Ma, ha Miskolc és a film kapcsolatáról beszélünk, szinte mindenkinek a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál  jut eszébe, ám a város és a magyar filmszakma kapcsolatának gyökerei jóval régebbre nyúlnak vissza. 1939 júniusában ugyanis Lillafüredre költözött a magyar filmvilág: a Palotaszállóban rendezték meg az első Nemzeti Filmhetet, amely a velencei Mostra példáját követve a magyar film egyik első nagy, fesztiválszerű seregszemléje lett.

Ha ma egy filmfesztiválról hallunk, természetesnek vesszük, hogy vörös szőnyeg, sztárok, vetítések, szakmai programok és esti rendezvények követik egymást. Nehéz elképzelni, hogy mindez már 1939-ben is megvolt, csak éppen egy egészen más világban, Budapest helyett a Bükk hegyei között.

“Az ember úgy érkezik meg a szerpentinút szalagján a hűvös, sötétzöld hegyoldalak közé fogott napsugaras, sárga lillafüredi Palota-szállóhoz, mint egy mesekönyvbeli pihenő várhoz, amely most egyszerre álomszép illatot, békét ajándékoz majd minden eddigi küzdelemért és fáradtságért.

– kezdte egy nappal a filmhét végét követően élménybeszámolóját  az Új Magyarság című lap újságírója, ahol kilenc napon át filmeket vetítettek, szakmai előadásokat tartottak, filmversenyt rendeztek, színészek és rendezők találkoztak egymással, a Palotaszállóban pedig estélyek, bálok és divatbemutatók követték egymást. A Hámori-tónál tűzijátékot rendeztek, a kisvasút különjáratokat indított, a Filmhíradó kamerái pedig szinte minden fontosabb pillanatot rögzítettek, így a cikkünkben bemutatott híradórészletek segítségével néhány perc erejéig nekünk is van lehetőségünk visszarepülni mintegy 87 évet az időben. Oda és akkor, amikor Lillafüred néhány napra valóban a magyar film központjává vált.

A Meseautó már előkészítette a terepet

Nem véletlen, hogy a Filmhét helyszíne éppen Lillafüred lett. A Palotaszálló ekkor még csak néhány éve állt, de már az ország egyik leglátványosabb szállodájaként tartották számon. Elegáns, historizáló termei, hatalmas hallja, teraszai, függőkertje és a Hámori-tó olyan környezetet kínáltak, amely egyszerre volt alkalmas egy rangos szakmai és egy látványos társasági eseményre.

Amikor a Meseautó behajtott a Palotaszálló bejárata elé (részlet a filmből).

Ráadásul a filmvilág már korábban felfedezte a helyet. 1934-ben ugyanis itt forgatták a Meseautó számos jelenetét,  ahol a Palotaszálló és környezete is megjelent a filmben, ezért különösen pikáns történeti kapcsolat, hogy öt évvel később ugyanaz a helyszín már nemcsak egy film díszlete lett, hanem a magyar filmvilág seregszemléjét tartották ugyanitt.

Azt természetesen nehéz bizonyítani, hogy direkt kapcsolat lenne a Meseautó sikere és a Filmhét helyszínválasztása között, de az biztos, hogy a harmincas évek egyik legnagyobb magyar filmjének tartott Meseautó bőven közrejátszott abban, hogy Lillafüred, s vele együtt a Palotaszálló meglátogatása sokak bakancslistájára felkerüljön. Béres Beáta minden tekintetben hiánypótló, a miskolci mozitörténetet teljeskörűen feldolgozó műve azonban felhívja a figyelmet arra a tényre, amely a két filmtörténeti esemény kapcsolatát beárnyékolja: a Meseautót rendező Gaál Béla a filmszakmára is kiterjedő zsidótörvények okán nem vehetett volna részt a Filmhéten, hiszen származása miatt nem lehetett tagja a Színművészeti és Filmművészeti Kamarának, így nem dolgozhatott többé Magyarországon sem ő, sem a filmben Halmos Aladárként hatalmasat alakító Kabos Gyula sem.

Velencei recept lillafüredi fűszerezéssel

A rendezvény létrejöttének egyik fontos előzménye a Mostra volt. A filmtörténet első nemzetközi filmfesztiválját 1932-ben rendezték meg Velencében, és az ott kialakuló új fesztiválmodell Magyarországon is követőkre talált. A lillafüredi Filmhét azonban sajátos magyar változata lett ennek a gondolatnak. Nemcsak filmeket mutattak be, hanem a szakma legfontosabb kérdéseit is megvitatták. Előadások szóltak a magyar film nemzetközi kapcsolatairól, gazdasági és kulturális szerepéről, az amatőr filmezésről, a film és a honvédelem kapcsolatáról, sőt még bizonyos alkotások werkfilmjeit is bemutatták.

A filmversenyre tizenkét alkotás került be, a különböző intézmények, szervezetek és magánszemélyek pedig összesen tizennyolc díjat ajánlottak fel. A programban magyar filmek mellett külföldi alkotások is szerepeltek.

  
Kádas Károly megnyitója videón

A Filmhét megnyitóján Kádas Károly miniszteri osztályfőnök a kormány képviseletében hangsúlyozta, hogy a film egyszerre lehet szórakozás, oktatási eszköz és a széles közönséghez eljutó kulturális forma, ahogy ő maga fogalmazott:

„A film a tömegek kultúrája.”

E mondat pedig jól mutatja, milyen jelentőséget tulajdonítottak ekkor a mozgóképnek.

Több mint 300 filmes érkezett

A Filmhét nemzetközi jelentőségű eseménynek készült, de közben nagyon is látványos társasági rendezvény volt. A források szerint több mint háromszáz résztvevő, köztük színészek, rendezők, zenészek, filmkritikusok és kultúrpolitikusok érkeztek Lillafüredre. A résztvevők között olyan ismert nevek szerepeltek, mint Tolnay Klári, Szeleczky Zita, Simor Erzsi, Jávor Pál, Mátrai Erzsi, Turay Ida vagy Egry Mária.

A korabeli újságírók valószínűleg úgy érezhették magukat, mintha egyetlen hatalmas filmforgatás közepébe csöppentek volna.

Az Új Magyarság tudósítója például arról írt, hogy a Palotaszállóban lépten-nyomon ismert színészekbe és rendezőkbe lehetett botlani, miközben az egyik teremben folyamatosan forgott a kamera. És valóban: nemcsak filmet vetítettek Lillafüreden, hanem filmet is forgattak.

A Magyar Filmiroda operatőre, Somkúti István a Magyar Világhíradó számára készített felvételeket a Filmhét eseményeiről. Ezeket a következő héttől a budapesti premiermozik közönsége is láthatta. Lillafüred így nem egyszerűen helyszíne lett a rendezvénynek: a Filmhét révén maga is bekerült az ország mozgóképes híradásaiba.

Filmbál a szállóban

A Filmhét egyik legnagyobb társasági eseménye a filmbál volt, amelyen körülbelül négyszázan gyűltek össze a Palotaszállóban. Három zenekar játszott, több teremben egyszerre táncoltak, a vendégek között pedig a film, a sajtó és az irodalmi élet ismert alakjai is ott voltak. A különlegességhez az is hozzátartozott, hogy a résztvevők közül többen filmekből ismert jelmezeket viseltek.

A Filmhíradó operatőrei természetesen ezt sem hagyták ki. A korabeli beszámoló szerint az erkélyen elhelyezett reflektorok időnként fényárba borították a termeket, miközben a kamerák és az amatőr filmezők folyamatosan dolgoztak.

Ha valaki 1939-ben este tízkor belépett a Palotaszálló nagytermébe, alighanem egészen szürreális látvány fogadta: filmsztárok, estélyi ruhák és jelmezek, jazz és cigányzene, reflektorok, kamerák, és az eddig csak Budapesten látott elit.

Hollywoodig érő borsodi filmes szálak

Nem szorosan a Filmhéthez kapcsolódó, mégis borsodi filmes adalék, hogy két, máig létező amerikai filmgyártó vállalatot is a megyénkből elszármazó filmes alapított, ráadásul figyelemre méltó hasonlóság van a két “filmgyáros” életútja között.

William Fox zsidó származású családba született a zempléni Tolcsván Fried (vagy Friedman) Vilmos néven 1876-ban. Apja kiskereskedő volt, aki az elveszett bátyja után indult, hogy megtalálja Amerikában. Miután ez nem sikerült, úgy döntött, hogy maga sem tér haza: táviratban kérte feleségét, hogy adja el a tolcsvai szatócsüzletüket, és kilenc hónapos gyermekükkel együtt hajózzon utána, így Vilmos már az Újvilágban látta meg a napvilágot. 1915-ben megalapította a Fox Film Corporationt, melynek székhelyét 1919-ben Hollywoodba helyezte át, amely hamarosan a film fővárosa lett. 1923-ban építette fel a híres Fox Hills Studiost, mely később a 20th Century Fox otthona lett.

Adolf Zukor, avagy Cukor Adolf pedig a szintén zempléni Ricsén született 1873-ban, egy szintén zsidó származású falusi családba. Édesapjának ugyanúgy szatócsüzlete volt, akit Adolf egyéves korában veszített el. 16 évesen eldöntötte, hogy kivándorol az Egyesült Államokba, így 1891. március 16-án érkezett meg New Yorkba. A szerény kezdetek után 1914-ben Zukor már évi 30 film készítésére képes csapatot verbuvált, megnyílt a Broadwayn 3500 személyes mozipalotája, a Standard. Los Angeles külvárosában, Hollywoodban kibérelte egy narancsfarm gazdasági épületét, ott rendezte be az első stúdiót, majd két évvel később – nem kicsi harcok árán – megalapította Paramount Picturest.

Velencei éjszaka a Hámori-tónál

A leglátványosabb program azonban még hátravolt. A záróünnepség részeként fáklyás felvonulás indult a Palotaszálló környékéről a Hámori-tóhoz, ahol lampionos csónakok vonultak fel, majd tűzijáték következett. A tavat a Palotaszálló tornyáról és a szemközti szikláról reflektorokkal világították meg. Ahogy a sziklafalra egy mintegy tízszer tíz méteres Horthy Miklós-portrét is felfestettek, amelyre a záróünnepség során reflektorok fénye vetült. A vízen úszó lampionok és a fények a korabeli újságírók szerint a velencei éjszakákat idézték. Ez különösen szép gesztus lehetett egy olyan rendezvényen, amelynek egyik mintája éppen a velencei Mostra volt.

A látványosságra nemcsak a Filmhét vendégei voltak kíváncsiak. A környékről is sokan érkeztek, a nagy érdeklődésre való tekintettel pedig az erdei vasút különjáratokat indított. A beszámolók szerint ezrek gyűltek össze a tó környékén. A Pesti Napló tudósítója szerint a lampionos csónakok és a tűzijáték „a velencei éjszakák” hangulatát varázsolta Lillafüredre:

Fáklyás felvonulás nyitotta meg a záróünnepséget, utána a Palota-szálló tornyáról és a szemközti szikláról reflektorokkal megvilágították a Hámori-tavat, amelyen lampionos csónakok vonultak fel és a velencei éjszakák ezerszlnű világát varázsolták Lillafüredre. 

A velencei éjt tűzijáték követte a tavon. A lampionos csónakfelvonulásnak és a tűzijátéknak hatalmas közönsége volt.

A Filmhíradó kamerái természetesen ezt az eseményt is rögzítették.

Egy fesztivál a háború árnyékában

Az első Nemzeti Filmhét történetét azonban nem lehet kizárólag romantikus filmfesztiválként nézni. 1939 Magyarországa már a háború előtti, egyre erősebb állami kontroll alatt működő korszak volt. A már emlegetett a Színművészeti és Filmművészeti Kamara január elsején kezdte meg működését, és a filmszakmában való munkavégzés lehetőségeit a zsidótörvények következtében súlyosan korlátozták, így olyan alkotók szorultak ki a magyar filmgyártásból, akik néhány évvel korábban még meghatározó szerepet játszottak benne.

Ezért különös kettősséget hordoz az 1939-es Filmhét: miközben Lillafüreden a magyar filmet ünnepelték, a politika éppen olyan embereket zárt ki a szakmából, akik addig bőségesen hozzájárultak a magyar film sikerességéhez.

A Magyar Jövő tudósítója pedig a rendezvény fényűzését kritizálta:

„A komoly munkát nem az exkluzív elefántcsonttornyokban, hanem itt, a földön kell kezdeni. Ott, ahová a mezítlábos magyar is elér.”

Néhány hónappal később pedig kitört a második világháború.

Az első Nemzeti Filmhét kiadványának headline-ja, amelyet teljes egészében itt lehet böngészni.

A második hét egy évvel később

Az első Filmhét szervezői még úgy gondolták, hogy a rendezvényből évről évre visszatérő esemény lehet. Ebben egy ideig igazuk is lett: 1940-ben újra Lillafüreden, a Palotaszállóban rendezték meg a Nemzeti Filmhetet. Ezúttal már huszonegy díjat osztottak ki, a fődíjat pedig a Dankó Pista című film nyerte el.

A háború azonban keresztülhúzta a hosszabb távú terveket. Így az 1939-es Filmhét ma már egy különös történelmi pillanat emléke: egy hét, amikor a magyar filmvilág kiszakadt a fővárosból, és beköltözött a Bükk hegyei közé.

Bár a harmincas évek végének politikai gondolkodása mára súlyos árnyékot vet erre az időszakra, kétségtelen, hogy Lillafüred fontos pillanatban került a magyar film térképére. Előbb 1934-ben a Meseautó egyik emlékezetes helyszíneként, majd öt évvel később a magyar filmszakma találkozóhelyeként. A Palotaszálló és környezete ezzel végérvényesen bekerült a magyar filmtörténetbe.

 

Felhasznált források, irodalom

• Béres Beáta: Memento mozi. Miskolc mozitörténete a kezdetektől 2008-ig. Magánkiadás. 2012, Miskolc. 121–129. oldal.
• NagyJ: Velencei éj, káprázatos tűzijáték, fáklyás felvonulás – ilyen volt az első lillafüredi Filmhét, Utazások a múltban, 2020. június 13.
• I. Nemzeti Filmhét, Lillafüred, 1939. június 3–11., korabeli Filmhét-kiadvány.
• Magyar Nemzeti Digitális Archívum

A cikkben szereplő idézetek az 1939-es Új Magyarság, Magyar Élet, Pesti Napló, Esti Újság és Magyar Jövő beszámolóiból származnak.

A cikk megjelenését az CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál támogatta. Naprakész információkért keresd fel a CineFest hivatalos honlapját: https://www.cinefest.hu/

The post Amikor egy hétre Lillafüred lett a magyar film Velencéje appeared first on Miskolc adhatott.

Miskolc mozitörténete annak kezdetétől számos érdekességgel bír. Akik követik a CineFesttel közös mozitörténeti sorozatunkat, olvashattak már arról, hogy botrányba fulladt a város történetének első vetítése a színházban, beszámoltunk a Búza téren felállított “sátras mozi” sikeréről, ahogy az Apolló, majd az Uránia megszületéséről egy külön cikkben emlékeztünk meg. Bár a századfordulótól egészen a második világháború végéig voltaképpen ez a két, teljesen más adottságú filmszínház versengett a nézők kegyeiért, ez a tendencia a háborút követő politikai berendezkedés változásával szűnt meg. “Az összes művészetek közül számunkra a legfontosabb a film” – adta ki a jelszót ekkor a korszak politikai ideológiájának egyik megalkotója, Lenin “apánk”, nem minden hátsó szándék nélkül. A kommunista/szocialista kultúrpolitika ugyanis rájött, hogy a legjobban egy-egy nagyvásznas film előtt, közben és után lehet elmesélni azt, hogy milyen jó dolog ezen eszmék mentén élni az életünket. Ennek folyományaként pedig úgy elkezdtek szaporodni a mozik, hogy kis túlzással minden kis falu minden olyan épületében vetítettek filmeket, amelynek volt legalább egy egybefüggő fehér fala, és az elé legalább 40-50 széket le lehetett tenni. És nem volt ez másként az 1945 után kialakult, a környező településekkel összenőtt Nagy-Miskolcon sem, ahol szinte minden városrészre jutott egy mozi annak ellenére, hogy piaci alapon ezek aligha lettek volna hosszú távon életképesek. De a korszak művelődéspolitikájának hozzáállását jelezte, hogy a fentebb kiragadott Lenin idézet szinte minden moziban ki volt jól látható helyre helyezve, így a popkultúra ezen válfajának volt célja az, hogy a támogatott (és néha tűrt) filmekhez járó popcorn mellé az állampárt központi üzeneteit is eljuttassa a nép felé, éljen bárhol. Nagy miskolci (vagy ha így jobban tetszik: nagy-miskolci) mozikörképünk következik.

A ’45 előtti mozik einstandolása

Az átlag magyar, s benne az átlag miskolci persze leginkább szórakozni járt a moziba, az ott vetített propagandát egy amolyan kötelező elemként kezelte. Ahogy különösebben az sem izgatta, hogy 1945 áprilisában gyakorlatilag az összes addig működési engedéllyel rendelkező mozit einstandolták, majd azokat – kibővülve a cikkünk alanyait jelentő mozikkal – állami irányítás alatt üzemeltették tovább. Ez Miskolc esetében azt jelentette, hogy addigra lefoglalták, majd az akkor még megtűrt politikai pártok kezelésére bízták a városban található négy mozi felszereléseit. Ezek közül egyedül a Korona Filmszínház volt üzemképes állapotban, az Uránia, a Fészek és a Corso kisebb-nagyobb renoválásra szorult. Az Urániát a Kisgazda Párt, a Koronát a Kommunista Párt, a Nagyváthy utcán lévő Fészek mozit, valamint a Hadirokkantak útján álló, 1933-ban megnyílt Corsót a szociáldemokraták kapták meg.

A Fészek, későbbi Táncsics mozi Nagyváthy utcai épülete.

A “kis cukros doboznak” is becézett, felsővárosi Fészek ezt követően Táncsics mozivá avanzsált, míg az alsóvárosi, egyébként ekkor a város egyik legszebb, legmodernebb mozijának mondott Corso a Fáklya nevet kapta a keresztségben, sajnos annak nincs módunk utánamenni, hogy ezeket a briliáns elnevezéseket hogyan kapták ezek a filmteátrumok. A Corso/Fáklya történetéhez megemlítendő adalék még, hogy annak korábbi társtulajdonosát – miután nem akarta elsőre átadni a mozit – vitéz Viola Istvánt épp véletlenül ekkor tartóztatták le, miután a vádak szerint ügyeskedett a jegybevétellel “a mindenre elszánt, munkásnyúzó, német-fasiszta rendszert kiszolgáló, elvetemült kalandor”, akit ráadásul sokan még amerikai “gangsternek” is neveztek.

A Hadirokkantak útján lévő mozi már Fáklya néven.

De kik és hogyan üzemeltették a mozikat?

Miután a drasztikusság széles skáláján mozgó módszerekkel sikerült a négy meglévő mozit megszerezni, ezek államosítását úgy hajtották végre, hogy még létre sem jött erre hivatott szervként az Állami Üzemi Vállalat, így azt végül a Magyar Filmiroda intézte. Ám értelemszerűen ezeket a létesítményeket, majd az egyre bővülő mozihálózatot el kellett látni üzemképes felszerelésekkel, alkalmazottakkal, és nem utolsósorban tartalommal is. Ez eleinte országos, majd a hálózatbővüléssel megyei szinten történt: 1952. szeptember 1-én alakult meg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Moziüzemi Vállalat, mely központjául a rendkívül romantikus környezetben fekvő Timármalom utcát választotta, javítóműhelye pedig a már fent említett Táncsics Moziban kapott helyet, ahol a megye összes vetítőgépét javították. A vállalatnak 1957-től Filmszínházi Tájékoztató néven saját lapja is volt.

Ami pedig a tartalmat illeti: 1948-ban alakult meg a MOKÉP, amely központi irányítás alatt intézte a magyar, illetve külföldről beszerzett filmek kölcsönzését és forgalmazását. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az éppen aktuális film beszerzését követően azt megfűszerezték egy kis propagandával, és csak azt követően indították útjára központi tervszámok és irányelvek mentén az adott moziba.

A Táncsics mozi belseje, ahol a megye vetítőgépeit is karbantartották.

Mint azt már korábban említettem, ez a fajta központi irányítás alatt futó moziüzemeltetési struktúra nem volt piacképes, így bőven kellett áldoznia arra az államnak, hogy ezt a rendszert bő négy évtizedig fenntartsa úgy, hogy az ötvenes évektől folyamatosan nőtt a mozik száma. Persze ebből az átlag honpolgár csak az olcsó jegyárakat érzékelte és azt, hogy lakjon bárhol, induljon bármerre, félóra sétatávra teljesen biztosan belebotlik egy olyan helybe, ahol rendszeresen vetítenek filmeket.

Több mint 30 helyen mozizhattunk

És itt érkeztünk el cikkünk központi, egyben legizgalmasabb részéhez, miszerint hol és milyen mozik üzemeltek abban a mintegy 40 évben, amíg a fent felvázolt rendszert életben tartották? Igyekeztünk ezt a cseppet sem könnyű gordiuszi csomót a különböző szakirodalmakat, visszaemlékezéseket és a korabeli sajtót segítségül hívva kibogozni.

A felsőhámori Bükk Mozi napjainkban.

Nyugatról keletre haladva első állomásunk a felsőhámori Bükk Mozi, amely mintapéldája annak, hogy ebben a korszakban egy majd’ 200 fős településnek is lehetett saját mozija. Bár arról nincs adatunk, hogy pontosan mikor nyitott meg, de az biztos, hogy a hatvanas évek közepén már üzemelt, ahogy az is, hogy a nyolcvanas évek második felében még vetített filmeket. A helyiek a nyikorgó székeit, mint különleges ismertető jelet emelték ki, illetve tudni lehet azt is, hogy az épületet ma a helyi iskola használja raktárként.

A város nyugati határán fekvő Papírgyárnak is volt hajdanán saját mozija, amelyről csak említésszinten emlékeznek meg a korabeli lapok, illetve az tudott, hogy 1985-ben már nem működött. Az ötvenes években létezett Diósgyőrben egy Kultur nevű Mozi is, de sajnos annak helyét nem sikerült beazonosítanunk. Hasonlóan kevés információval rendelkezünk a megboldogult diósgyőri strand mellett egykoron létező Diadal moziról, aminek 1965-ös bezárásáról e sorokkal emlékeztek meg:

Forgalomtól távoleső, fejlesztésre alkalmatlan adottságú épületben volt, a távlati fürdőfejlesztési terv szerint lebontják az épületet, ezért volt időszerű a mozi megszüntetése.

Tehát volt idő, amikor Diósgyőrben egy strandfejlesztés kárára bontottak el épületet, és nem fordítva.

Egy 1974-ben kelt Déli Hírlap-cikk kiemeli a diósgyőri lakosok azon aggályát, hogy a majláthi (feltételezem, hogy ez megegyezik a papírgyárival), a Diadal, a vasgyári Lovarda – erről majd később – elbontása után félő, hogy nem lesz a környéknek saját mozija. Érdekesség, hogy ugyanezen cikk meg sem említi a diósgyőri mozik egyik legnagyobb reprezentánsát, az egykor az Árpád út 124. szám alatt megtalálható Ságvárit.

A diósgyőri Ságvári mozi épülete.

 

Mindez persze a szintén központi irányítás alatt álló sajtókritikával magyarázható: ugyanis a Ságvári eltűnése jó példa arra, amikor a szocialista szociálpolitika felülírta ugyanezen rendszer kultúrpolitikáját, amelyet a központilag vezérelt sajtó kelletlenül ugyan, de elhallgatott. A diósgyőriek kedvenc mozija ugyanis az Árpád utcai panellakás-építések áldozata lett. A rendszer mentségére szóljon, hogy a diósgyőriek nem maradtak sokáig mozi nélkül, ugyanis az  1964. október 4-én átadott, Ady Endréről elnevezett művelődési házban is tartottak vetítéseket, igaz, ez leginkább a nyolcvanas-kilencvenes évekre volt jellemző.

Ma már kevesen gondolnák, hogy a főutca ezen épületében is vetítettek filmeket.

Érdekesség, hogy a magyar filmtörténethez cseppet sem köthető Ady névvel nem csak ez az egy mozi üzemelt a városban: Ady-kertmozi üzemelt Miskolctapolcán, sőt talán még kevesebben tudják – a vonatkozó szakirodalmak közül is kevesen említik -, hogy a Széchenyi utca 26. alatt, a Miskolczi Takarékpénztár egykori épületében is vetítettek filmeket a költőről elnevezett moziban, ahol az ötvenes években általában vasárnapi matinékat tartottak.

De kanyarodjunk vissza Diósgyőrbe, hiszen még korántsem végeztünk azon a környéken. Újdiósgyőrben is üzemelt egy filmszínház, amely az egyik személyes kedvencem. A mai piac mellett állt egy épület, amelyet egykoron Keresztény Otthonnak építettek, majd a korábban említett vasgyári Lovardából költözött ide a mozi, amely a Szikra nevet kapta.

Itt bő 40 éven át forgott a film, ezen idő alatt pedig számos miskolcinak az egyik kedvenc mozijává vált még akkor is, ha telente bizony bőven be kellett izzítani azokat a hatalmas cserépkályhákat (lásd. az alábbi képgalériát).

Ám az idő nem a Szikrának kedvezett. A kilencvenes évekre az épület a környékkel együtt amortizálódott, majd a helyi piac rehabilitálásával az épületet elbontották, így ma egy áruház van a helyén. Mint a város egyik megboldogult, mégis kultikus mozijának története mégsem itt ér véget, annak utólélete épp az elmúlt hónapokban bővült egy új fejezettel. Ez volt az a mozi, amelyről Aranyosi Péter nem kis rasszista éllel mesélt egy vele készült interjúban. Az interjúból így óriási botrány lett, majd a pénzbüntetés mellett a közmédia visszavonta 2025 júniusában Aranyosinak a nyolc évvel korábban odaítélt Karinthy-gyűrűjét.

De Újdiósgyőrben volt moziélet a Szikrán túl is: a Diósgyőri Vasas Művház Sikerfilmek Mozija néven tartott vetítéseket a nyolcvanas években, míg a szomszédos, mára már bezárt Bartók Béla Művelődési Ház Híradó Mozit üzemeltetett a hatvanas évek első éveiben. Ahogy a DVTK Sporttelep sem maradhatott mozi nélkül: itt a hatvanas évek végétől a hetvenes évek közepéig szezonális jelleggel kertmozi üzemelt, ahol minden nap este fél 9-es kezdéssel lehetett az épp aktuális sikerfilmet megtekinteni.

A vasgyári Szabadságkert kertmozijának nézőtere.

Ugyanilyen rendszerben üzemelt kertmozi a vasgyári Szabadságkertben is.  A nagy területű parkot 1947-ben adták át, játszótér, gyerekpancsoló és fák közötti sétára alkalmas területek voltak benne, sőt 1955-ben szabadtéri színpadot is avattak, itt folyt a vetítés is, ahol a DVTK sporttelepihez hasonlóan rövid- és egészestés filmeket is adtak a hatvanas-hetvenes években. A Szabadságkerttől néhány száz méterre, egészen pontosan a Sétány utca 2. szám alatt üzemelt a hetvenes-nyolcvanas évek nyarain a Vasas Parkmozi, ahol fél 9-es kezdéssel várták a filmszerető közönséget.  És ha már a Vasgyárban vagyunk, akkor most már tényleg emlékezzünk meg hosszabban a népnyelvben csak Lovardaként nevezett Munkásétteremről is. Ma már ugyanis kevesen gondolnák, hogy a gyár és annak közvetlen környezetében elhelyezkedő vöröstéglás kolónián milyen gazdag kulturális élet folyt. Ennek kiszolgálására 1885-ben jött létre a mintegy 3000 főt befogadni képes vasgyári munkásétterem.

A vasgyári munkásétterem épülete.

Azok a munkások étkeztek itt, akik nem a kolónián laktak, így az ebédszünetben komfortos keretek között fogyaszthatták az ebédjüket. Ez volt a helyi népnyelv által „Lovarda” néven emlegetett épület, amelyben később mozi működött, sőt a Miskolci Nemzeti Színház 1950-es évek közepén végzett rekonstrukciója idején itt játszott a színház is, mindamellett, hogy számos helyi kultúrkör otthonául is szolgált. Helyi sportkedvelőknek külön adalék, hogy ebben az épületben kiáltották ki a DVTK megalapítását is. Aki esetleg kedvet kapott, hogy felkeresse ezt a minden tekintetben érdekfeszítő létesítményt, az ne induljon útnak. Az épületet ugyanis 1970-ben elbontották, így ma már csak egy parkot találunk a helyén.

Ám azok sem maradtak mozizás nélkül, akik nem szerettek volna kimozdulni a Győri kapuból. Az ott megtalálható szolgáltatóházban, a legendás Tokajban ugyanis nem csak disco és bisztró, hanem Disco-mozi néven filmvetítéseket is tartottak a nyolcvanas években. Gyorsan tegyük hozzá: a disco-mozi nem volt újkeletű dolog a városban. A hetvenes évek végén ugyanilyen kezdeményezés indult a Vörösmarty Művelődési Házban, ennek kapcsán pedig képet is kaphatunk arról a helyi sajtóból, hogy hogyan kell elképzelni egy ilyet:

Szeptember 23-án, délután öt órától „útnak indul” az első disco-mozi, Miskolcon elsőként a Vörösmarty Művelődési Házban. A discot különösebben nem kell megmagyaráznunk mit jelent, se a fiataloknak, se az időseknek. A discomozi viszont aránylag új dolog, legalábbis városunkban. Míg a lemezlovas Kovács László vezeti a discot, konferálja a számokat, ezalatt peregnek a filmkockák, mégpedig a disco-számhoz illő filmekből. Aki megnézi az újdonságot: a disco-mozit, reméljük nem fog csalódni!

Diósgyőri Munkás, 1979. szeptember 18.

Külön kultúrtörténeti érdekesség, hogy a Győri kapuban nyílt a város (és talán az ország) egyetlen környezet- és természetvédelmi mozija is Szivárvány elnevezéssel, amelyről az Észak-Magyarország 1982. március 31-i száma emlékezett meg, ennek értelmében a “Városi Művelődési Központ Úttörőház nagytermében (azaz a mai Ifiházban – a szerző) minden hónapban egyszer, szombaton délután 4 és fél 6 órakor 3 film egy műsorban kerül bemutatásra az ifjúságnak és felnőtteknek”. A mozi létrehozásának célja pedig nem volt más, mint segíteni “a dolgozók környezetvédelmi felvilágosításában, nevelésében, egyéni magatartás formálásában és mozgósít a környezet megóvására.”

Ahogy a Diósgyőrrel együtt 1945-ben Miskolchoz csatolt perecesieknek sem kellett nagyot kirándulni, ha szélesvászonra vágytak. A vasgyártással párhuzamosan 1868-ban létrehozott bányatelepen 1970-ig folyt a széntermelés, a Miskolchoz való csatolásáig pedig egy önálló mikroközösségként élte az életét. Ehhez pedig hozzátartozott a mozi is. A bányaszakszervezet által üzemeltetett moziban 1974-ig tartottak vetítéseket, legalábbis abban az épületben, ami az alábbi fotón található. Pedig hat évvel korábban még a Táncsics mozi széksorait is megvásárolta a bányaigazgatóság, hogy minél komfortosabb körülmények között nézhessenek filmeket a dolgozók. Ekkor azonban már egy előregedett városrészben átlag 48 nézőről cikkeztek a lapok, így a szénbányák kimerülésével, ezzel párhuzamosan a bányászat súlypontjának Lyukóba való áthelyezésével a mozi látogatottsága is csökkent, emiatt pedig a bányavállalat takarékossági intézkedésként áthelyezte azt a perecesi kultúrházba, ahol még a nyolcvanas évek közepén is vetítettek filmeket.

Itt üzemelt egykor a perecesi mozi, amelyet 2015-ben egy urbex túra kapcsán örökítettünk meg.

A perecesi “ómoziról” egy 2015-ben tett urbex túra alkalmával egy egykor ott dolgozó ismerősöm mesélt: „Itt volt lent a buszmegállóban. Nem az emeletes épület, hanem a másik, amelyik közelebb van, az volt a mozi terem, meg kulturális épület és oda jártunk.” 

A szomorkás perecesi kitérő után visszatérünk a városba oda, ahol már egyszer jártunk, így sokat nem is időznénk Táncsicsban. A korábbi népszerű mozi kapcsán azért érdemes megemlíteni az annak helyet adó, Miskolcon különleges stílusú épület pályáját, hiszen annak funkcióváltásai igazán pikánsak. A római katolikus kultúrház, a Felsővárosi Dalkör otthonából lett a Fészek mozi, majd azt keresztelték át Táncsiccsá, amely egészen a rendszerváltásig működött “rendes” moziként, majd bezárt. Itt még koránt sincs vége a történetnek:

Előbb a kilencvenes évek közepén mintegy 25 millió forint értékben “privatizálták”, vagy ha jobban tetszik, ellopták a mozi felszereléseit, majd egy kisebb szünet után pornómozit hoztak itt létre, de nem a művészfilmes fajtából.

Ezt a bérlők nagyjából egy évig tudták finanszírozni, majd a kétezres évek elején New York néven discoként üzemelt, hogy aztán átadja helyét az Újszövetség Gyülekezet által működtetett Forrás Háznak. Az ide bejegyzett, azonos nevű kft. a cégkivonata alapján saját tulajdonú, illetve bérelt ingatlanok bérbeadásával és üzemeltetésével, az interneten fellelhető fotók alapján pedig rendezvények lebonyolításával foglalkozik.

Retro mozikörképünkben legnagyobb helyet a város két, legikonikusabb mozijának kellene szentelnünk, ezt azonban azért nem tesszük meg, mert már külön-külön beszámoltunk a történetükről. A Weidlich-palota pincéjéből induló, majd onnan a Korona Szálló emeletére költöző Apolló Filmszínház 1945 után Kossuthra változtatta a nevét. Ám a szálló nevében ez nem maradt így sokáig, mert a politikai megítélés nem tartotta helyesnek, hogy Kossuth nevét egy vendéglátóipari üzemegység használja. Innentől Avas Szálló néven működött tovább egészen 1987-ig, ám a mozija mégis megmaradt Kossuthnak, és lett a város egyik legközkedveltebb, bársonyszékeivel, gipszstukkós kialakításával a szó szoros értelemben vett filmszínháza. A Kossuth két, több mint százfős, mozitermével a 60-70-es évek kulturális életének, szórakozási lehetőségeinek egyik fontos helyszíne volt, s tovább élt a szálló bezárása után is, egészen 2008-ig.

A Kossuth-mozi, ahol épp az első CineFestek egyike zajlik. (Fotó: Éles Attila)

Itt pedig mindenképp meg kell emlékeznünk a magyar film- és fotóesztétáról elnevezett, egy kiállítási teremből mozivá alakított Hevesy Iván Filmklubról is, ahol zömmel művészfilmeket adtak, sokszor eredeti nyelven, felirattal. De sokan amiatt a luxus miatt szerették, ami az alábbi fotón is látható, itt ugyanis egy-egy bőrfotelbe “süllyedve” lehetett élvezni a mindenféle nációk által gyártott filmeket. De a Hevesyben sokáig Mesemozi is létezett, ahol a legkisebb korosztálynak kedveskedtek rajzfilmekkel.

A Hevesy moziterme.

Az Uránia Filmszínház története is jóval korábbra nyúlik vissza, mint a cikkben tárgyalt időszakunk kezdete. Az Uránia a Széchenyi utca 82. szám alól 1925-ben költözött át a város máig egyetlen, kizárólag mozinak épült létesítményébe, majd ’45 után Béke néven vált a másik legnépszerűbb mozijává, amely egészen 2001-ig üzemelt a Rákóczi utcában, hogy aztán átadja a helyét a Művészetek Házának. Külön dicséretes, hogy a MüHa az Uránia, illetve a Béke elnevezéseket megtartotta a mozitermeik elnevezésében, így a korábbi épület elbontásával nem ért véget e két ikonikus mozi több mint 110 éves története, csupán átalakult. Az Uránia 1913 óta íródó történetéről itt számoltunk be részletesebben.

Az egykori Béke Mozi.

Bár a két nagy ikon mellett több kisebb belvárosi mozit már korábban megemlítettünk, itt még korántsem ér véget a felsorolás. Példának okáért Art Kino néven szabadtéri művészmozi üzemelt a Kossuth utcában, míg a Széchenyi utcai Rendezvények Házában Szinva Videomozi néven tartottak tiszavirág életű vetítéseket 1988-tól. Egy videomozi annyiban különbözött az átlagos moziktól, hogy ott a filmeket videokazettáról játszották, majd projektoron keresztül vetítették a vászonra.

És ha már a belvárosi mozikról van szó, újfent meg kell emlékeznünk a bevezetőben már emlegetett Fáklyáról is. Bár akkor a város egyik legmodernebb mozijaként aposztrofáltuk, Benedek Miklós 1986-ban írott visszaemlékezéséből kiderül, hogy addigra ez már korántsem volt így:

Hasonlóan eltűnt a környezete az elmúlt évtizedekben a Fáklya mozinak, az egykori Corsónak. Ezt alapításától ismerhettem, azaz több mint ötven éve. Nem is egyszer írtam már róla, hogy miként szervezhette meg hajdan Viola István lakatos- és szerelőmester, miként alakította át autóbuszgarázsát mozivá a Hadirokkantak útcáján, a Szinva partján és sok ügyes üzleti fogással, csalogató szervezéssel, vonzó reklámmal és jó műsorkínálattal miként tette azt az alsóváros lakóinak kedvenc szórakozóhelyévé. Aztán Viola úr már nem izgatta a Fáklyává lett Corsót (a valóságban letartóztatták, hogy a mozit államosíthassák, de erről még a nyolcvanas években sem volt ildomos beszélni – a szerző), a mozi közönsége lassan átalakult, majd itt is jöttek a dózerek, megkezdődött a városrendezés, a Szinva déli partjáról eltűnt egy városnegyed és felépült egy új. A  Melinda utca sarkán viszont – kis nehézségek árán – megmaradt az akkor már ütött-kopott, kicsit lerobbant, ma is nagyon árvának tűnő mozi és így valósult meg – talán egyedül az országban – hogy nem az új telep lakóinak kellett instanciázni moziért, hanem az készen várta őket. Más kérdés, hogy ezzel kevesen éltek, és élnek. Sokáig rossz híre volt a kismozinak (ezért hívták “Kisbolhásnak” sokan – a szerző), de “azok a látogatók” már eltűntek a környékről (most főleg a két nagymozit látogatják!); akik miattuk maradtak távol, mág ma is előíételettel viseltetnek iránta. Pedig ez a mozi Miskolc művelődéstörténetének egy érdekes darabkája és egy hatalmas új lakótelep mai művelődési életének fontos tényezője lehetne.

Idézve innen: Benedek Miklós: Miskolci macskakövek

Hasonlóan “késdobáló” mozi hírében állt a MÁV telepen található, a vasutasok művelődési házaként is funkcionáló Erkel, amit nemes egyszerűséggel Bunkónak is neveztek a helyiek – hogy miért e név, arról nem sikerült hitelt érdemlő információt találnunk. Az épületet 1964-ben lebontották, így az ott üzemelő mozi története is ebben az évben ért véget.

A szabadtéri mozi egyik legnagyobb reprezentánsa volt városunkban a népkerti, amely az ötvenes években élte fénykorát, ekkor több száz ember mozizott egyszerre a szabad ég alatt, ám az itt található nézőtér és a szabadtéri színpad a hatvanas évek közepére erősen leamortizálódott. Egy jóideig nem is igazán erőltették a rendbehozatalát, hogy aztán újra a nézők rendelkezésére álljon a nyolcvanas években.

És ha már elértünk a Csabai kapuig, mindenképp érdemes megemlékeznünk az itt egykoron megtalálható Barátság, illetve Petőfi néven futó “kultúrmozgóról” is, mint a miskolci peremmozik helyi képviselőjéről. Innen nem kellett már sokat menni a Gárdonyi Művelődési Házig, melynek impozáns kertjében szabadtéri vetítéseket is tartottak. Ugyanilyen “jófajta” kertmozi volt Miskolctapolcán is, ahol az Akropolisz szabadtéri színpadot vehették igénybe a filmek szerelmesei. De nem maradtak mozi nélkül a görömbölyiek sem, ahol a Krúdyban vetítettek.

Random moziműsor a hatvanas évekből. Forrás: Balogh Attila

The end

Bár igyekeztünk a teljességre törekedni, félő, hogy egy-két kisebb mozi így is kimaradt körképünkből. Ám így is jól látható, hogy az 1945 és 1990 között több mint harminc mozi állt a miskolciak rendelkezésére, ha épp egy film megtekintését választották programként. Böngészve a közel négy évtized moziműsorait, valamint a vonatkozó szakirodalmakat, az egyszerre üzemelő mozik legnagyobb számát a nyolcvanas évekre érte el. És itt hadd hozzunk egy példát: Ha valaki 1985-ben egy átlagos nyári hétköznapon úgy gondolta, hogy beül egy filmet megnézni, akkor egyazon napon válogathatott a Béke nagy- és kamaraterme, a Kossuth, a Hevesy Filmklub és annak Mesemozija, a Táncsics nagy- és kamaraterme, a Szikra, a Fáklya nagy- és kamaraterme, a Tokaj discomozija, a diósgyőri vagy a miskolctapolcai Ady, az Avas déli mozi, a felsőhámori Bükk, a perecesi Bányász, a görömbölyi Krúdy, a Vasas Parkmozi, vagy épp a népkerti szabadtéri kínálatából.

Ami a mai szemnek elsőre megdöbbentőnek tűnik, az – mindamellett, hogy másodjára is az – teljesen fenntarthatatlan volt még akkor is, ha a nyolcvanas években még egy majd’ kétszázezres Miskolcról beszélünk. A megyei Moziüzemi Vállalat is bevallottan nyilatkozott arról ekkoriban, hogy az összes általa üzemeltetett mozi közül a két gigász, a Béke és a Kossuth nem termelt egyedül veszteséget, így ebben a majd’ negyven évben bőven kellett állami mecenatúra az egész rendszer fenntartásához. Ez az állami kezességvállalás szűnt meg a rendszerváltással, így nem is csoda, hogy épp az a két mozi maradt talpon piaci alapon is, amelyek 1990 előtt is profittal működtek. Ám ez sem tartott sokáig: a jóval nagyobb felhasználói élményt nyújtó multiplex mozik megjelenése megadta a végső kegyelemdöfést az ekkorra már bőven lelakott, “hagyományos” moziknak, így azok a kétezres évek elejére leginkább a nosztalgázni vágyók, vagy épp a suliból lógó fiatalabb korosztály elenyésző tömegét szolgálták csak ki. Így 2008-ban a hagyományos értelemben vett mozik közül utolsóként a Kossuth is végleg kikapcsolta a vetítőgépet abban az épületben, ahol már azon kívül más nem is működött, hiszen a szállodai funkcióját már rég elvesztette az Avas.

Valamivel szerencsésebb sorsa lett a Békének, ahol az épület 2006-os újjáépítésével, ezzel együtt a funkcióbővítéssel átadott Művészetek Házában a mai napig forog a film, így központja lehet az idén szeptember 4. és 12. között 22. alkalommal megrendezett nemzetközi filmfesztiválnak, a CineFestnek. Mozikörképünk talán bizonyítja azt is, hogy nem is lehetne ennek a fesztiválnak jobb helye egy olyan városnál, ahol volt idő, hogy egyszerre akár húsz moziba is beülhettünk.

Kiemelt kép: A Béke Filmszínház bejárata 1958-ban.

A cikk megjelenését az CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál támogatta. Naprakész információkért keresd fel a CineFest hivatalos honlapját: https://www.cinefest.hu/

A cikkhez felhasznált források, irodalom:

• Benedek Miklós: Csend, némaság a miskolci Népkertben. In: Észak-Magyarország, 1965. július 4.
• Benedek Miklós: Moziról mozira mászkálva. In: Benedek Miklós: Miskolci macskakövek. Művészeti és Propaganda Iroda. Miskolc, 1986.
• Benedek Miklós: Mozigondok Miskolc. In: Észak-Magyarország. 1985. június 13., 4. oldal.
• Benedek Miklós: Négy és negyedmillió néző a borsodi mozikban. In: Észak-Magyarország, 1974. április 12., 4. oldal.
• Béres Beáta: Memento Mozi. Miskolc mozitörténete a kezdetektől 2008-ig. Magánkiadás, Miskolc, 2012.
• Csapó Attila: Otthon nélkül. A kulturális élet problémái Perecesen. In: Borsodi Bányász, 1968. október 2., 4. oldal.
• Ny. I.: A DH várospolitikai fóruma. In: Déli Hírlap, 1974. október. 16., 16. oldal.
• (benedek): Háromszázkilencven mozi. In: Észak-Magyarország. 1966. január 14., 4. oldal
• (Sz. n.): Aggódnak a mozikért. In: Déli Hírlap, 1989. február 9., 5. oldal.
• (Sz. n.): Augusztus elsejétől működik a népkerti szabadtéri mozi. In: Észak-Magyarország. 1965. július 9., 8. oldal.
• (Sz. n.): A perecesi mozi. In: Észak-Magyarország. 1974. március 5. , 8. oldal.
• (Sz. n.): Disco-mozi. In: Diósgyőri Munkás, 1979. szeptember 18., 4. oldal.
• (Sz. n.): Környezet és természetvédelmi mozi Miskolcon. In: Észak-Magyarország, 1982. március 31., 8. oldal.
• (Sz. n.): Mozik helyett iskolákban vetítenek. In: Déli Hírlap, 1989. február 13.
• (Sz. n.): November 7-én megnyílik a miskolci Táncsics filmszínház, rendbehozzák az elhanyagolt mozikat. In: Észak-Magyarország. 1953. november 6., 4. oldal.
• (Sz. n.): Tegnaptól várják a nézőket a miskolci kertmozik. In: Észak-Magyarország. 1986. május 16., 8. oldal.
• (szabados): A vándor-videomozié a jövő? In: Déli Hírlap, 1988. július 11., 8. oldal.

Köszönjünk Facebook-oldalunk kommentelőinek, hogy személyes emlékeikkel hozzájárultak e cikk létrejöttéhez! Külön köszönjük a számunkra megküldött fotóanyagokat Szász Istvánnak!

The post Nagy miskolci retro mozikörkép appeared first on Miskolc adhatott.

Van egy földszintes ház a Centrum Áruházzal átellenben, amely homlokzatán büszkén hirdeti az 1899-es alapításának dátumát. A Széchenyi utca 82. szám alatti épület mára a főutca két emelet nélküli házának egyike, bár méreteiben megbújik a nagyobb házak között, szégyenkeznie mégsem kell, hisz jelentős ipar- és művelődéstörténeti múlttal bír.

Sártory István nyomdája és a „Miskolc” lap

A történet egészen 1876. április 1-ig nyúlik vissza, ekkor adták ki a „Miskolc” című közlöny első számát, amely ipari, kereskedelmi és gazdasági hírekkel szolgálta az olvasókat. A lap Sártory István nyomdájában készült, amely ekkor még a Széchenyi utca 38. szám alatti, ún. Kraudy-házban működött. Érdekesség, hogy a Kraudy-házban 1830-ban Kölcsey Ferenc is megszállt, emlékét ma is tábla őrzi, amely minden évben helyszíne a Magyar Kultúra napi megemlékezéseknek. Sártory 1877-ben bekövetkezett halála után özvegye vitte tovább, egyben át a műhelyt a 82. szám alá. A korabeli reklámok szerint korszerű gyorssajtóval, új betűtípusokkal felszerelve dolgoztak, ám özvegy Sártory nem talált magának befektetőtársat, így vállalkozására 1889-ben végleg lakat került.

Stamberger Bernát országos hírű nyomdája

A stafétát Stamberger Bernát vette át, aki könyv-, papír- és írószer-kereskedéséből Sártory hagyatékának felvásárlásával fejlesztett jelentős nyomdai vállalkozást. Hogy mindezen tevékenységekre helye legyen, 1899-ben engedélyt kért a Széchenyi utca 82. szám alatti telekre, ahol a következő évben már működött is műhelye. Azonban az eklektikus stílusban épült ház nem a korabeli trendeket követte, így nem felfelé, hanem lefelé terjeszkedett: a földszinten lakóhely és üzlet volt, míg a pincehelyiségekben nyomda és kötészet kapott helyet, utóbbiaknak pedig praktikusabb helyük volt alagsori fényviszonyok között, mint lett volna egy napfényes emeleten.

A szakmában Stamberger neve csakhamar országosan ismertté vált. Héber könyvek és rituális cikkek kiadásában úttörőnek számított, hirdetései az egész Monarchiában megjelentek, így a zsidó ünnepek előtt tömeges megrendelések érkeztek Miskolcra. Felső-Magyarország számos pénzintézete és vállalata is az ő nyomdájával készíttette részvényeit, okiratait. Halála után fia, László modernizálta a céget, amely egészen az 1940-es évek elejéig, fia haláláig működött.

A Széchenyi utca 82. (középen a földszintes épület) egy 1910-es években keltezett képeslapon.

Itt indult az Uránia filmszínház

Stamberger Bernát 1913-ban bekövetkezett halálával nem csak a fent említett modernizáció valósult meg, a szomszédos 84. számú épülettel összekapcsolódva, a meglévő funkciók mellett új szerepet is kapott a terület, ahol szeptember 20-i dátummal hirdették a város második mozgókép-színházának megnyitását:

„Már napok óta nagy és csillogó fényt árasztó transzparensek jelzik a Széchenyi utca alsó részében az Uránia mozgó-színház közeli megnyitását. Az új vállalat valóságos világvárosi jelleget és színt kölcsönöz városunknak. Az Uránia mozi minden tekintetben szórakoztató helye lesz ennek a városnak. A tulajdonos világhírű filmkölcsönző intézetekkel lépett összeköttetésbe, ami azt jelenti, hogy állandóan érdekes, szenzációs izgató képeket mutatnak be.[…] Változatosan pompás műsor, nagyszerű detektív történetek, idegizgató és hangulatos drámák kerülnek bemutatóra.” – számolt be a nyitás előtt egy nappal a Miskolczi Estilap a város új látványosságáról.

Hogy miként nézett ki a miskolci mozitörténet (h)őskorának számító filmszínház, arról szintén a korabeli sajtó tudósításai adnak képet:

„A Széchenyi utca felől ízléses, gyönyörűen dekorált üvegfestés között egy-egy ablak van hagyva, melyre minden nap gépezet segélyével vetítik a műsort. Bent az udvari rész üvegtetővel lesz befedve és üvegajtókkal elzárva úgy, hogy egy télen fűtött kellemes előcsarnok lesz az egész, ahol szünet közben a férfiközönség dohányozhatik is. A képeket Ballotini-féle gyöngyvászonra vetítik, melyen teljesen rezgésmentesen, legtisztábban láthatók a képek. Az Uránia villanyszínház igazi látványossága lesz Miskolcnak.” A délután 4 órakor kezdődő megnyitó műsorán az Aranycsináló című „szenzációs tragédia”, a Jönnek a katonák című vígjáték és az Eclair-híradó szerepelt, melyben a nézők „szenzációs felvételeket láthattak a világ minden részéből”.

Hiába a rivális – a Weidlich-palota alagsorában üzemelő – Apolló Filmszínház sajtóban tanúsított aknamunkája, az Uránia sikere olyannyira töretlen volt, hogy az 1920-as évek elején a befektető-tulajdonosok részéről komolyan felmerült az Uránia nagyszabású bővítése.

Rivalizálásból Béke

A több mint 500 férőhelyes mozi építésére végül nem adott engedélyt a város, mert az épület keskeny adottságai révén nem tudta biztosítani a tűzvédelmi szabályoknak megfelelő menekülési útvonalat, amelyet egy új Szinva-híd építésével oldottak volna meg a befektetők. Ennek ellenére a nagyszabású mozifejlesztés megvalósult, csak más helyen: 1925-től a Rákóczi utca 3. szám alatt átadott épületbe költözött át az Uránia Filmszínház, míg az Apolló a Weidlichből a Koronába tette át a székhelyét, hogy néhány évvel később Kossuth elnevezéssel vonuljon be a város kultúrtörténetébe.

A két, monopolhelyzetben lévő mozi rivalizálásának végül azok 1944-ben történő államosítása vetett véget, meghozva ezzel a Békét, amely néven egészen 2001-ig üzemelt a Rákóczi utcai épület, hogy aztán átadja a helyét a Művészetek Házának.

Az épület napjainkban, a főutca kevés földszintes épületeinek egyikeként.

 

Ruha-, majd cipőbolt

A cikkünk alanyaként szereplő Széchenyi utca 82. számú ház sem maradt sokáig funkció nélkül: Az 1940-es évek végétől a Miskolci Ruházati Bolt Vállalat Alkalmi Áruk Boltja működött benne, majd a legendás Sajó Cipőbolt lelt itt otthonra. Sokáig a főutca egyik csúfsága volt, majd a védett épület portálját 2011-ben felújították, ekkor került fel az épület homlokzatára az 1899-es dátum is. Ma vegyeskereskedés működik benne, melynek vásárlói aligha sejtik, hogy Miskolc egykori legmodernebb mozijának falai között járnak.

A cikk megjelenését az CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál támogatta. Naprakész információkért keresd fel a CineFest hivatalos honlapját: https://www.cinefest.hu/

The post Egy kis ház nagy mozitörténete – ahol az Uránia Mozgószínház megszületett appeared first on Miskolc adhatott.

Nova Civitas

A hagyomány 1637-re teszi a legelső tetemvári fatemplom felavatását. Ez az egyszerű, sövényfalú épület a Nova Civitas – azaz az Újváros, amely Nagy Lajos király átfogó területrendezésének eredményeként, részben önálló közigazgatással jött létre az Óváros mellett, majd létezett a török uralom végéig – temetőjének ravatalozójaként működött, szerény méretekkel és nyeregtetővel. A korabeli jegyzőkönyvek 1698-ban említik először, amikor „megzsindelyezték” az épületet. Bár kinézetéről nem maradtak fent korabeli rajzok, de Balogh Ilona és Várady József kutatásai szerint a magyar faművesség tipikus, puritán formáit viselte.

Jakab mester fogadalma

A 18. század elejére az első fatemplom állapota már erősen leromlott, így annak helyére 1724-ben újat építettek. A munkát a helyi református közösség összefogása tette lehetővé: a faanyagot a nyárádi erdőből szállították, az alapozáshoz szükséges köveket a város biztosította. Az építtetők és építők egyaránt miskolciak voltak, köztük az a Jakab mester, aki a helyi legendárum szerint öt gyermekét elveszítve fogadalmat tett: ha a hatodik életben marad, templomot épít. Mivel a gyermek felnőtt, Jakab beváltotta az Istennek tett ígéretét, így ő ácsolta a második tetemvári templomot.

Ez az új épület már jóval nagyobb, T-alaprajzú lett azon okból kifolyólag, hogy a körülötte lévő sírokat ne bolygassák. Oldalfalait 117 deszkaszálból állították össze, ma ismert nevét is innen eredeztetik. A gyorsan gyarapodó gyülekezet azonban ezt a templomot is hamar kinőtte, így a belvárosi „Kakastemplom” 1808-ban történő felavatását követően újfent csak temetési szertartásokra, illetve szükséghelyzetben használták, emiatt fel is merült a végleges elbontása. Ezt azonban városunk egy másik legendás alakja, Bató István akadályozta meg. Bár a templom 1874-ben életveszélyes állapotúvá vált, a gazdag gabonakereskedő vagyonát nem kímélve, elhunyt lánya emlékére újíttatta fel, majd végakaratában gondoskodott annak jövőjéről is, egyben előre is vetítve azt:

„Ezen deszkatemplom tartassék fenn a legjobb karban időről-időre mindaddig, míg Miskolcz városában helvét-hitvallású protestáns egyházi tagok és Egyház leendenek… ha megégne is az, az alapjától deszkából és fából építtessék fel.”

A régi, szám szerint a harmadik Deszkatemplom főbejárata.

„A hit” jeligére

A második fatemplom az 1920–30-as évekre teljesen elkorhadt, így 1937. szeptember 11-én református hívők százai gyűltek össze, hogy búcsút vegyenek – a korabeli sajtó korántsem érzelemmentes megemlékezését idézve – „a három évszázados Deszkatemplom szúette gerendáitól, rozzant falaitól, hiányos zsindelyeitől”, mert „hétfőn recsegve-ropogva háromszáz év súlyával, terhével, szélviharával, történelmével, elsorolhatatlan emlékével romokba roskad a templom”. Bár az épület műemlékvédelem alatt állt, azt végül semmissé nyilvánították, hogy tervpályázatot írjanak ki egy új templom megépítésére, amelynél kritériumként szerepelt a tervező református vallási hovatartozása is.

A győztes pályamű „A hit” jelige alatt érkezett, és csak később derült ki, hogy a terveket a miskolci főmérnök, Szeghalmy Bálint készítette, barátja, vitéz Hercegh Zsigmond neve alatt beadva, ugyanis Szeghalmy a maga nevében is adott be egy pályázatot.

A régi Deszkatemplom belseje a bontás előtt, a falon Bató István lányára való emlékezéssel.

A templom végül 1938-ban készült el: tornyával, fiatornyaival, csipkés deszkaburkolatával és színes nyílászáróival Miskolc egyik legkülönlegesebb faépületévé vált. Belső tere is gazdagodott: oldalfülkék, gótikus jellegű ravatalozó, látványos famennyezet és később Rieger-orgona tette teljessé a képet.

Ez az új épület már jóval nagyobb, T-alaprajzú lett azon okból kifolyólag, hogy a körülötte lévő sírokat ne bolygassák. Oldalfalait 117 deszkaszálból állították össze, ma ismert nevét is innen eredeztetik. A gyorsan gyarapodó gyülekezet azonban ezt a templomot is hamar kinőtte, így a belvárosi „Kakastemplom” 1808-ban történő felavatását követően újfent csak temetési szertartásokra, illetve szükséghelyzetben használták, emiatt fel is merült a végleges elbontása. Ezt azonban városunk egy másik legendás alakja, Bató István akadályozta meg. Bár a templom 1874-ben életveszélyes állapotúvá vált, a gazdag gabonakereskedő vagyonát nem kímélve, elhunyt lánya emlékére újíttatta fel, majd végakaratában gondoskodott annak jövőjéről is, egyben előre is vetítve azt:

„Ezen deszkatemplom tartassék fenn a legjobb karban időről-időre mindaddig, míg Miskolcz városában helvét-hitvallású protestáns egyházi tagok és Egyház leendenek… ha megégne is az, az alapjától deszkából és fából építtessék fel.”

Így nézett ki belülről a Bató István hagyatékából felújított, 1938-ban átadott Deszkatemplom.

Összefogás a tűz után

1997 decemberében tragédia érte az épületet: egy beszámíthatatlan fiatal felgyújtotta, így a templom teljesen leégett. A hír először sokkolta a közvéleményt, majd ebből felocsúdva példátlan összefogás vette kezdetét. Az ország különböző pontjairól érkeztek adományok az újjáépítésre, egyértelművé téve azt, hogy nem új templomot akarnak, hanem Szeghalmy Bálint templomát szeretnék visszakapni, amennyire csak lehetséges.

Ennyi maradt a templomból az 1997-es tűzeset után.

A tervezést Puskás Péter, az újjáépítést Simon Gábor vezette. A rekonstrukció az eredeti tervek és archív fotók alapján készült, csupán néhány korszerűsítést eszközöltek a Szeghalmy-féle tervekhez képest. A templomot 1999. május 2-án szentelték fel, déli oldalában pedig elhelyezték Szeghalmy Bálint hazahozott hamvait, mintegy jelképesen visszaadva neki azt, ami egykor az ő tehetségét dicsérte.

Ám az újjáépített templom egyik legbeszédesebb eleme Jószay Zsolt munkája: a szószék fölött magasodó, fából faragott főnix. A Deszkatemplom esetében aligha lehetne találóbb motívum, amely már négyszer született újjá, legutóbb épp a szó szoros értelmében vett hamvaiból, mint a halál és újjászületés örök körforgását megtestesítő főnixmadár.

Kiemelt kép: A Deszkatemplom napjainkban. Fotó forrása: wikipedia.com

The post Deszkatemplom: a tetemvári főnix appeared first on Miskolc adhatott.

A megnyugvás azonban csak szerepet játszani érkezett a teátrumáról is híres városba. Aki olvasta az újságokat, érezhette, hogy a nagy háború után már semmi nem lesz olyan, mint annak előtte volt. Sorban jöttek a hírek, az újságírók pennái csak úgy sercegtek ezekben a napokban. A messzi Franciaországra irányult a figyelem, ahol az entente nagyhatalmainak még nagyobb szószólói igyekeztek aláásni Magyarország tekintélyét. Sőt, az idő előrehaladtával csatlósaik, akik már önálló államként tekintettek magukra, a birodalom szétzilálásán munkálkodtak, hogy minél nagyobb területet kaparintsanak meg maguknak. Ami eleinte egy szörnyű álomnak tűnt, az mindinkább valósággá vált, így a „szomszédos országok” területi követeléseit kisebb változtatásokkal ugyan, de papírra vetették nagytestvéreik. A diktátumról már csak a magyarok aláírása hiányzott.

Mintha megérezték volna ezt odafenn azon a péntek reggelen. A színház óratornya már csaknem elütötte a tíz órát, a nap még mindig nem bújt elő az egyre inkább terebélyesedő fellegek mögül. A Royal és a Budapest sokszor szűknek bizonyuló kávéházai most üresen ásítoztak.

Miskolc legimpozánsabb szállójának, Böczögő József Koronájának egyetlen vendége idegesen nyomta el cigarettáját, felváltva vetve sűrű pillantásait karórájára és a Reggeli Hírlapra. Az újságot idegesen az asztalra dobta, hogy aztán sietősen elinduljon a Kossuth utca irányába. A pincér, mintha csak erre várt volna, kisvártatva megindult leszedni az elviharzó úr asztalát. A szokásosnál jobban iparkodott, holott egyik lába már nem bírta úgy a terhelést, mint régen. Miután a tálcára tette az üres feketéscsészét, a felszolgálói etikettre fittyet hányva zsebre vágta a borravalót, s hóna alá csapta a hírlapot. Ezután olyat tett, amit a napnak ezen szakában sosem szokott: lehúzta a kávézó hatalmas ablakainak redőnyeit, majd ő is elindult a Kossuth utca felé. A sebtében a pultra hajított lap épp a címoldalánál nyílt szét. Ha visszanéz, láthatta volna, hogy az a budapesti demonstrációról és a békeszerződés aláírásáról ír, fölötte a dátummal: 1920. június 4.
Miután kilépett az utcára, furcsa látvány tárult elé. Míg egyesek a mindszenti plébánia felé igyekeztek, addig többen az ellenkező irányba, a Kazinczy utca zsinagógája felé tartottak. Egy kisebb tömeg a Hunyadi utca felé vette az irányt. Nekik a Luther-udvar volt az úti céljuk, az evangélikusok temploma. Hiába azonban a vallási különbözőség, most mindenki egyként lehajtott fővel, némán tartott a választott teremtőjének házába, hogy egyazon istenhez, a magyarokéhoz fohászkodjanak.
Hogy a pincér az istentiszteletről elkésett, azt a város minden irányából megkonduló harangok adták tudtára, amelyek egyszerre kezdtek bele gyászbeszédükbe búsan elnyújtott, érces kánonjukban.

– Magyarok! Miskolciak! Ebben a pillanatban, a messzi Versailles-ban, a Grand Trianon palotában egyenlőtlen katonai és gazdasági fegyverekkel, egy egész ellenséges világ erőszakos kényszerével aláíratták velünk a békét! Az ezeréves Magyarország megszűnt létezni!

A város egyszerre dermedt meg. A bezárt üzletek, műhelyek előtt szótlan álltak tulajdonosaik, a főutcán haladó villamos két megálló között tartott gyászszünetet, utasai az ablakon keresztül révedtek a semmibe. A közeli iskola tanítói ezekben a pillanatokban kezdték el magyarázni a megmagyarázhatatlant: nebulóiknak egy olyan országban kell felnőniük, amely egy tollvonással lett önmagával határos. A szomszédos Vasgyárban a gyárkürt vezényszavára leállt kemencék mellett izzadt kohászok merengtek el azon, hogy a kezük alól kikerült síneken mától idegen országok idegen szerelvényei közlekednek.

Böczögő József Koronájának felszolgálója a szűnni nem akaró gyászének közepette leült a közeli padra, és kezébe temette arcát. Eszébe jutott az ígéret, hogy mire a falevelek lehullanak, ennek a háborúnak vége lesz. Győzelemmel lesz vége. A háború újfent csak hazugságokat szült. Elmerengett a fronton töltött időkről, a tízeshonvédek hőstetteiről, majd az elsőre lehetetlennek tűnő hazatéréséről. Az emlékekbe egyszerre sajgott bele minden, mára már begyógyultnak hitt sebesülése. Beleértve a szívét is, amelyből ma hatalmas darabot hasítottak ki a győztesek.
Aztán arra gondolt, hogy nem törhet meg. A végtelen kitartása hozta haza, amit abból az egyre gyűröttebb fotográfiából merített, melyet végig a zubbonyzsebében hordott a háború alatt. Két gyermeke és hitvese mosolygott vissza rá. Milyen boldogok voltak akkor! Talán akkor utoljára.

Asszonyát már csak a koleratemetőben láthatta viszont, mikor hazatért.

De bármennyire nehéz, erősnek kell lennie gyermekeiért, hisz egyedül kell felnevelnie őket. A jövő nemzedéke nem bűnhődhet felmenőik hibáiért.

Mikor a harangok elhallgattak, körbenézett. Látta, hogy nincs egyedül. Mintha az egész környék portrét állt volna, olyan mozdulatlan volt körötte minden. Csak az arcokról legördülő könnycseppek dacoltak a pillanatképpel.

Ám ekkor a környékre nehéz páncélként ereszkedő szürkeség némileg engedni kényszerült, s mint egy nehéz harc után, a pajzson ütött réseken átengedett néhány vékony, mégis erőtől duzzadó napsugarat. A fény vetett véget a gyásznak, s hozta el a felismerést. A főutcán egyszerre húzták fel a redőnyöket, a villamos továbbindult útján, ahogy a kohászok is visszatértek izzó kemencéikhez. Egy új országot kellett építeniük. Olyat, ahol még évszázadok múltán is szólnak az emlékezés harangjai. Az emlékezés harangjai.

A novella fikció, de a korabeli helyi sajtóorgánumok beszámolóinak felhasználásával készült.

The post Az emlékezés harangjai appeared first on Miskolc adhatott.

A kezdetek

A labdarúgás nagy múltra tekint vissza Miskolcon, fent maradt írások bizonyítják, hogy már a 19. század végén űzték a sportot az Acélvárosban, az első atlétikai klub pedig 1889-ben alakult Miskolci Atlétikai Kör néven – ebből az együtesből lett 1926-ban a Miskolci Attila FC. 1908-ban a Miskolci SE követte a MAK példáját, a következő öt évben pedig számtalan új sportklub növelte a város egyesületeinek számát: 1910-ben a bemutatásra nem szoruló DVTK, 1911-ben a Miskolci MVSC, illetve a Miskolci MTE, 1912-ben az MKASE (Miskolci Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Sport Egyesülete – a szerk.), 1913-ban pedig a Diósgyőri AC bővítette az északkeleti főváros egyre gyarapodó futballszcénáját. Cikkünk témája szempontjából a vasgyári munkások által alapított DVTK, illetve a három évvel később létrejövő, tisztviselőket képviselő DAC a két legrelevánsabb eleme a fenti listának, hiszen e két együttes születéséhez datálható a diósgyőri labdarúgás kezdete.

Két diósgyőri csapat rivalizálása nyitott utat a DVTK új sporttelepének

A piros-fehérek és a sárga-kékek két évtizeden át parázs hangulatú mérkőzéseket vívtak egymással a másodosztályban, ahol 1917 és 1937 közöt 30 alkalommal találkoztak a diósgyőriek. Ebből 19 alkalommal diadalmaskodott a DVTK, kilenc diósgyőri derbi döntetlennel végződött, a DAC pedig csak két győzelmet ünnepelhetett. Ami a bajnoki érmeket illeti, ezen a téren is fölényes volt a piros-fehér dominancia: a DVTK 16 alkalommal hódította el a kerületi bajnoki címet, míg a sárga-kékeknek négy-négy ezüst-, illetve bronzérem jutott az Északmagyarországi LASZ I. osztályában . A két együttes hazai mérkőzéseinek egyaránt a Vasgyári Játékpálya (azaz az egykori munkásétterem mögötti pálya – a szerk.) adott otthont, az 1938-as fúzió pedig utat nyitott az 1939 nyarán átadott Diósgyőri stadion elkészülésének. Hét évvel korábban az 1930-ban az Északmagyarországi LASZ II.osztályát – tehát a magyar harmadosztályt – koptató Újdiósgyőri TE is egybeolvadt a DVTK-val, így hivatalosan ez volt a második alkalom, hogy két diósgyőri futballklub egyesült.

Dimávag, Diósgyőri SE és a Leventék

Az 1920-as, ‘30-as években számos diósgyőri sportklub látott napvilágot. 1925-ben megalakult a Diósgyőri Levente Egyesület, céljaikról pedig így nyilatkoztak alapítólevelükben:

“Tagokból – a kötelező leventefoglalkozások alatt és az iskolában nyert nevelés kiegészítése útján – egységes szellemű és nemzeti érzésű, vallásos és küzdőképes ifjúság nevelése, tagjaiban a nemzeti, a katonai, a közösségi és a polgári erények, valamint a nemzeti öntudat kifejlesztése és megszilárdítása, az élethivatást és ezen át a nemzeti szolgálat gondolatának tudatosítása és mindezek által a nemzeti harckészség, szellemi és testi ellenálló képesség gyarapítása, vagyis az ifjúság szabadidejének helyes felhasználásáról való gondoskodás.”

Szegőfy Anna & G. Jakó Mariann: Borsod megyei egyesületek adattára (2007)

A Leventék legnagyobb sikere az 1943-as Felvidéki Kerület II. osztályában szerzett bajnoki arany volt, amikor a hétcsapatos ötödosztályt mindössze egy vesztett mérkőzéssel, 30-11-es gólaránnyal nyerték meg.

1930-ban jött létre a Diósgyőri Sport Egyesület, akik a harmadosztályban vitézkedtek, sőt, 1932-ben még egy bronzérem is jutott az ugyancsak piros-fehér színeket viselő egyesületnek.

Ezek a csapatok nem voltak túl hosszú életűek, a II. világháború végére pedig teljesen eltűntek a nagyközségből városrésszé avanzsáló Diósgyőr térképéről. Túl sokat azonban valószínűleg nem fájt az Acélváros futballszerető közösségének szíve, hiszen az elkövetkezendő két évtizedben a futball – s vele a DVTK – növekvő népszerűségének, másrészt a város lakosságának robbanásszerű növekedésének köszönhetően megszaporodtak a diósgyőri futballklubok.

A bányászok tündöklése és bukása

A diósgyőri futball történetének egyik legérdekesebb, ma már szinte elfeledett fejezete a Diósgyőri Bányászé. Az egyesület 1946-ban alakult Haricavölgyi TK néven, majd néhány évvel később Diósgyőri Tárnaként szerepelt a bajnokságokban. Az első években szerény körülmények között működött, az Északi LASZ másodosztályában szerepelt, és semmi sem utalt arra, hogy rövid időn belül a megye egyik legerősebb csapatává válik.

A fordulat 1950-ben következett be, amikor a Diósgyőri Tárna több helyi bányászcsapattal egyesült. Ekkor született meg a Diósgyőri Bányász, amely a következő évtizedben meghatározó szereplője lett a borsodi labdarúgásnak. A klub valójában a Mártabánya csapatának számított: a játékosok többsége ugyanott dolgozott, a közös munkahely pedig erős közösséget kovácsolt az együttesből.

A Diósgyőri Bányász csapata. A fotó forrása: Fáy család fotógyűjteménye, Utánam Srácok blog.

Hazai mérkőzéseiket a Levente téren fekvő Diósgyőri Bányász Sporttelepen játszották. A pálya salakos volt, füves játéktérrel nem rendelkeztek, a környékbeliek számára azonban így is a helyi futball egyik fontos központjának számított. A visszaemlékezések szerint a Diósgyőri vár közvetlen közelében lévő, mai Diófa utcai házak kertkapuin keresztül akár közvetlenül is be lehetett jutni a pályára, de a kapukat sem nagyon zárták, így gyakorlatilag bárki besétálhatott az utcáról egy mérkőzésre, így nem is csoda, hogy volt, hogy 3000 néző is kilátogatott egy-egy Bányász-meccsre. A csapat piros-fehér színekben játszott, bár saját felszerelés híján gyakran a Diósgyőri Vasas elhasználódott, leselejtezett mezeit viselték.

A frissen meg- ill. átalakult Diósgyőri Bányász 1950-ben a Borsod megyei Puskin-csoportban kezdte meg szereplését. A kezdeti években fokozatosan erősödött: a 7., majd a 12. és a 4. hely megszerzése után 1954-ben veretlenül nyerte meg bajnokságát, maga mögé utasítva többek között a Diósgyőri Gépgyár Vasast és a szezon közben visszalépő Diósgyőri Papírgyári SK-t. A Sátoraljaújhely felülmúlásával a megyei bajnoki döntőt is behúzta a Diósgyőri Bányász, a feljutásról azonban rosszabb gólkülönbsége miatt maradt le az erről döntő, hat tagú csoportban, ahol második helyen végeztek. Ezzel a bányászcsapat feljutott a megyei labdarúgás legmagasabb osztályába, és megkezdte legsikeresebb időszakát.

Négy évvel a veretlen bajnoki diadalt követően második trófeáját is behúzta a Diósgyőri Bányász, a DVTK legendás játékosa, Penderi György által fémjelzett csapat három pont előnnyel nyerte meg a bányászok harcává – hiszen a tabella első öt helyezettje rendre bányászcsapat volt – alakuló harmadosztályt. A feljutás ezúttal az NB2 bővítése miatt maradt el, a következő évadban azonban már semmi sem tudta megállítani a bányászokat.

Az 1958/59-es idényben, bármely hihetetlen, megvédték NBIII-as bajnoki címüket a diósgyőriek, ezúttal a Martfűi MSE-t szorította le a tabella legmagasabb pozíciójáról a Bányász, ami az együttes harmadik harmadosztályú aranyérmét jelentette. 1960-ra tehát eljutott a magyar futballpiramis második legmagasabb osztályába a Diósgyőri Bányász, úgy, hogy egy évtizeddel korábban még a megyei másodosztályban sínylődtek. A másodosztályban már jóval kevesebb gyémántot találtak a bányászok, és két idény után búcsúztak az NBII-től. 1961-ben folytatódott a bányász-fúzió, amikor a diósgyőriek korábbi riválisukkal, a Perecesi TK-ból megalakult Miskolci Bányásszal egyesültek.

Az Észak-Magyarország így írt a Diósgyőri, illetve Miskolci Bányász egyesüléséről 1961. Július 9.-én:

Két esztendővel ezelőtt vetődött fel először a gondolat: egyesíteni kellene a miskolci és a diósgyőri bányászt, és egységes, erős csapattal részt venni a bajnokságokban. Akkor a célt nem sikerült megvalósítani, mindkét csapat külön-külön vett részt a bajnoki küzdelmekben. Most pénteken, két esztendős várakozás után végre megvalósult a régi vágy: a két sportkör egyesült, és a jövőben Miskolci Bányász néven szerepel a különböző bajnokságokban.

Perecesen tartották meg a két sportkör vezetőségválasztó taggyűlését. Több mint 120 sportszerető bányász, szurkoló, játékos és vezető vett részt az első megbeszélésen, és valamennyien örömmel látták, hogy a két testvércsapat egymásra talált. Nincs akadálya annak, hogy megerősített sportkörük a miskolci bányászok hagyományaihoz híven szerepeljen, és jó eredményeket érjen el a különböző sportágak versenyein.

Az első értekezleten Kálna Ágoston elvtárs értékelte a bányász sportkörök eddigi munkáját. Arra kérte a két sportkör valamennyi tagját, hogy a jövőben közös akarattal, összefogással érjenek el szép eredményeket, és fejlesszék Pereces és Diósgyőr bányászainak sportéletét. Az új sportkör, a Miskolci Bányász vezetői sorában ott látjuk majd a perecesi és diósgyőri vezetők legjobbjait, a sportolók pedig közös akarattal, nagy lelkesedéssel harcolnak a sportpályákon és a tornákon a Miskolci Bányász színeiért. Borsod megye és Miskolc város közvéleménye szeretettel köszönti a két sportkör egyesülését, és sok sikert kíván a Miskolci Bányásznak! 

Az egyesült bányászok 1963-ban elhódították az NB3 Északkeleti Csoportjának trófeáját, a feljutás azonban nem sikerült, három évvel később pedig a negyedosztályba zuhant a csapat, ahonnan 1974-es megszűnésükig nem tudtak kimászni a korábbi veretlen bajnokok.

Mivel a Diósgyőri Bányász három alkalommal is megnyerte az NB III-as bajnokságot (1954, 1956/57, 1957/58), így a DVTK mögött Diósgyőr második legeredményesebb futballklubjává vált.

A Gépgyár és a Vörös Csillag

Az ‘50-es években nem csak a bányászok jeleskedtek Diósgyőrben. Evidens, hogy a DVTK együttese három másodosztályú bajnoki címet is nyert az évtizedben, a VTK-n kívül azonban számos más diósgyőri együttes nyert trófeát a megyei osztályokban. Az 1952-ben alapított Diósgyőri Gépgyár  mindjárt létezésének második szezonjában aranyat nyert: az együttes három pont előnnyel hódította el a Borsod-megyei másodosztály északi csoportjának bajnoki címét az 1953-as idényben.

Az 1950-es évtizedben rövid egzisztenciát élvező Diósgyőri Vasas Vörös Csillag szintén ebben a szezonban lett bajnok a harmadosztálynak számító Borsod-megyei Puskin Csoportban. A zárónapon hiába rendelkeztek azonos pontszámmal az Ormospusztai Bányásszal, a Vörös Csillag 99 rúgott góljának, valamint +55-ös gólkülönbségének köszönhetően emelhette magasba a trófeát.

Szoros volt a diósgyőri Vörös Csillagnak az 1953-as bajnokság vége.

Érdekesség, hogy a Diósgyőri Vasas – tehát a DVTK – is az 1953-as idényben tanúsított átlagon felüli gólszámot: Az örökös diósgyőri gólkirály, Dobó Zoltán nevével fémjelzett csapat 113-30-as gólaránnyal hódította el az NB2 keleti csoportjának trófeáját.

Ezt követően eltérő utakra terelte a sors a két diósgyőri megyei bajnokot, hiszen míg a “Vörösök” 1956-ban megszűntek, addig a DIGÉP csapatának ez az időszak jelentette a csúcsot – a forradalom évében a Miskolc megyei jogú város I. osztályának nevezett divízióban bronzérmesek lettek, tavasszal pedig – többek között a Diósgyőri Bányásszal megmérkőzve – kiharcolták helyüket az NB3-ban. Az 1957/58-as idényben két diósgyőri együttes is szerepelt az NB3 északi csoportjában, és pont a tabella ellenkező végén zártak. Mint ahogyan azt tudjuk, a Diósgyőri Bányász ekkor nyerte első NBIII-as trófeáját, míg a Diósgyőri SC-re átkeresztelt Gépgyár Vasas sereghajtóként búcsúzott – a következő idényben pedig beolvadt a Diósgyőri VTK-ba.

A Papírgyáriak

Az alsóbb osztályokban is akadtak bőven csapatok, akik büszkévé tették Diósgyőr megyei labdarúgást élvező fanatikusait. 1953-ban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei élvonalat a Vörös Csillag második számú csapata nyerte meg, de mivel az “A”-csapat már a harmadosztályban szerepelt, a feljutás az ezüstérmes, 1952-ben alapított Diósgyőri Papírgyári SK-t illette, akik azonban visszaléptek az NB3 küzdelmeitől, sőt ‘50-es évek végére pedig már nem is léteztek.

Ám ez a csapat nem összetévesztendő az egyébként zöld-fehér színekben játszó Diósgyőri Papírgyári SE csapatával, akik fél évtizeddel korábban nyerték meg egymást követő idényekben az ötöd-, majd negyedosztályt. Az SE 1949-től Diósgyőri Lombik, 1950-től pedig Miskolci Erdészként folytatták tevékenységüket, a harmadosztályból pedig tíz éven át nem estek ki. Meccseiket a Miskolci nyugati határában fekvő, ma is létező “hámori pályán” játszotta, amely nevét a közbeszéd szintjén onnan kapta, hogy a 90-es években itt játszotta meccseit a szomszédos falu csapata, a Hámor FC.

Ők futottak még

Még ezen a ponton sem merítettük ki a diósgyőri bajnokcsapatok listáját az ‘50-es évekből. Az évtizedben Diósgyőri Állomás néven alapított, majd a Diósgyőri Lokomotív, Törekvés, majd Vasutas neveket egyaránt használó együttes 1956-ban az ötödosztály – vagyis a miskolci harmadosztály élén végzett. Ennyi csapatot számlálva talán nem is csoda, hogy az évtizedben Borsodban egy-egy megyei mérkőzés nézőszáma a 4-5000-es határt is gyakran átlépte.

Ezen kívül az ‘50-es években olyan negyedosztályú csapatok nevét díszítette a Diósgyőri előtag, mint a Diósgyőri Építők, a Diósgyőri Magasépítés, illetve a Diósgyőri Kohászat is.

A Diósgyőri Kohászat zászlaja. Forrás: Futballzászló Gyűjtemény / Facebook

A megmentő DVTK SE

2000-ben anyagi gondok tömkelege miatt rövid ideig megszűnt a DVTK, helyét pedig a piros-fehérektől soha el nem pártoló fanatikusai által alapított DVTK SE – Diósgyőri Városrész Testgyakorló Kör SE – vette át. A hetedosztályba benevezett, feltámasztott klub fél éven át az “igazi DVTK-át” jelentette a szurkolóknak, az esztendő végén azonban egybeolvadt az akkor harmadosztályú Bőcs SC együttesével. Ennek ellenére a “kis Diósgyőr” ezt követően is folytatta szereplését a hetedik vonalban, ahol további három évet húzott le. 2006-ban a Miskolci Sportiskolától átvett diósgyőri utánpótláscsapatok működtetését vállalta át a DVTK SE, amiért azóta is felelős.

Nagy Béla – későbbi klubelnök – a DVTK SE mezében.

Így fest tehát a diósgyőri futballklubok 1910 óta íródó története. Egy kis községből városrésszé alakuló település nevét viselő együttesek tömkelege hódította meg az alsóbb osztályokat a kommunista hatalom sötét éveiben, a ’70-es évek DVTK sikerei pedig Miskolc és Diósgyőr barátságát örökre kőbe véste. Az elmúlt hat évtizedben mindössze egy Diósgyőr létezett, a magyar futball ikonikus sporttelepének, csapatukért élő-haló, az ország minden pontjára tömegesen utazó szurkolóiknak, illetve a Szabó Géza-vezette “Aranycsapatnak” köszönhetően mindörökké beírta magát a magyar sporttörténelembe.

Fúziók a diósgyőri futballban

Diósgyőri AC (1913–1938)
│
├──► DVTK
│
Újdiósgyőri TE ─┘ (1931)

Diósgyőri Gépgyár Vasas
│
└──► DVTK (1958)

Diósgyőri Bányász
│
└──► Miskolci Bányász (1961)

Írta: Vámos Henrik
Szerkesztette: Nagy Attila

The post Elfeledett diósgyőri futballklubok nyomában appeared first on Miskolc adhatott.

Nehéz születés

A történet jóval korábban, 1832-ben kezdődött, amikor az országgyűlés kimondta: szükség van a Pest és Miskolc közötti vasúti összeköttetésre. Az előkészületek lassan haladtak, a forradalom is közbeszólt, így csak az 1850-es évek végén kezdődhetett meg a Szolnok–Debrecen vonal meghosszabbítása a Debrecen–Nyíregyháza–Miskolc szakaszon.

A városatyák közben a belvárosba képzelték a síneket, gondolván, kényelmesebb, ha a vonatok közvetlenül a főutcához érkeznek. A bécsi bankárokból és magyar főnemesekből álló Tiszavidéki Vasúttársaság azonban más szempontokat preferált: olcsón, kellően tágas területet keresett a rendezőpályaudvar és a kiszolgáló épületek elhelyezésére. Így esett a választás a várostól akkor még több mint két kilométerre fekvő területre. A távolság komoly vitát váltott ki: a városvezetők azzal érveltek, hogy a helyi bérkocsisok akár 2 forintot is elkérhetnek a fuvarért, ami többszöröse volt a Bécsből Miskolcra szállított málhának, ez pedig jelentős bevételkiesést okozott volna a kereskedőknek.

Az ellentét odáig fajult, hogy Miskolc – más városokkal ellentétben – nem adta ingyen sem telket, sem az építőanyagot. A vasúttársaság ennek ellenére megépítette a pályaudvart, ám azt – az ország vasúttörténetében példátlan módon – ünnepség nélkül adták át, mert a város egyetlen elöljárója sem akart megjelenni az avatáson. Érdemes eljátszani a gondolattal: ha a város akaratának megfelelően a főpályaudvar a belvárosba került volna, ma a Szinvapark környékén szállnánk vonatra.

A “Miskolc állomás” egy 1859-es – utólag feljavított – litográfián.

Kapu a városra

Csakhogy az idő a vasutat igazolta: a nyitás után alig egy évvel, 1860-ban már Kassáról is befutottak a szerelvények, majd 1870-ben a hatvani vonal révén közvetlen kapcsolat nyílt Pesttel. 1871-ben a gömöri vasútvonal is elkészült, így Miskolc rövid időn belül valódi csomóponttá vált. A város végül kénytelen volt elfogadni, hogy a Tiszai pályaudvar lett a város új kapuja, ahonnan emberek és áruk ezrei érkeztek és indultak nap mint nap.

A Tiszai pályaudvar vágányok felőli része egy 1916-ban keltezett képeslapon.

Pfaff Ferenc, a pályaudvarok mestere

A századfordulóra a régi, szerényebb indóház már szűkösnek bizonyult, így 1901-ben egy új, reprezentatív fogadóépület készült el, amelyet Pfaff Ferenc, a korszak híres vasútépítő mérnöke tervezett. Nevéhez fűződik többek között a pécsi, a szegedi, a győri, a kecskeméti állomás is, csakúgy, mint a miskolci Gömöri pályaudvar.

A Tiszai eklektikus, angol romantikus stílusban épült, tornyos középrizalitjaival, nyerstégla falaival, kőkereteivel ma is különleges látványt nyújt. Ezzel a reprezentatív külsővel nem is csoda, hogy a Tiszai az egyik legkedveltebb motívumává vált a korabeli képeslapoknak.
A pályaudvar elnevezése az idők során többször változott. Kezdetben egyszerűen csak „Miskolc” állomásnak hívták, majd 1910-től hivatalosan Miskolc személypályaudvar lett. A ma ismert Tiszai pályaudvar nevet csak jóval később, 1959-ben kapta meg, az első vonat beérkezésének századik évfordulóján, örök emléket állítva az építtető vasúttársaságnak.

Kísérteties a hasonlóság az egykori debreceni pályaudvar és a miskolci között. Ez pedig nem véletlen.

A debreceni „testvér”

A második világháborúban a város több más középületével egyetemben a Tiszai is célpont volt. 1944. június 2-án amerikai bombázók támadták a rendezőpályaudvart, súlyos károkat okozva a környéken. Az állomás azonban viszonylag hamar kiheverte a bombázás okozta károkat, így a forgalom gyorsan helyreállt. Az 1950-es években már napi ötvenezer utast kellett kiszolgálnia, ez az óriási szám pedig felvetette a bővítés kérdését.

Miskolc bombázása

Ennek egyfajta megoldásaként 1956-ban radikális terv született, melynek demonstrálására nem kell messzire mennünk, hiszen a debreceni pályaudvar története szinte megegyezik a miskolciéval. A szintén Pfaff-tervezte, a Tiszaihoz kísértetiesen hasonló hajdúsági nagyállomást 1944-ben ugyanúgy bombatámadás érte, ezt követően ott is felmerült a teljes átépítés terve. Jelentős különbség azonban, hogy ez Debrecenben meg is valósult, így a régi, historizáló pályaudvar helyét az 1960-as években egy modernista betonkomplexum vette át.

Felújítások és átalakulások

Az 1960-as évektől több felújítás követte egymást: 1963-ban villamosították a miskolci pályaszakaszt, a munkálatok során épült meg az aluljáró a vágányokhoz, és ekkor erre is hivatkozva lebontották a keleti szárnyat. Ezt a részt 1988-ban építették vissza. A kétezres évek elején átfogó rekonstrukció zajlott, melynek során a pályaudvar visszakapta eredeti tetőfedését és díszeit. Tornyain ekkortól láthatóak az állomás meghatározó dátumai (1859, 1901), homlokzatán a 2003-as felújítás emléke.

“A pályaudvar már egy megszokott állomás”

Ma a Tiszai pályaudvar Miskolc egyik legforgalmasabb közlekedési csomópontja. Az utasok többsége sietve halad át rajta, kevesen gondolnak bele, mennyi vita, tervezés és megőrzött építészeti érték rejlik a falai között. Pedig ha a városvezetés annak idején eléri, amit akart, ma a belváros szívében zakatolnának a szerelvények. Ha pedig az 1956-os terv valóra válik, Pfaff Ferenc remekműve helyén egy rideg, „szocialista-modernista” épület fogadná az érkezőket.

Bár az Edda más kontextusban énekelte meg a címsorban szereplő sort, a Tiszai pályaudvar a kezdeti elutasításból mára már egy központi, megszokott állomás lett. A régi formájában, az eredeti helyén lett Miskolc egyik jelképe.

Kiemelt kép: a Tiszai pályaudvar egy 1906-ban keltezett képeslapon. Forrás: magánarchívum.

The post A miskolciak ellenezték, végül a város egyik jelképe lett – 167 éves a Tiszai pályaudvar appeared first on Miskolc adhatott.

Bennem a Felcsút elleni, utolsó pillanatos bukás után tudatosult végérvényesen az osztályváltás, ettől függetlenül a Debrecen elleni bajnokira is rászántam a teljes szombatomat, hogy – ki tudja meddig – utoljára élőben láthassam az NB1-ben a Diósgyőrt. A hármas sípszót követően azzal nyugtattam magam, hogy bármennyire is fáj, nem csak a kiesés, de a tény, hogy egy őszi dobogós csapatból másfél év alatt három fordulóval a vége előtt kieső csapatot faragott a vezetőség, néhány év, és úgyis visszajutunk, ahogyan azt tettük az elmúlt nyolc évtizedben olyan sokszor.

Ez a gondolat pedig meghozta az ihletet a jelenlegi íráshoz. Hogyan nézett ki a DVTK ezt megelőző 11 élvonalbeli kiesése? Melyik volt az a mérkőzés az adott szezonban, ahol matematikailag is eldőlt a klub sorsa? Hogyan tudósítottak róla a helyi lapok? Ezeknek fogunk utána járni. 

1946.07.21. DVTK 1-3 Győri Vasas ETO 

Az első fekete betűvel beírt nap a DVTK történetében 1946 nyarán jött el, amikor a piros-fehérek hat esztendővel első feljutásuk után búcsúztak az élvonaltól. Az említett időszak legjobb bajnoki helyezése a 6. pozíció volt, amit újoncként ért el Csapkay Károly együttese az 1940/41-es idényben. A 2. világháború miatt 1945 tavaszát a Miskolci Kerület I. osztályában töltötte a DVTK, amit természetesen megnyertek a maguk 16 kerületi bajnoki címével az Acélváros labdarúgásának letaszíthatatlan uralkodói. Ezt követően az újraindult élvonal keleti csoportjában kapott helyet a Diósgyőr, ahol a 6. helyen zárt. A 14-14 csapatra osztott keleti, illetve nyugati csoportban oda-vissza mérkőzést játszottak a csapatok saját régiójukban – tehát 23 fordulón keresztül -, majd a megszerzett pontok alapján az összesített tabella húsz legjobb csapata két 10 fős csoportba került, ahol ugyancsak kétfordulós körmérkőzések vártak a csapatokra. Móré János csapata teljesítménye bőven hagyott kivetni valót maga után ebben a szakaszban, a miskolciak négy nyeretlen bajnokival nyitották a második fordulót, és mindössze 3 meccset nyertek meg tavasszal. A bennmaradásért az utolsó pillanatig versenyben lévő vasgyáriak sorsa az utolsó fordulóban dőlt el. Az ugyancsak pengeélen táncoló Győri Vasas látogatott a zárónapon Diósgyőrbe, a kiesési-rangadót pedig a zöld-fehérek nyerték 3-1-re. Az eredmény a másodosztályba száműzte a piros-fehéreket, akik végül 1950 őszén tértek csak vissza. 

Az Észak- Magyarország szűkre szabott eredményközlése 1946-ből.

1952.12.07. DVTK 0-7 Újpesti Dózsa 

 Az újabb élvonalbeli periódus három évadon át tartott, ez azonban jóval szerényebbre sikerült, mint a csapat teljesítménye a ‘40-es évtized első felében. A piros-fehérek végig az alsóházban kullogtak, az 1952-es idényt követően pedig ismét kiesett Tomecskó József együttese. A miskolciak ezúttal is az évad utolsó fordulójára tartogatták a zuhanás pillanatát, bár annak eljövetelét már hetekkel korábban megjósolta az Észak-Magyarország: “A Diósgyőri Vasas ma, vasárnap Budapesten játszik a többszörös magyar bajnokcsapat, a Bp. Bástya ellen. A diósgyőri csapat veresége szinte biztosra vehető, hiszen minden csapatrészében gyengébb ellenfelénél. A diósgyőriek sorsát a vasárnapi fordulóban inkább az dönti el, hogy a többi kiesőjelölt milyen eredményt ér el.” – fogalmazott a hat évtizeden át nyomtatásban lévő napilap 1952. november 30-án, az MTK elleni találkozót megelőzően. 

A Diósgyőr 1952-ben egy otthon kapott hetessel szállt ki az NB1-ből.

A fővárosban 5-1-es vereséget szenvedett a DVTK, a zárófordulóban pedig az Újpesti Dózsa elleni 7-0-s zakó döntötte el matematikailag a diósgyőriek sorsát. Így számolt be a találkoróról az Észak-Magyarország: 

“Az első percek diósgyőri támadásokat hoztak, az első Dózsa-akció azonban meghozta a fővárosi csapat vezető gólját. Virágh beadását az 5. percben Szusza 12 méterről lőtte a Di. Vasas hálójába (1:0). A 12. percben lesgyanús helyzetből újabb gólt szerzett a Dózsa (2:0). A 33. percben gólhelyzetben felvágták Kárpátit, a játékvezető azonban nem ítélt büntetőt. A Bp. Dózsa irányította a játékot, a diósgyőriek nem fedezték kellően a Dózsa csatárait, így azok biztosan építhették fel támadásaikat. A 45. percben Samus góljával 3:0 lett az állás. 

A második félidőben Hubai védett a sérült Tóth helyett. A Dózsa már az első percben gólt ért el: Szusza váratlan, lapos lövése kiperdült Hubai kezéből (4:0). A 10. percben cseréltek a diósgyőriek: Kárpáti kiment, Kakuszi lett a középhátvéd, Palicskó pedig középcsatár. A 16. percben Samus nagy lövése a lécről pattant a hálóba (5:0). A 31. percben újabb gólt kapott Diósgyőr, Tóth állította be a végeredményt (6:0). 

A diósgyőri csapat ezzel a vereséggel az utolsó helyre esett, és kiesett az NB I-ből.”  

A DVTK tehát 1953-tól újra másodosztályú volt, az Acélvárosban azonban túl sokáig nem szomorkodhattak a futball szerelmesei, hiszen a DVTK örökös gólkirályának, Dobó Zoltánnak, és számtalan másik diósgyőri legendának – mint például Szigeti, Gondos, Pesti – köszönhetően azonnal visszajutottak a vasgyáriak. Mind ezt nem akármilyen módon érték el a piros-fehérek; 113 rúgott góllal hódította el második NB2-es bajnoki címét a miskolci csapat, a DVTK Sporttelep pedig igazi katlannak számított abban az idényben, hiszen a bajnokcsapat minden egyes hazai mérkőzését sikerrel vette. Érdekesség, hogy a keleti csoport második legtöbb gólt szerző együttese a szintén miskolci, ma már csak emlékként élő Perecesi TK volt. Sőt, hogy messzebb ne menjek, az 1953-as naptári évben nem a vasgyári együttes volt az egyetlen diósgyőri bajnokcsapat – a Diósgyőri Gépgyár Vasas három pont előnnyel hódította el a Borsod megyei másodosztály északi csoportjának bajnoki címét, a Diósgyőri Vasas Vöröscsillag pedig 99 (!) szerzett találattal emelte magasba a harmadosztálynak számító Borsod-megyei Puskin Csoport trófeáját.  

1955.12. 11.- Dorog 3-2 DVTK

Az 1953-as visszajutást követően ismét három évig tartott az élvonalbeli vizit, ezúttal Dorogon ért véget a vasgyáriak élvonalbeli szereplése.

Dorogra sem szívesen emlékeznek vissza a DVTK idősebb szurkolói.

Jávor Pál együttese az 1955-ös idény első nyolc bajnokijából mindössze egyet vett sikerrel, a teljes szezon során pedig ez a szám mindössze 6 volt. A diósgyőri hagyományokhoz hűen ismét a szezon utolsó napjára tartogatták az izgalmakat a vasgyári srácok, amikor Dorogon lépett pályára a piros-fehér együttes. A bajnokit a vendégek kezdték jobban, Pesti ívelését Bujtor Gyula jutatta a kapuba a 11. percben, 120 másodperc elteltével pedig újra a Diósgyőri Vasas és Bányász színeiben egyaránt megforduló játékos volt eredményes (0-2). Szünetre kétgólos diósgyőri előnnyel vonultak a csapatok, a második játékrészre azonban teljesen szétesett a DVTK. Az 54. percben Ilku révén szépített a bányászcsapat (1-2), az utolsó tíz percben pedig kétszer is betaláltak a hazaiak, így ők nyerték a találkozót (3-2). Habár eltékozlott két gólt, s ezzel  NB1-es tagságát is a miskolci csapat, némi vígaszt nyújthatott a tény, hogy sorsuk nem saját kezükben volt, hiszen egy esetleges győzelemmel is egy pontra lettek volna a biztonságtól. És persze az, hogy 1956-ban ismét bajnokként tért vissza a DVTK a magyar labdarúgás legfelsőbb osztályába. 

1961.05. 14. DVTK 0-4 MTK

Ezúttal négy egymást követő éven át vitézkedett az élvonalban a Diósgyőr, 1960-ban pedig addigi legmagasabb (5.) helyezését érte el a Kiss Gábor által irányított csapat. Azon a nyáron történelme első európai kupamérkőzését vívta a DVTK a Palermo ellen – a hazai mérkőzésen 25 ezren zsúfolódtak össze a vasgyári szentélyben – egy évvel később azonban már az NB2 ajtaját nézegették a piros-fehérek. Tipikus Diósgyőr… 

A DVTK-Palermo meccsplakátja.

Bodola Gyula együttese 12 nyeretlen mérkőzéssel vágott neki az évadnak, félidőnél pedig négy ponttal foglalta el sereghajtó pozícióját a csapat. Nem is csoda tehát, hogy a miskolciak ebben az idényben viszonylag korán, négy fordulóval a vége előtt lehúzták a rolót, sorsuk matematikailag az MTK elleni 4-0-s hazai vereséggel dőlt el. Azon a találkozón nem mellesleg 20 ezer miskolci fanatikus figyelt a helyszínen, ami enyhén szólva nem kieső csapathoz méltó nézőszám. A Diósgyőr végül a 14. helyen zárt, következhetett az újabb másodosztály. Az MTK elleni találkozót így kommentálta az Észak-Magyarország 1961. május 16-án megjelent lapszámában:  

“A hatalmas nézősereg keserű csalódással hagyta el a mérkőzés színhelyét. Nem azt várták a vasárnapi találkozótól, amit tapasztaltak. Szép játékra számított mindenki, és mondjuk meg őszintén, a szurkolók nagy többsége bízott a hazai sikerben. Ehelyett mit láttunk? Siralmas, eredménytelen játékot a DVTK-tól, amely képtelen volt a tíz emberrel játszó MTK-val megbirkózni, és legalább egy pontot megszerezni. Talán az utolsó reményt szalasztotta el a diósgyőri csapat ezen a találkozón. Kétségtelen, hogy az őszi gyenge szereplést nem lehet egy forduló alatt teljesen feledtetni, de mindenki többet remélt és többet várt…”

1964.09.06. DVSC 0-1 DVTK 

Bukovi Márton 1963-ban hogyan máshogyan, mint bajnokként juttatta vissza a Diósgyőrt az első osztályba, a piros-fehérek azonban mindössze egy idényen át élvezhették a legfelsőbb divíziót, mielőtt lecsapott az újabb kiesés. Nagy György csapata mindössze négy alkalommal ünnepelhetett győzelmet a szezon során, és belefutott két 3, illetve egy 4 mérkőzésen át tartó vereségi-szériába az idényt sereghajtóként záró DVTK. A kiesés matematikailag szeptember 6-án dőlt el, a Loki elleni 1-0-s debreceni vereséggel. Az Észak-Magyarország így írt a találkozóról: 

“Most már nincs remény! Egy héttel ezelőtt sem volt sok, de a vasárnapi találkozó az utolsó reménysugarakat is eloszlatta. Elsősorban azért, mert a Diósgyőr vereséget szenvedett, és így helyet cserélt a tabella utolsó helyén álló Debrecennel, másodsorban pedig azért, mert az „elméleti” rivális, a Komló pontot szerzett. Ezzel véglegesen megpecsételődött a DVTK sorsa. Az a sok kihagyott gólhelyzet, a viszonylag könnyen elveszített mérkőzések, amelyek egy éven keresztül jellemezték a csapat teljesítményét, most megbosszulták magukat.”

1973. 06.19. DVTK 0-2 Videoton 

Tulajdonképpen ez a kiesés tekinthető a folyosónak a DVTK elő-aranykora, illetve a tényleges aranykor között. Az 1964-es zuhanást követő szezonban a piros-fehérek ezüstérmesen jutottak vissza, a következő időszak pedig a klub addigi leghosszabb megszakítatlan, nyolc éves NB1-es tagságát jelentette. 1966-ra a diósgyőri tábor az ország második legnagyobbává nőtte ki magát, egy évvel később hat esztendő elteltével játszott újra európai kupamérkőzést, 1968-ban pedig a DVTK Stadion történetének legmagasabb nézőszámú találkozójára került sor, 35 ezer ember előtt.

A Diósgyőr legendás csatára, Szurgent Lajos még a stadion építésébe is besegített.

Hogy néhány nevet említsek, ezekben az időkben Szurgent Lajos, Kovács Isván, illetve Horváth András varázsolta szebbé a diósgyőri fanatikusok hétvégéit. 1973-ban értek véget a “boldog békeidők”, Preiner Kálmán csapatának sorsa a Videoton elleni 2-0-s vereséggel vált biztossá az utolsó hazai mérkőzésen. Hiába szerzett pontot utolsó 7 miskolci mérkőzéséből hat alkalommal is a csapat – négyet meg is nyert – idegenben a teljes idény során képtelen volt bajnoki mérkőzést nyerni a piros-fehér gárda, végül a 15. pozícióban zárt, négy pontra a biztonságtól. 

Így ért véget a DVTK 1972/73-as idénye. Forrás: magyarfutball.hu

1984.04.29. DVTK 2-3 Győr 

A jellegzetes edzőkeringőjéről ismert magyar labdarúgásban elképzelhetetlen módon, a kiesés ellenére a klub ragaszkodott Preiner szakember munkájához, a csepeli legenda pedig kellőképpen hálálta meg a bizalmat: a DVTK első próbálkozásra, bajnokként tért vissza az NBI-be, és megnyitotta a klubtörténelem legsikeresebb, legikonikusabb időszakának kapuit.

A miskolci gárda tíz évet töltött a legfelsőbb osztályban, Szabó Géza csapatának köszönhetően pedig egy egész földrész megismerte a Diósgyőr nevet.A borsodiak legmagasabb bajnoki helyezésének számító bronzérem, 2 Magyar Kupa-győzelem, 12 európai kupamérkőzés, egy évtizednyi hazai veretlenség a Ferencváros ellen és megannyi felejthetetlen mérkőzés – amelyről olykor-olykor még ma is beszélnek a városban – volt az aranyévek termése, amely egészen 1984-ig tartott.

1980-ban Szabó Gézának, Miskolc legsikeresebb edzőjének új fejezet kezdődött életében, így elváltak útjai szeretett városától. A következő négy szezonban négy különböző edző irányította a DVTK-t, a felsőházban azonban egyik idényben sem végzett az egyesület. A végzetesnek bizonyuló 1983/84-es idény korai fordulóiban is már kiesőjelöltként emlegették a diósgyőrieket, arra azonban, ami ezután következett, senki sem volt felkészülve. Fekete Ferenc csapata az ősz során mindössze két mérkőzést nyert meg, félidőben pedig a 15. helyet foglalta el a tabellán. Március végétől Hajas Imre veszi át a csapat irányítását, azonban ő sem tudta megállítani a süllyedő hajót. A miskolciak az idény második felvonásában nem nyertek bajnoki mérkőzést; az összesen 24 mérkőzésen nyeretlen csapat pedig történelme leggyengébb szezonját követően búcsúzott az élvonaltól. A miskolci labdarúgás legsikeresebb periódusa, bármely hanyatló volt egészen a ‘80-as évek eleje óta, hivatalosan 1984. április 29-én ért véget a Győr elleni hazai vereséggel. Tőzsér révén a félidő derekán került előnybe (1-0) a DVTK, a győriek a 44., majd az 55. percben válaszoltak (1-2). A klub örökös NB2-es góllövőlistájának dobogósa, Dzurják József révén visszajött (2-2) a mérkőzésbe a hazai gárda, tíz perccel később azonban a Diósgyőrben is ismerősön csengő név, Szentes Lázár gólja (2-3) eldöntötte mind a három pont, mind a Diósgyőr sorsát. 

Soha nem látott eredménytelenséggel esett ki a Diósgyőr az 1983/84-es szezonban. Forrás: magyarfutball.hu

1993. 06. 30. – Sopron 5-0 DVTK 

Hét évnyi NB1-ínség után 1991-ben harcolta ki a feljutást Palicskó Tibor csapata a Szeged osztályozós felülmúlásával. A következő két évben ismét az élvonalat erősítette a diósgyőri gárda, 1993-ban azonban jött az újabb, szám szerint a kilencedik zuhanás a másodosztályba. A Sándor István vezette, ekkor épp DFC néven futó csapat nem kezdte rosszul a szezont, a 12. fordulót követően a 6. helyen, karnyújtásnyira volt a dobogótól.

Ismét elbukott a Diósgyőr, ezúttal épp Sopronban.

A telet a még mindig előkelő, 8. pozíción töltötte az együttes, tavasszal azonban jött a teljes összeomlás; mindössze két győzelmet ünnepelhettek a miskolciak, utolsó hét bajnokiján pedig három pontot zsebelt be a 13. helyen záró, így három éven belül harmadik osztályozójára készülő Diósgyőr.  

Az ellenfél ezúttal a Soproni LC volt, amelyen hiába kerekedett felül az odavágón a DVTK (1-0) Szilágyi csúsztatásával, a második találkozón öt góllal válaszolt a történelme első NB1-es szezonját kivívó nyugat-magyarországi gárda (5-0), amely összesítésben 5-1-re verte a húsz éven belül harmadik kiesését szenvedő miskolci alakulatot.  Dr. Bajáky Gábor, miskolci ügyvéd így nyilatkozott a kiesésről az Észak-Magyarország 1993. július 1-jén megjelent lapszámában: 

“Mérhetetlenül szomorú vagyok… Elsősorban azért, mert a határszélen leradírozták a DFC-t, s egyelőre nem látom, mi, vagy ki fogja feltámasztani régiónkban a labdarúgást? Az ország második legnagyobb szurkolótáborát fosztották meg a hét végi szórakozásától, érzésem szerint az együttes kilátástalan helyzetbe taszította önmagát. Számomra a különbség a visszavágón feltűnően nagynak tűnik… A tényszerűség kedvéért jegyzem meg, hogy az itthoni összecsapás is meleg volt, kiderült, hogy hajtós, egységes, ütőképes csapat az ellenfél. A tavaszi mélyrepülés egyébként rejtély, máshol ilyen szituációkban lépnek, Diósgyőrött azonban ezen a területen (is) elaludtak… Korábban hét évig kellett böjtölni az NB I-ért, most jósolni sem lehet, mi következik?”

A Sopron – Diósgyőr meccs összefoglalója, csak erős idegzetűeknek.

2000.05.20. – MTK 3-1 DVTK 

Az 1993-as búcsút követően megint egy hullámvölgyekkel teli időszak kezdődött meg a DVTK történelmében. A lelátót a ‘90-es években egyre inkább benépesítő, az országban az évtized elején megjelent, ultraszubkultúra követői Miskolcon is megjelentek, ez pedig gyökeresen átalakította a mérkőzések hangulatát. 1993-ban létrejött a Sturm Und Drang huligáncsoport, amely a következő évtizedekben egy egész országban keltett egyszerre rettegést és tiszteletet, és amely megalapozta a későbbi diósgyőri tábor hírnevét. A lelátón felgyulladt szikra hamarosan a pályán is érzékelhető volt; 1996-ban épphogy csak lemaradt a piros-fehér gárda az osztályozós feljutásról a Fehérvár ellen, a következő szezonban viszont semmi sem állhatta a diósgyőri hengert. Tornyi Barnabás csapata a 2. helyen végzett, az osztályozón pedig a 3. Kerületi TVE-t győzte le (2-1) a máig emlékezetes, “arcfestéses” találkozón. Három évnyi élvonalbeli lét következett, amelyek közül a legmaradandóbb egyértelműen az 1998/99-es idény volt, annak is az őszi menetelése. Tornyi Barnabás 1999 januárjától már a magyar U21-es válogatottat irányította, a DVTK pedig másfél évvel később kiesett az élvonalból. Egy harmatgyenge idény után, amelyet a miskolciak 14 egymást követő nyeretlen bajnokival zártak. Nem csak kiesett a Diósgyőr, de rövid időre meg is szűnt, majd saját szurkolói karolták fel a feltámadó DVTK-t. A borsodiak sorsa az utolsó előtti játéknapon dőlt el az MTK otthonában elszenvedett 3-1-es vereséget követően. 

2010.05. 08. Paks 1-0 DVTK

A később bundabotrányáról is elhíresült Aczél Zoltán együttese a címvédő, a 2000-es évek sikercsapatának számító DVSC-t nagy meglepetésre legyőzte a bajnoki rajt napján, a szezon hátralevő részében azonban mellőzte a hasonlóan pozitív meglepetéseket a DVTK, mellette sikerült a 100 éves centenáriumot is örökre feketebetűs ünneppé varázsolni. A piros-fehérek októberben, a Ferencváros otthonában tudtak utoljára nyerni (0-3) egy, a hazai szurkolók balhéja miatt félbeszakadt mérkőzésen – ezt követően zsinórban hat bajnoki mérkőzésen bukott el a szezonban négy különböző edző által irányított vasgyári gárda, november és május között pedig mindössze egy győzelmet jegyezhetett fel magának a sereghajtóként és a tíz évvel korábbihoz hasonló, csődközeli állapotban záró DVTK. A piros-fehérek sorsa ezúttal Tolna megyében dőlt el “hivatalosan”: Benczés Miklós együttese 1000 ember előtt, és egy akkor még roskadozó stadionbam maradt alul (1-0) a Paks ellen, ezzel hat év után esett ki az akkor 100 éves klub.

2021.05.01. 

Elérkeztünk az én (Z) generációm ‘84-éhez. Akik az új évezred első éveiben születtek, aligha emlékezhettek a 2010-es kiesésre, maximum a szüleik, nagyszülők anekdotái által hallhattak már a korábbi zuhanásokról. A 2011-es, európai nagycsapatok bajnoki parádéját megszégyenítő ünnepléssel fogadott NB2-es trófea megnyitotta a diósgyőri labdarúgás reneszánszát, ami ezúttal 11 megszakítatlan élvonalbeli szezont, egy Kupadöntőt, egy Ligakupa győzelmet, illetve a diósgyőri lelátó újbóli benépesedését jelentette.

Reméljük, hogy lesz még ilyen élményben részünk.

A Szivics-féle “mini-aranykor” után már jóval nehezebb idők következtek, 2016-tól kezdve szinte minden évben kellett tartani a kieséstől, de valahogy mindig megúsztuk. Aztán jött az az átkozott, 2020/21-es idény, ahol legnagyobb fegyvere – saját szurkolói – nélkül maradt az acélvárosi klub, és 11 felejthetetlen év után megint ismerős helyen találta magát a DVTK. A miskolciak első három bajnokijukból kettőt is megnyertek, ezt követően azonban előbb egy öt, majd egy kilenc mérkőzéses nyeretlenség sújtotta a piros-fehéreket. Hiába irányította három edző is a csapatot, nem tudták elkerülni a kiesést, ráadásul ebben az évben a borsodiak sorsa még csak nem is saját mérkőzésükön dőlt el. A Budapest Honvéd 1-0-s győzelmet aratott Budafokon a 32. játéknapon, ezzel behozhatatlan előnyre tett szert a vasgyáriak előtt. Így az utolsó fordulóban megrendezett, Fehérvár elleni meccset (0-4) már tét nélkül rendezték meg, ahol 520-an (!) voltak a nézőtéren, míg több ezren a stadionon kívül, hogy a mérkőzés után régen látott balhét követően adják át a szurkolók a klub megtisztulására vonatkozó petíciójukat a klub vezetésének.

Az Ultras Diósgyőr így reagált hivatalos Facebook-oldalán a kiesésre: 

“Sajnos évek óta érett már, hogy szeretett klubunk kiesik a legmagasabb osztályból. Ez most megtörtént, cserbenhagyva ezzel Magyarország egyik legjobb szurkolótáborát.
Nem MI buktunk el, akik a végsőkig kitartottunk a DVTK címerért! Hanem azok, akik képviselik ma a Diósgyőrt az Andrássy út 61. szám alatt.
Az ő bűnük, a MI szégyenünk!
Tennünk kell a dolgunkat,mert MI VAGYUNK A DIÓSGYŐR! (…) (…)  Gyászoljuk meg közösen ezt a mai napot, s tudassuk mindazokkal, akik idáig juttatták a DVTK-t, hogy MI az NB II-ben is ott leszünk a lelátón, de ezért a gyalázatért fejeket akarunk látni a porba hullani! Mindörökké DVTK!”

2026.04.19. – DVTK 0-5 DVSC 

A tervekkel ellentétben nem sikerült az első idényben a feljutás, 2023-ban azonban visszatért Miskolcra az NB2-es bajnoki serleg, számszerint a hetedik, így két év után jutottunk vissza a legfelsőbb divízióba. Két, viszonylag gondtalan esztendő következett, 66 játéknapból mindössze egyet töltött kieső helyen a Diósgyőr, előbb a 7., majd a 6. helyen végzett. A 2025/26-os idényt megelőzően visszatért a klubhoz Vladimir Radenkovic vezetőedző, illetve Kovács Zoltán sportigazgató. Sokan már ekkor elkönyvelték a kiesést, de én azért bíztam abban, hogy csak lesz két rosszabb csapat, mint mi. Hát nem volt, már az első fordulótól kezdve a kiesőhelyen állt a DVTK, ahonnan hiába kászálódott ki a nyíregyházi (1-4) diadallal, a 21. fordulótól megint a vonal alatt helyezkedtek el kedvenceink, ahonnan ezúttal sajnos nem volt kiút. 2026. április 18.-án a Diósgyőr történelme 12. kiesését szenvedte el. 

Csak találgatni tudjuk, hogy mikor játszik újra NB1-es bajnokit a Diósgyőr, azt viszont tényként állíthatjuk, hogy 11 alkalommal már felállt a padlóról a csapat, miért is ne tenné ezt meg tizenkettedjére? Megannyi szélhámos tulaj, hozzá nem értő “szakember”, kiesés, pontlevonás, vagy éppen a teljes megszűnés már számtalanszor jelentett akadályt a DVTK számára, eddig azonban valahogy mindig sikerült kikászálódni a gödörből, és hazahozni a labdarúgás élvonalát Miskolcra. Bárki is legyen 2026 őszétől a klubvezető, sportigazgató, edző, csakis kizárólag ez lehet a küldetésük. 

Kiemelt kép: Baranczó Benedek.

Írta: Vámos Henrik

Szerkesztette: Nagy Attila

The post Dorog, Sopron, Budapest, Paks – a diósgyőri labdarúgás Mohácsai appeared first on Miskolc adhatott.

Az Avason már a 16. századtól számon tartják azokat a pincéket, amelyek mindmáig ikonikus részei a miskolciak kedvelt dombjának, egyúttal helyszínei az ország egyik legkülönlegesebb borfesztiváljának, az Avasi Borangolásnak. A  pincék egy része dokumentáltan már a középkorban létezett, azok számát illetően az az egy állandó, hogy a lehető legváltozatosabb becslésekkel találkozunk az elmúlt évszázadok számvetéseiben. Manapság 600-900 közé teszik a számukat, amelyek az Avas északi-északkeleti lejtőin sorakozva várják, hogy borkedvelő látogatóik felfedezzék őket. A pincék számából adódóan így nincs mit csodálkozni azon, hogy ezek – mint a szőlőfürtök – egymást keresztül-kasul szelő sorokon bújnak meg, változatosabbnál változatosabb elnevezésekkel megnehezítve a tájékozódni vágyó nagyérdemű dolgát. Bár a Nagyavason található Alsó, Középső, Felső, vagy épp a  Kisasvas Első, Második, Harmadik és Negyedik sorának elnevezése nem szorul különösebb magyarázatra, mégis akadnak olyan nevek ezen a területen, amelynek eredetét érdemes feltárni. Olvassunk tehát a sorok között, mert az egy igazi, hamisítatlan időutazásra invitál minket!

Hol van a Nagy-, és hol a Kisavas?

Mivel ezzel kapcsolatban hallottam már téves meghatározást is – sőt, énmagam is sokáig rosszul tudtam -, bemelegítésként érdemes talán ennél a kérdésnél kezdezni. Ugyanis többen úgy hiszik, hogy Kisavasként a domb történelmi, pincesorokat is magában foglaló részét nevezzük, míg Nagyavas alatt a valóban elég nagy kiterjedésű lakótelepnek helyet adó déli oldalt értjük. Nos, ez a meghatározás téves, hiszen a Kis- és a Nagyavas esetünkben pont, hogy a pincesorokat választja ketté. Kisavasként ugyanis a domb kelet-északkeleti, a Mélyvölgyet is magában foglaló részét értjük, míg Nagyavasnak valójában a domb Belváros felé néző, északi oldalát nevezzük. És ha már szóba került a Mélyvölgy: bár az Avas ezen részének elnevezése nem szorul különösebb magyarázatra, azt érdemes megemlíteni, hogy a területet sokáig Angyalvölgyként is nevezték.

A tavalyi Borangoláson is térkép segítette a tájékozódást a pincesorokon, ezt idén se felejtsétek el beszerezni!

Agglomerációs kavalkád a Kisavason

A már említett – valljuk be az avasi pincékhez mérten méltatlanul száraz elnevezésű -, Elsőtől a Negyedikig számozott sorokon túl találunk itt még egy mini agglomerációs térképet is. A Kisavas délnyugati végén húzódik meg ugyanis a Zsolcai, az Arnóti, a Csabai és a Győri sor is. Ezek elnevezések szinte teljes összhangban vannak Miskolc “kapuival”, ami nagy valószínűséggel nem a véletlen műve. Igaz, ebben az esetben még egy Péteri sor valahol elfért volna, de mind a Zsolcai (Felső- és  Alsózsolca), mind a Csabai (Hejőcsaba), mind a Győri (Diósgyőr) sor egyfajta irányjelző, ahogy a város ugyanilyen elnevezésű kapui szolgáltak a középkori Miskolcon, amikor még a felsoroltak közül sem Hejőcsaba, sem Diósgyőr nem volt a város közigazgatási határain belül. A Belvárosból a Kisavasra mintegy három útvonalon tudunk feljutni, ezekből a Mélyvölgy utca és a Kisavas sor azok elnevezése szempontjából nem túl izgalmas útvonal számunkra, így ezúttal a Lonovics Józsefről elnevezett utcát választjuk. A névadó egy kevésbé ismert szereplője a miskolci legendáriumoknak, holott hősünk miskolci. Krivinai Lonovics József 1793. január 31-én született városunkban, hazaszerető magyar főpapként, csanádi püspökként, majd egri érsekként részt vett a 1848-49-es forradalom és szabadságharcban. Egyháztörténészként pedig 1843-ban csatlakozott a Magyar Tudományos Akadémiához, majd annak igazgatósági tagja lett 1863-ban. A szabadságharcban betöltött szerepe miatt sokáig emigrációra kényszerült, ahonnan 1860-ban tért haza. 1866-ban, a kiegyezést megelőző enyhülés jeleként kalocsai érseknek nevezték ki, de ezt a tisztséget már nem tudta sokáig betölteni. Súlyos torokbajt követően 1867-ben, Pesten hunyt el.

Lonovics József portréja, amely Rusz Károly metszete Marastoni József litográfiája alapján.

Nagy elődök a Nagyavason

Ha a Győri sorról a Nagyavas felé vesszük az irányt, csakhamar a Horváth-tetőn találjuk magunkat, melynek névadójáról Horváth Lajos országgyűlési képviselőről, a szintén az 1848-49-es szabadságharcban tevékeny szerepet játszó politikusról korábban már egy önálló cikkben megemlékeztünk. Horváth vagyonának egy jelentős részét a városra hagyta, melynek nagy részét városrendezési, szépészeti és közművelődési célokra fordították. Mivel egy korábbi, 1000 forintos adományából valósult meg az Avastetőn egykoron megtalálható platók kiképzése is, így sokáig a domb felső része a Horváth-tető nevet viselte, majd ezt a név visszatért akkor, amikor itt alakították ki a ma is  kedvelt szabadidőparkot. Síremléke nem messze innen, az avasi temetőben található, egykori harcostársa, Szemere Bertalan mellett. Ide jelképes napon, március 15-én kísérték utolsó útjára. Neve a szomszédos Lajos soron is fennmaradt.

Egy élet Miskolc és a haza szolgálatában

Hasonlóan adakozó kedvű szereplője az Avasnak az a Rácz György is, akinek neve a Rácz-sor formájában maradt fenn az utókornak. Hősünk 1857-ben született egy tehetős miskolci család sarjaként, elemi iskoláit, valamint a gimnáziumot is itt végezte, majd Budapesten folytatta tanulmányait, ahol előbb gyógyszerészi diplomát, majd kémiából doktori címet szerzett. Három évvel később, 1882-ben tért haza Miskolcra, majd megvette Csáthy Szabó István Korona Gyógyszertárát, és ha már ott volt, elvette leányát, Ilonát is, akit 1884-ben jegyzett el. Rácz élete során hatalmas vagyont halmozott fel, olyannyira, hogy egy 1898-ban közzétett adózási lista szerint egymaga több adót fizetett, mint az evangélikus és református egyház, vagy éppen a minorita rendház. 1922-ben bekövetkezett halálakor megjelent végrendeletében nem csak két Széchenyi utcai bérházát hagyta a városra, vagyona jelentős részéből részesült a református egyház is. Utóbbira hagyta a Deszkatemető azon részét, ahol ma a Rácz-dinasztia síremléke található, így elmondható, hogy a gyógyszerész és családja „hazai földben” nyugszik. Az egyház emellett különböző ingatlanokat kapott, valamint egy jelentősebb összeget az Avasi templom felújítására, illetve Rácz meghagyta egy százezer forintos alapítvány létrehozását is, melynek kamataiból a református püspök fizetését kellett, hogy fedezzék.

Rácz György bőkezű hagyatéka

A végrendelet a város építészettörténetének szempontjából kuriózumnak számító pontja volt, hogy a város a rá hagyott összeg egy részéből „építtessen az Avas-tetőre egy, a nevemet (Rácz Györgyét – a szerk.) viselő tornyot”, amelyben kávézó is helyet kap és tűzoltói megfigyelési célokra is alkalmas. Mivel a miskolciak kedvelt kirándulóhelye – a rengeteg elkészült terv ellenére – 1906 óta nem rendelkezett kilátóval, így Rácz ezen rendelkezését kitörő örömmel fogadta a város lakossága. Azonban ennek megvalósulására még több mint egy évtizedet kellett várnia a miskolciaknak. Ez volt a Szeghalmi Bálint által tervezett, hivatalosan Rácz-, közkeletű nevén Rákócziról elnevezett torony, amelyet 1934-ben adtak át, majd 1956-ban egy szovjet tank lőtt ki.

A láthatatlan kilátóktól a „Rácz-toronyig”

Pincesor ajándékba

Ha a Csáti sor nevének eredetét keressük, érdemes visszatekintenünk a Kisavasra, hiszen az ottani elnevezésekhez hasonlóan ez is egy környékbeli települést, jelesült Mezőcsátot jelöli. Szintén találunk errefelé egy Petőfi Sándorról elnevezett sort, míg a Sziget sor nagy valószínűséggel a Mélyvölgy utcát és a Rácz sort összekötő “kitüremkedés” okán kapta a nevét.

A Latabár-kripta napjainkban. (Fotó: Horváth Csongor)

Ennél sokkal meghatóbb története van a Latabár sor elnevezésnek. A névadás körülményeit a színészdinasztia egyik legjelesebb tagja, maga Latabár Kálmán meséli el nekünk:

Rég ideje, hogy elszakadtam az én kedves Miskolczomtól, de elfeledni nem tudtam soha! Szerettem és szeretem most is. De hát hogy is ne? Ott éltem le gyermekkorom legnagyobb részét…

Ott vannak az én kedves régi jó barátaim. De mindenik között ott van az én régi, hűséges szeretett Szombati Laci barátom, a város szeretve tisztelt “Lacika” főszámvevője… De mi a legfőbb, ott van a mi: a “Latabár-család” mausoleuma. Benne fekszik néhai feledhetetlen atyám, Endre, nagybátyám, Mihály, Dezső bátyám és neje, Fodor Julia (szintén miskolczi születésű leány), és fiuk. Ez az, ami előttem Miskolczot nemcsak szeretett, de szent helyemmé teszi. Ha elvétve Miskolczra kerültem, meglátogatni “Laczikámat”, soha nem mulasztottam el tiszteletemet tenni a város nagyérdemű néhai polgármesterénél, Soltész Nagy Kálmánnal, a városházán. Egy ilyen alkalommal “Laczika” magunkra hagyott bennünket és egyszerre csak Soltész Nagy Kálmán minden apropos nélkül azt mondja: “no öcsém, nem jön egyet sétálni az Avasra?”

… Elértük a Mausoleumunkat. Ott egy rövid imával elbucsuztam szeretteimtől és mentünk feljebb a “Szemszuróig”. (Így nevezték el egykori szőlőnket.) Ott, a mint elfogulva állok és képzeletembe idézem a régi gyermekkort, boldogult szüleimet, elhunyt testvéreimet és a “Szemszuró”-ban töltött feledhetetlen ifjú éveimet, kevés vártatva megfogja karomat a polgármester és gyöngyéden oldalra fordítva azt mondja:  “nézzen oda kedves öcsém, ezt Miskolcz város tanácsa ajándékozta néhai édes atyja emlékének”.

Oda nézek, hát legelőször is látom volt szőlőnk kőfalán a  jelzőtáblát: Latabár sor, tovább: Latabár sor, az  egész környék: Latabár sor. Megértettem jóságát, hogy miért hozott fel sétálni az Avasra. […] Szemem megtelt a hálai könnyeivel és a legnagyobb tisztelettel hajoltam le az ősz polgármester kezeihez, ajkaimhoz szorítottam és elfuló hangon csak annyit tudtam neki mondani “köszönöm polgármester úr, köszönöm és köszönetemet adja át nemes Miskolcz város érdemes tanácsurainál is”. Ő megígérte. És ha ő megígérte, ugy teljesítette is.

Forrás: Latabár Kálmán: Egy sétám az Avason (1907), idézve az Észak-Keleti Átjáró Egyesület Utánam srácok a Történelmi Avasra! Városi túrák kezdőknek és haladóknak című kiadványából.

Pázmány helyett Pázmán

Ha ránézünk a Google-térképre, a mai napig a magyar rekatolizáció legnagyobb alakjának, Pázmány Péternek a nevét viseli a Latabárt és a Csátit összekötő Pázmány sor, aminek a református templom és temető közvetlen közelében azért megvan a diszkrét bája. Az elnevezésben megjelenő vallásháborút egyszerűen feloldhatjuk, ugyanis a térkép – és minden, ami a Pázmány névvel illeti a sort – téved. A sor neve ugyanis hivatalosan Pázmán Mihályról kapta a nevét, aki színművészként, a fent említett Latabár Endre kortársaként, majd színházigazgatóként tevékenykedett vársounkban. 1873-ban bekövetkezett halálát követően az avasi református temetőben helyezték örök nyugalomra.

Avasi névsorololvasásunk utolsó szereplőjeként érdemes megemlítenünk még Dr. Győry Nagy Lajos nevét, akiről az Avasi templom melletti lépcsősor van elnevezve, ami nem a véletlen műve: testvérével együtt ő ajándékozta szüleinek azt a daljátékot, amelyet mind a mai napig hallhatunk az avasi templom tornyából szólva.

Innen ered a dallam, amit a miskolciak talán már meg sem hallanak

Ezzel a kis (név)sorhatározóval a zsebünkben talán már nemcsak a következő pohár borig látunk el, amikor az avasi dűlőket rójuk. Legyen szó a Latabárok megható örökségéről, a névtévesztés áldozatává váló Pázmán Mihályról vagy a városért rajongó Rácz Györgyről vagy Horváth Lajosról, az Avas minden egyes sora egy-egy fejezet Miskolc eleven történelemkönyvében. Amikor legközelebb felkapaszkodunk a dombra, és a lépcsőket róva megkondul a templom harangjátéka, érdemes megállni egy pillanatra. Mert ezek a névtáblák nem csupán a tájékozódást segítik, hanem emlékeztetnek minket arra, hogy az Avas nemcsak pincék és sorok halmaza, hanem a város közös emlékezete is. Így, hogy a szó átvitt és szó szoros értelmében dűlőre jutottunk a pincesorok elnevezéseivel, megérdemlünk egy pohár bort egy számunkra szimpatikus pince árnyékában.

Kiemelt kép: Egészen megható története van a Latabár sor keletkezéstörténetének. Fotó: Horváth Csongor

A cikk megjelenését az Avasi Borangolás támogatta. Naprakész információkért, fellépőkért és a borangolás térképéért keresd fel az Avasi Borangolás hivatalos honlapját: https://www.borangolas.hu/

The post Kis avasi név(sor)határozó appeared first on Miskolc adhatott.

Nem volt ez másként “magyar szocialista ipar fellegváraként” számontartott Miskolcon sem, ahol a vasgyártás és az azt kiszolgáló szénbányászat ebben a korszakban szinte minden miskolcit érintett valamilyen formában. Kis túlzással élve: nem volt olyan miskolci család, ahol valaki nem dolgozott volna a gyárban vagy a bányában, megadva ezzel az ünnep társadalmi beágyazottságát. Mielőtt azonban elmerülnénk e korszak május elsejéinek vizuális felelevenítésében, tegyük tisztába, hogy honnan ered az ünnep, amely mind a mai napig munkaszüneti napként van jelen Magyarországon is.

Ausztrál munkások transzparense Robert Owen jelmondatával, Melbourne, 1856.

A nyolc óra bűvölete és a chicagói tragédia

Az ünnep gyökerei egészen a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor napi 10 vagy akár 16 órás munkaidő ellen lázadó Robert Owen gyártulajdonos 1817-ben megfogalmazta a korszakalkotó szlogent, amelyet mi leginkább Nagy Feró adaptációjában ismerünk:

„Nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés.”

Bár a mozgalom eleinte kudarcba fulladt a megtorlások miatt, 1856-ban az ausztráliai Melbourne-ben a kőműveseknek már sikerült retorziók nélkül kiharcolniuk a rövidebb munkaidőt. A döntő fordulatot azonban az 1886. május 1-i chicagói sztrájk hozta el, ahol 350 ezer munkás emelte fel a szavát. A békésnek induló demonstráció a Haymarket téri zavargásba torkollt, ahol egy bombamerénylet utáni rendőri sortűzben tizenegy ember vesztette életét, a későbbi koncepciós perekben pedig több anarchistát kivégeztek.

Az egyház is ünnepli

A II. Internacionálé 1889-ben Párizsban határozott úgy, hogy a chicagói áldozatok emlékére 1890. május 1-jén tartsanak nemzetközi felvonulást. Érdekesség, hogy bár az ünnepet ma a baloldali mozgalmakkal azonosítjuk, a katolikus egyház is sajátjának tekinti: XII. Piusz pápa 1955-ben ezen a napon vezette be Munkás Szent József, Jézus nevelőapjának, az ácsok és famunkások védőszentjének ünnepét. Fontos azonban elválasztani ezt a modern munkásünnepet az olyan ősi, európai pogány hagyományoktól, mint a Beltane vagy a májusfaállítás, amelyek eredete és jelentése merőben más tőről fakad.

A május 1-ék ünneplése világyszerte. Sötétkék: május 1. a munka ünnepe, világoskék: mást ünnepnek aznap, világosabb vörös: nem ünnep, de más napon megtartják az ünnepet, sötétebb vörös: egyáltalán nem ünneplik.

Világméretű szolidaritás

Mára a világ több mint 160 országában hivatalos ünnep május elseje, bár az USA-ban és Kanadában az ún. „Labor Day”-t szeptemberben tartják. A 20. század során a legkülönfélébb politikai rendszerek használták fel a saját céljaikra: Hitler 1933-ban fizetett nemzeti ünneppé nyilvánította, míg Franco Spanyolországában sokáig tiltott kategóriába esett. A keleti blokk országaiban, így Magyarországon is – ahol 1946-ban lett hivatalos állami ünnep –, a hatalom átkeresztelte „a munkások ünnepét” a „munka ünnepére”, ezzel is hangsúlyozva a parasztok és az értelmiség bevonását a rendszerbe.

Miskolci majális: A kötelezőtől a közösségiig

Miskolc, mint a nehézipar egykori fellegvára, különösen intenzíven élte meg ezt a kettősséget. Míg a délelőttöket a fegyelmezett, transzparensekkel kísért felvonulások és a politikai szónoklatok uralták, a délutánok már a valódi közösségi élményről szóltak. A rendszerváltás után a nap politikai éle elkopott, de az elnevezés megmaradt. A miskolciak számára május elseje ma már nem a „proletár nemzetköziség” harcos napja, hanem a tavasz, a sör-virsli kombó és a csanyiki kirándulások nosztalgikus emléke, ahol a „nyolc óra pihenés” Owen-i elve végre valódi tartalommal telt meg. Vannak akik a korszak ideológiájaának kötelező elemeként tekintettek az ünnepi felvonulásra, ám a legtöbben édes nosztalgiával gondolnak vissza ezekre a majálisokra. Az alábbi fotók talán segítenek eldönteni, hogy visszasírjuk-e ezt a korszakot.

Itt éppen az 1947-es miskolci felvonulás látható, élen a vasgyár élelmezési üzemének dolgozóival.

A Széchenyi utca a legtöbbször útvonala volt a felvonulásnak.

Itt épp a megboldogult Avas Szálló előtt jár a menet egy része.

Az ötvenes évek elején a Béke térre átkeresztelt Búza téren ilyen üzenettel várták a felvonulókat.

Ahol és akkor a korabeli tudósítások szerint 50 ezer ember vett részt.

1959-ben így nézett ki az ünnepi setup.

A felvonulásokat rendszerint sportolók is színesítették.

1947-ben Diósgyőrben is tartottak felvonulást.

Melynek tiszteletére egy kisvasútat is felöltöztettek.

Vonul az Acélváros.

Majd jöhetett a délutáni program, ahol nem pihent a sörcsap.

Megkezdődött a majális.

A Csanyik ikonikus helyszíne volt a majálisoknak.

Bár a világ proletárjai már nem egyesülnek, ma is itt tartják a május elsejei programokat.

Kiemelt kép: Majálisozók az ötvenes években. Fotó: magánarchívum.

The post Egy letűnt korszak május elsejéi Miskolcon appeared first on Miskolc adhatott.