Úgy száztíz évvel ezelőtt napvilágot látott egy poéma az Avasról, melynek utolsó sorai a következők voltak:

„Valamikor, ha elsuhint / Fejem felett a kaszás, / Ide jövök megpihenni, / Csak itt szép az álmodás. / Latabár sírboltjára / Kiülök majd éjszakára… / Onnan hallgatom a dalt, / Onnan nézem, mikor egy-egy / Pógár éjjel haza tart.”

50 évvel később, egészen pontosan 1960. június 23-án, csendben, mindenféle miskolci híradás nélkül temették el az idézett sorok íróját. Bár erről legkevésbé az elhunyt tehetett, hiszen ha áttekintjük Sassy Csaba életútját, láthatjuk, hogy széles körű tevékenységei egyazon téma, szűkebb pátriája köré összpontosultak.

Sassy Csaba 1884. január 26-án született Miskolcon. Édesapja, Sassy Árpád újságíróként, míg testvére, Attila „Aiglon” művésznéven festőként alkotott. A helyi református gimnáziumban tanuló Csaba minden bizonnyal édesapja hatására lett még az érettségi letétele előtt a helyi napilap, az Ellenzék munkatársa, elindítva ezzel újságírói karrierjét.

A tapasztalatszerzés vezérelhette, amikor 1905-ben a Budapest című fővárosi magazin, majd 2 évvel később az Arad és környéke újságírója lett.

Ezt követően tért vissza az Ellenzékhez, ahol humoros írásaival, verseivel hamar a miskolciak szívébe lopta magát. Ekkoriban lett élharcosa az Avas ügyének. Publicisztikáiban, verseiben folyvást a domb felvirágoztatásával foglalatoskodott. Ebben az időszakban ugyanis rendre előkerült az Avas, mint a város központi helyén lévő, mégis kihasználatlan természeti kincsének rendezési terve, amelyre számos ötlet született. A domb népszerű kirándulóhellyé avanzsálásához rendszerint felmerült egy sikló vagy libegő építése, amely a dombtető könnyebb megközelítését szolgálta volna. Hogy némi képet kapjunk Sassy írói stílusáról, álljon itt egy versrészlet, amelyet olvasói levélnek álcázva írt az Ellenzék hasábjaira:

„Szerkesztő ur! Hát lesz-e sikló?
S mikor lesz sikló, hogyha lesz?
Megépül-e mostan? Vagy őszszel?
Életkérdésem nékem ez.

Lesz-e sikló? Mikor lesz sikló?
Ugy várom már a siklovat…
Mert addig az energiámból
Pocsékká megy sok kilowatt…”

Az Avas mellett Sassy minden olyan nemes ügy szószólója volt, amely Miskolc és környékének fejlődését szolgálta. Így lett többek között felelős szerkesztője a Tapolcai Fürdőújságnak, szintén publikált annak lillafüredi „testvérlapjába”, így a mindig jól értesült újságíró ismert és elismert közéleti személyisége lett városunknak. Azonban miskolci karrierjét kettévágta a „Nagy Háború”. A 10-es honvéd gyalogezred katonájaként 1916 áprilisában került a galíciai frontra, ahonnan folyamatosan tudósította lapját az eseményekről. Kisvártatva létrehozta az ezred lapját is, a 10-es honvéd című tábori újságot. Ettől kezdve munkásságának középpontjába került a háború és bajtársainak jelene, jövője. A frontról írt verseit, annak részleteit képeslapokon sokszorosították, az ebből származó bevételek pedig az ezred hadiözvegy- és árvaalapját gazdagították. Ekkor jelent meg két, háborús tematikájú verseskötete is, a Dalok a táborból és a Frontról frontra. A háborúról írt kétkötetes naplója (Hét ország frontján), valamint az 1939-es ezrednapra megjelent A volt m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred világháborús emlékalbuma a mai napig fontos hely- és hadtörténeti forrása a kutatóknak. Előbbiből tudhattuk meg például azt, hogyan telt a honvédek karácsonya a háborúban, vagy éppen annak a 35 hősi halált halt „tízesnek” a nevét, akiket az Úz-völgyi temetőben temettek el.

A két világháború közötti években Sassy a Lévay József Közművelődési Egyesület főtitkára és Zeneszerző Szövetség helyi megbízottja lett. A sokoldalú író, költő hathatós közbenjárásának köszönhető, hogy a Nyugat írógárdája Miskolcra is több ízben eljutott. Az általa írott (bor)dalok megzenésített változata ekkor már slágere lett az avasi pincéknek, ezek java részét barátja és harcostársa, Thurzó Nagy László dallamosította.

Majd jött az újabb világégés, melynek utolsó évében a nyilasok máig nem ismert indokok miatt néhány hétre börtönbe zárták, majd 1952-ben „reakciósként” megbélyegezve a Hortobágyra toloncolták úgy, hogy röviddel előtte súlyos agyvérzést kapott. 1953-ban végül egy pécsi szeretetotthonba szállították, ott is hunyt el 7 évvel később. A mindig jó kedélyű, ízig-vérig lokálpatrióta Sassy Csaba halálhíréről egy Baranya megyei napilap, a Dunántúli Napló utolsó oldalán megjelent anyakönyvi hírek halálozási névsorából értesülhettek az olvasók. Pécsett temették el, így nem valósult meg az Avas poétájának is nevezett Sassy azon kívánsága, hogy a Latabárok sírboltjára kiülve hallgassa a dalt. A dalt, amely akár az ő költeménye is lehetett.

A miskolci városvezetés törlesztett némi adósságot azzal, hogy 2022-ben a Tizeshonvéd utcán, a Herman Ottó Gimnázium tornacsarnok melletti kis teret, ahol Vass Viktor 10-es honvéd szobra áll, Sassy Csabáról nevezték el, így fenntartva a nevét Miskolc kissé elfeledett, csupaszív poétájának.

Ha csak egy verset kéne választani, ami jellemzi szűkebb pátriájának szeretét, akkor én személy szerint a Himnusz az Avashoz című versére voksolnék. Íme.

Nézd, mennyien zarándokoltak Hozzád,

Örökké hangos, nótás szép hegyünk…

Mert megcsodáljuk mindnyájan az orcád,

Akik tönkre, a semmibe megyünk.

Ki napjait már megszámláltnak érzi,

Akit a végzet húz a föld felé…

Tehozzád jön a bánatát felézni

S a borodba a könnye hull belé.

 

Az öröm útja és a bánat útja

Tehozzád visz itt régtől fogva már,

Italodból mind a kettőre futja,

Nótád mindenkinek eszébe jár.

Az öröm itt találja meg a hangját,

Itt sírja el a bánat könnyeit…

Aki már hallja a lélekharangját,

Jöjjön és búját borba ölje itt.

 

A bánatot te ízre-porrá zúzod…

Nálad csak a mámornak van helye,

Olyan nagy, mint egy szőllőkoszorúzott

Ittas bachánsnő kacagó feje.

Nótával, borral gyógyítod a lelket,

Mely úgy érzi, hogy veszendőbe megy,

Nincs oly fagyos szív, mely itt fel nem enged.

Te vén varázsló! Kedves, drága hegy!

 

Mi, kik egy napról a másik napra élünk,

Sokszor, de sokszor gondolunk reád…

De sokszor kíván, megáhít a vérünk

Egy ilyen kedves, ős korhelytanyát.

Ha aztán néha ide elvetődik

Eltikkadva egyikünk, másikunk,

Szent mámorodtól átizzunk velőkig,

A pincéidben áldomást iszunk.

 

Nótát tanulni az Avasra járunk…

Borús kedvünket vígra váltani…

Nagyobb rajongód nincs neked minálunk,

Mi nem tudunk téged csak áldani…

Veszendő lelkünk, szép, fiatal éltünk,

­ Amit a végzet rég halálra szánt ­

Felujjong, amért mámort nem kíméltünk

És itta habzó italát a szánk.

 

De jó is gyakran idejönni, hozzád,

Öreg Avas, te hangos, víg hegyünk,

Nótát tanulni, szakítani rózsát,

Örömet inni tehozzád megyünk

Ki napjait már megszámláltnak érzi,

Aki fölött a gond kuvikja szól…

Mámort tetézni, bánatot felézni

Töltsön az Avas ó boraiból.

 

Miskolcz, 1919. március 4.

 

Kiemelt kép: Sassy Csaba katonai portréja. A fotót Békési Gábor, a Herman Ottó Múzeum irodalomtörténésze bocsájtotta rendelkezésemre, amelyet ezúton is köszönök!

Könnyű lenne azt hinni, hogy egy költő csupán a képzeletéből alkot, hiszen vannak versek, amelyek mögött valódi helyszínek, pillanatok és sorsfordító érzelmek húzódnak meg. József Attila egyik legszebb szerelmes verse, az Óda nemcsak irodalmi remekmű, hanem egy fájdalmas, ugyanakkor ihletett nyári emlék mementója is: Lillafüred sziklái, vízesései és egy rövid, plátói szerelem állnak a sorok mögött. A Magyar Kultúra Napja alkalmából felidézzük az Óda keletkezéstörténetét. Bár a helyszínre joggal lehetünk büszkék, hiszen Miskolc egyik legszebb része ihlette, a vers születése mögött egy szomorú történet is meghúzódik.

Egy különös nyár Lillafüreden

1933 nyarán az Írók Gazdasági Egyesülete szervezett írótalálkozót Miskolcon, amelynek keretében több neves író és költő – köztük Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső és Kassák Lajos – is ellátogatott Lillafüredre, méghozzá a fővárosból induló, erre az alkalomra szervezett különvonattal. József Attila is részt vett ezen az eseményen, ahová – bár akkor még Szántó Judit volt az élettársa – egyedül érkezett. Kapcsolatukban ugyanis nem volt túl rózsás; nemcsak anyagi gondokkal küzdöttek, a költő visszaemlékezésiben gyakran felemlegette Judit nehéz természetét is.

A találkozó során ismerkedett meg Marton Márta művészettörténésszel, aki azonnal elvarázsolta a romantikus lelkű költőt. Bár kapcsolatuk mindössze pár napos volt, és sosem lépte át a plátói szerelem határát, mégis ebből az ismeretségből született meg az a vers, amelyet sokan a magyar líra egyik csúcspontjának tartanak: az Óda.

A természet és a szerelem ihletése

Lillafüred vadregényes tája, a Szinva-patak vízesése, a Palotaszálló, annak függőkertje és a smaragdzöld vizű Hámori-tó mélyen megérintette a költőt. Az Óda soraiban nemcsak az imádott nő alakja rajzolódik ki, hanem a táj szépsége is visszatükröződik:

„És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.”

Az érzelem, amely a költőt elragadta Lillafüreden, rövid, mégis mély nyomot hagyott benne. A versben szereplő metaforái pedig egyértelművé tették, hogy az Óda címzettje nem az élettársa volt, e felismerés pedig majdnem tragédiába torkollott.

„Hiába olvasod, nem hozzád írtam.”

Szántó Judit később így emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor kezébe került a vers kézirata:

„Szombaton hazajött Attila… A levett kabátja zsebéből egy kéziratpapíros fehérlett. Kiemeltem, és olvasni kezdtem. Ő felém fordult és azt mondta: Hiába olvasod, nem hozzád írtam. Ez volt a szerelmi Óda.”

A felismerés mély depresszióba taszította Juditot, aki még öngyilkosságot is megkísérelt. Kapcsolatuk ezek után végleg megrendült, és bár egy ideig még együtt éltek, 1936-ban elváltak útjaik. A költő rövid fellángolása tehát nemcsak egy gyönyörű verset eredményezett, hanem egy személyes traumát is.

Emlékmű a költészetnek

Ma a Palotaszálló függőkertjében található József Attila szobra, amelyet a költő születésének 100. évfordulóján avattak fel. Varga Éva Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása nemcsak József Attila alakját örökíti meg, hanem az Óda sorai is megjelennek mellette, egy női alakba rajzolva a vers érzéki és fájdalmas világát.

A költő lehunyt szemmel áll a vízesés mellett, mintha még mindig a verset írná fejben, elmerülve a természet zenéjében:

„Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.”

Az Óda ma már nemcsak a magyar irodalom kiemelkedő műve, hanem Lillafüred időtlen jelképe is: a szerelem, a természet és a költészet találkozásának színtere. Egy röpke pillanat ihletettségéből született örökérvényű sorok, amelyek évtizedek múltán is megszólítják az olvasót. Lillafüred így nemcsak József Attila számára jelentett menedéket és ihletet, hanem az olvasók számára is memoárja annak, hogy a költészet – még a legfájdalmasabb érzésekből is – képes maradandó szépséget teremteni, pláne akkor, amikor ehhez a Hámor völgye nyújta a díszletet.

 

Kiemelt kép: József Attila szobra a Palotaszálló alatti függőkertben. A szobor Varga Éva alkotása.

Ha a város múltját idézzük fel, igyekszünk – az objektivitás szempontjait figyelembevéve, persze – édes nosztalgiával tenni azt, hogy szűkebb pátriánkat ne a búskomorság lengje be. Így előszeretettel emlékezünk vissza a város nagyjaira, büszkén idézzük fel jeles városatyáink, Soltész Nagy Kálmán, Szentpáli István vagy éppen Nagy Ferenc tetteit egy-egy ünnepély alkalmával. Hogy emléküket ápoljuk, utcákat, iskolákat nevezünk el róluk, évtizedekre bebetonozva őket a városi köztudatba. Ha azonban Losonczi Farkas Károly nevét említjük, akkor hiába keressük a róla elnevezett utcát, teret, intézményt. Holott ő volt a város első polgármestere, és ebben a minőségében fontos lépéseket tett meg annak érdekében, hogy a város az önállósodás rögös útjára lépjen.

Amikor veszélyesebb volt hivatalt viselni, mint puskát

Losonczi Farkas Károly 1820-ban született, majd a szabadságharc leverésének évében lett Miskolcon ügyvéd. A megtorlások, majd az ún. Bach-korszak időszakában úgy tartották, hogy veszélyesebb volt hivatalt, mint fegyvert viselni. A közmegbecsülésnek örvendő miskolci író, országos szerkesztő Vadnay Károly így foglalta össze ezeket az éveket:

„Nem volt nagyobb áldozat akkor honvédzászló alatt táborban fegyverrel szolgálni a hazát, mint valamely felelősebb hivatalban a vármegyét vagy a várost. Ti lőttétek az ellenséget, a ki lőtt rátok, a polgári tisztviselő úgyszólván védelem nélkül volt kiadva az ellenségnek és sok káromlást, halálfélelmet szenvedett. Egy nap a magyar kormánybiztos, másnap az osztrák vagy muszka generális fenyegette főbelövéssel, ha kívánsága rögtön nem teljesül. Pedig legtöbbször olyat kívántak, a mit lehetetlen volt teljesíteni. Honvédnek lenni akkor dicsőség volt, polgári tisztviselőnek hazafias mártyrium”.

Losonczi ebben a helyzetben töltött be különböző városi és megyei tisztségeket, mígnem 1867-ben a város főbírájává választották, ami akkor a polgármesteri széknek felelt meg.

A “polgármesterség” kialakulása

A kiegyezéssel járó dualista államberendezkedésnek köszönhetően a városi közigazgatás is átalakult. Miskolc ekkor még a diósgyőri koronauradalom alá tartozó, rendezett tanáccsal bíró mezőváros volt, amelyet 1849-1860 között a legfőbb törvénykezési és közigazgatási jogkörrel felruházott városi tanács vezetett, de azt a vármegye felügyelte. Az ún. Októberi Diploma megjelenését követően 1860-tól azonban megalakult Miskolc város képviselő közgyűlése, amely felügyelte a városi tanács munkáját, majd az 1871. évi 18. tc. megjelenésével ez a rendszer újjászerveződött. Ám a törvény nem változtatott Miskolc jogállásán, a továbbra is rendezett tanáccsal bíró települést a községek közé sorolta, amelyet változatlanul a megyei közgyűlés felügyelt. Az 1873-ban újabb 6 évre (ekkor még 6 évig tartott egy polgármesteri ciklus), de már hivatalos megnevezésében is polgármesternek megválasztott Losonczi Farkas Károly volt az első, akiben komolyan megfogalmazódott az önállósodás gondolata, sőt ez volt politikájának fő csapásvonala. Ma már tudjuk, hogy e hosszúra nyúlt folyamatot (1909-ben nyerte el a város az önálló törvényhatóságot) Soltész Nagy Kálmán folytatta, majd Szentpáli István fejezte be.

Szabad Miskolcot!

A polgármester érdemeit gazdagítja az is, hogy a diósgyőri koronauradalommal való quasi földesúri függést néhány év alatt megszüntette. A város 1878-tól véglegesen felszámolta a koronauradalommal való kapcsolatát, amelyben nagy szerepe volt annak a Horváth Lajosnak is, akit egy korábbi cikkünkben már bemutattunk.

Losonczi regnálása idejére esett a kincstári jogok és haszonvételek (pl. piaci helypénzbeszedés, italkimérés, korcsmáztatási jog, ahogy a város bérleti díjat fizetett a néhány szálloda, serház és malom után is) örökös megváltása. Ez az összeg mintegy 400.000 forintot tett ki, amit 22 év alatt törlesztett vissza Miskolc. Szintén Losonczi nevéhez kötődik a városi földbirtokrendezés, a Piac (mai Széchenyi) utca korszerűsítése, valamint a Tűzoltó Egylet megalapítása. Az ő regnálása idején készült el a Miskolc-Hatvan vasútvonal, ekkor épültek meg az első üzemek a később ipari központtá avanzsáló Zsolcai kapu területén. Talán a leglátványosabb érdeme az 1871-ben átadott, ma már közszájon csak réginek nevezett városháza (Városház tér 8.), aminek megépítését még főbíróként rendelte el.

Aki előtt még Ferenc József is meghajolt

Polgármesteri megbízatásának lejárta után (az 1878-as választáson ugyanis alulmaradt Soltész Nagy Kálnánnal szemben) a vármegye főszolgabírója lett, majd a mezőcsáti kerületből bejutva országgyűlési képviselőként tevékenykedett. Az íróként és költőként is publikáló képviselő több mint két évtizedet töltött távol városától. Bár azt nem tudni, hogy milyen megfontolásból, de ebben az időszakban mindenhol kihangsúlyozta, hogy Miskolc törvényes urának tekinti magát. Így történt ez akkor is, amikor Ferenc József második alkalommal (1881) látogatott Miskolcra. Mikor a királyhoz intézett beszédét Losonczi ezzel nyitotta („én, mint Miskolc törvényes ura!”), az uralkodó meglepettségében még meg is hajolt előtte.

Az 1901-ben, 80 évesen, Nyíregyházán elhunyt Losoncziról a Népkert déli oldalán neveztek el utcát, azonban nevét 1940-ben Budai Józsefére cserélték le. Halálának évében maga Losonczi írta ezt egyik versében:

„De vannak talán ott, kiket elvezet

Hozzám időnként az emlékezet…”.

Sic transit gloria mundi.

Emlékszem, hogy mekkora poénnak tartottam néhány évvel ezelőtt, amikor egy messziről jött barátomnak mutattam meg a várost, majd a séta csúcspontjaként a színház udvarába vezettem őt, ahol rámutattam Nagy Attila szobrára. A viccet a névazonosságunkban láttam, amire már több ismerősöm is felhívta a figyelmem. Nehéz örökség ebben a városban ezt a nevet viselni – mondták.

Addig nem is tudtam igazán, hogy mennyire, amíg el nem kezdtem beleásni magam névrokonom életútjába. Amikor tök véletlenül szembe jött velem egy 1989-es nagyinterjú, ami az akkor már 56 éves színésszel készült, annak elolvasása után az volt az első gondolatom, hogy mennyi ember tört volna meg azoktól a megpróbáltatásoktól, amit ő kiállt élete során. Emiatt úgy éreztem – és erre a névazonosság csak ráerősített –, hogy kötelességem egy hosszabb portrét készíteni arról az emberről, aki nem csak a különböző színdarabok, hanem az ’56-os forradalom és szabadságharc miskolci eseményeinek is főszereplője volt.

 

Véletlenül az események sűrűjébe

1956. október 25-én került sor az első nagyobb tömegmegmozdulásra Miskolcon. Az ekkor már 2-3 napja szerveződő vasgyári munkásság és az egyetemista diákok egymástól függetlenül alkották meg a 21, illetve 11 pontból álló kiáltványukat, amelyekben többek között a szovjet alakulatok kivonását, valódi titkos és általános választójogot követeltek. A DIMÁVAG dolgozói eredetileg a Béke (mai Búza) térre tervezték a demonstrációjukat, de Fekete Simon diákparlamenti elnök és a városi pártbizottság közötti tárgyalások eredményeképp az egyetemre irányították a tüntetőket, így végül a munkások és a diákok ügye helyszín tekintetében is összetalálkozott. A Vasgyárból az Egyetemváros felé haladó tömeghez hozzácsapódott több száz helyi is, így az egyetem nagyelőadója előtt soha nem látott, 35-40 ezer fős tömeg gyűlt össze.

Ezelőtt néhány órával Nagy Attila még Madách Az ember tragédiájának Luciferjeként készült a Miskolci Nemzeti Színházban, amikor a két próba közötti szünetben színésztársai bekapcsolták a rádiót, amely a budapesti tűzharcokról tudósított.

“Félbeszakadt a próba, a rádió reggeltől estig ellenforradalmi csőcselékről, ultimátumról, a szovjet csapatok segítségéről beszélt. 24-én délután már személyes kapcsolatom is keletkezett a budapesti eseményekkel, mert az én húgom taxisofőrként dolgozott Miskolcon, és 23-án reggel valakit Budapestre fuvarozott. 24-én átlőtt karral érkezett haza” – emlékezett vissza később Nagy.

Ekkor érkezett meg két barátja, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula is, akikkel előző este még felolvasóesten szerepeltek. Mikor meglátták az egyetem felé vonuló tömeget, úgy érezték, hogy nekik is menniük kell, így csatlakoztak a főutcán vonuló ezrekhez, akik a „Sajtószabadságot!” és a „Mars ki, ruszki!” jelszavakat kántálták. A színész elbeszélése szerint ekkor történt, hogy Szabó Lőrinc odafordult Illyéshez, majd ezt mondta:

„Mars ki, ruszki! Te Gyula, hogy ezt a rímet miért nem én találtam ki?!”

Bár e költői kérdés általános derültséget okozott, a helyzet mégsem volt ennyire vidám. A felbőszült tömegben tapintható volt a feszültség, ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy a tüntetők minden útba eső vörös csillagot levertek. „Ezt én primitívségnek, gyerekes, öntudatlan cselekvésnek éreztem. Érdemes ezért 30-40 ezer embernek összejönni, hogy megsemmisítsen egy üvegcsillagot? Mi oldódik meg? Túlméretezettnek éreztem a bátorságot, miközben a ruszkik haza kiáltás hallatszott, arra gondoltam, hogy beletaposhatnak bennünket a földbe. Nem hittem, hogy a Nyugat a potsdami és a jaltai egyezmény után felvállalja a világháború veszélyét értünk” – vallotta a színész, mely jól mutatja, hogy bár a forradalom eszmeiségével mélyen egyetértett, a féktelen erőszakot elítélte.

Mikor az egyetemre értek, a munkások és a diákok képviselői épp a követeléseiket olvasták fel, majd a Nemzeti dal elszavalására egy hallgató állt ki, azonban kétszer is belesült a szövegbe. A tömeg ebben a pillanatban kezdte el skandálni az ekkor még csak 23 éves színész nevét, aki végül beadta a derekát, majd hatalmas éljenzések közepette, kifogástalanul adta elő Petőfi költeményét. Az eskü szövegére magasba emelkedő több tízezernyi kéz látványa a színpadon már sokat megélt színészt is ámulatba ejtette. Innentől nem is akart kimaradni az eseményekből.

„Én nem színésznek készültem”

Az 1933-ban, Pácinban született Nagy Attilának már a gyermekkora sem volt könnyű. Pedagógus szüleit folyton áthelyezték, így 6 gyermekükkel állandóan költözött a család. Majd a szülők nehéz döntést hoztak: nevelőintézetbe adták Attilát, hogy a további gyötrelmektől és a háború borzalmaitól megóvják. Innen került 1944-ben az összeomlás szélén tántorgó Németországba, ahonnan két évvel később, 13 éves korában keveredett haza, majd egy, a Vöröskereszt által közvetített rádióadásból tudta meg, hogy családja Miskolcon telepedett le, ahová követte is őket.

„Annyi volt, hogy én nem színésznek készültem. Amikor apámék intézetbe adtak, a vonaton írtam egy versecskét arról, hogy egy csillagos éjszakán elhagyott a jóanyám. Németországban a kinti kószálások alatt is rengeteg verset, aforizmát, elbeszélést írtam. A batyumban életem viharaiból egész papírtömegeket hoztam haza. […] Az irodalomhoz kötődtem és ez determinálta az egész színészi pályámat”.

Majd 16 évesen érte az első olyan impulzus, ami eltántorította az írói pályától.

„Tizenhat éves koromban láttam először színházi előadást. Az előadás élményétől napokig úgy kóvályogtam, ahogy csak életem első nagy szerelmétől szokás. […] Az irodalmi szakkörben egyszer meglátogatott bennünket egy Pagonyi Nándor nevezetű nagyon tehetséges miskolci színész. Verseket olvastunk fel, én a saját verseimet is, és a beszélgetés végén azt mondta neked Pagonyi Nándor, öcsém, te elmebajos vagy, ha nem leszel színész. Ez érettségi előtt öt-hat hónappal volt”.

A Színművészeti Főiskolára azonnal felvették, az ott töltött évek alatt végig csodagyereknek tartották. Színötössel, de tizenhat főigazgatói megrovással járta ki, mert a száját sosem tudta féken tartani. A főiskolai évek alatt szinte mindig éhezett, így hiába alkalmazták volna tanársegédként a Színművészetin, ő a hazatérés mellett döntött. Ennek az elhatározásnak a legnagyobb nyertese pedig a miskolci színház lett, ahol 1956. október 24-ig egy fiatal, tehetséges színész életét élte.

„Nagy Imrével egyszer beszéltem telefonon, ez pedig nem volt éppen barátságos”

Újra az egyetemi nagygyűlésen vagyunk. Miután Nagy Attila elszavalta a Nemzeti dalt, benézett az egyetemi sztrájkbizottság ülésére, ahol hatalmas káosz uralkodott. „Negyven ember a padok hátán állt, egymás szavába vágva veszedektek, kiabáltak. A teremben is zajlott a forradalom. Javasoltam nekik, hogy a parlamenti szabályokat tartsák be és hallgassák végig egymást. Egy karszalagos egyetemi hallgatót az auditórium asztalához állítottam, és javasoltam, hogy csak az beszéljen, akinek a fiatalember szót ad. Otthagytam őket és 15 perc múlva általános sztrájkot hirdettek és magukévá tették a budapesti diákifjúság követeléseit”.

A tömeget az egyetemi nagygyűlés vége után a belvárosi Petőfi-szobor felé irányították, ahol a demonstráció befejezését tervezték. Nagy Attila a menet elé sietett, hogy elejét vegye bármiféle rendbontásnak. Miskolc határában a tüntetők egy szovjet katonai alakulattal találkoztak. A tömeg szidalmazni kezdte az orosz katonákat, ismét felhangzott a „Mars ki, ruszki” skandálás. Nagy az egyik teherautóra állva csitította az embereket, kérésére a dobálás és szidalmazás abbamaradt, a tömeg rendben elvonult. A demonstrálók így rendbontás nélkül értek a Petőfi térre, ahol a szobor elé állva Nagy Attila ismét elszavalta a Nemzeti dalt, majd a felvonulás véget ért.

Még aznap kérték fel, hogy vegyen részt a diósgyőri munkástanács alakuló ülésének levezetésében, ahol szintén felfigyeltek a szavaira. A munkástanács tagjaként történt meg vele, hogy magával Nagy Imrével keveredett vitába:

„Egyszer beszéltem vele telefonon, mert följelentettek engem, hogy nem engedélyeztem a helyi rádióban a szerveződő pártok programnyilatkozatait leadni. Lehordott magatartásomért, és amikor mondtam neki, hogy érzésem szerint először a közvetlen környezetében kellene konstruktív rendet csinálnia és csak utána beleavatkozni távoli megyék életébe, indulatosan lecsapta a kagylót. Ez a beszélgetés nem volt éppen barátságos”.

Másnap került sor az első fegyveres összetűzésre a városban. Itt ismét átadnám a szót Nagy Attilának: „Miskolcról fiatalemberek indultak Budapestre harcolni, de elfogták őket, egy részüket hazakergették, kisebb hányadukat viszont letartóztatta a rendőrkapitányság és az ÁVH. Amikor ennek a híre elterjedt, [a tömeg] először elment a városi rendőrkapitányságra, [ahol] a rendőrkapitány […] közölte velük, hogy az épületben nincsenek letartóztatott emberek. […] Ezek után a megyei rendőrkapitányságra vonultak, mire a tömeg odaért, az épületben nem volt senki. De hiába mondták, a tömeg nem hitte el nekik és megrohamozták az épületet. Amikor a kapuban álló őr géppisztolysorozata felcsattant, az emeleti helyiségekben elhelyezett biztonsági őrök is tüzet nyitottak. Meghalt, megsebesült emberek, lótetemek hevertek a kapitányság előtt. Olyan zűr támadt, hogy a katonai helyőrség parancsnokságáról valaki áttelefonált a rendőrségre, hogyha nem hagyják abba a tüzelést, akkor ők szétlövik a kapitányságot. Erre abbamaradt a tüzelés, a menekülő tömeg összeszedte magát és újra ostrom alá vette a kapitányság épületét. […] Az első lövöldözés után […] a tömeg újra összeverődött és szétdúlták az egész épületet, mindent fölforgattak. És elkezdtek vadászni az ávósokra. De a rendőrök és az ávósok addigra már megszöktek a kapitányság épületéből. Miskolcon ekkor elkezdődtek a lincselések, és ezek 27-én délutánig tartottak.” – utalt vissza 16 emberéletet követelő sortűzre, majd a hét halálos áldozattal járó lincselésekre Nagy.

Látva a történteket, a következő 2-3 napban szüntelenül a rend helyreállítására törekedve vett részt a különböző forradalmi eseményeken, így többek között neki volt köszönhető a tömegközlekedés és a viszonylagos közrend helyreállítása is a városban. Bár a nevével ellátott dokumentumokat titulus nélkül írta alá, azokat egyetemes érvényűnek tekintették. Ez egészen az új Borsod Megyei Munkástanács megalakulásáig, október 29-ig tartott, amelynek hivatalosan is az egyik vezetője lett, egészen november 3-ig, amikor lemondott tisztségéről, mert nem vette be a gyomra, hogy a tanács vezetői már kocsikról és fizetésük mértékéről tárgyalnak. Másnap, mikor értesült az oroszok bejöveteléről, mégis ellátogatott a megyei tanács ülésére.

„Ott 6-8 szovjet tiszt diktálta, hogy mit hajtson végre a megyei munkástanács. Akkor fölment a pumpa a fejemben, és azt mondtam nekik, hogy elnézést kérek, önök a Szovjetunió közmegbecsült tisztjei, de ez itt tudomásom szerint Magyarország” –  idézte fel a történteket Nagy.

Bár a forradalom végkimenetele nem érte váratlanul, az annál inkább, hogy november 8. éjjelén pufajkások kopogtattak albérleti ajtaján.

„Artyiszt, itt vagyunk!”

„Le van tartóztatva!” – kiabálta a nyolc gépfegyveres Kádár-huszár, amikor Nagy Attila alsógatyában ajtót nyitott. Megvárták, amíg felöltözik, bevágták egy teherautóba, ami meg sem állt a megyei rendőrfőkapitányságig. Innentől tragikomédiába illő események játszódtak le. A kihallgatószobában tiszt adta rendőrnek, majd rendőr a tisztnek a kilincset, de igazából sem senki tudta, hogy miért hozták be a színészt. Volt, aki elnézést kérve kávéval kínálta, volt, aki belépett a szobába, majd szó nélkül ki is ment, végül a biztonság kedvéért bedugták egy cellába. Másnap reggel 7-kor betették egy mentőautóba, majd két fegyveres kíséretével elvitték a Rudolf laktanyába, ahol reggeltől délután 3-ig a falnál kellett állnia, mielőtt elkezdődött a kihallgatása. Nyugati kapcsolatairól, az elfogadott dollárok mennyiségéről, valamint a megbízójáról faggatták, mert nem akarták elhinni, hogy amit ő csinált, azt 23 évesen saját maga tervelte ki. A fogsága ideje alatt kiderült, hogy ő „artyiszt”, így több katona is kérte, hogy énekeljen, mondjon verseket, majd fényképeket adtak Nagynak, amire ráírták az őrök a címüket. Azonban egy motozás során megtalálták a színésznél a fényképeket, így a fogvatartóit is bevágták a szomszédos cellába. „Artyiszt, itt vagyunk!” – kiabálták át a falakon.

Egy reggel újra kocsikázni vitték. 4-5 órán keresztül zötykölődtek a semmibe, majd egy puszta kellős közepén átültették egy katonai teherautóba. Újabb néhány óra kocsikázás után áttették egy ponyvás teherautóba, és ez így folytatódott 3 és fél napon keresztül, míg végül újra bevágták egy zárkába. Néhány nap múlva onnan kihozták és a változatosság kedvéért egy katonai mentőautóba ültették. Amikor feleszmélt, ismét a Rudolf laktanyában találta magát. „Később tudtam meg, hogy elterjedt a híre, hogy az oroszoknál vagyok és tüntetés kezdődött. Ennek a hírére vittek el.”

December 4-én aztán hirtelen felgyorsultak az események: egy Csajkából kiszálló tábornok tíz tiszttel körülvéve a zárkájába vonult, ránézett Nagyra, majd ennyit mondott: „Vot, Nagy Attila! Ej, ej, tovarasi, tovarasi, ócsiny malagyozs, ócsiny malagyozs”. Majd kifordult és elment. Két nap múlva kiengedték. Mint kiderült, nem találták ideálisnak a főfasiszta szerepére.

„Kedves Dalma, ha kiszabadulok feleségül foglak venni”

Börtönbüntetését a váci fegyházban kellett megkezdenie. Darvas Iván távozása után a könyvtárban dolgozott, így némileg karban tudta tartani elméjét, sőt, a dohányzásról is leszokott csak azért, hogy ezzel ne tudják cukkolni a katonák, akik folyton lefölözték a cigiadagját.

Ebben az időszakában más különös dolog is érte: „Két és fél hétig voltam a férje [Galambos Erzsébet színésznőnek – a szerző], amikor engem elvittek. […] Mivel az ítéletre várva három napig ő nem jutott eszembe, Vácról írtam neki egy levelet, hogy a házasság fenntartásának semmi értelmét nem látom, s mivel neki ez jogilag könnyebb, kérem, váljon el tőlem. […] Ugyanez alatt a három nap alatt eszembe jutott Dalma, akinek főiskolás koromban udvaroltam. […] Akkor egy öt éve elhagyott kolleginának, színésznőnek írnom kellett egy levelet a börtönből, hogy 12 évvel a nyakamban szeretnék vele kapcsolatot létesíteni”. Mivel negyedévente csak 32 sort lehetett a börtönből elküldeni, így Attila röviden csak ennyit küldött a Pécsett játszó színésznőnek:

„Kedves Dalma a váci börtönben vagyok, 12 évre elítélve, ha kiszabadulok feleségül foglak venni, csókol Nagy Attila”

És ez az idő hamarabb elérkezett, mint azt ekkor bármelyikük gondolta volna.

„Lelkes Dalma színművésznő és Nagy Attila segédmunkás házasságot kötöttek”

Nagy Attila 1961. március 28-án kapott egy zaklatott hangvételű levelet Dalmától, majd három napra rá egy újabb, talán életének legfontosabb üzenetét kapta: váratlanul amnesztiát kapott. Attilának első dolgai között volt, hogy táviratozott egy rövid üzenetet rég nem látott szerelmének: „Hamarosan meglátogatlak, Attila”. A színházban azonban volt egy szabály, miszerint közvetlenül az előadás előtt nem adhattak át a színészeknek semmilyen üzenetet, kivéve akkor, ha annak semleges a tartalma. Mivel a portás az idézett háromszavas üzenetet semlegesnek ítélte meg, így átadta azt a színésznőnek, aki pár perccel az előadás előtt elájult annak tartalmától.

Szabadulása után első útja a művelődési központba vezetett, ahol közölték vele, hogy három évig nem állhat a színpadra, így Attila kénytelen volt más munka után nézni. Egy újsághirdetésen keresztül jelentkezett az Építőipari Vállalatnál szállítómunkásnak, majd az első adandó alkalommal megkérte Dalma kezét, aki igent mondott. Az esküvőről a pécsi újság így számolt be: „Lelkes Dalma színművésznő és Nagy Attila segédmunkás házasságot kötöttek”.

Miután 1962-ben feloldották a színháztól való eltiltását, a Veszprémi Petőfi Színházhoz szerződött, ahová követte újdonsült felesége is. 1964 és 1969 között a budapesti Thália Színház, 1969-től 1971-ig pedig a Szegedi Nemzeti Színház tagja volt. 1971-ben visszatért a Tháliába, amelynek 1986-ig volt tagja. 1986-tól a kecskeméti Katona József Színház színésze és rendezője, 1988 és 1990 között pedig művészeti vezetője volt. Munkásságának elismeréseként kétszer is Jászai Mari-díjban részesült. Miskolcra soha nem költözött vissza, mert nem akart egy „hamis hősszerepben” tetszelegni, miután szüleit a forradalmat követően elűzték a városból.

Kecskeméten hunyt el 1992. május 13-án. Emlékét ma szobor őrzi a Miskolci Nemzeti Színház udvarán. Az a bizonyos szobor, amelyet olyan büszkén mutattam egykoron a barátomnak.

Update: Kedves kollégám, Mikita Gábor színháztörténész hívta fel a figyelmem egy videóra. A forradalom 50. évfordulójának apropóján, egy flashmob keretében idézték fel a miskolci eseményeket, többek között Nagy Attila szerepét is. ,,1956 miskolci eseményeinek két hősét közelítette egymáshoz a ,,Mára esőt mondanak” c. flashmob jellegű előadás összeállítója és rendezője, Fandl Ferenc: a lelőtt kislányt, Misley Emesét, és a forradalmi történések helyi irányítását vállára vevő – később négy és fél év börtönt letöltő – Nagy Attila színművészt. A koncepció szerint a fiatal Nagy Attila (Farkas Sándor) cselekszik, az idős Nagy Attila (Salat Lehel) (vissza)gondolkodik.” – írják a videó leírásában.

Amikor egy-egy bevásárlókörút alkalmával betértem a Batóról elnevezett üzletházba, sokáig azt hittem, hogy annak névadója tulajdonosa, üzemeltetője lehet. Még az is megfordult a fejemben, hogy egy névösszevonásból eredő mozaikszóval van dolgom, de arra sosem gondoltam volna, hogy az elnevezés egy olyan férfit takar, akinek a ma álló épülethez vajmi kevés köze van. Bár, ha a Bató-családot körülvevő legendákat vesszük alapul, ez a kijelentés nem feltétlenül állja meg a helyét. Egy olyan életút következik, amely nem nélkülözi a bizarr, már-már misztikus elemeket.

Adott egy alapvetően sikeres üzletember. Bató István, ki főként bor- és gabonakereskedelemmel foglalkozott, az 1840-es évek infrastrukturális viszonyait kellő rafináltsággal használta ki. Aratáskor 4 váltóforintért vásárolta fel a búzát, majd, amikor a városon kívüli kereskedők a nehezen járható utak miatt már nem tudtak gabonát szállítani, ő tízszeres áron adta azt tovább, így hamar tetemes vagyonra tett szert. A pénzt ingatlanokba fektette, tekintélyes vagyona miatt hamar ismert és elismert közéleti szereplője lett Miskolcnak. Bató sosem maradt el a városi és vármegyei gyűlésekről, és ha már ott volt, mindig hallatta hangját, legyen szó bármilyen témáról. Mivel gyakran ismételgette a jól csengő „egy Istenem, egy életem, én az adót nem fizetem” mottót, így a város polgárainak szemében egyfajta Robin Hoodként tetszelgett, népszerűségének „hála” pedig a helyi sajtó ki is pécézte magának, ami gazdagsága és fukarsága okán hamar ráaggatta a „Dörögi Dömötör” jelzőt is a magának való üzletemberre. Egyedülálló jellemhez hasonló öltözködés is dukált: nagy kalapot, „tengert lépő” csizmára feltűrt, „iszonyatosan bőséges” fekete nadrágot, „felleghajtó köpönyeget” hordott, így távolról felismerték a különc mágnást. Ezek után nem is csoda, hogy a helyi lapok szerint „hét vármegyére” terjedt ki ismertsége.

Sokan tartják, hogy aki felettébb sikeres az üzleti életben, annak a magánélete sínyli azt meg. Ez bizony hatványozottan igaz Bató Istvánra is, hiszen üzleti sikereinek fényét családi tragédiák sora árnyékolta be. 20 éves volt, mikor feleségül vett egy vagyonos árvalányt, jelesül Imre Esztert, a frigyükből pedig egy fiú- és két leánygyermek született. A kisebbik leány, „Birike” négyéves korában meghalt, míg bátyja, az ifjabbik Bató István mindössze 5 hónapot élt. Így egyetlen megmaradt gyermekük nevelésére nagy hangsúlyt fektetett a család, akinek édesapja igyekezett jó férjet választani. Bató Eszter a jó nevű Piskóty János ügyvédhez ment feleségül, ám házasságuk csupán kilenc évig tartott, ugyanis az ügyvéd 42 éves korában elhunyt. Ekkor Eszter hazaköltözött szüleihez, majd egy év múlva, 28 éves korában követte férjét a halálba.

Azt beszélték, hogy a lány egy alkalommal túl későn tért haza, ezért apja nem engedte be, így Eszternek a hideg éjszakát a szabadban kellett töltenie, és az így szerzett tüdőgyulladásba halt bele. Bár mindezek csak rosszindulatú pletykák voltak, az igazság ezzel szemben az, hogy Eszter már jóval halála előtt végrendelkezett, szanatóriumba vonult. Ilyet nem tesz az, aki hirtelen betegszik meg. A halotti anyakönyvi kivonat szerint „tüdősorvadásban” hunyt el, ami az esetek döntő többségében egy hosszú lefolyású betegség. Bató István utolsó gyermekének halála pedig új fejezett nyitott a kereskedő életében: az addig megtörhetetlennek tűnő férfit folyton-folyvást a halál elleni (szélmalom)harc, és az elmúlás gondolata foglalkoztatta.

Eszternek hatalmas temetést rendezett. Lánya kérésének megfelelően egy óriási harangot öntetett (az Eszter-harang máig Miskolc legnagyobb harangja), ez a döntés pedig felbolygatta a várost. Még az a pletyka is elterjedt, hogy Bató uram a család összes ékszerét beleolvasztatta a harangba, ez azonban biztosan nem történt meg, mivel ezt Eszter a végrendelkezésében külön nem kérte, ismerve a kereskedő gondolkodását, magától biztosan nem tette volna meg. Ahogy a rossznyelvek azt is pusmogták, hogy a harang valóban tetemes költségét Bató egy lottónyereményből finanszírozta, a nyerőszámokat pedig álmában látta meg.

A harangot a Kossuth utcai református templom tornyában helyezték el 1866. május 13-án, Eszter halálának évfordulóján, és azóta is minden évben megszólaltatják ezen a napon, Bató István kérésének megfelelően.

A halál gondolatával végletekig viaskodó férfi végrendeletében számos intézkedést hagyott örökül. Előírta, hogy Eszter lányuk lakószobáját le kell zárni, oda egy évben kettőnél (Eszter születésnapján és halálának napján) többször senki nem léphet be. Részletesen leírta a saját temetésének helyszínét (Deszkatemető), a ceremónia pontos menetét, amelyben még arra is kitért, hogy mit énekeljenek a szertartás közben, illetve, hogy a kripta vasajtajának lezárása után a kulcsot meg kell semmisíteni.

„Ha az egész világ szétmenne, az én kriptám még akkor is egy darabban fog gurulni.” – vallotta.

Végakaratában egy nagyobb összeget hagyott a Deszkatemplom felújítására, azzal a feltétellel, hogy az épületet – akárhányszor is égjen le – csak és kizárólag fából építhetik újra. Mint tudjuk, ez azóta már kétszer megtörtént.

78 éves korában, hosszú betegség után hunyt el Bató István. Ekkor még azok a lapok is nagy tisztelettel emlékeztek meg róla, amelyek életében folyton támadták. A temetés végakaratának megfelelően történt, még a fent említett rendelkezéseket is sokáig sikerült betartani. Azonban az 1970-es évek közepén egykori, Széchenyi utcai háza a városrendezési tervek áldozatául esett, a helyére épült a mai látható, ún. “Híd-ház”. Így Eszter szobájának bútorait 23 évig méltatlan körülmények között tárolták, majd 2003. május 13-tól a Kossuth utcai Nyilas Misi Házban kapott helyet, így ma is látogatható. Keringenek olyan legendák, melyek szerint azok, akik kiadták a parancsot a ház lebontására – megszegve ezzel a végrendelet Eszter-szobára vonatkozó passzusait – így vagy úgy, de hamarosan szembe kerültek a Bató-átokkal. Amikor a közelmúltban egy száguldó autós kiütött egy villamost, így annak nem várt végállomása épp a Bató Üzletház pénzváltója lett, akkor nehéz volt elvonatkoztatnom a névadót körüllengő tragédiáktól. Hasonló baleset előtte is történt, ahogy jelen cikk megjelenését megelező pár nappal ezelőtt is ismételte magát a történelem. Véletlen lenne?

A bizarr közlekedési balesetek városa

Egy biztos, hogy a személyét övező történetek végül halhatatlanná tették azt a Bató Istvánt, aki egész életében a haláltól rettegett a legjobban.

Borítókép: Bató Eszter halálát ábrázoló festmény az ún. Eszter-szobában.

 

 

Az egyik kutatásom során volt alkalmam megvizsgálni Miskolc törvényhatósági bizottsági (a mai városi közgyűlés korabeli megfelelője) ülésének jegyzőkönyveit. Még most is élénken él az emlékezetemben, ahogy a kis jegyzetfüzetemmel és a tűélesre faragott ceruzámmal álltam a levéltáros hölgy előtt, és kutatásra éhesen, nagy buzgón kértem ki az 1918 és 1922 közötti jegyzőkönyveket, melyre egy erőteljes “rendben fiatalember, holnap reggelre idehozzuk” volt a válasz. Elkerekedtek a szemeim, de nem volt mit tenni, holnap folytatjuk, amit el sem kezdtünk. Mikor másnap ugyanezzel a felszereléssel megérkeztem, már mindent értettem: a számítógépek világában szocializálódott énem nem is gondolt bele abba, hogy bizony annak idején a jegyzőkönyveket kézzel írták, így elég rémisztőnek hatott a zsúrkocsin tornyosuló aktarengeteg égbemagasodó látványa.

De nem futamodtam meg, és ezt milyen jól tettem, hiszen egyrészről bepillantást nyerhettem abba, hogy mivel foglalkozott ebben az időszakban a városvezetés, másrészről pedig a nehezen olvasható kézírás (gondoljunk bele milyen nehéz lehetett akkoriban a jegyzőkönyvvezető dolga) mögött képet kaphattunk az akkori városatyák habitusáról. Ekkor találtam rá egy bizonyos Bizony Ákos nevű úrra, aki tüzes felszólalásaival igencsak felkeltette az érdeklődésem. Tegye fel a kezét, aki valaha hallotta az ő nevét! Na, ugye. Pedig alább láthatjuk majd, hogy joggal érdemelt volna több figyelmet az utókortól.

Az, hogy a nevét alig ismerjük, nem a mi hibánk, ugyanis nagyon kevés olyan dokumentum maradt ránk, ami alapján betekintést nyerhetünk a magánéletébe. Ennek oka, hogy felesége, a festőművész Hosszúfalussy Róza teljes hagyatékát a Magyar Tudományos Akadémiának adományozta. Hogy Bizony Ákos özvegye miért pont az MTA-nak ajándékozta (sőt, 1932-es halálakor, végrendeletében még 10.000 pengőt is adományozott az Akadémiának), arról pontos információval nem rendelkezünk.

Az olvasó itt joggal teheti fel a kérdést, hogy akkor mégis miért írunk egy olyan személyről, akiről szinte alig tudunk valamit? Mert az a kevés is épp elég ahhoz, hogy joggal kiérdemeljen egy portrét.

Nyílegyenes karrierív

Az, hogy Bizony Ákos Budapesten látta meg a napvilágot csupán édesapja munkája miatt történt meg, a Bizony-család több generáción át, tősgyökeres miskolci volt. A szintén jogász Bizony Tamás 1936-ban ügyvédi vizsgát tett a fővárosban, majd itt nyitott magánügyvédi irodát is, ahol egészen a 1848-as forradalom kitöréséig tevékenykedett. Ezt követően a család sokfelé megfordult. Édesapja Monoron volt járásbíró (1851), majd Nagykőrösön (1854-1856), később pedig Aranyos-Maróton, az úrbéri törvényszéken dolgozott. Ezt követően kerültek haza Miskolcra, ahol apját 1862-ben a főgimnázium kormányzójává választották, mindemellett pedig 1872-ig folytatta ügyvédi pályáját. Ezt követően Ákos édesapját ismét elszólította Miskolcról a kötelesség Nyitrára, ahol törvényszéki bíróként dolgozott. Bizony Tamás 81 évesen, szép életpályát befutva tért örök nyugovóra.

Bizony Ákos a nagyszülők miskolci jelenlétének köszönhetően a középiskolát városunkban végezte, majd Eperjesen hallgatott jogot, végül pedig Budapesten fejezte be tanulmányait. Először közügyvédi (1869), majd váltóügyvédi “jogosítványt” (1870) szerzett, majd édesapjához hazatért Miskolcra, hogy ügyvédbojtárként tanulja el a szakmát a gyakorlatban is. Itt kezdődött el Bizony Ákos miskolci, felfelé ívelő pályája. 1874-ben az ügyvédi egyleteket törvényi szinten kamarákká alakították, melynek Miskolcon az első titkára Bizony Ákos lett.

1876-ban önálló irodát nyitott, ugyanebben az évben pedig a református egyházkerület ügyésze is lett. És innen már nem volt megállás, főhősünk egyre inkább hangsúlyos szerepet töltött be a város társadalmi életében. A Miskolczi Takarékpénztár, a Miskolczi Gőztéglagyár, a Színügyi Felügyelő Bizottság, a Villamos Vasút Rt különböző bizottságainak, valamint több jótékony és közhasznú egylet tagja volt. Sassy István, majd Kovács Lajos kamarai elnöksége idején már elnökhelyettes, 1902-től pedig a kamara elnöke lett, amit 20 éven keresztül birtokolt. Hét cikluson keresztül, mindig egyhangúlag választották meg.  Ekkor a kamara már átköltözött, újonnan épült reprezentatív székházába, a mai Szemere és Kandia utca sarkára.

Az elnöksége alatt megjelent évi jelentések a klasszikus jogászi munka remekei − írták róla méltatói

A Tisza-verő politikus

Az 1878-as “nagy árvíz” után részt vett a város újjáépítésében is, mint a városi építészeti bizottság tagja − derül ki Soltész Nagy Kálmán 1879-ben tett jelentéséből. Mivel az árvízben, az addigi egészségügyi ellátást biztosító épületek is komoly kárt szenvedtek, így elkerülhetetlenné vált egy új kórház építése is. Az 1900-ban átadott Miskolci Nyilvános Közkórház (más néven Borsod Vármegyei Erzsébet Közkórház) felépítésében elévülhetetlen érdemei voltak Bizony Ákosnak. Az akkor minden igényt kielégítő kórház a Csabai Kapuban épült fel Adler Károly tervei alapján. Ezt a kórházat hívjuk ma Semmelweis Kórháznak.

Bizony Ákos a fent felsorolt tagságok és tevékenységek mellett komoly politikai pályafutást tudhatott magáénak élete során. Először 1901-ben választották meg Kossuth-párti programmal országgyűlési képviselőnek, majd 1918-ig ő jelentette az állandóságot, ami Miskolc és az országgyűlés kapcsolatát illeti, hiszen bármikor elindult, saját választókerületében nem talált legyőzőre. Ekkoriban két választókerület volt a városban, az északi és a déli, melynek határvonalát a Szinva patak jelentette.

Politikai tekintélyét is mutatja a következő történet: 1901-ben megválasztották a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt országgyűlési képviselőjévé (Miskolcon igen erős volt a ’48-hoz kötődés), tehát ellenzéki politikusként került be a parlamentbe. Az 1875 óta hatalmon lévő, bár ebben az időszakban már inkább gyengülést mutató Szabadelvű Párt 1903 novemberétől kinevezett miniszterelnöke Tisza István volt.

Hogy pontosan milyen megfontolásból azt nem tudni (valószínűleg a párt népszerűségét akarták növelni a városban), de a Miskolchoz sehogyan sem kötődő miniszterelnököt az 1905-ös választásokon épp a város északi kerületében indították el, pont ott, ahol Bizony Ákos is indult az országgyűlési képviselőségért. Tisza Istvánt megérkezésekor a Gömöri Pályaudvaron, majd szálláshelyén, a Korona szállóban is atrocitások érték, végül a rendőrség zavarta szét a tömeget. A két párt választóinak elkülönítéséről is gondoskodni kellett, tartva a balhétól. Végül a pártok szavazóit deszkakerítésekkel választották el egymástól. Bár a különböző médiumok más-más eredményeket hoztak le, végül hivatalossá vált, hogy Miskolc mindkét körzetében a Függetlenségi Párt képviselője győzött, Bizony Ákos 507-398 arányban verte el az épp regnáló miniszterelnököt.

A választási kudarcot nehezen viselő Tisza “Megőrült az ország!”− felkiáltással hagyta el Miskolcot.

Hogy közvetve vagy közvetlenül vezetett a miniszterelnök bukása a kormánypárt bukásához, nehezen felmérhető, de tény 30 évnyi kormányzás után − egy megismételt választással, szintén Függetlenségi győzelemmel tarkítva − a Szabadelvűek eltűntek az ország politikai térképéről.

Érdekesség még, hogy a 48-as hagyományokat előtérbe helyező Bizony Ákos annak a Soltész Nagy Kálmánnak, majd utódjának, Szentpáli Istvánnak volt a legfőbb bizalmasa, akik Szabadelvű “színekben”  voltak Miskolc polgármesterei. Hiszen a cél pártpolitikától független volt: Miskolc önállósodása, melyet a törvényhatósági jogú várossá válással lehetett elérni. Bizony Ákos hathatós lobbitevékenységének is köszönhetően, az 1906-os kormányváltás után három évvel sikerült is (1909 január 1.) elérni Miskolc újkori történetének legnagyobb sikerét. Bizony Ákost ekkor már Miskolci politikai “márkavédjegyének” tartottak, ezt pedig “örök hozzászólóként” a miskolci érdekeket mindig szem előtt tartó, eredményes politizálásának köszönhette. Később pártjának egy frakcióját már Bizony-pártnak is nevezték.

“Miskolc bölcse”

Az 1910-es választásokon ugyan kisebbségben maradt, de a pótválasztásokon újra győzedelmeskedett, majd ezt követően 1918-ig mindig újraválasztották, függetlenül attól , hogy pártja épp ellenzékben vagy kormányon volt-e. De bizony Ákos nem csak országgyűlési képviselőként a Parlamentben, hanem virilisként (ekkoriban a legtöbb adót fizető polgárok alkották a városi közgyűlés majd’ felét − őket hívták virilisnek) Miskolcon is részt vett a törvényhatósági üléseken. Emiatt előbb az igazságügyi miniszteri jelölést, majd a házelnöki felkérést utasította vissza. Az aktív, országos politizálástól végül 1918-ban az őszirózsás forradalom kitörésekor vonult vissza 18 évi folyamatos képviselőség után, mint Apponyi Albert fegyvertársa, pártjának vezető egyénisége. Bethlen István 1920-as kormányalakításakor még tett egy gyenge kísérletet, hogy visszacsábítsa a kormányba Bizony Ákost, akit ekkor már − Deák után szabadon − “Miskolc bölcsének” neveztek.

Elfeledett emlékezet

A várost mindvégig támogató ügyvéd és politikus, mondhatni polihisztor öregúr visszavonultan, csendesen hunyt el 1922-ben, Werbőczy utcai (mai Dózsa György. u.) egyemeletes kúriájában, felesége mellett.

Innen kísérték végső nyughelyére Mezőnyékre (amely ma Ládházával “összenőve” Nyékládházának felel meg) a családi sírboltba, édesapja, egykori példaképe és mentora mellé.

Bizony Ákosra nagy tisztelettel emlékezett Miskolc város közgyűlése. Legalábbis egy ideig. Határozatba foglalták, hogy nevét utca őrizze, ez meg is történt, ám 1949-ben Madarász Viktor utcára keresztelték át, és ezen a néven létezik még a mai napig ez a belvárosi utca. Ehelyett most Hejőcsabán, egy kis utca viseli Bizony Ákos nevét. Mindemellett a közgyűlés elrendelte az arcképének megfestését is, ennek elkészültéről azonban nincs tudomásunk. Mint ahogy arról sem, hogy miért nem lett a város díszpolgára annak ellenére, hogy erre jelölést kapott.

Bizony Ákos miskolci emlékének megőrzésével kapcsolatban csupán annyit tudunk, hogy a Hősök temetőjében emlékoszlopot állítottak a nevével, valamint 1924-ben Glósz Károly, az Ügyvédi Kamara akkori elnöke felavatta a Bizony Ákos-serleget, amellyel az éves közgyűlések során megemlékezni kívántak róla. Serleget csupán Kossuthról, Széchenyiről és Werbőczyről neveztek el korábban. Emlékét ápolandó, Miskolc város közgyűlése 2004-ben hozta létre Bizony Ákos Kitüntető Jogi Díjat, amelyet a város elismert jogászainak ítélnek oda évről évre, Miskolc város napján.

Beszéd a trianoni békediktátumról

És hogy milyen ember volt Bizony Ákos? Az biztos, hogy egész élete során a miskolci és a magyar érdekeket tartotta szem előtt. Ezt bizonyítja az az általam kimásolt, 1920. május 12-i beszéde is, melyet azon a bizonyos zsúrkocsin lévő súlyos jegyzőkönyvek egyikében találtam, mikor Miskolc és a trianoni döntés kapcsolatát kutattam. Álljon hát itt ez a beszéd, mellyel megemelem tiszteletbeli kalapom “Miskolc bölcse” előtt.

„Mélységes megdöbbenéssel és a világtörténelemben páratlan igazságtalanság felett érzett felháborodással értesülünk mindnyájan arról, hogy a legfőbb béketanács több hónapi megfontolás után, tehát nem elhirtelenkedve, hanem megfontolt elhatározással továbbra is fenntartotta azokat a békefeltételeket, amelyeknek embertelenségéről és a szó legszorosabb értelmében vett keresztülvihetetlenségéről minden józanúl gondolkozó ember meg van győződve nem csak Magyarországon, hanem külföldön is.

Szét akarják darabolni a történelmi Magyarországot. Hazánk szent földjének melyet őseink vére és könnye 1000 éven át öntözött kétharmad részét, lakosságának több mint felét akarják elszakítani és körülbelül 3 és fél millió azon magyarúl beszélő honpolgárok száma, akiket oda akarnak dobni martalékúl a náluknál sokkal alacsonyabb műveltségű balkáni hordáknak. El akarják tőlünk venni Erdélyt, a Magyar Szent Korona drága gyöngyszemét, az egész magyar felföldet bányával, erdőségeivel, el gyárainkat, vízi erőinket, sónkat, földgázunkat. El akarják venni a Bánátot, a világhírű magyar búzatermő helyet.

Nyersanyag hiányában lehetetlenné akarják tenni szép virágzásnak indult iparunk fejlődését, sőt fennmaradását is. Működési terünktől megfosztva nem csak intelligenciánk, de az ipari munkások nagy része is kivándorlásra lenne kényszerítve. És mindez miért? Hát mit vétettünk mi? Millerand franczia miniszterelnök a békeföltételek mellett átadott kísérő levelében körülbelül ezeket mondja: A legfelsőbb tanács nem feledhette el felelősség azon részét, mely Magyarországot terheli, másrészt szem előtt kellett tartani azon általános érdekeket is, amelyek felett őrködni kell. Azzal vádol bennünket, hogy „részünk van a háború előidézésében”, „nemzetségeinkkel rosszul bántunk, elnyomtuk őket”, azt mondja, hogy „az általános érdekek követelik szétdarabolásunkat”.

Méltóztassanak megengedni, hogy ezekkel a kijelentésekkel kissé behatóbban foglalkozzam. Nem tudom, tájékozatlanság vagy pedig rosszakarat-e az a vád, hogy részünk van a háború előidézésében. Magyarország nem akart háborút, nekünk hódításokra semmi szükségünk nem volt, nekünk úgy is sok volt nemzetiségünk, azoknak számát szaporítani öngyilkosság lett volna. Már Bosznia okupáczióját is egyhangúlag helytelenítette a magyar közvélemény, mikor pedig a Szerbiához intézett ultimátum elhatároztatott, Tisza István akkori miniszterelnök jegyzőkönyvbe vétette a koronatanácsban, hogy győzelem esetén is legfeljebb stratégiai határ kiigazításokról lehet szó, de annexióról nem. Ez a kikötés is azt bizonyítja, hogy nem akartunk háborút. De nem akart a Monarchia sem, sőt Németország sem. Nem akarta a háborút a Habsburg dinasztia sem, hiszen Ferencz József békeszeretete általánosan ismeretes volt, ők a háborúban mit sem nyerhettek, de mindent kockáztattak.

A háborút előidézték a franczia revans eszme, az angol féltékenység, az orosz vágyakozás Konstantinápoly után, és a szerbeknek Oroszország által szított nagy szerb aspirácziói.

Az entente hatalmak talán azért neheztelnek ránk, hogy nem lettünk mi is árulók, mint a csehek? Előttük talán bűn az, hogy a Magyar nemzet lojális, szerződéshű és becsületes.

Az utóbbi századok folyamán többször tettünk kísérletet függetlenségünk kivívására, ugyan támogatták-e elszakadási törekvésünkben a nyugati hatalmak? Nem, sőt dogma volt náluk, hogy az európai egyensúly szempontjából egy erős Ausztriára szükség van. XIV. Lajos franczia király támogatta ugyan egy ideig II. Rákóczy Ferencz felkelését, de csak addig, míg szüksége volt reá, aztán békét kötött és cserben hagyott bennünket, ugyanígy járt el III. Napóleon is, az 1859-iki olasz háború alkalmával.

Támogatott-e bennünket Franczia ország vagy Anglia az 1848-49-iki szabadság harczokban? Nem közönyösen nézték, hogy az orosz hadsereg letiporjon bennünket.

Láttuk, hogy külföldi támogatásra nem számíthatunk 1867-ben sem. Kibékültünk a dinasztiával, Ferencz Józsefet magyar királlyá koronáztuk, hűséget esküdtünk neki, teljesítettük hűségesen is a pragmatika szankciójában vállalt kölcsönös védelmi kötelességünket. Az első vád, az indok tehát, mellyel ezeket az embertelen és igazságtalan békefeltételeket indokolják, teljesen hamis és tarthatatlan.

De hamis és tarthatatlan az a vád is, hogy mi rosszul bántunk a nemzetiségekkel. Nincs állam egész Európában, amely olyan kedvezően, sőt dédelgetve bánt volna nemzetiségével, mint mi. Hiszen nem egyenjogúak, de kiváltságosak voltak. Hát ugyan miként őrizhették volna meg nyelvűket, faji sajátságukat, századokon keresztül, ha elnyomtuk volna őket? De a nemzetiségek, eltekintve néhány fanatikustól, aki fajrokonaikat ellenünk izgatták, mindig meg is voltak elégedve. Fényes bizonyíték erre az, hogy bár a magyar választási törvény semmi különbséget nem tett faj vagy felekezet között, mindenkinek egy vensus az ¼ úrbéri telek, melyből a nemzetiségek kezén jóval több volt, mint az alföldön a magyarokén, tehát ha a magyar képviselőházban érvényre akarták juttatni a maguk politikáját, azt bármikor megtehették volna, sőt a 40 horvát szavazat segítségével még többségbe is kerülhettek volna. Mégis mit láttunk? A képviselőházban alig volt 5-6 nemzetiségi képviselő. Talán a választási visszaélések okozhatták ezt? Nem, hiszen 1906 évben, amidőn teljesen tiszta választások voltak, csak 12 nemzetiségi képviselő volt a parlamentben.

A nemzetiségek tehát önként választottak maguknak magyar nyelvű képviselőket. Azután a törvényhatóságoknak joguk volt a jegyzőkönyvi nyelvüket megállapítani, és mégis az egész országban alig akadt törvényhatóság, ahol más nyelvet választottak volna, mint a magyart, pedig könnyen megtehették volna. Hiszen Brassó városában megtették jegyzőkönyvi nyelvnek a németet és a románt, a magyart nem, pedig a lakosságnak több mint 1/3-ad része magyar anyanyelvű.

Magyarország 1000 éven át nem követett el annyi atrocitást a nemzetiségekkel szemben, mint a románok, szerbek és csehek a megszállás néhány hónapja alatt ellenünk.

Lássuk már most, az általános érdekeket, mi haszna van Európának vagy a nyugati hatalmaknak abban, hogy megsemmisítsenek egy olyan nemzetet, amely nyugat európának ezer éven át védőbástyája volt? És hatalomra juttassák a félbarbár románokat, az orvgyilkos szerbeket és az áruló cseheket, akik gyávák voltak arra, hogy szabadságukért fegyvert fogjanak, de arra igen is készek, hogy 1848-49-iki szabadság harczunk leverése után beözönljenek Magyarországra csatlós szolgálatot teljesíteni az osztrák zsarnokságnak. Ezek fogják Franczia országot megvédeni a németekkel szemben? Megáll az ember esze, hogyan lehet művelt népeknek ennyire eltévelyedniök.

Nem is tudom, magamnak másképp megmagyarázni, minthogy az entente hatalmak szorúltságukban előre lekötötték magukat és most nem tudnak a vállalt kötelezettségüktől szabadulni.

De hát mit tegyünk, gyengék vagyunk, fél Európával szembe nem szállhatunk. De bele nyugodhatunk ebbe az égbekiáltó igazságtalanságba? Tiltakozzunk tehát lelkünk egész erejével és elkeseredettségével a békeszerződés ellen. Azután tegyük azt, amit Kromwell Olivér ajánlott katonáinak: Bizzatok Istenben és tartsátok szárazon a puskaporaitokat! Értve puskapor alatt nemcsak a fizikai, de sokkal inkább a szellemi erkölcsi erőket is.

Készüljünk fel minden értékes magyar erő bevonásával az ország újjá építésének agymunkájára. Szeressük a hazát mindenek felett, de szeressük egymást is, mint jó testvérekhez illik, azután dolgozzunk és emlékezzünk!”

Régiúj cikksorozatunkban olyan miskolci embereket szeretnénk megismertetni Veletek, akik tenni akarásukkal és kitartó munkával elérték és valóra váltották álmaikat. Hogy ezzel, vagy éppen ezen felül járultak-e hozzá Miskolc fejlődéséhez, szépüléséhez, és hírnevének öregbítéséhez, ezt az utókornak, azaz nekünk kell eldöntenünk. Ami viszont kétségtelen, hogy ezek a történetek bármelyikünknek példaként szolgálhatnak. Első alkalommal egy egészen különleges férfit szeretnék bemutatni Nektek.

Weidlich Pál 1862-ben született Vas megyében, a család 11.(!) gyermekeként. Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy nem voltak éppen földön futók, hiszen a papa gróf Erdődy István jószágigazgatója volt. Ez afféle kisfőnökszerű hivatal, tulajdonképpen ő tartotta egyben az egész birtokot. Az ifjú Pál Szombathelyen, kereskedőnek tanult. Elnézve későbbi utazásait, könnyen előfordulhat, hogy a kalandvágy motiválta, hiszen hiába a jólét, 11. gyermeknek lenni úgy sem egyszerű. Az iskolák befejeztével Bécsben töltötte inas éveit Josef Voigt, „zum Schwarzen Hund” (a Fekete kutyához) nevű csemegeüzletében, és innen került városunkba 1881-ben. Ambíciózus fiatal ember lehetett, hiszen 19 évesen vált üzletvezetővé Máhr Károly nagy múltú, Fekete kutya nevű fűszerboltjában. A bolt a Széchenyi utca 20. szám alatt működött, a ma itt álló épületben egy albán pékség található.

Néhány évvel később egy ösztöndíj segítségével beutazta (csak emlékeztetésképp, még bőven a repülőgép feltalálása előtt járunk) a Balkán országait, Törökországot, a Közel-Keletet kereskedővárosait, sőt, még Kínába is eljutott.  A Magyarországtól keletre eső vidékekről már akkoriban sem volt szokás tudomást venni, így az, hogy Weidlich a nyugati nyálcsorgatás helyett épp ellenkező irányba indult el, újdonságnak számított. Az utazás egyik fő tanulsága az volt, hogy bizony bőven lenne igény a magyar árukra az általa meglátogatott vidékeken. Bolond lett volna kihagyni a kínálkozó lehetőséget, így azon melegében üzleti és baráti kapcsolatokat kötött az ottani kollégákkal. Miután hazatért, rögtön a dolgok közepébe vágott. Átvette a Fekete kutya irányítását és eljegyezte a város egyik legbefolyásosabb emberének a lányát, Fűrész Idát. Az esküvőt 1892-ben tartották, és a városi elit színe-java képviseltette magát.

A boltban saját termékeit is forgalmazni kezdte. Országos ismeretségre tett szert, amikor az 1896-os millenniumi kiállításon érmet nyert Tokaji borával. Négy évre rá, a párizsi világkiállításról hazánk képviseletében díszoklevéllel tért haza. Saját példáján felbuzdulva ösztöndíjat alapított, hogy segíthesse azokat a fiatal miskolci kereskedőket, akik szintén külföldön szerettek volna üzleti kapcsolatokat építeni. A jelöltek közül személyesen választotta ki az arra érdemes tanulókat. Végül egyikük sem követte Őt a keleti kapcsolatok építésében. Mindemellett részt vett az első bükki túrista térkép elkészítésében, és tagja volt a tapolcai fürdők létrehozására alapított társaságnak is.

A Fekete kutya csemegeüzlet

Miután átvette a boltot, a régi értékek megtartása mellett folyamatos újításra törekedett. Már maga a berendezés is egy csoda volt. Évtizedekkel később, amikor a bolt állami kézbe került, és egy túlbuzgó üzletvezető szétbarmolta az egészet, műemlék elpusztítása miatt vádat emeltek ellene. Olyan, korát megelőző megoldásokat alkalmazott, amik addig nem voltak jellemzőek a város üzleteire. A polcok mögé tükrök kerültek az optikai csalás miatt, s hogy szemmel tarthassa alkalmazottait. A szellőztető rendszer a pince hűvösségét használta fel, odalent pedig síneken futó csillék vitték a raktárrészekbe a teli zsákokat. Egész Európában párjukat ritkító tea- és kávétartályok tartották frissen az árut, s az üzlet csemege részlege budapesti színvonalú volt. A legkeresettebb áru a mezőgazdasági vetőmag volt, melyeket a külföldi tanulmányútjain megismert legjobb cégektől szerzett be. Ez azonban még mindig csak a felszín. A Weidlich-féle Fekete kutya igazi különlegességét maga Weidlich Pál adta. 

A híres üzletvezető a távozó vendégtől – még a tízdekás teavajat vásárló kisdiáktól is – megkérdezte, miközben kinyitotta előtte az ajtót, hogy megkapott-e mindent, elégedett-e, s hozzátette, hogy legyen máskor is szerencséje. Ez a mentalitás nem hogy akkor, még ma is kuriózumnak számít. Sőt, leginkább csak pislognánk, hogy akkor most hogy is van ez? Még is csak a boltos van értem, és nem fordítva?

A Weidlich-villa

A századforduló környékén kezdte magának felfedezni a közvélemény Lillafüredet. Minden valamire való miskolci fejesnek volt itt nyaralója, és hát a mi Weidlich urunk sem lógott ki a sorból. 1906-ban készült el a Hámori-tó partján a Weidlich-villa, ami ettől fogva sok érdekes történet helyszíne volt. Szinte minden nyáron itt tartotta a házassági évfordulóját a Weidlich-házaspár, sőt télen a szánkózás és a tavon korcsolyázás örömeit is itt élvezték együtt a gyerekekkel. A vendégek mind a harmonikus családi légkört és az egymás iránti szeretetet hangsúlyozzák az ekkor íródott emlékkönyvekben. A világ minden tájáról megfordultak itt üzletfelek és barátok, de volt ez táborhelye cserkészeknek, leányegyesületeknek, sőt, egy-egy jól sikerült palotaszállói buli után az aftert is itt tartották. Apropó, Palotaszálló: egy városi legenda szerint az első tervek a Weidlich-villa helyére kívánták felhúzni az épületet. A családfő azonban hallani sem akart a dologról, és végül a magyar államnak új építési területet kellett keresnie, így került a szálló a mostani helyére. Minden esetre annyi bizonyos, hogy az Eger felé tartó országutat a Weidlich villa miatt kellett egészen a hegyoldalba vájni egy éles balkanyarral, megteremtve ezzel sok súlyos baleset helyszínét. Az épület egyébként a mai napig áll, a Hotel Tókert üzemel benne.

A Weidlich-palota

Egyre nagyobb befolyásra tett szert, 1911-ben, 30 évvel érkezése után már apósát is megelőzve a 33. helyen szerepel Miskolc legbefolyásosabb, leggazdagabb polgárai között. Ekkor épül fel a fűszerbolttal szemközt, a Széchenyi utca a 19. szám alatt a Weidlich-palota. Nevezhetnénk akár a város első plázájának is, hiszen a 24 különböző üzlet mellett itt volt a város első mozija, az Apollo, de itt üzemelték be az első liftet is. A főutcára két üzlethelyiség nyílt. Nem nagyon kell megerőltetnünk magunkat, hogy kitaláljuk, az egyik az ide átköltöztetett Fekete kutya „Fűszer-, bor-, ásványvíz és magkereskedés”. Szomszédja, a kapualj bal oldalán a „Fehér galamb” divatkereskedés volt. A többi üzlet az udvarban kapott helyet. A teljesség igénye nélkül volt itt bútorkereskedő, biztosító, pékség, borbély, mosoda, mészáros, női divatáru, dohánybolt (de nem ám nemzeti…), tejivó és zongorakészítő műhely is. A felső emeleteken kaptak helyet a lakások, és ide költözött át a család is a két kis Weidlich utóddal, Lacival és Idával. A belső udvar nem véletlenül hajaz a tipikus fővárosi gangos bérházakra. A házat a budapesti Hajós Alfréd tervezte, aki ezen kívül csupán két másik miskolci épületen dolgozott. Egyébként Hajós se volt egy egyszerű figura: építészmérnök, gyorsúszó, focista, spori és szövetségi kapitány, újságíró, és az első magyar olimpiai bajnok egy személyben. Mondhatni a kor szupersztárja. Így tehát Őt felkérni erre a munkára nem kis befolyásra utal. Talán ennek is köszönhető, hogy rangot jelentett, ha valakinek a Weidlich-udvarban volt üzlete. Az épület szintén áll a mai napig, sőt, 100 éves évfordulójára egy tatarozáson is átesett.

A “bakancs-csalók”

1915 tavaszán hatalmas közfelháborodást okozó botrány robbant ki Magyarországon, mely „bakancs-csalók” néven híresült el. A lényeg, hogy a fronton harcoló egységek felszerelései elhasználódtak, ezért új, kevésbé megbízható beszállítók áruival kellett pótoltatni a hiányt. Közülük többen ebben látták a meggazdagodás lehetőségét, így fordulhatott elő, hogy katonáinknak papírtalpú bakancsokban és silány minőségű öltözetben kellett harcolniuk a benyomuló orosz hadseregen túl a Kárpátok zord időjárásával is. Ebbe a botrányba keveredett bele névtelen feljelentések által Weidlich Pál is. Az ügy hónapokon át elhúzódott, végül bizonyíték hiányában felmentették a miskolci illetőségű vádlottakat.

Egy évvel később a Miskolci Napló így emlékszik meg a történtekről:

„A határozat […] megokolásában nyomatékkal van kifejezve, hogy a katonai élelmezési raktár részére általuk szállított összes áruk: minőség, mennyiség és árak tekintetében teljesen kifogástalanok és a legjobban megfelelők voltak. […] Weidlich Pál, Nagy Miklós és Berzy Sándor emelt fővel viselték a méltatlan szenvedéseket. És most emelt fővel foglalhatják el ismét a társadalomban azt a helyet, melynek eddig is egész életük tisztességes munkájával csak tiszteletet és becsülést szereztek.”

Az I. világháború és az azt követő trianoni békediktátum borzasztó nehéz helyzetbe hozta Magyarországot, és azon belül Miskolcot is. A Weidlich-család az eladósodás szélére sodródott, így az elkövetkező években a családfő az anyagi biztonság helyreállításáért dolgozott. Mindemellett azonban továbbra sem feledkeztek el a sokkal rosszabb helyzetben élőkről. Egy 1930-ban íródott tudósítás arról számol be, hogy Weidlich Pál a bérpalota udvarán saját kezűleg osztott szét 100 mázsa burgonyát, segítve ezzel 400 nehéz helyzetben lévő családon.

A gyermekekről, illetve a leszármazottaikról rendkívül kevés dolgot tudunk. László fiuk 1937-ben kapta meg apjától az üzletvezetést, két évre rá pedig tulajdonosává vált a családi vállalkozásnak. A II. világháború során az orosz frontra került, ahol 1944-ben hősi halált halt. Ida nevű lányuk 1932-ben házasságot kötött Demes Bélával. Részben Demes nevéhez fűződik a ’34-ben átadott új Avasi kilátó, illetve ’44-ben egy rövid ideig Ő volt a város nyilas polgármestere. A szovjet csapatok közeledtével Argentínába menekült.

Weidlich Pál 1946. október 25-én hunyt el, a mindszenti temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírja már nincs meg, a temető gondnoka szerint azóta rátemetkeztek. A boltot 1949-ben államosították, berendezéseit elcsúfították vagy széthordták. A ház azonban ma is büszkén magasodik a színház szomszédságában, visszaadva valamit abból a sikerből, melyet egy család 11. gyermeke ért el.

Zárásként szeretném a családfő II. világháború alatt, a villa vendégkönyvébe rögzített gondolatait idézni. Azt hiszem, így ír egy hálás férfi, aki családjával együtt valóra váltotta álmait.

 “Amiért annyi imádságot mondottunk el titkon és nyilvánosan; Istennek hozzánk való nagy kegyelméből: valóság lett! Házasságunk 50 éves évfordulónapján, szeretteinkkel együtt, hálaünnepet mondunk és tartunk.[…]
Miről emlékezzünk e jeles napon az 50 éves múltból? Emlékezzünk a sok tervről, melyet kitermelt ifjúságunk ideje? Vagy a sok sikerről, melyet Isten kegyelméből munkás éltünk elért? Emlékezzünk a fáradalmainkról, amiken keresztül vágyaink eléréséért áldozatot hoztunk? Emlékezzünk a csalódásokról, az élet nehézségeiről, amelyek újabb küzdelemre sarkalltak? Hiszen mindezekben lett gazdaggá az Isten áldása rajtunk. Emlékezünk a tiszteletről, amellyel körülvesznek az emberek, akik ismerik tiszta családi életünket; a megbecsülésről, amellyel elismerik sok küzdéssel és áldozattal vívott közéleti munkásságunkat. Mindezekért csak hálát tudunk adni a jó Istennek, hogy ezt a munkát bízta reánk és ennek a munkának elvégzésére adta az ő nagy segedelmét. […]”

1942. aug. hó 20.

Írta: Madarász Viktor