájutni ehez a kitünő italhoz, ami a Jézus kutjából fakad. A kis házikó ajtaja kulcsos zárral van bezárva és csak azok merithetnek belőle, akiknek kulcsuk van. Valóságos kutgazdaság alakult a Gyöngyvirág utcán és környékén. A kutgazdaság tagjai közös költségen tartják fenn a kutat és aki most kulcsot akar váltani, annak 5000 koronát kell a kutgazdaságba befizetnie. Mindemellett a legtávolabbi városrészekről, a Martintelepről, a Szentpéteri kaputól és az Erzsébet kórház tájékáról is idezarándokolnak egy kis jó ivóvizért és akinek kulcsa nincs, az megvárja amig egy kulcsos vendég érkezik a kúthoz.”

Vízforradalom a Gyöngyvirág utcában

Ekkoriban már a Miskolctapolcáról jövő vezetékes vizet is bevezették a környéken, így a város vezetése értetlenül állt az eset előtt, miszerint a környéken lakó nők külön mozgalmat indítottak, hogy a város tisztíttassa ki a kutat. A városi grémium még sajtóhadjáratot is indított a kút vize ellen, miszerint az fertőzött, hiszen a temető alatt folyik át. Ennek ellenére a környék lakói tántoríthatatlanok voltak. Az esetről a Reggeli Hírlap nem kis iróniával számol be: „A Jézus kút vize nektár volt a vízgourmand polgárok szemében. A polgári jólét fokmérője volt egykor, hogy a Jézus kutja vizét issza-e valaki otthonában. (…) Hogy miért volt ez a víz más, mint más víz, azt senki sem tudta megmondani. Nem volt szénsavas, nem volt ásványi tartalma, vegyileg nem lehetett volna kianalizálni belőle semmiféle különleges tulajdonságot, egyszerű, színtelen szagtalan, íztelen víz volt. Nem is víz, hanem „a” víz. Legalábbis a régi jó miskolciak előtt. (…)

– Ilyen vizet igyon az úr, ha nem akar érelmeszesedésben elpusztulni – tanácsolja az egyik kutpárti asszonyság – Mert ebben nincs mész, mint a vezetékiben, ami aztán belerakodik az ember erébe. Ugy bizony!

Lehet, hogy a modern orvostudománynak eddig más teóriája volt az érelmeszesedésre vonatkozólag, a Gyöngyvirág-utcában ez az általánosan elfogadott álláspont.

-Írja meg az úr, hogy a kutat pedig nem hagyjuk. – rendelkezik egyhanguan az összeverődött és a gyülekezési tilalomra fittyet hányó alkalmi konvent.

Megirtam.”

A Gyöngyvirág utca harcos hölgyei végül elérték céljukat, a kutat a város kitisztította, mondván, hogy az itt lakók a vezetékes vízért így is, úgy is kifizetik a díjat, így mindegy, hogy melyiket fogyasztják. A titok pedig abban rejlett, hogy a Jézus kútja vize valóban tisztább volt, mint a klóros, vezetékes tapolcai víz.

Legendás kútvíz, ami volt bor is

De mégis mi lehetett az a ragaszkodás, ami ennyire a kúthoz kötötte a helyieket? Erre talán választ adhat, hogy a kút kristálytiszta forrásvize megihlette az élénk fantáziájú helyieket, akik egyenesen Jézusnak tulajdonították a kútvíz gyógyító erejét. Persze a kevésbé babonás újságírók ezt is igyekeztek elbagatellizálni, majd némi humorral megspékelve megadták a sajátos magyarázatukat a kút elnevezésére, egészen biztosan vidám perceket okoztak a lap aznapi olvasóinak:

„a Jézus kútjáról azt tartja a legenda, hogy valamikor – amikor a Megváltó erre járt – ebből a kútból oltotta a szomját. Ezt a legendát sem a miskolciak találták ki. Mert ha a Megváltó valaha is erre járt, a miskolci polgárok, ha felismerik, egészen bizonyos, hogy nem engedték volna meg az Avasalján kútvizet kóstolni, hanem a hagyományos miskolci vendégszeretettel feljebb invitálták volna egy sorral az avasi pincékbe. Ebből a kútból csak rangrejtve ihatott, de akkor meg honnan tudják, hogy ő ivott belőle?”

Nos, a felvetés jogos.

A XIX. század második felében – eltérő nevű szereplőkkel ugyan – de szárnyra kapott egy másik, toposzoktól sem mentes történet is. A két különböző műfajban feldolgozott történet egyike a Családi Lapokban jelent meg 1854-ben prózai formában, míg a másik verses formában látott napvilágot a Miskolc című folyóiratban 23 évvel később. A történeti hűség kedvéért, valamint az ismeretlen költő tiszteletére újfent idézünk:

„Alján a szép Avasnak, a hová

Rejtvén magába Bachus templomát –

Miskolc lakója bút feledni jár,

Kristály vizű forrás buzog,

„A Jézus kutja” ez neve

Miért? ha kérded: halld meg a regét.

A gyors Sajónak partja mellett,

Gonddal kezelt hálóival

Türelmesen kísértve a szerencsét,

Élt hajdan egy szegény halász…

Kis kunyhójában birta mindenét,

De gazdagabb volt ő mint annyi más,

Kik a múló vagyonnak hódolói –

Elégülés lakott szívében,

S az egyetlen, kiért hevűle,

A legszebb lány Miskolc határiban,

A szép Juliska, hőn szerette ő. –

Nem volt a párnál boldogabb halandó

– Habár a leány is árva volt szegény –

Egész megyében, nem egész világon,

Ha kéz a kézben szűz szerelmi kéjjel,

Együtt enyelegtek a nap alkonyán.

 

Kitűzve volt már a nap és az óra,

Miért epedt mindkettő és a melyen

Oltár előtt nyerend erőt a frigy…

László – az ifjút így nevezték –

Merengve üle egyszer alkonyatkor,

Julisra várva, az Avasnak alján –

Másnap leendett a mennyekző,

S azon törte fejét az ifjú éppen:

Hogyan szerezzen ő a nászseregnek

(Holott zsebében egy fillére sincs)

Bármily kevés… csak egy kupányi bort!?

Egy gazdag bátyja volt ugyan Julisnak,

– Pinczéiben száz számra állt a hordó –

De hasztalan volt minden kérelem –

Nem ád a fösvény egy pohárnyit is!

László akármint tépelőde,

Útat s módot találni nem tudott –

Kifárasztá a gond … Nem jő a lányka…

S elcsüggedetten álom szála rá –

És álmodott… s a képek bűv körében

Az üdvözítő megjelent előtte.

Hordozva arcán fényt s ajkán mosolyt –

Vigasztalólag szólt hozzá:

„Csak higyj s remélj! csüggedni nem szabad!

A gond és búra majd öröm derül!”

S újjal mutatva ott a földet

Hol álla, ködben tűne el –

Legott fölébredt az ifjú

S szemét törölve – óh csodák csodája! –

Előtte, eddig ismeretlen

Piros forrást buzogni láta. –

Félénken ízlelé meg

S ámulatára, a mit ajka érze,

Vörös bor volt a legjavából –

Sietve hívta ismerősit,

A csoda kútat meg bámulta mind –

S edénybe szedték a dicső italt;

Majd elbeszélve, hogy mit álmodott,

Ámúlva hallgatá a nép

S „a Jézus kútja!” így kiálta fel –

 

Más nap megülték a mennyegzőt…

Volt bor s elég öröm, vigasság;

De míg itt a történt csodában

Isten hatalmas újját látta minden,

A fösvény bátya otthon

Dühöngve káromolta istent,

Mert pincéjéből mind kifolyt a bor. –

 

A bor forrás pár óra múlva

Kristály vizű forrássá változott,

S buzog ma is…”

Az eddigiektől teljesen eltérő történetet lelünk fel Halmi Dezső tollából az Amerikai Magyar Világ hasábjain.

„A víznek gyógyító ereje van, vallották a környékbeliek és minden este egy nagy korsó hideg víz állt az asztalon, mely a napi nehéz munka után oltotta szomjukat. Legnagyobb részük kis földjén, szőllőjében gazdálkodott.

A forrás emberemlékezet óta csörgedezik az Avas aljában és gyógyító hatásával kapcsolatban nem egy legenda – vagy igaz történet – kelt szárnyra. E történetek azokból az időkből erednek, amikor nagy járványok szántották végig az országot, a halál pedig kímélet nélkül szedte áldozatait. A XVII. század végén nagy pestis-, 1831-ben ázsiai kolerajárvány dühöngött, s ezek Miskolc városát sem kerülték el. A városban is ezreket ragadott el a halál.

Egy alkalommal súlyos beteg férfinak ajánlotta orvosa a forrás vizét.

„Igyék belőle 13 pohárral és akkor meggyógyul.” – rendelkezett az orvos.

Járványok idején a kutak is fertőzöttek voltak és ezért ajánlotta az orvos a kristálytiszta forrásvizet, mely ha nem is használt, de nem is ártott.

A beteg felesége ment a kutra és mikor a kőkorsóba átöntötte a vizet, csodálkozva látta, hogy annak színe piros, mint a vér. A beteg még el sem fogyasztotta az előírt 13 pohár mennyiséget, amikor egyszerre jobban lett és estére – bár egy kicsit ingadozva – már felkelt az ágyából.

A váratlan gyógyulásnak futótűzként terjedt a híre. A szomszédok nem akartak hinni a szemeiknek, majd az egész városban „csodatételről” beszéltek. A forrás előtt hosszú sorban álltak az emberek és féltve vitték haza a „csodavizet”. Másnapra azonban a víz színe halványulni kezdett, majd rövid időn belül visszanyerte eredeti színét.

Hogy hánynak hozott gyógyulást a víz, azt a szájhagyomány nem jegyezte fel, de a vallásos lakosság csodának vélte betegeik gyógyulását, Jézus vérének tulajdonítva az elszíneződést és ettől az időtől foga „Jézus kutjá”-nak hívták a forrást. Nem tudni mikor, valaki hálából egy kápolnát emeltetett a forrás fölé.”

A cikk szerzője megpróbál racionális magyarázatot adni a legendára, miszerint a kút felett található pince tulajdonosa a hordóit kimosta vagy a bort azokból kiöntötte, hogy elkerülje a súlyos adók megfizetését, így a bor beszivárgott a kútvízbe, vörösre festve azt. Innentől nem is csoda, ha a beteg férfi néhány pohár után jobb kedvre derült, és „az alkohol kis mennyiségben gyógyszer” örökzöldet alapul véve kedvező élettani hatásokat is tapasztalhatott.

Ahogy a legendák, úgy a kút is kezdett a feledés homályába veszni az idők során. Az 1970-es, 1980-as évekre eltűnt a „kulcsos ház”, a terület elgazosodott. Ennek valószínű oka lehetett az akkori politika egyházellenessége, így a kút felújítását annak neve miatt nem feltétlenül preferálta a város vezetése. Majd a rendszerváltást követő években új tervek születtek a kút beépítésére, elnyerve mai küllemét. Az újjávarázsolt Jézus kútját 1996. augusztus 11-én avatták és szentelték fel. Az már a sors iróniája, hogy ettől kezdve a frissítő forrásvíz helyett vezetékes víz folyik (időszakosan) a csapjaiból. Vajon mit szólnának ehhez a Gyöngyvirág utca harcos kedvű hölgyei?

1902-ben különös cikk jelent meg az Egyesült Államokban, Cleveland városában. A helyi magyar közösség újságja, a Szabadság hosszabb írást közölt Miskolcról, amelyet minden bizonnyal egy szülővárosától elszakadt miskolci tollából olvashattak az amerikai magyarok. A szerző nem egyszerű ismertetőt írt: szinte végigsétáltatja az olvasót a századforduló Miskolcán, miközben anekdoták, emlékek és csipkelődő megjegyzések egész sorát fűzi fel a városról szóló történetére.

Ebben a képzeletbeli sétában az Avas kiemelt szerepet kap. Nem is csoda: a várost a cikkíró is úgy mutatja be, ahogy azt generációk ismerték és énekelték:

„Miskolcz város szép helyen van,
Mert az Avas felette van…”

A szerző szerint Miskolc a Bükk lábánál, egy kedves völgyben fekszik, egyik végével a Sajóra nézve, miközben fölé magasodik az Avas dombja. A város jelképe már ekkor is szorosan összefonódott a heggyel, amely nemcsak földrajzi értelemben volt meghatározó, hanem a mindennapi életben is.

Amikor még bor folyt az Avason

A cikk egyik legszínesebb része az avasi borkultúrát idézi fel. A szerző szerint a filoxéra pusztítása előtt egészen más hangulat uralkodott a hegyen. Az Avas tele volt borral és élettel: a pincékben sorakozó hordók mellett szinte minden miskolci polgárnak volt kisebb-nagyobb szőlője.

Nyári estéken a domboldal megtelt énekszóval és muzsikával. A visszaemlékezés szerint akár harminc pincénél is szólt a cigányzene egyszerre, a zenekarok pedig több csapatra oszolva járták végig a társaságokat. A vendéglátásnak különös formája alakult ki: a pincék ajtaja nyitva állt, és ha egy idegen arra vetődött, könnyen megesett, hogy a jókedvű társaság egyszerűen behúzta magával, hogy megkóstoltassa vele a hegylevét.

A szerző szerint ebben a világban még korcsmára sem volt igazán szükség az Avason. A pincetulajdonosok inkább örültek, ha vendéget foghattak, mert – ahogy a korabeli mondás tartotta – „ökör iszik magába”.

Az „Embertelen sor” története

A régi avasi élet egyik legkedvesebb anekdotája az úgynevezett Embertelen sor nevéhez kapcsolódik. A történet főszereplője Budai József, akinek a pincéje a sor legvégén állt. Az öreg gazda esténként kulaccsal indult el a pincéjéhez, hogy megtöltse borral, de oda szinte sosem jutott el.

Útközben ugyanis mindig elfogták a szomszéd pincék gazdái, akik addig marasztalták, míg az este véget nem ért. Búcsúzóul persze rendre megtöltötték a kulacsát is.

Egy téli napon azonban olyan zord idő volt, hogy senki sem ment fel az Avasra. Budai József így végre eljutott a saját pincéjéhez, csakhogy a zár addigra teljesen berozsdásodott, és nem tudta kinyitni. Az öreg gazda bosszúsan, üres kulaccsal indult haza, miközben azt morogta:

„Mégis embertelen sor ez, hogy az embert senki nem hívja be a pinczéjébe.”

A legenda szerint innen kapta nevét a mai középső sor.

Bor, vendégszeretet és furfang

A szerző más avasi alakokat is felidéz. Pap János felvégesi gazdáról például azt meséli, hogy télen, amikor a pincéjéhez ment, a bejárat előtt háttal fordult a pince felé, és így lépett be. Így a hóban hagyott lábnyomok azt mutatták, mintha már távozott volna, hátha valaki azt hiszi, nincs is ott, és nem kell vendéget fogadnia.

Bende Gyuri bácsi viszont épp a másik végletet képviselte. Neki rendszerint tizenkét hordó bora volt, mindegyikre felírta az év egy-egy hónapját. Minden ősszel elhatározta, hogy havonta csak egy hordót ver csapra, így kitart majd a következő szüretig. A terv azonban sosem működött: május táján rendszerint már annál a hordónál járt, amelyre szeptember volt írva.

Politika az avasi pincékben

A borozgatás mellett a politika is fontos szerepet kapott az avasi esték során. A szerző szerint a borral telt pincék valóságos melegágyai voltak a politizálásnak: ahogy tompultak az agyak, úgy vált egyre szenvedélyesebbé a vita is. Nem véletlen, hogy a 999 csizmadiájáról is híres Miskolcról úgy tartották ekoriban:

„Politizál, mint a miskolczi csizmadia.”

Egy eltűnő világ emléke

A századfordulóra azonban már megváltozott a helyzet. A filoxéra elpusztította a szőlők jelentős részét, és ezzel együtt az avasi élet is csendesebb lett. A cikk szerzője nosztalgiával idézi fel a régi figurákat, a hangos pincéket és a vendégszerető társaságokat.

Mégis úgy véli: aki egyszer az Avas alján ringó bölcsőből indult el a világba, az mindig szeretettel fog visszagondolni a „csizmadiás, kocsonyás Miskolczra”.

És talán éppen ez a különös, több mint százéves amerikai újságcikk mutatja meg a legszebben, milyen erős köteléket jelentett az Avashoz fűződő emlék még azok számára is, akik már egy másik kontinensen próbáltak új életet kezdeni.

Kiemelt kép: Avasi részletet ábrázoló képeslap a Polgármester pincével.

Amikor egy-egy bevásárlókörút alkalmával betértem a Batóról elnevezett üzletházba, sokáig azt hittem, hogy annak névadója tulajdonosa, üzemeltetője lehet. Még az is megfordult a fejemben, hogy egy névösszevonásból eredő mozaikszóval van dolgom, de arra sosem gondoltam volna, hogy az elnevezés egy olyan férfit takar, akinek a ma álló épülethez vajmi kevés köze van. Bár, ha a Bató-családot körülvevő legendákat vesszük alapul, ez a kijelentés nem feltétlenül állja meg a helyét. Egy olyan életút következik, amely nem nélkülözi a bizarr, már-már misztikus elemeket.

Adott egy alapvetően sikeres üzletember. Bató István, ki főként bor- és gabonakereskedelemmel foglalkozott, az 1840-es évek infrastrukturális viszonyait kellő rafináltsággal használta ki. Aratáskor 4 váltóforintért vásárolta fel a búzát, majd, amikor a városon kívüli kereskedők a nehezen járható utak miatt már nem tudtak gabonát szállítani, ő tízszeres áron adta azt tovább, így hamar tetemes vagyonra tett szert. A pénzt ingatlanokba fektette, tekintélyes vagyona miatt hamar ismert és elismert közéleti szereplője lett Miskolcnak. Bató sosem maradt el a városi és vármegyei gyűlésekről, és ha már ott volt, mindig hallatta hangját, legyen szó bármilyen témáról. Mivel gyakran ismételgette a jól csengő „egy Istenem, egy életem, én az adót nem fizetem” mottót, így a város polgárainak szemében egyfajta Robin Hoodként tetszelgett, népszerűségének „hála” pedig a helyi sajtó ki is pécézte magának, ami gazdagsága és fukarsága okán hamar ráaggatta a „Dörögi Dömötör” jelzőt is a magának való üzletemberre. Egyedülálló jellemhez hasonló öltözködés is dukált: nagy kalapot, „tengert lépő” csizmára feltűrt, „iszonyatosan bőséges” fekete nadrágot, „felleghajtó köpönyeget” hordott, így távolról felismerték a különc mágnást. Ezek után nem is csoda, hogy a helyi lapok szerint „hét vármegyére” terjedt ki ismertsége.

Sokan tartják, hogy aki felettébb sikeres az üzleti életben, annak a magánélete sínyli azt meg. Ez bizony hatványozottan igaz Bató Istvánra is, hiszen üzleti sikereinek fényét családi tragédiák sora árnyékolta be. 20 éves volt, mikor feleségül vett egy vagyonos árvalányt, jelesül Imre Esztert, a frigyükből pedig egy fiú- és két leánygyermek született. A kisebbik leány, „Birike” négyéves korában meghalt, míg bátyja, az ifjabbik Bató István mindössze 5 hónapot élt. Így egyetlen megmaradt gyermekük nevelésére nagy hangsúlyt fektetett a család, akinek édesapja igyekezett jó férjet választani. Bató Eszter a jó nevű Piskóty János ügyvédhez ment feleségül, ám házasságuk csupán kilenc évig tartott, ugyanis az ügyvéd 42 éves korában elhunyt. Ekkor Eszter hazaköltözött szüleihez, majd egy év múlva, 28 éves korában követte férjét a halálba.

Azt beszélték, hogy a lány egy alkalommal túl későn tért haza, ezért apja nem engedte be, így Eszternek a hideg éjszakát a szabadban kellett töltenie, és az így szerzett tüdőgyulladásba halt bele. Bár mindezek csak rosszindulatú pletykák voltak, az igazság ezzel szemben az, hogy Eszter már jóval halála előtt végrendelkezett, szanatóriumba vonult. Ilyet nem tesz az, aki hirtelen betegszik meg. A halotti anyakönyvi kivonat szerint „tüdősorvadásban” hunyt el, ami az esetek döntő többségében egy hosszú lefolyású betegség. Bató István utolsó gyermekének halála pedig új fejezett nyitott a kereskedő életében: az addig megtörhetetlennek tűnő férfit folyton-folyvást a halál elleni (szélmalom)harc, és az elmúlás gondolata foglalkoztatta.

Eszternek hatalmas temetést rendezett. Lánya kérésének megfelelően egy óriási harangot öntetett (az Eszter-harang máig Miskolc legnagyobb harangja), ez a döntés pedig felbolygatta a várost. Még az a pletyka is elterjedt, hogy Bató uram a család összes ékszerét beleolvasztatta a harangba, ez azonban biztosan nem történt meg, mivel ezt Eszter a végrendelkezésében külön nem kérte, ismerve a kereskedő gondolkodását, magától biztosan nem tette volna meg. Ahogy a rossznyelvek azt is pusmogták, hogy a harang valóban tetemes költségét Bató egy lottónyereményből finanszírozta, a nyerőszámokat pedig álmában látta meg.

A harangot a Kossuth utcai református templom tornyában helyezték el 1866. május 13-án, Eszter halálának évfordulóján, és azóta is minden évben megszólaltatják ezen a napon, Bató István kérésének megfelelően.

A halál gondolatával végletekig viaskodó férfi végrendeletében számos intézkedést hagyott örökül. Előírta, hogy Eszter lányuk lakószobáját le kell zárni, oda egy évben kettőnél (Eszter születésnapján és halálának napján) többször senki nem léphet be. Részletesen leírta a saját temetésének helyszínét (Deszkatemető), a ceremónia pontos menetét, amelyben még arra is kitért, hogy mit énekeljenek a szertartás közben, illetve, hogy a kripta vasajtajának lezárása után a kulcsot meg kell semmisíteni.

„Ha az egész világ szétmenne, az én kriptám még akkor is egy darabban fog gurulni.” – vallotta.

Végakaratában egy nagyobb összeget hagyott a Deszkatemplom felújítására, azzal a feltétellel, hogy az épületet – akárhányszor is égjen le – csak és kizárólag fából építhetik újra. Mint tudjuk, ez azóta már kétszer megtörtént.

78 éves korában, hosszú betegség után hunyt el Bató István. Ekkor még azok a lapok is nagy tisztelettel emlékeztek meg róla, amelyek életében folyton támadták. A temetés végakaratának megfelelően történt, még a fent említett rendelkezéseket is sokáig sikerült betartani. Azonban az 1970-es évek közepén egykori, Széchenyi utcai háza a városrendezési tervek áldozatául esett, a helyére épült a mai látható, ún. “Híd-ház”. Így Eszter szobájának bútorait 23 évig méltatlan körülmények között tárolták, majd 2003. május 13-tól a Kossuth utcai Nyilas Misi Házban kapott helyet, így ma is látogatható. Keringenek olyan legendák, melyek szerint azok, akik kiadták a parancsot a ház lebontására – megszegve ezzel a végrendelet Eszter-szobára vonatkozó passzusait – így vagy úgy, de hamarosan szembe kerültek a Bató-átokkal. Amikor a közelmúltban egy száguldó autós kiütött egy villamost, így annak nem várt végállomása épp a Bató Üzletház pénzváltója lett, akkor nehéz volt elvonatkoztatnom a névadót körüllengő tragédiáktól. Hasonló baleset előtte is történt, ahogy jelen cikk megjelenését megelező pár nappal ezelőtt is ismételte magát a történelem. Véletlen lenne?

A bizarr közlekedési balesetek városa

Egy biztos, hogy a személyét övező történetek végül halhatatlanná tették azt a Bató Istvánt, aki egész életében a haláltól rettegett a legjobban.

Borítókép: Bató Eszter halálát ábrázoló festmény az ún. Eszter-szobában.

 

 

Szűk völgyben alant zúg bérczi patak,
Rajta szünetlen zúg a malom ;
Oldalt meredek kőszikla-falak,
Fenn kis fakereszt a sziklafalon.

Vén gazdag molnár özvegye szép,
Szép volt, de kaczér, de kevély.
Jó módú, sőt úr is, kérte kezét —
De tartja magát s még többre remél.

Csinos ifjú legény a malomban,
Úrnőjét szinte szerette,
Mindannyia közt tán ő legjobban,
De az asszony csak hitegette.

Mint macska szokott, egeret ha fogott,
Hogy el-elereszti s elkapja megént:
Jó szót ha adott, kikaczagta legott,
Halálra gyötörte szegényt.

Egész heten át hajszolja magát,
Dolgozva nap-éjt a malomban.
Nincs álma, sem éte, se hall, se lát,
Eszében a szép asszony van.

Szól a harang vasárnap reggel;
Templomba siet a hámori nép.
Molnárlegény nem a többiekkel,
De a kis kamrába belép.

«Ma el kell dőlnie végzetemnek,
Ma végre tudni akarom:
Szeretsz-e a hogy én szeretlek,
Elfogadod-e szivem’, karom’ ?

Mely lábadnál hever — e szívet,
Mely malmod’ vezérli — e kart?
Tied mind kettő, örökre híved —
Tied életem is, csak akard!»

Asszonynak a vér tódul szivére,
Kétszerte megint arczába ront.
Gúnyos hahotába fakad ki végre:
«Cselédből uram te! — Bolond!»

Megszédül az ifjú, tántorgva kimegy,
Mint nyíllal a sebben a vad;
Előtte a rét, a sűrű, a hegy,
A szikla — csak arra szalad.

Fönn már a tetőn, hol fal-egyenest
Égnek mered a meredek,
Áll a fiu — gondol rettenetest,
S mond : «Meghalok érte, a kit szeretek !

Megbánja talán s ejt egy könyet értem,
Itt vérbe ha — fagyva ha lát!»
— Egy perczig imádkozik ott még térden
S a mélybe ledobja magát.

— Asszonya állata oda keresztet,
Bünbánata néma jelét.
De magához egy lelket sem eresztett,
Mig egy napon aztán halva lelék.

Szász Károly: Kereszt a sziklán (1889)

A címben szereplő többesszám nem véletlen, ugyanis a Miskolcról Lillafüredre vezető úton, az alsó-hámori völgy fölött kémlelő sziklának az elnevezését több legenda övezi. Épp ezért szántam – eredeti szándékomtól eltérően – külön fejezetet e tragikus események színhelyének, hiszen itt nem csak azt kell eldöntenünk, hogy a szikla nevét egy, a szájhagyomány útján terjedő történetből eredeztetjük-e, hanem azt is, hogy melyikből. Ebben az írásban tehát igyekszünk átvedleni Benedek Elek és Miss Marple szerelemgyermekévé, hogy kiderítsük, van-e valóságalapja a szikla különböző legendáinak, és ha igen, akkor melyiknek. Boldogság és tragédia, szerelem és gyűlölet, legenda és valóság. Mennyi ellentét, mégis a Molnár-sziklával kapcsolatos legendákkal mindezen ellentétek kézen fogva járnak. Akárcsak a szerelmespárok.

Pedig kevesen tudják, hogy a gyönyörű panorámájú hegycsúcsot 18. századi térképeken még Könyöklő-kőként vagy nemes egyszerűséggel Kősziklaként jelölték, de találkozunk a Csókás-kő elnevezéssel is, ami nem egyenlő a ma ismert Csókással (jelenleg Csókásnak az Újmassa feletti kirándulóhelyet nevezzük).

A Molnár-szikla elnevezésre pár évtizeddel később sem találunk utalást, amikor Petőfi járt e tájon. Ekkoriban kezdi el az ország felfedezni Hámort és környékét, egyre-másra jelennek meg a különböző útleírások, a gyönyörű település képeslapos ábrázolása is körbejárja az országot, inspirálva ezzel számos költőt, utazót, politikust, hogy a helyi barátok, ismerősök invitálására ellátogassanak a környékre. Így utazott ide Petőfi is, aki a Kerényi Frigyesnek címzett, 1847. július 8-án kelt X. Útilevelében a következőket írja:

A falun belül, ahol a hámor van, egyre szűkebb lesz a völgy, s végre egészen kősziklák közé szorul, meredek, vad kősziklák közé, s az út fölfelé tart kanyargósan a Szinva partján, mely számos zuhatagot képez, fönn pedig a hegyen tóba gyűl, melynek vize sötétzöld, minthogy tükre az őt környező bércek erdejének.

 

Költőnk tehát sem a malmot, sem a sziklán álló keresztet és a hozzá fűzött mondát sem említi, de ez nem jelenti azt, hogy ekkor még nem kapott szárnyra a legenda. Ugyanis ezelőtt egy évvel, Vahot Imre szerkesztésében napvilágot látott a monda egyik változata. A Diósgyőri vashámorok címmel ellátott, 1846-os kis leírás eképpen jegyzi fel a történetet:

„Volt egyszer egy tehetős öreg molnár, ki a diósgyőri határban derék malommal bírt. De özvegy állapotában megunván magát, arról gondoskodott, hogy agg napjai földerítésére csinos fiatal menyecskét hozzon házához.
S mivel jó módú ember volt: a környék leányainak szülői vágyva lestek az öreg molnár választását, ki is rövid fontolgatás után a vidék legszebb hölgyét Mariskát, egy falusi bíró leányát vevé nőül. Hajh de az öreg molnár csak hamar észrevette, hogy Mariska más szível, s őt csak színből hizelgi körül. —
A féltés kínja majd nem őrültté tette a szegény öreget. Miután azonban semmiképp nem tudott nyomába jönni annak: vájjon kiért lángol az ő gyönyörű Mariskája? leskelődéshez folyamodott. Molnárunk malma egy meredek kőszikla alatt dübörgött, úgy hogy a szikla tetejéről a malom udvarába és kertébe igen jól be s alá lehetett látni. Egy ünnepnapon tehát az ősz molnár, azon ürügy alatt, hogy bemegy a városba, elbúcsúzék féltett menyecskéjétől; de a helyett, hogy Diósgyőrbe ment volna, ,a malma fölötti szikla tetejére mászott, most már bizton kitudandó: vájjon gyanúja alapos-e vagy nem? Alig telt el egy óranegyed,
s a feszült figyelemmel leskelődő öreg molnár egy, felbokrétázott kalapot, gyolcsinget, gatyát viselő hetyke parasztlegényt vett észre a malom körül ólálkodni, s egyszersmind azt is látja, hogy neje kiütvén fejét az ablakon, a legényt, kezével csókokat hányva reá, szobájába csalogatja. A mint erre a bokrétás barna legény besurrant, az öreg molnár, mintha villám csapta volna meg, dühös lázba jő, s szörnyű idegrángatózás közt felkiáltván: „így jár a vén bolond, ki fiatal nőit vesz feleségül!” az alatta tátongó mélységbe rohan, mi tüstént iszonyú halálát okozá. Azon helyre, honnét az öreg molnár leugrott, ájtatos rokonai keresztet állítottak — gyászos emlékéül e szomorú esetnek.”

Ebben a változatban hozzávetőleges időponttal is találkozunk, ami az 1870-es évekre datálja az öngyilkosságot. A különböző forrásokat áttekintve talán ez a felállás a legelterjedtebb, azaz a gonosz apa vétója, ezáltal a szerelmespár közös halála. Ezt a verziót jegyzi le, bár sokkal részletesebben a már korábbi írásainkhoz is használt Fölföldy Sándor-könyv, a Diósgyőri mondák-regék is.

De, hogy ne legyen ennyire egyszerű dolgunk, találkozunk egy harmadik verzióval is: Unger Hugó: A Miskolc, a Bükkvidéki főváros rövid ismertetése című, 1928-as munkája cáfolja az eddigieket.

„A Molnárszikla égbe törő ormán egy feszület néz le a nyaktörő mélységibe. A néprege szerint a völgy mélyén csattogó vízimalom molnárlegénye szemet vetett a csinos molnárnéra, s mivel viszontszerelemre nem talált, a szikláról ugrott le, s lelte szörnyű halálát a mélységben; az emléke itt bolyong a bércek és lakóinak meséiben.”

A fentiek szerint tehát a Molnár-szikla történetének három ismert változata van:

1. A legrégebbi, 1846-os változat szerint a megcsalt öreg molnár veti le magát a mélységbe a felesége hűtlensége miatt. Ezt követően a keresztet a rokonság állította a sziklára. Hogy ez mikor történt, arról nincs feljegyzés.

2. Az Unger- féle verzióban a molnárlegény reménytelenül szerelmes a szép molnárnéba, aki nem viszonozza azt, így a fiú öngyilkos lesz.

3. A két felsorolt verzión kívül szinte minden forrás – beleértve a különböző útikönyveket is – a legnépszerűbb verziót meséli el, miszerint a fiatal fiú és a molnár szép leánya szerelme az apa szigora miatt nem teljesülhet be, így bánatukban közösen ugranak le a szikláról. Ezt a variációt a 1870-es évek környékére teszik.

A három felsorolt verzió mellett van egy negyedik is: egyik verzió sem történt meg, csak a hámoriak színezték ki falujuk történetét, hogy az egyre növekvő számban ide érkező turistákat szolgálják ki egy történettel. Bár nem kizárt, hogy valamilyen tragédia történt a malom környékén, de nem a fent felsorolt legendákban leírtak szerint. A korabeli sajtóban sem találni arra utaló nyomot, hogy bármelyik verziónak lenne valóságalapja.

Egy biztos azonban, hogy a hámori malom létezett, erről források árulkodnak. Ehhez a malomhoz, vagy ennek elődjéhez kötődnek a Molnár-szikláról szóló legendák. Az is biztos, hogy a helyi folklór több leírás szerint is olyannyira hatással volt a későbbi, szerelmes generációkra, hogy évtizedekkel később is divat volt a Molnár-szikláról leugrálni, bár ezek a források konkrét esetet nem említenek. Kordos László erről így ír:

“A molnárleány és a molnárlegény balladás története igen elterjedt és népszerűvé vált Miskolc környékén. Ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy sok környékbeli tollforgató írt versezetet a tragédiáról (diákkoromban. 1925 körül, a miskolci Hunfalvy János reáliskola önképzőkörében pl. „költői verseny” zajlott le a Molnár-szikla megénekléséről), hanem sajnos abban is, hogy sok boldogtalan szerelmes és más életunt ember vetette le magát azóta, sőt a legutóbbi években is a szikláról, a biztos halálba.”

Itt van még a kereszt kérdése is: ki, mikor és miért emelte? Félő, hogy az erre vonatkozó válasz is a legendák ködébe vész, bár némi támpontot ad egy levélrészlet, amit Donkó Béla keszthelyi lakos írt Dancza Lajosnak válaszként 1966. március 30-án:

„Igen, annak a Donkó családnak vagyok tagja, akik 60 évvel ezelőtt, pontosabban 1906. május 15-én költöztünk a Hámori malomba, én akkor 15 éves voltam, én otthon is maradtam a szakmában, és a kérdezett Annuska húgom akkor 12 éves volt, azonban neki semmiféle szerepe nem volt a tragédiában, ö 1916-ban férjhez ment Takács Lajos kincstári erdészhez és 1948 nyarán halt meg Mocsolyástelepen. Én a malomról és a keresztszikláról (kiemelés a szerzőtől) — akkor így hívták és nem Molnárszikla — annyit tudok, hogy a malom akkor volt éppen 100 éves. A malom ajtófél homlokzatán be volt vésve: 1806. Augusztus. A szemben meredő sziklán volt egy kereszt, amit mindig az ottlakó molnár ápolta vagy újjította, így én magam is két esetben készítettem, illetve állítottam új keresztet. Akkor éppen úgy beszélték mint ma, hogy „valamikor” onnan ugrott le a molnárgazda leánya az ott dolgozó molnár legénnyel, szerelmesek voltak egymásba, de a leány szülei nem egyeztek bele, hogy házasságot kössenek. Egyébként nagyon régen olvastam versbe foglalt hosszú Balladát, ez énekelte meg, de már arra sem emlékszem, hogy honnan kitől kaptam ezt a verset.”

Bár a Molnár-sziklával kapcsolatos történeteket három verzióban is megismerhettük, annak valóságalapjára semmilyen kézzel fogható bizonyítékot nem találtunk. Annál inkább meggyőződhettünk a néphagyomány erejéről ami költeményeket szült, majd kürtölte szét ország-világnak. Hogy egy alternatív formában népszerűsítsék Hámort és környékét? Ez is csak egy feltételezés, de a 19. század derekán, a 20. század elején ugyanígy tettek azok a híres poéták, politikusok, közéleti személyiségek is, akik ezen a varázslatos tájon jártak. Ahol később létrejött Lillafüred, majd a Palotaszálló felépülésével valóban felkerült a környék az ország legimpozánsabb kirándulóhelyei közé. Ahol újabb szerelmek kerültek megéneklésre, gondoljunk csak József Attila Ódájára. Az már a sors furcsa iróniája, hogy a magyar költészet egyik legszebb szerelmes versének szerzője, amit a Molnár-sziklától párszáz méterre írt meg, szintén ölgyilkosságot követett el. Egyes feltételezések szerint, persze.